Pesti Napló, 1855. február (6. évfolyam, 1468-1490. szám)
1855-02-25 / 1488. szám
1855.hatodik évi folyam. A LÖFHÍRTÉeI 1 FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva Évnegyedre 5 frt. — kr. p. j Filívre 10 „ — „ ,, j Fílívre 8 frt — kr. p. A havi előfi*etés , mint a ■ Évnegyedre 4 frt — kr. p. entnienklnt elad*» t* | megHr.ant i K lap politikai tartalmit illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyek tárgyaző pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : Crintcza 8-ik szám 45-1488 Szerkesztés iroda : Czintcza 8. sz. Hérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Vasárnaji f ’5 ii flÍRDETÉStÍK és a MAtIÁNVITAE Hirdetéseket Uas&bos petit-sora 4 pg5 krajozírjával számíttatni. A be- jgtstási s 10 pengi kinyi külön bélyegálj előre lefizetendő e 41 a g é n v 1té k 'üt ti* lábos sora 5 pengő krajcárjával számíttatik. — A fölvételi dl. szinte mindenkor étire lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában Regjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőn és ünnepnténi napokat kivéve — telmévnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás: Jdártius—junius négy hónapon folyamára. Vidékre postán küldve ,.frt. 40 kr. Budapesten házhoz hordással, 5 forint 20 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó-hivatala. ISMÉT MÁRAMAROS. Debreczeni-Máramarosi Vasút tárgyában. Máramaros Szigeten, febr. 3. A midőn felejthetetlen Kölcseynk Máramaros megyébe legelőször bejött, s az ugocsai határhegyről az elragadó szépségű huszthí térre tekintett , felmenve Huszthvára omladékaira, a nemzeti múlt nagyság , s s nemzeti jövő lebegvén látnoki szemei előtt, azon hagyományát tette le Huszthvára omladékaira írott költeményében a nemzet részére , mikép ideje már annak, hogy a magyar nemzet a sentimentális politikát félbenszakassza s anyagi téren fejtse ki a kebelében rejlő annyi életrevaló erejét, mondván: „. . . Honfi mit ér epedő kebel a romok ormán? Régi kor árnyaira visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort. Hass, alkoss, gyarapits, s a haza fényre derül.“ Valóban meg kell hajolnunk e látnoki ihlettséggel írott sorok olvasása közben azon nagy szellemek hagyománya előtt, akik az eseményeket előre megmondva, időkoronkint a nemzeti munkásság elé irányt tűznek ki. Sohasem volt több okunk meggyőződni annak igazságáról: mikép nemzeti nagyságot és jövőt, csak a jól értett nemzeti közérdekek előmozdítása, s anyagi emelkedésünket biztosító intézetek életre hozatala s pártolása biztosíthatnak. Ha Magyarország térképére tekintünk, látjuk, hogy egyesített erő, s a fejedelem bölcsesége idestova megérnünk engedi azt,hogy Pozsonytól kezdve, Magyarország egyik szélétől Debreczenig a központi vasút — a jelen civilisátió fő tényezője — készen lesz, — azonban szerintem az eddig húzott vasút csak félmunka, ha az, az alig 25 mértföldnyi,messzeségre terjedő Máramaros-Szigetig ki nem egészíttetik. E vasút feletti nézeteimet több tekintetükből felvéve, közlöm a tisztelt szerkesztőséggel, hogy a nyilvánosság e formán megvitattatván, ha a nemzet annak jövőjéről, fontosságáról meggyőződik, életre jötte iránt a lépéseket megtegye. Szerencsés körülménynek kell tekintenünk azt, hogy e vasút létrejötte a kormány érdekét nem kevésbé mozdítandja elő, mint hazánk anyagi