Pesti Napló, 1855. március (6. évfolyam, 1491-1517. szám)

1855-03-16 / 1504. szám

még folyvást erősítik, hogy Poroszország a nyugati hatalmakat egy Oroszországgal­ fegyverszünet-kötésre törekszik bírni; legújabban is, úgymint f. hó 7- és 8-án Hatzfeld gróf Drouynde Lhuys úrral állítólag e végett ismételve értekezett, de kísérletei tökélete­sen meghiúsultak. Erősíthetjük, hogy kormányunk tá­vol van attól, miszerint ily módon egyenesen avatkoz­zék az Oroszország és Nyugat közötti háború ügyekbe,, vagy specializer fegyvernyugvást javasoljon. Porosz­­ország ilynemű lépéseket egészen az általa foglalt ál­lásponton kívül fekvőknek tekint, s bizalommal hiszi azokat az ausztriai kormánynak átengedhetni, melynek békés szánd­é­­kai Oroszország irányában mindinkább napfényre derülnek. Név szerint Miklós császár halála, úgy látszik, ha mindjárt a Bécsben irá­nyadó nézeteknek nem teljes átváltozását is, még­is azoknak az általunk eléggé jellemzett békés irányzatban némileg megerősíttetését eszközlé. Az ellenkezőt korán sem kell Ausztria eddigi hadkészületeiből bebizonyítni törekednünk, mert ez utóbbiak a császári államra nézve ennek a Dunánáli harczszínhelylyeli egyenes határérintkezése mellett el­­kerülhetlen szükségesség volt. Az ausztriai ka­binetnek e szerint sajátszerű állás­pontjánál fogva sokkal inkább igye­keznie kell, mint talán a porosz kor­mánynak, egy, Nyugat és Oroszország közötti fegyverszünet kieszközlésére alkalmas lépéseket tenni. A mi kormá­nyunk épen most inkább mint bármikor, előnynek tekinti, hogy ilynemű kérdé­sekbe nem avatkozhato­k. A­nélkül, hogy va­laha oly cselekvényekre, melyek joggal oroszbará­tiaknak mondathatnának, hajlott volna, kormányunk elvileg épen annyira tartózkodott, a nyugati hatalmak­nál Poroszországnak a nyugat-keleti harczszínhelyeken fegyveres részvételére bármi reményeket és egyéb illusiókat ébreszteni, melyekre esetileg egy szemre­hányásokra jogosító kiábrándulásnak kellene követ­kezni.“ Posen, mart. 5. A nap nagy eseménye, a­­z ár rögtöni halála a lengyel királyságban villanyütéses hatást gyakorolt. Mindenki a legmélyebben meg van rendülve. Minden hirtelen elnémult, mintha a leglas­­sabb szó is bántalmat vonhatna maga után. A lengye­lek, kiket kétes szemmel tekintenek, vajmi óvakodók, hogy keblök érzelmeit hangosan hirdessék; a jelen politikai krízis e mellett nemzeti reményeiknek legki­sebb kedvező eseményt sem ad, mert egy uj fölkelés legnagyobb esztelenség volna oly pillanatban, midőn a nemzeti segélyeszközök majd egészen kimerítvék s azonfelül az egész ország orosz katonasággal van el­árasztva. Azonban egy valódi szarmata soha sem veszti reményét, s így bizalommal várja, hogy az an­gol parlament legközelebb Lengyelország újjászüle­tését fogja decretálni. Varsóban a halálhír általános katonai mozgalmakat eredményezett.­­ Azon béke­reményekben, melyeket az új császár békeszerető lelkületére szeretnének építeni, nem nagy bizalmat helyeznek, mivel ismeretes azon roppant befolyás, melyet jelenleg az ó-orosz párt, élén Konstantin Reg­gel, a birodalomban gyakorol, s mely párt a szent há­borút minden áron folytatva óhajtja látni. Francziaország. Pár­is, mart. 10. Habár azt állít­ják, miszerint Lajos Napóleon­nak Krimiába uta­zása Miklós czár halálával legalább elhalasztatott, ha vele egészen föl nem hagytak, mindazáltal nem ta­gadhatni , hogy ezen elutazásra az előkészületek majd­nem kézzelmutathatólag folytattatnak. Nem tekintve azt, hogy márt. 31-ken 30,000 fris haderő, e közt 