Pesti Napló, 1855. április (6. évfolyam, 1518-1541. szám)

1855-04-20 / 1533. szám

1855. hatodik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva , évnegyedre 5 ftt. — scr. p. Fiflívre 10 „ — „ „ Fuldvre . 8 frt — la. p. A havi előfizetés , mint a Évnegyedre 4 frt — kr. p. «Smonent­ e 1 a d S e Is »»geztei. . . Szerkesztési iroda , Driurosa 8. n. A lap politikai tartalmi­ Ulete minden közlés a 8ZKREKSZTO-HTVATALHOZ, __________________________ viyagi ügyek­ tárgy­iaft pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : m­inteza 8-k­ szám Bem­entetlen levelek csupán rendes leveletBlnktől fogadtatnak el. 90-1533 Hirdetések 51 ha­sábos petit-sora 4 pgp kraj­­czárjával számíttatik. A be- Igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták Bt ha­sábos sora 5 pengő krajc­ír­jával számíttatik. — A felvé­­­teli díj szinte mindenkor el B/­ re lefizetendő s Péntek, apr. 20-án. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában Megjelelt a PF8T1 NAPLÓ — hétfőn és finnepntáns napokat kivéve — fele­évnyi alakjában, mindennap reggeli órákban Előfizetési felhívás. & wm®1®e Április — június három hó­napos folyamára,­ ­ délire postán küldve 5 frt. Budapeteit házhoz hordással, 4 forint Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivata­lában, uriutcza B. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich­ Gusztáv könykereskedésében, úri- és kigyóutcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve küldendők. Pesti Napló kiadó­hivatala. TISZAI KÉPEK. Polgár, april 10. II. Ha a tényt, elvonva mindentől, magában tekint­jük, s meggondoljuk, hogy egy védműve vala az in­tézve : oly ,vandalszerü az, oly szoros logicai lánczo­­latban van ama fönebbi átkok, és humánus óhajokkal, hogy kigondolói, sürgetői, és végrehajtóji, ama be­mutatott, gyönyörű mákvirágok, bár­melyik jelszava csoportjába, mintha csak onnan nőttek volna ki, való­ban beillenének. De mi nem akarjuk őket, a tény otrombasága, és vandalizmusáig, lealacsonyítni, még ama csoportok bármelyikébe sem sorozni; sőt tudván a borsod-részi események és csapásokat, szeretjük hinni, miszerint e nyomor, e csapás elhárítására volt az intézve. Igaz, ily czél, ily szándék, hatalmas védbástya, s az ellen, kinek ily véds van, — nehogy azt, mi magában szent, s keresztényi kegyeletet érdemlő, láttassunk ostromolni — valóban hajlandók volnánk, ostromlép­teinket megszüntetni. De úgy vesszük észre uraim, miszerint önöket, e hatalmas bástya rém fedezi egé­szen, s közelebbről tekintve, az erős mellett, igen gyönge népei is vannak, s épen ez ad n­éktünk jogot a dolog érdemében, néhány komoly szót váltani...? Mint tény áll előttünk, hogy egy országos töltés be­vágatott. Ki ilyesmit merészel, annak mindkét zsebe ugyan tele legyen okokkal, hogy magát igazolhassa, s ugyan számtanilag kimutassa: cselekvénye megüti e a tizenhárom próbát; tett e annyi hasznot, — de ez ily esetben nem elég — hanem tett e itt ugyan busá­san több hasznot, mint másfelől kárt? és sokkal cse­kélyebb categóriájú érdekeknek nem áldozott­­ föl nagyobbakat? s még amellett anélkül, hogy valami föltűnő eredményt mutathatna föl! Ne csodálkozzanak uraim, ha már eleve is ily néze­teket kezdünk pengetni; ne, hogy káro­s érdekek fel­áldozásáról szólunk, anélkül hogy az elemekről, me­lyeknek a vihar nyitott kaput, emlékeznénk; ne, ha oly hangon szólunk, mintha kizárólag önök csináltak volna rést a