előmenetelét biztosítja, s az érdekek e találkozása biztos zálogul szolgál arra, hogy ennek közel jövője van. E vasút osztja kétfelé az országot, a vonal mindenütt a nemzet szívén vezettetve, az ország két üterére, a Dunára s Tiszára támaszkodik, s az utóbbi folyam eredetétől fogva, minden szunnyadó erőt felkölt a nyugati s keleti kereskedés érdekében. Minden vasutaknak — ország-utaknak — vizi vonalaknak csak e vonalt lehet és kell básisul tekinteni, s szerintem nem hogy a többi szárnyvonalaknak jövőjét gátolná, — sőt ellenkezőleg ez hozná a többieket is életre. Meg vagyok győződve, hogy ha e vasút, csak a feltalálás első stádiumában jó volt létre, a Felséges Uralkodó Házat a magyar korona jogán oly jogérvényesen illető előnyök a dunai fejedelemségekben, egy más hatalom által annyira ki nem zsákmányoltattak volna, s az elmulasztottat itt az ideje visszaszerezni, s ha egyéb nem jöne is tekintetbe, a közbirodalmi s vámegyleti gyár- és kézműiparnak lehet-e egy-egy kedvezőbb piacza, mint épen a dunai alvidék, és még azon esetre is, ha a román elemet a diplomatia önállóságra vezérli, kereskedési tekintetben oly régi időktől fogva osztott testvériségünket azokkal örökösen fen kell tartanunk. A máramarosi hegyekből erednek továbbá azon folyamok, melyek délre s keletre menvén a Dunához és Fekete tengerhez visznek, melyek képezte völgyekben egyedül lehetséges az összeköttetési vonalat létrehozni. Szabad-e a nemzetnek ily jövő tekintetében minden erejét, hatását fel nem használni e vasút létrehozására nézve, ha szintén az áldozatokkal lenne is összekötve; — holott mint erre vonatkozó nézeteimben előadott, csaknem biztosaknak tekinthető adatok mutatják, — ez lenne a birodalmi egyik legelőnyösebb vasút? Szabad-e azt hinnünk, hogy fajunk annyira sülyedt volna, hogy a midőn csak fellépése s akarategyesítése kívántatik ily előny kivivására, közönyös maradjon annyi vidék jólléte, s nemzeti érdek iránt ? Nem hiába tette le hagyományát Huszthvára omladékainál koszorús költőnk, annyi természeti szépség látása közben, — mert szivének vérzeni kellett, a midőn hozzánk alig néhány mértföldnyire eső lakától a Tiszafolyam mellett mindenütt látta az ipar elhanyagolását, — a természet nagyszerűsége, jóllétre vezethető annyi factorok közepett, — még nemzeti vállalatainknál is egyenetlenséget és ki nem tartást tapasztalt. Fájt honáért epedő szivének, hogy nagyaink ahelyett, hogy előbb beutaznák szülőföldjüket, a teendők iránt fogalmat szereznének, fajok nagysága, anyagi haladásunk emelésére vezető intézetek kivitelére nézve egyesülnének, és ily irányzattal határoznák el magukat a külföldön utazásra, azok többjeit közönyöseknek kell tartanunk, mert Hány van nagyaink között, ki Máramaros megyét, honunk e Helvétiáját a benne levő nagyszerű szépségekkel, havasokkal csak ismerné is, vagy beutazta volna ? nem hogy az itt rejlő annyi kincseknek a nemzeti ipar részére való megnyerése iránt gondolkozott volna ? Hol találunk egy második Széchenyit, kit Kölcsey nemzeti hagyományát felkarolván , minden anyagi biztos elhaladásunkra vezető intézetek élén látnánk, a kormány és nemzet közös bizalma által gyámolítva? — Bárcsak legalább ott tapasztalnók nagyainkat egyesülni, hatni, hol a hazai vállalat dús kamatot ígér, mert úgy látszik, hogy e honban még az