10,000 főnyi testőrség, indul Krimiába, a megyei la­pok a tervről mint szilárdan elhatározott tényről be­szélnek. Toulonban a „La Reine Hortense“ cs. yacht éjjel nappal iüt, hogy minden pillanatban kész legyen a magas utazók elfogadására, s ma azt beszélik, hogy a császár elutazása keddre, márt. 13-kára volna ha­tározva. Mi levelező személyes nézetét illeti, még min­dig kételkedik ezen terv kivitelén, még­pedig azért, mivel ezen elutazás az Angliávali szövet­ségnek hatalmas döfést adhatna. Auszt­ria ezen tervet igen kedvezőleg tekinti. Napóleon, hogy utazásának hatásáról előre biztosítva legyen, az e tárgyban uralkodó hangulat iránt különböző udvarok­nál levő követeinek tudósítását kívánta. Bourque­no­y tudósítása oda megy ki, miszerint az ausztriai császár teljesen lelkesülve volna császári „testvérének„ ter­vétől s Dem­ou­sti er is megerősítette azon ked­vező benyomást, melyet a czélzott elutazás híre Ber­l­in­ben előidézett, legszomorúbban hangzott Wa­le­w­s­k­i gróf tudósítása Londonból, hol az el­utazásról mit sem akarnak hallani; 1) mivel keleten Francziaország túlsúlyától félnek, 2) m­i­v­e­l N­a­p­o­­leonnak Francziaországbeli távolléte miatt aggodalmakat vélnének táplálni. Mi az utóbbit illeti, St. Jamesban mindig nyugodtak lehetnek, — Francziaország jól és elégül­­ten érzi magát jelenlegi politikai hely­zetében. Azon 80,000 emberből álló haderő, mely Párisban és környékén gyüjtetik össze,minden esetleg ellen biztosítja. M a g n a a tábornok , ki a keleti se­reget vezényli, mi a párisi sereg, mert Metzben leg­­fölebb két hadosztály (15.000 ember) fog táborba vo­nulni. Lajos Napóleontól ismételve szóbeli uta­sítást kapott, és Magnan, ki ebből semmi titkot nem csinál , beszéli , miszerint ő szükség esetében föl van hatalmazva Parist romhalom­má változtatni. Levelező a metzi sereget em­lítette, melyből az „Ind beige“ s más lapok leve­lezői bizonnyal ismét nagy zajt fognak ütni. De a do­log csak látszik veszélyesnek, valósággal pedig nem az. Azon 100 gyalogezredből, melylyel Franczia­ország jelenleg bir, mart. 31-kéig 48, tehát majdnem fele keleten lesz, továbbá a 20 vadászzászlóaljból ott van 12. Algierban van 20 gyalogezred és 4 vadász­zászlóalj. Francziaországra esik tehát 30 ezred gya­logság, min egy 12,000 lovasság és 10,000 főnyi test­­őrség, mely Párisban marad. Az 1­9­54-beli korosztály hadilletéke azon 140,000 ember, egyelőre még nincs zászló alatt. A kormány még akkor is, ha minden de­­pot-t összegyűjt, Páris, Lyon és az ország más vidé­keiről a seregeket elvonja, félig begyakorlott sereget nem állíthat többet lábra, mint 140,000 embert, kiket a keleti határra vihetne. Ezen körülmény megmagyarázza a Tuileriák kabinetjének szelídségét. Ha tehát a Rajna melletti demonstratiók­­ról fognak fecsegni, levelező szerint meggyőződ­hetünk, hogy mi sem rejtőzik mögötte. Francziaor­­szágnak anyagilag lehetlen egy sereget kü­l­deni, mely­nek bármi kilátása lehetne a Rajna mellett sükerrel működni. A Poroszországgali uj alkudozásoknak nem ígérnek jelentékeny eredményeket. CW­e d­e 11 ur ismét Pá­­risba érkezett s már Drouyn de Lhuysval alkudozik; lásd tegnapi legújabb rovatunkat). Mind­azáltal azt hiszik, hogy valami eredményre juthatnak, mi Poroszországnak biztosítja részvétét a bécsi ér­tekezletekben, melyeknek megnyitása, mint levelező biztosan írhatja, martius végéig elhalasztatott. Addig Wedel­­ ur harmadik párisi utjának czélját elérhette. Páris, mart. 1­1. A „M o n i t e u r“-ben foglalt s már