pusztító elemeknek. Mert ha tudták, hogy van már rés, és mégis újat vágtak, ne felejtsék uraim, hogy épen azért lett az ár oly káros egész mentett vidéknek, mert két roppant torkolaton jöhetett. Ha pedig nem tudták, miért fogtak, oly ha bele balázs módjára oly műtéteihez, melyről tudhatták, hogy reánk nézve is életkérdés, s vidékünknek áldást semmi esetre sem fog hozni! E körül nem tekintés, e kárhozatos gondatlanság, önöket a viharnak solidáris társaivá bé­lyegzi ; s miután művök annyira egynemű, eredmény­ben annyira egygyé olvad , hogy elválaszthatatlan amazétól : igen természetes , hogy ily szövetsé­gesek közöl, az a felelős végre is, kinek esze lévén és okosabban is tehetett volna; valamint természetes az is, hogy ily társak közöl csak azt szólítjuk, a­kivel beszélni lehet. Önök tehát amott segíteni akartak, azért vágták ki a töltést. Szép, valóban magasztos czél, csak az kár, hogy oly különös, és soha nem helyeselhető eszközt választottak kivitelére ! — A Tisza ár­térnek mintegy kétszáz négyszeg mértföldnyi árterületén sok falu, sok határ úszik most vízben, és hála istennek, itt ott, töltések is futnak már rajta; de nem hisszük, hogy va­lahol ily védelmi, ily segítő elvet léptettek volna életbe; mert még a nem igen műveit fejű ember is látja , s mintegy ösztönszerüleg érzi azt, hogy a szent czél­­hoz szent eszköz illik. Igen uraim, a ki szent czélra törekszik, szent után járjon; mert a szent czél a meg­rontható eszközt nem szentesíti; míg viszont az ilyen eszköz, a legszentebb czélnak is elhomályosítja dics­körét. Bonum ex integra causa, malum ex quolibet defectu! Helyes-e pedig az oly eszköz, melylyel valaki, mig egyfelől a nyomort szüntetni akarja, ugyan azt a másikon előidézi? Helyes-e az ily eszköz, mely midőn védeni akar, szent érdekeket sért s vet áldozatul már különben is megtörtént, s nagyobbá alig tehető bajoknak, a nélkül hogy azokat megszüntetné s feltűnő eredményt mutathatna föl. Meglehet, a bor­sodi részen ily eszközök helyesek; mi bevalljuk gyen­geségünket, miszerint ezt belátni képesek nem vagyunk. Annyi bizonyos, hogy Szederkénynek, melyért úgy látszik, az érvágás történt, mit sem használt a műtétés. Mi addig leomlott épület, az úgyis bevégzett tény való, a­mi pedig vízben és omlandóban való, az érnyitás meg nem mentette. Mert a helyszínen tett mérnöki vizsgálat nyomán kétségtelen az, hogy egy hét alatt három ujjnyi, és csak valamicske apadás volt észreve­hető. Mi ez oly épület vagy szántónak, mely három négy lábnyira van víz alatt? Ha tehát azt gondolták önök uraim, hogy mihelyt a töltést megnyitják vidékü­kön, azonnal bottal üthetik nyomát az árnak, igen csa­lódtak. Avagy azt gondolták túlparti atyánkfiai, hogy Dobtól Tab­ányig van áradás a Tiszatöltések miatt , azt nem hihetjük, hogy így fogták volna fel a mostani áradást, sőt tudniok kellett, hogy az idei ár nem egyes folyóknak, hanem az öszves tiszai rendszerhez tartozó folyóknak egyetemes s még hozzá egyidejű megára­­dása; ily körülmény mellett tudniok kellett azt is, hogy ha bár egész Tisza mentén minden töltést elhánynak is önök, egyhamar alig fognak szárazon járhatni, vagy szánthatni oly helyen, hol most nagyobb mennyiségű víz van, s valóban váratlan nagy szerencse lenne, ha még ezután két három héttel ezt teljesedve látnák. Ennyi idő pedig igen sok arra, hogy egy nyomor vá­lyog-épület , ha már csakugyan vízben van, sírba bo­csássa