is nyereség, ha kimutatott haszon mellett az országos ipar investitiót talál. Karolja fel szerkesztő úr nemzeti haladásunk e tényezőjét, hasson a közügyben, hogy a Tisza viruló partjain nem sokára e vasút elvonulván, dagadó kebellel láthassa az unoka azon költője sirját, kinek hagyományos vezérelve vezetheti őt az igazi nagyság s jóllét lépcsőihez*). Isten önnel és mind azokkal, kik e hon és birodalom *) A tisztelt munkatársunk által megpendített ügy annyira országos, nemzeti, és korszerű, hogy ajánlása gyenge szózatunkra nem is szorul; s ha mégis annak támogatására e hasábok által hatni remélhetünk — ezt biztosabban el nem érhetjük, mint ha Szörrösi Balázs úrnak e kérdésre vonatkozó igen jeles ésközös jövőjét előmozdító intézetünket szivükön viselik, és anyagi emelkedésünket előmozdítani teljes erejükkel iparkodnak. Szöllösi Balázs: Badensee mellől, febr. 18. é. IV. Más dolog az ellenzék sánczaiból ágyazni s rést törni a hatalom falain, és más dolog a kormányvárból kitekinteni az országra s rendeleteket hozni, hogy csorbulást ne szenvedjen, hogy fejleményt vegyen a köz. Ezen jósága mellett is el nem avuló igazságról megfeledkeznek azok, kik a Sonderband lenyűgzésével Schweizban hatalomra kapott férfiakat arral vádolják, hogy nem kormányoznak azon eszközökkel, melyeket ellenzék korukban kezeltek, hogy ők, kik az előttük működött végrehajtó hatalomnak szemére lobbantották a nyilvánosságtóli irtózatot, most nem hirdetik poharazás közben mindazt, miről ebéd előtt az erlachi palotában tanácskoztak. Az ellenzék lapjaiban most gyakoriak a felhívások, nyilatkozzék a szövetségtanács : mi tevő leszen az angol, a franczia toborzás ügyében ? mit fog tenni, ha felszólíttatik, részéről is hadi contingenssel járulni a nyugati hatalmasságok szövetségéhez ? mit, ha kivántatni fogna, hogy, például, franczia hadaknak itt nyíljék, Schweizon át, a szövetséges Ausztriába ? Az első kérdésre már feleltek Bernben, midőn a közvádlót oda utasították, hogy fogja perbe a Zürichben megalakult és fenállását a lapokban hirdető toborzó hivatalt; midőn a cantonokat felhívták, ügyeljenek fel a toborzást benn, az ország határai közt tiltó rendszabályok végrehajtására. Az ország határain kívül évek óta folyton foly Róma és Nápoly számára a toborzás, s foly a nyugati határ hosszában St. Louistól Gexig Francziaország számára, mióta Ochsenbein a második idegen légió vezérletét magára vállalta és Besangonban hadiszállást fogott. Schweiczban nincsen hatóság, mely jogosítva volna a harczias ifjúságot itthon marasztani; s a nép még nem kalmárult el olyannyira, hog az ifjú nemzedék kívánatosabbnak lássa, gyárakban és műhelyekben elsatnyulni, mint a harczmezőn vntézkedni. Az anathemában, melyet érzelgő politikusok napjainkban az idegen hadi szolgálatra szórtak, Schweiz államférfiai jeles számmal országuk viszonyaihoz nem illő bölcseséget látnak. A szövetségi militia legjelesebb tisztei a külföld seregeiben képezték ki magukat; az idegen hadi szolgálat csatorna, mely sok veszedelmessé válható elemet kiszivárogtat az álladalomból, mely a bőrében meg nem férő legényt higgadt férfiú képében visszaadja a hazának. Ez okán ugyan senkinek sem jó eszébe az uj szövetséglevél által tiltott capitulatiókat idegen hatalmasságok és egyes cantonok között meg feléleszteni