Pesti Napló, 1855. július (6. évfolyam, 1591-1617. szám)
1855-07-10 / 1599. szám
16-1590. 6-ik évfolyam. Szerkesztő szállása: Szerkesztési iroda: uri-utcza 5-ik szám, 3-ik emelet, 15-ik szám. Angol királynőkex czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1855. Kedd, julius 10. Előfizetés föltételei: Pesten , házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 * * Hirdetmények dija:5 hasábos petit sor 4 p. kr. Bályogdij, külön, 10 p. kr. Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 5 fr. p. Félévre...........................10 „ _ Előfizetési A PESTI felhívás NAPLÓ Julius — december félévi és Julius — September negyedévi folyamára. Vidékre postán küldve félévre 10 frt negyed évre 5 frt. Budapesten fél évre 8 frt, negyed évre 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cá. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivatalában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztáriépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadóhivatala. *4 PEST, jul. 10. A trónbeszéd ezen szavai: „mi még várjuk, mikép Ausztria teljesítse azon kötelezettségeket, melyek abból állottak, hogy szövetségünk véd-és daczszövetséggé váljék, ha az alkudozások eredménytelenek maradnak“, ismételjük, a trónbeszéd ezen szavai kétségkívül bizonyos elégületlenséget fejeznek ki az iránt, hogy a december 2--i szerződésre nem következett egy még szorosabb szövetkezési kötmény, melynél fogva Ausztriának is a béketanácskozatok meghiúsulása után a hadtéren kellene megjelenni. Párisban, mint írtuk, élénk hatást okozott a trónbeszéd, s különösen annak Ausztriára vonatkozó helye, s az első percben a közönség nagyobbnak gondolta a nyugati hatalmak és Ausztria közti differenciát, mint kevéssel utóbb, midőn t. i. a hivatalos „Moniteur“ commentálá a trónbeszédet. A trónbeszéd, a Wiener Zeitungot is, mely az ausztriai kormány hivatalos lapja, nyilatkozatra birta, s e nyilatkozat szintén — legalább nagy részben — a trónbeszéd commentatiója. Aki a „Moniteur“-nek és „Wiener Zeitungénak czikkeit együtt olvassa, érezni fogja mindkettőnek csillapító hatását. E hatás pedig nemcsak az udvarias s gyakran gyöngéd szavakban rejlik, hanem magában a bírálatban s a tények összeállitásában is. A „Moniteur“ úgy adja elő a bécsi tanácskozmány végnapjain követett eljárást s Ausztriának abból folyó helyzetét, hogy látszik, miként vélekedik a Francziaországgal baráti viszonyban álló hatalom tettei felöl; a „Wiener Zeitung“ pedig a trónbeszéd szellemét és modorát, még akkor is, midőn észrevételekkel kiséri, úgy fogja föl, hogy kiviláglik, miként Ildik Napóleonban egy az ausztriai kabinet iránt jóindulattal viseltető államfőt lát, s a trónbeszéd hangját és czélzatait, minden élesebb színezetben, csak alkalmiaknak tekinti. „Amit egy fejdelem az ő népével vagy annak képviselőivel tudatni jónak lát — így iz a „Wiener Zeitung“ — az a családi értekezlet jellemét viseli, bárha benne más hatalmak viszonyai érintetnek is. Ily okmány megítélésének nézpontja egészen különbözik attól, melyben a nemzetközi okiratok vettetnek nyilvános bírálat alá. Ez által az ily megszólalások idegen bírálójának nemcsak ki van jelölve az illő kör, de egyszersmind arra is képesül, hogy oly előterjesztést, mely bizonyos adott álláspontra van számítva, elfogultság nélkül méltányolhasson. Pedig — s ezt a tapasztalás megmutatta — senki sem ismeri a franczia nemzet lelkületét és sajátságait inkább, mint ama kitűnő fejdelem, ki Francziaországot a forradalom örvényéből megmentette. Napóleon császár nyilvános beszédei annyival inkább úgy tekintendők, mint egyedül népére számítottak. De ha a „Wiener Zeitung“ és a „Moniteur“ alkalmas időben megjelent, és kétség kívül nagy horderejű czikkeikkel elébe is vágtak sok oly hozzávetésnek, melyek a nyugati hatalmak és Ausztria közti feszült viszonyra s annak európai következményeire vonatkoztak volna ; mindazáltal elvitázhatlan ténynek marad, mit egyik kormány sem akar palástolni vagy tagadni — , hogy Ausztria és a nyugati hatalmak, a bécsi tanácskozát bezárásától kezdve a mai napig, egy nevezetes kérdésre nézve meghasonlásban vannak. Értem a dec. 2-ki szerződés V-dik czikkét. E szerint, ha az általános béke helyreállítása a négy pont által kijelölt alapokon nem sikerülne, a nyugati hatalmak és