romlandó sátorát; a mely vetés pedig tiz tizen­két napig viz alatt áll, arról többet — a ki gazda, tud­hatja — úgy sem aratnak. Min vala tehát segítve ? A közel tiszamenti falukban csolnakon járnak még most is; az átvágással, — mint Mózes vesszejének a tenger, — megnyílt a közlekedés? nem sziget-e még máig is, és Velencze minden hozzánk közelebbi község? Hol tehát a nagyszerű eredmény, mely a túl­vidék sérel­meit ellensúlyozza? Avagy azért vágattak kitöltéseink, hogy ennyi időre három négy ujjnyival többet lássanak ki a romokból. Igaz­ talán nem a romokért, hanem a fönállókért; nem mi a víz alatt volt vetés, hanem a kün levőkért történt a műtétés ? Igen, de hát önök uraim csak a ma­gokét, a mentett vidéknek pedig fönálló házait, viruló vetéseit, nem vették tekintetbe? nem e szétrombolt közlekedésünket, melyet ezrekbe kerülend helyreállí­tani? Igazán látszik, hogy önök menteni akartak, és pedig minden áron, s ez­ért mi fizessük le önöknek ? Nem voltunk a tanácskozásban, hol az ítélet: deni­­que censeo Carth­aginem esse delendam, kimondatott; nem tudjuk, ama lépésig még eljutottak, mily nehézsé­geken hatoltak keresztül; nem tudjuk, mit gondol­tak meg , mit nem; annyit mindazonáltal látunk, s mondhatunk , miszerint ha önöknek nem sok nehézség merült fel szerencsétlen határozatuk előtt, majd merülnek utána csak a legközelebbi tiszai gyűlésen is ; pedig oly kérdések , oly nehézsé­gek , melyeket megoldani , elintézni, alkalmasint nehezebb leend, mint egy töltést kivágni. Annyit mond­hatunk, miszerint sokat meggondolhattak önök, — mert okos emberektől sok kitelik — de még­sem látszik, hogy azt mind átgondolták volna, mi határozatukkal kapcsolatban áll; nem horderejét ama veszélyes elv­nek, melyet fölállítottak, s kimondták önök, midőn az első ásónyomot, töltéseink lszakítására tették; külön­ben máskép határoztak, máskép jártak volna el. Önök azt gondolhatták uraim: nagy veszélyben úgy mentse magát kiki, a­mint lehet; de gondoltak-e arra, hogy e végszükség joga, egész erejében alig illetheti azt, ki a veszélytől magát nem érzi? hogy a mi mentő­szereink a töltések, melyeket önök bevágtak, avagy azt gondolták, hogy a védelem joga, csak túl érvényes, érvényes, bár milyen legyen az ? Azt gondolhatták önök, a kivágás nem nagy mun­ka, s legegyszerűbb védeszköz reánk nézve ; egypár ásó­nyom elég, azután a víz kimos annyit, mennyi nekünk kell. De azt gondolóra vették-e, hogy ha önöknek védszer lesz a kivágás, az lesz-e a túlsó vidéknek és töltéseinknek, melyeket majd kétfelől fog fuldosni a hullám? Túlparti barátaink, — kik még egy talpalatnyi töltést sem mutathatnak föl, — meggondol­ták-e, mily nehéz, mily költséges munka töltést épí­teni? meg-e azt, hogy ha kikezdik a töltést, többecske is elmehet belőle, mint önöknek kell; sőt hogy oly ro­ham mellett, milyet a mostani vízállás szükségeskép eszközöl, ki sem számíthatni, mennyi fog elsétálni a töltésből ? vagy minél több, annál jobb ? Meglehet, mert különben a nyílás két partját, — mely már száz öt körül van egymástól — ekkorig, oly barbárilag vé­­detlenül önök nem hagyták volna! Önök azt gondolhatták: hadd menjen át a víz, ott annyi kárt úgy sem tesz. De azt meggondolták-e, hogy e mentesített részeken, -­ épen a mentesítés jó­hiszemében — tömérdek föld vétetett művelés alá, melynek zöldelő reménye most természetesen semmi­vé lön. S meggondolták-e, mily nagyszerű — száz­ezrekre menő csak a polgári és margitai határban — haszonbéri kötéseknek jön itt bázisa, épen ama men­tesítési előny, melyet önök a viharral kezet fogva, semmivé tettek? meggondolták-e, ez átvágásból, mily szerencsétlen bonyodalmak keletkezendnek, e szer­ződők között mily nehézségek merülhetnek föl, a mil­liókra menő ártérköltségek fizetésénél ? meggondol­­ták-e önök, meddig hat le az az ártér, melyet épen e töltések fedeznek? hogy a lágyság nyolczezer holdas medenc­éje, csak egér oda ama recipiensekh­ez ké­pest, melyek a Hortobágy, Kosi, Berettyó lánczolatai által, épen amaz ártéri rendszerhez tartoznak, melynek egyik kiindulási főpontja, ama tájon van, hol a hullá­moknak kaput méltóztattak nyitni. « Bécs, ápr. 18. — Minél szigorúbban őriztetnek a conferentia tit­kai, annál nagyobb figyelem van az azoknák­ kül­ese­ményekre, hogy azokból, lehetséges anyagot nyerhes­senek a további politikai combinaliókra. Tegnap tudo­más szerint az orosz futárnak előbbeni estvén Sz. Pé­­tervárról történt megérkezte után valamennyi megha­talmazottak ülést tartottak. Oroszország képviselői ab­ban a pétervári kabinet válaszát előterjesztették. Orosz­ország nem akarja a harmadik pontot, mint mondják, a szövetségesek teljes értelmében elfogadni, de más ja­vaslatokat tett volna, melyek Oroszország békézes haj­lamát tanúsítják. Már a tegnapi ülés után bizalmas ér­tekezlet tartotott a szövetséges hatalmak képviselői közt; ma két óra tájban e tanácskozásokat folytatták, a­nélkül, hogy az orosz meghatalmazottak jelen lettek volna, s mindenki a legközelebbi napokban leendő ko­moly elhatározásoknak néz eléje, főleg miután hire jár, hogy Russell lord, elutazását péntekre, Drouin de Lhuys pedig szombatra állapította meg. Már a tegnapi értekezletek után az esti gőzkocsivonattal fu­tárok indultak Paris­ és Londonba. Lapszemle. „Elmondván a keleti hadjárat tervéről a teljes va­lót— így kezdi a „Moniteur,“ lapunk ápril 17-diki számában közlött czikkének második „politikai“ részét — fennmarad elősorolnunk, miként fogta fel a politika saját szerepét, kötelességét, Francziaország becsületét és Európa érdekét. Czikkíró a közvélemény felvilágosítása végett a kö­vetkező kérdéseket tűzte ki fejtegetésül: Mik voltak a háború általános okai? Az Angliával egyesült Fran­cziaország mily érdekből vállalkozott a harczra? Mi e háború czélja? Miként kell érteni az alkudozások alapjául elfogadott négy pontot? Igazságos és hasz­nos-e Oroszországnak uralmát a Feketetengeren kor­látozni ? Mi lesz a bécsi értekezletek eredményes hatása a béke vagy háború kérdésére? Oroszország a szent helyek kérdése által csak ürü­gyet keresett s Krisztus sírját uralma lépcsője gyanánt akarta használni. A franczia kormány azonban leál­­arczozván a sz. pétervári kabinetet, kitűnt,­­ hogy • A ROM TITKAI Regény. Irta Észt­her, stb. szerzője. Ünnepély. I. (Folytatás. *) Elemérre e találkozás aligha­nem épen azon benyo­mást tette mint a nőre, mert hidegen, de legkisebb árnyalata nélkül a sérteni vágynak szegezte pár pil­lanatra tekintetét Ilonára; aztán egy szelíd, mondanék magasztosan rokonszenvest, cserélvén Auréliával, kö­szönt, s balra fordulván, a másik terembe ment át. E pillanatban valami sajátos nesz terjedt a terem­ben s egyik a másiknak susogta, hogy a császári hri­tek megérkeztek s az udvar fog mindjárt megjelenni. Nemsokára azután a császár és császárné léptek be, fogadtatva