akarni, — a közigazgatási centralisatio jelen phasisában ilyesmire nem is volnának jogosíthatók a cantonok, — de a toborzást általában tiltó törvény, mely az 1849-diki nyár hevében hozatott meg, mint a pillanat igényinek szolgáló minden rendszabály, ha évekre kiható törvény formájába öntetik, röviddel keletkezése után egyoldalú és elhamarkodott intézkedésnek is terszett. Ezen intézkedés túlságosan szigorú alkalmazása nemcsak demonstrativ volna Francziaország ellen, melyre sem ok sem hajlam, hanem a schweiczi nép jóval nagyobb része nézeteit számba nem vevő eljárás egyszersmind. A második kérdésre : mit fog tenni a szövetségtanács, ha felszólítatik, részéről is hadi contingenssel járulni a nyugati hatalmasságok erejéhez? mindenki előre tudhatja a feleletet: össze fogja hivni a szövetséggyülést. Ennek teendői között ezeket is említi azékiratát legközelebb egész terjedelmében közméltánylás és óhajtott siker végett lapjainkba átveendjük. Szerk. 1848-diki alkotmánylevél: „szövetségek és szerződések a külfölddel,“ „rendszabályok Schweiz külbiztonságára, függetlenségének és neutralitásának fentartására, hadüzenetek és békekötések.“ S mert a szövetségtanács még nem hívta össze rendkívüli ülésre a nemzeti s a rendi (azaz: a cantonok választottaiból álló) tanácsot, — e két állatokát a szövetséggyűlésnek, — hallgatása mellett is nyilvánvaló, hogy ilyetén felhívás még nem érkezett be hozzá. A nép természetesen, feszült figyelemmel kíséri a nagyszerű bonyodalmat, és eddig még nem látja szükségesnek ilyen rendkívüli gyűlés tartását, melyet önmagától, a szövetségtanács közbenjövetele nélkül is eszközölhet, mert az alkotmány egyik ágazata azon esetre is tartat rendkívüli gyűlést, ha a nemzeti tanács húsz tagja vagy öt canton úgy kívánná. S miért nem merül fel e kívánság? Mert a nép bizodalommal viseltetik kormánya iránt, mert nem volna érett nép, ha ilyen alkalommal valamennyi jogait össze-vissza akarná gyakorolni. — Egyes jelenségekből talán nem épen alaptalanul következtethetni, hogy néhány hónappal ezelőtt nem ugyan egyenes felhívás, de mégis előleges, puhatoló kérdések tétettek ez ügyben Francziaország részéről; mióta a második idegen, azaz: a schweizi légió felállítása határozatba ment Párisban, ezen kérdések tovább függése elhalasztatott, úgy látszik. Ugyanazon nagyhatalmasságok, melyek jelenleg Nápolylyal, és Portugáliái, Dán- és Svédországokkal alkudozásba bocsátkoztak, hogy szövetségükhöz hajlítsák ez állodalmakat, annak idejében Schweizra kötelességül írták a neutralitást, és Schweiz e neutralitás nevében tagadta meg az 1848-diki, 1849-ki olasz kormányoktól a segédet. E körülmény nem fogja siettetni a hadi contingens kiállítása iránti felhívást, és annyit talán némi valószínűséggel állíthatni, hogy addig, míg Belgiummal le nem mondattak neutralitásáról a nagyhatalmasságok, addig nem igen fog tüzetesen szóba hozatni e kérdés Schweiz irányában. Egyébiránt, a közélet száz és száz nyilatkozása, az összes sajtó már a háború első keletkezése óta hirdeti, hogy Schweiz erkölcsi szövetségese a polgárisodás érdekeit képviselő nyugati állodalmaknak. S máris indítvány létetett egy zürichi lapban, mely nagy befolyású egyéniségekkel áll érintkezésben: ajánlkozzék tíz, tizenkét ezer ember kiállítására s a hadi színhelyen, de semmi