említett rendeletnél fogva a vincennesi és besineti koronajószágokon két asylum vagy menhely állittatik föl a betegségből gyógyulni kezdő, vagy a munkában megbénult munkások számára. Azonban csak oly mun­kásokat vesznek fel, kik akkor betegedtek vagy bé­nultak meg , midőn közmunkában foglalkoztak, vagy gazdáik számukra ott menhelyet fogadtak, vagy a men­­helyre előfizetett kölcsönösen segélyező társulatokhoz tartoznak. A felvétel ideiglenes vagy örökös lehet. A menhely lakói képességük szerinti könnyű munkára lesznek alkalmazhatók. Oly munkás, ki egy menhely­­beni fölvételre jogosítva van, mindazáltal inkább sze­retne családjánál maradni, havi vagy évi pénzsegélye­zést kaphat. A menhelyek dotatiojára — a már emlí­tett előfizetéseken kívül, Páris és környékén minden bejegyzett és tervbe vett középületek jövedelmének egy százaléka fordíttatik. A belügyminiszter úr ál­tal szerkesztett bevezetésből a mart. 8-kán aláírt ren­delethez főleg a kezdet s a záradék tűnik fel: Sir! Csak szilárd és erős kormány szerezheti meg a munkás sorsának azon javításokat, melyeket az izgatók annak hasztalan ígértek , a munkás osztályok ezt be kez­dik látni. Az 1848-iki válság után ön erőteljes, de jó­tevő tekintélye volt az, melynek a munka és hitel vissza­tértét, számos munkáspaloták építését, a kölcsönös gyá­­molító társulatok kifejtését, az aggsági nyugdíj­pénztár megszilárdulását, a sütőpénztár s a segélyzések szervezé­sét magukban lakásaikban, az ingyen orvosi segély beho­zatalát a vidéken stb. köszönék. Ezen tények a nép szivérd­­­ító ékesszólással bírnak , egyszersmind a zavargások által felzaklatott idők meddőségét és ennek a szükséget szenvedő erök­ gondoskodásának hatását tüntetik ki. A munkások ezen általuk oly rég óhajtott intézkedésekben irántuk­ atyai gondoskodásának újabb bizonyítványait látandják. Az izgatók hasztalan ígérik a munkás osztá­lyoknak sorsuk javítását; a valódi és tartós javítások csak egy erős és rendszeres kormány uralma alatt léte­sülnek. Páris, mart. 12. A mai „Moniteur“ mart. 4-ig terjedő tudósításokat közöl Krimiából. Az utóbbi tudó­sítások óta mi fontos sem történt. A hivatalos lap min­den forgalomba hozott hátrányos híreket hamisaknak nyilvánít, s nevezetesen kiemeli, mikép a „Times“ is bizonyos, egy franczia tábornokra nézve sértő adat­nak lapját megnyitotta. (Ez arra vonatkozik, miszerint az angol lapok különböző levelezői egy hírt említettek, melynél fogva Forey ticknak az ellenséggel foly­tatott hazaáruló levelezése fedeztetett volna fel.) Íme hir nemcsak hamis, hanem tartalmánál fogva is egé­szen valószínűtlen. A­laszarszag, Roma, mart. 1. Az utóbbi hónapban is rendkívül sok futárok mentek át Nápolyból jőve, kik részint a (Junta-Vecchia és Marseille közt szolgain hajóval Páris vagy Londonba, vagy Florenczen át Bécsbe tovább mentek. Különösen elénk fulárt közle­kedés föly Becseset. Hogy a nápolyi kormány is a ten­gerészetet valamint a szárazi sereget, minden lárma nélkül majdnem az 1848-ks állapotba helyező, és hogy az minden háború esetlegre készen áll, és oly bizo­nyos, mint részleteiben ismeretlen. Ez az Oroszország­gali háborukérdés jelen állapotában majdnem önként értetődik. Egy hitt Romára nézve, nem mellőzhetni : a szentatya különösen fölszólittatott volna, hogy az Oroszország által annyira sanyargatott kath. egyház érdekében a szövetségesek harczában szinte venne részt és a czélra 80­0 emberből álló hadilletéket ál­lítana ki. Bár­mily kalandosan hangozzék is e hir, itt mégis nem kevesen