gróf Kinszky Ferdinánd és neje által. Jelen voltak a számos vendégek közt a napok hőse savoyai Eugen, Nándorfehérvár és Szerbia kor­mányzója, würtembergi Sándor herczeg s Mercy Claudius a temesi bánságé, gróf W­i­r­­mont, Stahrenberg és sokan mások, kiket itt hosszas lenne megnevezni. A magyar urak közöl is számosan, a többi közt Pálffy János hadvezér, Czobor Márk, annak neje és leánya, kikhez még visszatérendünk; a fő­­udvarmester Draskovics János , a koronaőrök egyike Koloni­cs Ádám sat. és számos idegenek voltak láthatók. Gróf Kinszky a császári családot s annak kíséretét a második teremnek egyik oldalfala előtt, végig vo­nuló gazdag szőnyegekkel borított s veres selyem kárpitokkal mennyezett emelvényre vezette. A császár maga tábornagyi díszruhában, az akkori bővebb szabás szerint volt öltözve, az arany gyapjú *) Lásd „P. Napló“ 1532. *x. renddel nyakában s dús fodoritott hajékkel. Tiszta ar­­czu, kissé telett férfiú volt s nejével a császárnéval együtt a társaság legszebb alakjai közé tartozott. Ha az emelvényen, a császári családot, veres bár­sony támlányokon, a női kíséretet, részint kartalan kerékszékeken tabouretteken ülve, részint áll­va, s a férfiakat tisztes távolban, vagy megszólittat­­ván a császár s császárné közelében állva gondoljuk, az emelvény előtt pedig a terem tágas hajójában az oda özönlő sokaságot, akkor meglehetős fogalmunk leend ezen ünnepélyről, melyet bővebben ecsetelni nem tartjuk szükségesnek. Később a császár és császárné körüljárták a kü­lönböző teremeket s többekkel a bel és külföldi ven­dégek közöl szóltak. Különösen feltűnhetett az, hogy Elieser egy volt azok közöl, kikkel a császár hoszasan, majdnem ke­délyesen beszélgetett, s olykori nevetéséről ítélve, Eliesernek nem egyszer sikerült mosolyt idézni aj­kaira. Ismerte tehát a császár ezen embert, s mivel nevén szólította, nincsen okunk tovább azt titkolni. E név Czobor Pál, kiről hasonlóul volt említés téve előz­ményeink közt. Rokona, távoli vagy közeli volt-e Elieser Czobor Márknak, barátságos, vagy ellenszenves volt-e jelen­ben a viszony a két férfiú közt, lehetlen leendő el­határozni. — Annyi igaz, hogy egy szót sem váltot­tak még együtt, a­nélkül, hogy egymást kerülnék, vagy arczaik valami kedvetlen hangulatot árulná­nak el. Czobor Márkné leányával párszor haladott el Elie­ser mellett. A két hölgy a legpompásabb volt az egész társaságban. Látszott mindkettőn a kissé különczködő öltözetekre fordított idő, melyen minden szikrázott és csillogott. — Ilma némi kíváncsisággal nyugtatta éles tekintetét a férfirn, de anyja őt észre sem látszott venni — bár később Czobor Pál elég hosszasan tár­salgott Ilmával. Egészen más árnyalatot vett fel a két hölgynek te­kintete, midőn Elemér illemteljes udvariassággal kö­szönt nekik. Mindketten elhalaványodtak. A szintoly fényes mint matrónailag szép Sárának egy megvető haragos te­kintete találkozott az ifjúéval; mig Ilma, nem tudjuk, őszintén vagy segélyből, elég hallhatóan elnevette magát; azután anyjához fordult, s még mindig nevetve sugdosott neki valamit. Elemér ezt jól észrevehette, de nem látszott tudo­mást venni a dologról. Egyszerre a császár, ki épen az ifjú közelében ha­ladt el, megállt s Elieserhez — ki Elemér mellett idő­zött, fordulván németül szólt: mikor fogja kegyed ne­kem öcscsét bemutatni ? A császár nem szerette a feszességet, társalgásában valami egyszerűség