esetre sem Ázsiában alkalmazására az ország. A nagy zajt ütött indítvány egyelőre talán nem annyira visszavonatott mint felfüggesztetett, valószínűleg azért is, mert a közbejött franczia toborzás némi zavarba ejtheti ideiglenesen a militiát, jeles erők rögtöni elvonása által. Annyi bizonyos, hogy kényelmes, néha néző szerepre korán sem tart számot a schweizi nép, hogy állását öszhangzásba fogja hozni Európa, a polgárisodás igényeivel. Részemről úgy vélekszem, miszerint Ausztria és Francziaország, ha óhajtásukat nyilvánítandják, hogy bizonyos hadiosztály útját Schweizon át az egyik országból a másikba vehesse, nem fognak mogorva választ venni a szövetségtanácstól. Bécs, febr. 23. Ha az ember azon óriási készületeket látja, melyek mind Oroszország,mind az ellene szövetkezett hatalmak részéről a háború folytatására tétetnek, ha az újságokban per longum et latum fejtegetve olvassa, miszerint a béke helyreállása a lehetlenséggel határos s hogy a jelen körülmények közt a háború folytatása szomorú kénytelenség — ha az ember mindezt látja és olvassa, másrészről pedig azon komoly készületekről hall, mik a mártius 7-én megnyitandó békeconferencziákra tétetnek : esze eláll s méltán kérdi, sikert várnak-e az illető kormányok e diplomátiai csatától, hogy legjobb bajnokaikat állítják síkra? Alá- A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F év n 1 után fordítottak erő. MÁSODIK KÖNYV Az utazás. (Folytatás. *) III. Az örökösi gyár. — Uraim és asszonyaim, ismétlé türelmetlenül a kalauz, méltóztassanak fölszállani. A barna és a szőke két lovag a fogadó előtt szállott volt le. Kantárszáron zárták lovukat, s halkkal, de indulatosan beszéltek egymással. A kocsiban senki más nem ült még, csak Lapierre- Durandur és Rio vagy Sailloux asszonyság, mindegy már, akármi néven akarjuk őket nevezni. Lapierre így szólott: — Nézze meg ön ama csinos fiatal embert. — Melyiket? a barnát vagy a szőkét? — A szőkét. — Nem ismerem őt, ígérhetem önnek, hogy meg fog vele ismerkedni. Virginia fölsóhajtott : — Ah, ha még a „mousquetair“-ek idejében élnénk, ők már rég párbajt vínának! Georgette és Pauline minden áron szerették volna tudni, mit susognak egymással a szőke és a barna. E hölgyecskék inkább a barna részén voltak, mert en*) Lásd „P. Napló“ 1487. sz. nek bajsza volt, és mindamellett azt sem tagadha-ták, hogy a szőke is nagyon csinos. Minden utas ácsorogni kezdett a fogadó ajtaja előtt, s alig akaródzott illető osztályaikba a gyorskocsiban felszállniuk. A kalauz híjába topogott lábával az úti sárban. Bizonyos, hogy minden nagy találmány megi ingatott valamely fenálló intézményt. A sajtó nem egy trónt ingatott meg; a lőpor a lovagi életet tette tönkre; a gőz a postakalauzok korlátlan hatalmát ásta alá. A mansi gyorskocsi megtagadá kalauzától az engedelmességet. Miért is tűrte volna ez elaggott zsarnokság jármát? A gyorskocsi vén volt, s nem pótolták ujjal, talán most tévé utolsó útját. — Itt birokra kerül a dolog, Toto, szólott a hajóslegény. Tudom én, hogy szokott ez lenni, mindjárt egymásra mennek. — Igenis, koma, viszonz, Toto, menjünk a köröndbe. — Majd ha vége lesz, mond Roblot és egész nyugalommal a sarokkövén leült. A két fiatal ember mind hevesebb s hevesebb jön. A fekete fürtös egyszerre csak hátra fordult. — Teringettél! úgymond, mi