hiszik, és két évvel ezelőtt még valószínűtlenebbül hangzó hirek megvalósulását is láttuk. De talán mindez az egyházi államokban fo­ganatba veendő toborzásból fog állani, mi már régóta szóban forog, s mit a pápa nehezen fog meg­akadályozhatni. Genua, mait. 6. Az „Ind. belge“-nek írják ! A krimiai expeditio minden előkészületeinek daczára azon hir szárnyal, hogy a 15,000 főnyi sereg elutazá­sa ápril közepéig elhalasztatik Sőt azt beszélik, hogy a piemonti sereg Olaszországot el sem­ hagyja, ha Ausztria Oroszország ellen háborút nem indít. Pache­co, a római új spanyol követ ide érkezett s útban van Róma felé, hol fontos kérdések, nevezetesen a concor­­datum fölött fog alkudozni. — Római legutóbbi tudó­sítások szerint a franczia helyőrség 300,­ emberre szállíttatnék. — Mgr. Viale Prela, pápai pronuntius Bécsben, kit a pápa a minisztertanács elnökéül válasz­tott ki, úgy látszik, hogy ezen állomást nem fogadta el. Antonelli bíbornok baráti ezt fölhasználták, hogy annak államtitkári állomásánn megtartását a pá­pánál keresztülvigyék. Miklós czár halála következ­tében az európai politikában bekövetkezendő fordulat nagy befolyást gyakorol azon elhatározásra, melyet IX. Pilis e tekintetben fog tenni. — Pratormo gróf, a szardiniai követ Rómát elhagyni szándékozott, hogy Turulba visszatérjen. Svédország. Stocholm, mart. I. A „D. A. Z.“ levelezője irja : „Minapi levelemben lelt azon állítást, hogy itt egész komolysággal foglalkoznak a hadké­születtel, ma tökéletesen megerősíthetem , miután a király egy ép most nyilvánosság elé került levelében egy millió kir. bankrallért utalványoz e czélra. Ezen okmányt hű fordításban adom mint következik: Mi Oszkár Svédország királya stb. teljes államtaná­csunk véleményének meghallgatása után, mint ezt a jegyzőkönyvi kivonat mutatja s mint azt pénzügyi osz­tályunk közzéteszi, visszautasíthatlanul szükségesnek ta­láltuk, azon költségek fedezésére, melyeket birodalmunk védeszközeinek teljes rendezése igényel, egy­részt a kormányforma 63 §-a által megállapított hitelből, melyet a birodalom rendjei ennek védelmére jóváhagytak , 1 millió bank­tallér értékben forgalomba bocsátani, s ezért ezennel tudtotokra adjuk és feljogosítunk lrtékét, ez összeget, t. i.­­ millió banktallért, előforduló megkere­sés esetében a mi és birodalmunk államcenzorjának ki­fizetni. Oszkár: Ez órában még folyvást tartja magát azon hir, hogy királyunk és Oroszország közt minden inkább mint jó egyetértés uralkodik s hogy naponkint várható a nyílt szakítás Törökország. Török-Albán­iából, febr. 28-ról írják a zágrábi hírlapnak: „S z e I i m heg, az antivarii parancsnok, kit Omer pasa 1853-ban elbo­csátott, de arany­nyal az elvesztett állást ismét vissza­szerezte, elkezdé ismét, az igazgatására bízott népes­séget nyomni. 50 fegyveres­ elhízott albániaival be­rontott Antivari szegény területére ; a népség, meg­unván a hegnek sok zsarolásait, febr. 2t- án fölkelt ellene, megölt 17 embert, őrségéből s kényszerítő a heget, egy toronyba elzárkózni, s olt Skolariből se­gélyt várni. Ma már az egész terület s az outi vari’ kis várak az ágyukkal eliyüll a fölkelők kezében vannak. Egy osztály nizam, mely Skutariból jött, még okkorig a rendet nem áll­­ható helyre. Attól tartanak, hogy egész Albániában felkelés fog a zsarnok heg­ellett kitörni, ezért Bitolje és Monasztirból csapatokat vár­nak. A felkelők közöl csak három esett el. Oroszország. Miklós császár végóráiról a N.Pr Zlg.