Ausztria haladéktalan tanácskozásra vannak utasítva, a szövetségük elérésére hatályos eszközök fölött. Mi más szóval annyit tesz , hogy a három hatalom véd- és daczszövetségre lépvén, kényszerítő szabályokkal fogja Oroszországot a békére hajlóvá tenni, azaz, közerővel folytat ellene háborút. A nyugati hatalmak azt hiszik, miként az V-dik czikknek már érvényesíttetni kell. Ausztria pedig azon véleményben van, hogy amint a bécsi conferentián a dolgok kifejlődtek, ő nincs az V-dik czikk érvényesítésére kötelezve. Ez köztök a differentia, és sem több, sem kevesebb. Ausztria a négy pontról nem mondott le. Ő azokat együtt tekinti békealapokul. III. Napóleon — s így Anglia is — szintén ragaszkodik a négy ponthoz. Hisz , különben nem is kívánhatná, a december 2-ki szerződésnek — mely I-ső és V-dik czikkénél fogva egyenesen a bécsi jegyzőkönyvekre és a négy pontra, mint alapra, van fektetve — foganatosításba vételét. Tehát a vita körén most már kívül esik a négy pont, kívül a trónbeszéd által. A decemberi szerződés is elvileg áll. Ausztria elszakított, megszűnt okmánynak nem tekinti. A nyugatiak nagy érdekek által vannak ahoz kötve, hogy életben levőnek tartsák. Csak egy pontjának teljesedésbe vétele fölött foly a vita. A nyugatiak állítják, hogy Ausztriának már kell e pontot teljesíteni. Ausztria állítja, miként a történt előzmények szerint ő a teljesítésre nincs kötelezve. Hogy pedig olvasóinknak a vitatárgyról nézetük lehessen, épen a történt előzményeket szükség szem előtt tartani. Én azokat néhány sorban összeállítom. KEMÉNY ZSIGMOND: Vizszabályozási eszmék. — (Vége.) b)Az Átmetszésekről. Legelsöbb is egy sikertelen átmetszés leírását tartom jónak előadni, miből kitűnjék, hogy ha a tervező nem vesz fel minden adatot, mily káros következése lehet annak, ha bár a terv a műtani szabályokba még oly alkalmazottnak látszik is. A folyón tehát egy igen nagy kanyarulat vala átmetszendő 3—400 öles átvágással és a siker bizonyosnak látszott; volt alább ugyan egy másik kanyar is, mi az átmetszésre úgyszólván szinte érett volt; de erre figyelem nem forditatott, mivel a helyi érdekek az első mellett vívtak, megásatik az átmetszés, mindazáltal hogy elegendő esete van, se nem mélyült, se nem szélesedett; ekkor neki állnak Pechman könyve szerint s felfogó sarkantyút az egyik, és irányzót a másik partra épitenek; a folyó medre összeszorittatott, de a viz nem vett erőt az átmetszésbe, nem dolgozott, hanem a két sarkantyút rontja, és mint lehet itt szélesíti és mélyíti magát; és az átmetszés áll úgy, miként évek előtt, belőle anyaárok soha sem lesz ! Mi volt oka hát e baj bekövetkezésének; nem más, mint elmulasztása a földvizsgálatnak az átmetszés vonalán, holott már a kijelölés előtt szembe tűnhetett, mikép az átmetszés be- és kiömlésénél a folyó partja a legkeményebb sárga agyagos föld, az átmetszés ily földön fut végig ily földet, tapasztalásból tudjuk, a víz könnyen fel nem olvaszt, a légbefolyás rá hatással nincs, a fagy porhanyává nem tesz; ily földön az átmetszés sikertelensége bizonyos. A másik kanyar, minek földétől az illetők megválni nem akartak, iszapos és homokos földön van, itt a folyó saját erejéből készítend átmetszést; csak hogy ily természeti áttörések a folyó rendetlenségét nem szokták akadályozni, mivel az áttörés nem épen ott történik, hol kívánatos lenne. Az átmetszés sikerére nézve megtévén mindent a mai tan szabályai szerint, a vonal több helyi földfúróval megvizsgálandó, és ha a kis vízszinnél alább eső mélységig oly földrétegek találtatnak, melyeken a víz ereje dolgozni tud, az átmetszést ki lehet ásni; ha pedig nem, ha kemény agyagos sárga föld — jobb a munkát abban hagyni, és más helyre fordítani, mint haszontalan erőködni. Oly helyeken, hol a folyónak nagyobb esése van, bizonyos, mikép hamarább kiképzi magát itt az átmetszés, mint csekélyebb eséssel járó földterületen; azok véleménye, kik az átmentszéseket azért sürgetik, hogy majd alacsonyabb töltést kell készíteniök, csalódáson alapul; mert a tapasztalás azt mutatja, hogy a töltéseket — azután is, bárha átmetszéseket és töltéseket készítettünk — mindig magasítanunk kell; azok véleménye sem áll, kik azt képzelik, hadd folyjon a viz a hogy neki tetszik, mi megmentjük földeinket és töltéseket hányunk, mint illik; igen de a rendetlen