volt, melyről sajátkezűleg irt le­velei is tanúskodnak : például az, melyet később Pálfy Miklós nádornak irt, a pragmatica sanctio elfogadtatása után, hol az öreg, Nádorfehérvár alatt megsebesitte­­tett s azóta sánta férfiút igy szólítja meg: Mein lie­ber alter krumber Palatine! sat.; a levél szövegében pedig Niker 1-nek nevezi. Ezen egysze­rűség némi kíváncsisággal vegyülve tűnt fel a császár­nak Elieserhez, vagy inkább Czobor Pálhoz intézett kérdésében is. Elieser azonnal bemutatta Elemért, kinek csinos alakja, s a császár rövid alkalmi kérdéseire tett felele­tet, úgy látszott,nem kedvetlen benyomást tenek. Czobor Márkné Ilmával s Ilona Auréliával elég kö­zel álltak arra, hogy e bemutatást lássák. Ilona vonásain leginkább feltűnt a harag. Ez szem­telenség­­ súgta leányának, ki aligha egy értelemben volt anyjával : — meg nem foghatom Pál bátyánknak gondatlanságát! — Lehetlen, hogy ezen ügyes csalót minden képzelt hasonlatossága mellett Elemérhez, va­lóban halottaiból feltámadott fiamnak higye, miután halála törvényerejűleg be van bizonyítva. — Mit mon­­­dasz erre Aurélia ? A leányka elpirult, de semmit sem felelt. Őfelségének bemutatni e kalandort! folytatá Ilona halk, de haragtelt hangon. — Mit fog a vén szeszélyes ember mondani, ha e vándorlovag le leend álezazva! Ilona, talán félve, hogy elárulja a kedvetlen benyo­mást, melyet neki az általa kalandornak nyilvánított ál Elemérnek jelenléte okozott, az itt mindig sürüdő ven­dégek közé vegyült. II. Czobor Márkné is félrevonult s midőn a szomszéd­terembe ért, pár üres széket foglalt el egy roppant arany gyertyatartó közelében, melyben körülbelül 20 —24 gyertya égett. Ah — a felséges bohózat! szólt Ilma bájosan és csin­talanul nevetve : — íme gyönyörűséges vendégünk, ékesen kimosakodva s gróf Kinszky házához bevezet­ve! — Meglátja kedves anyám, hogy Pál bátyám még az udvarnál is bevezeti — miután ő felsége elég kegyes volt vele szólni. Kitelik tőle ! mond Czobor Márkné hangnyomattal. — Fiatal korában annyi bohóságot vitt véghez, a men­nyi csak egy embertől kitelik. — Nem tudja, mit csi­náljon sok pénzével ! — Miután itt Bécsben tökélete­sen felkészült háza van, melyben egyes egyedül él, tavai pedig Parisban egy palotát vett s azt is felkészí­tette, most hallom, Londonban vásárolt egy házat, mely szint annyi fénynyel és kényelemmel bilánd, mint a többi! Tudva van történelmileg, legalább nem egy hazai évlapjaink közöl említi e Czobornak egészen sajátos rendkívüli fényűzését, s azt, hogy Bécsben, Párisban és Londonban házai voltak. Ah!­mond Ilma — Londonban is! —Ha egyszer kedvünk lenne egy utat tenni Európában, minden fő­városban a legjobb szállásra és fogadtatásra számít­hatnánk, mert hiszen Pál bátyám vendégszeretete köz­mondásos. Ha ily rokonokat szed fel után útfélen, mond Sára , azokat felruházza s felpénzeii, hogy végre is va­lami roppant botrány érje a Czobor nevet, úgy sze­rencsét kívánok annak , ki vendégszeretetével élni akar; én részemről soha sem fogom azt igénybe venni. Tréfáltam, kedves anyám, mond Ilma , azután hang­jának buskomoly lejtést adván, bánatos arczkifeje­­zéssel folytató : — valóban szomorú, s megfoghatlan elöttem, miként lehet valaki oly szemtelen és vak­merő, egy halottnak szerepében fellépni ! — Szeret­ném tőle a lopott arany poharat visszakérni, s látni, minő szemmel felel, ha őt itt nyilvánosan elrablott sa­játomért felszólítom.

Next