­ még egy a cs. udvarhoz közel álló magas rangú férfiú leveléből hoz közléseket. Az irat, franczi­­ául szerkesztve, kelt Sz Pétervárott mart. 4-én s ab­ban a többek közt ez áll : Még csak febr. 18-kán 3 órakor reggel monda a csá­szárnak első orvosa dr. Maudt, hogy a legnagyobb élet­veszélyben forog; a császár tüstént gyóntatóatyjáért küldött s teljes lelki éberséggel teljesité kötelességeit mint keresztény cs. családja jelenlétében, mely ezen egész fájdalmas éjszakán a palotában volt összegyűlve. Hangosan és érthetően ismétlé a gyónási imákat, az utolsó szentség vétele után könnyebben érze magát és örömtel­­jesbnek látszott. „Most remélem“, mondá­m „befogad Isten karjaiba !“ Erre búcsút vett gyermekei és unokái­tól, mindegyiket külön megáldá­s nem feledkezett meg a távollevőkről sem. A császárnőt, ki nem hagyá el ágyát, kéré, hogy ne sírjon annyit s a család jövőjéért kímélje magát. Aztán ama hű szolgáknak, kiket barátokul tekintett, C­r­­­o­ff grófnak, Adlerberg grófnak és Dolgorubi­ngnek istenhozzádot mondott, komornikjait, szolgáit és a palotaörség öreg gránátosait hivalá magához s mindegyikhez néhány szót­ intézett. Midőn aztán Rohr­­beck asszonyt, a czárné első komornáját észreveve, igy szólt hozzá: „úgy hiszem, még nem köszöntem meg önnek eléggé azon gondoskodást, melyet ön a czárné­­nek utolsó betegségében tanúsított. Maradjon ön iránt a jövőben is az, mi életemben volt s köszöntse ön kedves Peterhofomat, ha vele először kimenend.“ Midőn aztán közel halálát maga táviratoztatá Moszkva és Varsóba, meghatározó temetésének szertartását. Azalatt jelentek neki, hogy Menzikoff hg fia megérkezett az ifjú négek leveleivel Szebasztopolból. De ő nem akart azokról tudo­mást venni. „Ez ismét visszavezetne az életbe!“ monda­t. Így múltak el az első reggeli órák látható fájdalom nélkül; a császár teljes öntudattal s egész lelkierővel bírt­ 11 órakor megnehezült lélekfelvétele. Megszűnt beszélni, m­ig minden templomban a hívek, felgyógyulá­sáért könyörögve, zokogtak. Déltáján még egyszer visz­­szanyeré szavát, hogy még szívélyes búcsút mondjon egy hű és megpróbált baráthoz s fiát megbízhassa, a szebasz­­topoli vitéz őrségnek az ő nevében köszönetet mondani. Odessai tudósítások szerint a két nlig Mihály és Miklós már uton vannak Krisniából sz. Pétervárra TUDOMÁNY­OS IRODALOM­ Jelesb íróink csarnoka. XLII. „De kisded előttem a kevély uraság, Kinek dicsősége a lusta puhaság, Ki alszik henyélve szerencse keblében, Mint hasztalan here méhek közepében. — Becsület abban áll, közjónak szolgáljunk, Magunknak,másoknak hasznára dolgozzunk.“ (B. Orczy L., 1756-ban.) Azon, fájdalom, csekély számuak közöttünk, kik múlt századbeli irodalmunkban jártasabbak , talán csodál­kozni fognak — s ha mi e czikkekben csak némileg is korrendi sorozatot tartanánk, méltán is csodálkozhat­nának — a felett, hogy miután már áldozánk többek emlékezetének, kik a XVIII-dik század második felé­ben a magyar irodalmat és szellemi életet dermedtsé­géből fölrázták, miután már szólottunk e rovatban B­á­r­ó­c­z­y-, B­a­r­c­s­a­y-, Á­n­y­o­s- és másokról, kik a nemzet középületét oly szép sikerrel villanyozták, még mindig nem róttuk le tartozó méltánylásunk adó­ját azon két hazafi irányában, kik ez újjászületési moz­galom fő indítói, vezérei és terjesztői valának. Felesleges megemlítenünk, hogy e két hazafi nem más, mint Bes­senyei György és báró Orczy Lőrinci. A­mi az előbbit illeti, erre nézve T­o­l­d­y F. szavai fájdalmas igazságot tartalmaznak, hogy tudni­illik Bessenyei György élet- és jellemrajza mindaddig