folyamú viz igen sokszor a legjobb töltéseket megtöri és oda csinál utat, hová senki sem kérte fel, és károkat okoz, mikre senki sem tartott számot. Az átmetszések mindig a folyó, nem pedig a parti lakók érdekében frzendők ki; a rendteli eltérést a természet nem szokta megboszulatlan hagyni. Midőn az átmetszésekről terv készíttetik, ezen és a kiviteli munka közt, ha hosszabb idő foly el, miáltal a folyó medrébe némely változások keletkeznek, s a már jóváhagyott terv után, ha az átvágást kitűzni nem lehet, akkor a jóváhagyott terv több eszmei megtartása mellett a megalapított műtani elvek nyomán új terv készítendő és jóváhagyása kikérendő. Az átmetszés sikerére legbiztosb eszköz, ha az átmetszés kezdete a folyó legmélyebb helyén esik, azaz hová a víz sodra legjobban irányul és a partok leginkább szakadoznak, és alább e pontnál a víz nem oly mély, ha a nagy víz egész erejével az átmetszés torkolatának tart, hogy a kifolyásnál az átvágás vonala a víz sodrával egyenes vonalba essék, nem mindenkor lehet elérni. Ezer ötnél hoszabb átmetszést csak akkor lehet biztosan ajánlani, ha itt a víznek elegendő esése leend, ha a föld neme a kiképzést nem fogja meghiúsítani. Több átmetszést ugyan egy modorban kitűzni lehetetlen, ugyanazért szükséges a helyi körülmények ismerete, a folyó állapotának helyes felfogása. Az elméleti tudomány soha sem jő a tapasztalással öszveütközésbe, ha az elmélet, éles ítélettel , talpraesetten, mint szokták mondani, alkalmaztatik a tárgyra. Fő dolog minden legkisebb körülményt ügyesen felfogni, mivel a legkisebb görény, és a folyó utolsó csep vize is tényező a folyamoknál, tehát a helyi körülményeket a legutolsó részletekig ki kell aknázni, és csak így lehet a műtani vizsgálatokkal együtt czélszerű tervet készíteni és végrehajtani Az átmetszésekről nem lehet mondani: itt meg itt kell átmetszésnek lenni és folytatjuk a kiválást egymásután évtizedek hosszú során. Az én nézetem szerint valami szabályozásnál a töltés távolságai mind a két oldalon határoztatnak meg egyszerre legelsőbb, — megalapításán biróilag a tér, mely az árvizeknek zsákmányul adatik; azután a folyó kanyarai osztályoztatnak , és az egész folyó hosszában a legszükségesebbek és sikert ígérők végrehajtatnak ; — mi által a folyó egész hoszszában a rendetlen állapot orvoslás alá jut, és így a folyó lefolyásának útja a legalkalmatlanabb helyeken könnyítetvén, némikép segíthet magán, és kiképzésére, mélyítésére fordíthatja erejét; és ha süker mutatkozik, a legszigorúbb műtani vizsgálatok nyomán ki fog tűnni, hol kell az átmetszéseket ismét legsürgőbben folytatni s i. t. így lehet csak rendszeresen haladni egy folyó körül, és csak azért, mivel a tényező részeket nem határozhatjuk úgy meg, mint p. o. egy hajózási vagy malomcsatornánál ; a jól irányzott átmetszések sikerét egyedül a természet maga eszközli. Azon körülmény, miként a rendezés alá vett és töltésekkel övedzett folyóknál a rendkívüli vizáradások szó- A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. írta JÓKAY MÓR. ELSŐ RÉSZ. Isten csapásai. I.I. A halál és a nemte. • Folytatás. *) A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félre huzasodtak vásárt ülő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsátatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg , kiket falazó tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel. Az ujabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamás bátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a civilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények: a szegény éhenholt nép városról városra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bízva gondviseléseket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, egy két három húszast darabjáért, ami bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, akinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon. . Az éhség kivetközteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurczolni a három ur közé, összevissza kiabálva : „az jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája *) Lásd Pesti Napló 1895. sz. is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom félkenyérért !“ Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik ahol volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczeket s erővel húzták a kezeit, hogy nyúljon utánuk. Ez sokat levont a jelenet tragicumából. A jó öreg urnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát; —pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró síró rivó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon. Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot. — Jó emberek, — mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól;— mi nem vagyunk rabszolgakereskedök, kik embereket vásárrani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon ínség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel ellátassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, ahol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük. Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem rohamlépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette kiki ölébe, hálára gyermekeit s futott az elébb elsietők után. A jó öreg ur egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben, s még most is különösen csóválgatta a fejét, joviális társa mosolyogva kérdé tőle: — Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez ? Az öreg úr kitérő mondással válaszolt. — Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekeit! — Egy jó aneedota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt jó anecdotákkal). Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami faluvégen szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldúlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, amint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is ígértem nekik, hogy kiforditatom a bőrüket. A nagy zajra elészaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe : „ugyan jöjjön agyon belőlük vagy ötöt a tekintetes ur!“ — Hasonló aneedotát tudok én is, monda az öregebb táblabiró (hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az aneedota-mondás, néha reggelig is elaneedotáztunk s az volt a legvigabb mulatság) — hát az urfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát, hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az üreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz : „mikor megyünk megint hajló-vadászatra? van ám még hat fiam!“ Az aneedotázást félbeszakitá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utolérte. — Hol késett oly soká? — Azok után az emberek után néztem , amint elhagytak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Még is örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük. Az üveg úr vállára veregetett az ifjúnak. — Optimista, idealista.......... — Hát a mi kis leányunk mit csinál? kérdé az anecdotás ur, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdú adott neki, s melybe még belé sem harapott. — „Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró ur, — vagy nem mer bele harapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször látta , azon csodálkozott, hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka ? A kis leány nagyon szomorú anekdotát mondott erre a vigadomára : — Majd ha odaérünk, ahol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót. — Hát hol alszik a te nagyapád ? kérdé a pártfogó úr elkomolyodva. — Ott a szent képen túl — az Istennél. — Jó leánykám, aki az Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni. A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva. A jó úr vigasztalni akarta. — Mikor temették el nagyapádat? — Ők nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja. — Mikor volt ez kis leányom ? — Még akkor fenn volt a nap. — Megismernéd azt a helyet, ahol nagyapád lefeküdt ? — Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait, hogyha messze-messze elmennék is, odáig, ahol az ég van , még onnan is visszatalálnék hozzá. A három úr rögtön felült hintajaiba, az anecdotás táblabiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel írott kereszteket, miket itt amott a fák oldalaira jegyzett. Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: „amott a szent kép!“ Még nem látta , de a fáról is rá ismert, a mibe az be volt vésve. A hintákat megálltják azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabiró megfogta a lyánka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték. Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég felé forditva, két keze imára illesztve