itt komédiát játszunk ez emberek előtt. A szőke ébredni látszott. Szeme villogott a haragtól, midőn látá, hogy annyi kiváncsi pillantás van reá irányozva. A másik ekkor vállára ütött: a két ifjú kis darabig habozva nézett egymásra, azután hangos kaczajban törtek ki. A matróz szerfeletti boszúságára, ki derekas verekedés kifejlését várta, a két ifjú hévvel kezet szorított. Georgette, Pauline és Virginia ezen nagyon örültek. Toto nem mutatott sem örömet sem haragot. — Ők alkalmasint testvérek, mond Virginia, kik hosszú távollét után kellemetlen viszonyokban találják magukat, mint egy rendkívül érdekes regényben, melyet minap olvastam.... — De hiszen legkevésbbé sem hasonlítanak egymáshoz, mond Georgette. — A regény czíme: „A hegységi leány örökös.“ Fabio bizonyos Gitanának fia, István pedig Walsingham Effie ladytől nyerte az életet, ki egy estve összejött volt a gróffal a tó vizén. Az egyik barnaszinü, mint a keletiek a forró tartományokban; a másik azon fehér, átlátszó bőrrel bir, mely az éjszak lakosait különbözteti meg. . . . — Toto, mond a tengerész a tőle elválhatlanhoz, az a kislány amott épen oly csinosan tud fecsegni, mint valami hajóshadnagy, ki a műegyetemből került ki. Toto Virginiára nézett. E merészségét megbüntetendő, a tegerész rákoppintott ujjára. Az utasok ismét beszálltak a gyorskocsiba. A két fiatalember karonfogva ment az istálló felé, lovukat kantárszáron maguk után vezetvén. — Ha elkésem, dörmögött a kalauz, nem önök fizetik a büntetést. Épen ez oknál fogva nem is siettek. Az öreg Bistouri, tapasztalt férfi, meg akará ezt értetni barátja, a kalauzzal, midőn mindketten ismét a bárka fedélzetén ültek. — Úgy! monda Durand, midőn az előrekesz ajtaja már be volt zárva : ön tehát Rio asszony ! — Úgy! viszonzá Sailloux asszony mosolyogva : ön tehát Lapierre úr! — Ide stova gondoltam . . — Törtem fejemet. . . . — Szolgája, Rio asszony! — Szolgája, Lapierre ur! „ Mindketten nevetve omlottak egymás karjába. Ők azon és óta viszont nem látták egymást, midőn a maurepaii ittas, veszett cselédség az elhunyt marquisne tiszteletére pokoli „liberá“ját zengeté. — A Sailloux név valóban szép! mond az egykori pitvarnak. — Ez volt az őrnagy neve, mond az özvegy lesütve szemét. — És ön neki neje ? — Csak Isten előtt ... De a Durand nevet kissé nyárspolgáriasnak találom oly nagyvilági férfira nézve, mint Ön. — Durand de Lapierre ! nem hangzik ez úriasan? — Igen, igaza van: Durand de Lapierre elég uriasan hangzik. — Figyeljen reám! kezdé a Pétel és Gombard-ház képviselője. Amott jobbra, a fasor végén áll Maintenon vár, mit nem régen a gombakirály vásárolt meg. A vár előbbi tulajdonosa V. Drinker volt, azaz Morges gróf, ki a „pomardi helytartó“ melléknevet viselő s újabb korunk egyik legelső dézsfia. A gombakirály roppant összeg pénzen vette meg a várat, Morges grófné miatt, kinek leányát ő úgyszólván gyermekéül fogadá . . . Nézze meg csak! Rio asszony kihajlott az ablakból s a fasorba tekintett. — Nagyszerű! úgymond. — E birtokon kívül százezer livre jövedelme van a gombakirálynak, Rio asszony éghez emelé tekintetét. — Vajha nekem, sohajtá, csak ezer tallér vagy csak ezer louisdoi jövedelmem volna ! — A gombakirály, folytatá Lapierre , megvette még azonkívül a Rostán család elébbeni birtokait a mi vidékünkön-