a jámbor óhaj­­tások közé fog tartozni, míg ennek öszves kiadatlan munkái, sok évi munkás szellemi életének tanulságos nyilatkozványai világot nem látandnak; s e nagy, de nagyságának mai napig is csak kisebb oldaláról ismert szellemnek emlékezetét hozzá méltólag „Jeles íróink csarnokában senki más nem eleveníthetné fel, mint maga T­o­­­d­y Ferencz, ki a csodás munkásságu férfi kiadatlan munkáinak legnagyobb részét kéziratilag bírja. Báró Orczy Lörincz emlékének is, ki úgy Bessenyei, mint a Bessenyei köré gyülekezett irodalmi férfiak összetartó, bátorító lelke volt, Or­c­zy emlékének is bizonyára ismét csak az említettük nagy­érdemű irodalombúvár szentelhetné a legméltóbb so­rokat,é­s midőn e tisztet jelen sorok írója vállalja magára, annak csak úgy gondol legjobban megfelel­hetni, ha azon nyomokat követi, melyek a magyar irodalom történeteinek úttörője által jelölvék ki. Megható látvány, midőn a magasrangú egy m­agasle­­lelkü hazafi, ki honának s királyának mind a háború mind a béke piaczán szolgálva, érdemeiért mind a ka­tonai, mind a polgári kitüntetések főpolczára emelke­dett; oly hazafi, kire a nemzet előkelői büszkén mutat­nak mint kitűnő testvérekre, kit saját jobbágyai áldva áldanak mint jóltevő apjokat, megható — mondjuk — midőn ily férfi, a munkás jótékonyságában oly gazda­gon részesített köz és házi élet gyakorlati körein túl egy magasb körben is fellép s csatlakozik a fiatal iro­dalmi bajnokokkal, kik a nemzet egén uj kor hajnalát valának felderitendők, velök együtt halad a szép, de nehéz pályán, a csüggedöket vigasztalja, a békétlen­­kedőket engeszteli, a szerényeket bátorítja, s mind­nyájok erejét a nemzeti érzés fölébresztésére s táplá­lására ösztönzi. „Egyik elseje volt ő“ — mondja T­o­­­d­y — „azon magas állású hazafiaknak, kik a külföldieskedés maszlagát maguktól elutasítva, a nem­zeti érzést írással, szóval, példával és áldozattal köl­tötték és táplálták.“ Másutt pedig : „Ő egyike azon kevés, buzgó és messzelátó hazafiaknak, kik a múlt időszak eltompultságát fájdalmasan érezvén, a nem­zeti nyelv szeret­etét és mivelése h­aderejét, bár ma­gán körökben csak, már akkor hirdetni, írókat pár­tolni, munkákat nyomatni kezdtek; s midőn Besse­nyei és társai ifjú erővel és tűzzel alkotó munkás­ságban léptek fel, Orczy, ki születése, hadi és pol­gári magas állása, tiszteletes kora és egyéni becse fényében egyik legtekintélyesebb fia volt a hazának, atyai, sőt baráti nyájassággal vegyült közéjök, s a lel­­ketlenség, fanyarság és gáncsoskodással küzdőkben szerető gondossággal tartotta a lelket.“ Ki tudja, há­nyan azok közöl, kik Orczy buzdításai következté­ben ragadtak tollat és írtak, el nem lankadtak s el nem némultak volna a tarnaörsi bölcsész, a „boldog agg“ bátoritgatásai nélkül. De Orczy maga is irt, s vannak költeményei már azon időből, mikor későbbi pályatársai még gyermekek valának. Magán­életét—tiszai elvonultságában — nem is szentelé egyébnek mint gyermekei nevelésének, job­­­bágyai jólléte előmozdításának és a költészetnek. Hogy ő volt első, ki a négysoros alexandrint kétsorosra száll­ítta, csak verstani újításra vonatkozó érdem ugyan, de mégis, mint választékosi ízlés bizonysága, s tárgy­­lagosan is, mint adat versírásunk történeteihez, figye­lemreméltó. Költészete különben a „bene vixit qui be­ne latuit“ elvnek minden oldalróli fejtegetéseiben ha­tározódik, s bármi hiven tükrözteti is vissza saját szép és hódolatra gerjesztő egyéniségét , tulajdonképen költői elemekben szegény. Versei csak rímekbe fog­lalt elmélkedések és tanítások, melyeket magának, má­soknak osztogat; s valóban költői szépséggel tán csak a bugaczi csárdához irt sorai bírnak, melyeket — két­ségkívül a bennök rejlő aesthetikai becsnél fogva — Kazinczy Ferencz méltóknak tartott az átdolgo­zásra s ezen átdolgozás különben csak a kalidom és irály módosítására vonatkozott). A költőiség pótszeréül tűnnek elő O­rczynál elő­ször is azon, a szó teljes értelmében emberséges ér­zület, melynél fogva maga javát csak úgy áhitja mint másokét, maga elégültségében csak úgy örvend mint másokéban, — továbbá rendületlen hazafisága, m­ly­­nél fogva magát csak magyarnak tudja érezni, végre azon, oly szerkivül ritka, öszhangzatos és határozottan körvonalazott egyéniség, melyet csak magokkal telje­sen biró lelkek, s csak mélyebb érzelmek és gondo­latok alapján képesek i­ásokból kifejteni, s mely, ha­bár önleges uton is, t. i. az egyéni boldogság ösztö­néből kiindulva , mégis a miveltség, s ezzel együtt az erkölcsiség öntudatos világába emelkedik. E fokon ered a magábavonulás, az önérzet, a valódi megelé­gedés, megnyugvás azon állapota, melyből a le­lket semmiféle csábok többé, akár egyik, akár másik oldal felé nem tántoríthatják; azon lelki mérséklet, mely épen az által az, hogy megtalálta egyetlen súlypont­ját, melyben föllelvén az egyéni élet czélját, tétova és ingadozás nélkül megáll. Verseiben olvashatók ez állapotra nézve a következő jellemzetes szavak : „Gyors elme küszködik, gyenge csak botorkál, Gyáva álmélkodik, a furcsa sétikál, Oslóba kínlódik, vakmerő nem hátrál, Nagy elme bizonyost választ,s abban megáll.“ Ő is, mint B­arcsay, dús palotákban s az úri tár­saságok korhadt czifraságában tanulta becsülni a csen­des mezei életet: nyugodt elvonultsága biztos révéből nézte­­ a világi hiúságok tengerének háborgását, — de n­em hidegen és közönynyel, mint a római, ki a tengerpartról gyönyörködött embertársai hajótörésé­ben, hanem érző kebellel, mely mások boldogságát is saját boldogsága szükséges alkatrészének tekinti, s mely ennélfogva föfeladatul tűzi felebarátjai szenve­­­­déseinek enyhítését, jóllétük előmozdítását, munkáik jutalmazását s érdemeik, erényeik elismerését, tiszte­­­­lését. S S itt ismét azon szép vonás ötlik fel jellemében,­­ hogy a mily készen, gyorsan ismeré fel és magasz­talta másban az érdemet, szint oly nehéz volt önmaga méltánylásában s szigorú öntettei bírálatában. Sze­rénységét költői munkálkodása is mutatja : versei húsz évnél tovább rejtve valának, s gyüjteményök is név­telenül jelent meg. Orczynak „magyar nyelv és irodalom kézikönyve“ első kötetében közölt versei különben, melyekre olvasóinkat utaljuk, szép lelkét sokkal jellemzőbb világításban tüntetik elő, mint bár­miféle magyarázatok és fejtegetések. Azon, közel száz esztendős sorokat olvasva, élénk képet alkothatunk magunknak a kitűnő hazafiról, kinek bölcs életét oly találva jellemz­i barátja, midőn a Tisza partján hona és felei javáért munkáló, elnélő Orczyt a „boldog agg“nak nevezi. Vajha ily „boldog agg“-s­íg jutna osztályrészül névörököseinek is és mindenkinek, ki oly önzetlenül és tevékenyen fárad a honi jóllét, és pedig szintúgy a szellemi mint az anyagi jóllét ter­jesztése körül, mikep azz Orczy Lörincz lettel Sl.n­yikr­kény 13,2(922). Fáy An­drás. A legegyszerűbb, termé­szet- és tapasztalathabb, s gyakorlatibb nevelési rendszer. Különösebben szülök számára megkiséré Fáy András. Pesten. Nyomatott Beimel J. ás Kozma Vazulnál. 1855. Kis 8-rét, 48 r. ff

Next