Pesti Napló, 1855. július (6. évfolyam, 1591-1617. szám)

1855-07-10 / 1599. szám

16-1590. 6-ik év­folyam­. Szerkesztő szállása: Szerkesztési iroda: uri-utcza 5-ik szám, 3-ik emelet, 15-ik szám. Angol királynőkex czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1855. Kedd, julius 10. Előfizetés föltételei: Pesten , házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 * * Hirdetmények dija:5 hasábos petit sor 4 p. kr. Bályogdij, külön, 10 p. kr. Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre . .­­ . . 5 fr. p. Félévre...........................10 „ _ Előfizetési A PESTI felhívás NAPLÓ Julius — december félévi és Julius — September negyed­évi folyamára. Vidékre postán küldve félévre 10 frt negyed évre 5 frt. Budapesten fél évre 8 frt, negyed évre 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cá. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadó hivata­lában, egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénz­­táriépület 1-ső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. *4 PEST, jul. 10. A trónbeszéd ezen szavai: „mi még várjuk, mikép Ausztria teljesítse azon köte­lezettségeket, melyek abból állottak, hogy szövetség­ünk véd-és dacz­­szövetséggé váljék, ha az alkudozá­sok eredménytelenek maradnak“, is­mételjük, a trónbeszéd ezen szavai kétségkívül b­izonyos elégületlenséget fejeznek ki az iránt, h­ogy a december 2--i szerződésre nem követke­zett egy még szorosabb szövetkezési kötmény, melynél fogva Ausztriának is a béketanácskozatok meghiúsulása után a hadtéren kellene megjelenni. Párisban, mint írtuk, élénk hatást okozott a trónbeszéd, s különösen annak Ausztriára vonat­kozó helye, s az első perc­ben a közönség na­gyobbnak gondolta a nyugati hatalmak és Ausztria közti differenciát, mint kevéssel utóbb, midőn t. i. a hivatalos „Moniteur“ commentálá a trónbe­szédet. A trónbeszéd, a Wiener Zeitungot is, mely az ausztriai kormány hivatalos lapja, nyilat­kozatra birta, s e nyilatkozat szintén — legalább nagy részben — a trónbeszéd commentatiója. A­ki a „Moniteur“-nek és „Wiener Zeitungénak czikkeit együtt olvassa, érezni fogja mindkettőnek csillapító hatását. E hatás pedig nemcsak az udva­rias s gyakran gyöngéd szavakban rejlik, hanem magában a bírálatban s a tények összeállitásáb­­­an is. A „Moniteur“ úgy adja elő a bécsi tanácskoz­­mány végnapjain követett eljárást s Ausztriának abból folyó helyzetét, hogy látszik, miként véleke­dik a Francziaországgal baráti viszonyban álló hata­lom tettei felöl; a „Wiener Zeitung“ pedig a trón­beszéd szellemét és modorát, még akkor is, midőn észrevételekkel kiséri, úgy fogja föl, hogy kivi­láglik, miként Il­­dik Napóleonban egy az ausz­triai kabinet iránt jó­indulattal viseltető államfőt lát, s a trónbeszéd hangját és czélzatait, minden élesebb színezetben, csak alkalmiaknak tekinti. „A­mit egy fejdelem az ő népével vagy annak képviselőivel tudatni jónak lát — így iz a „Wie­ner Zeitung“ — az a családi értekezlet jellemét viseli, bárha benne más hatalmak viszonyai érin­tetnek is. Ily okmány megítélésének nézpontja egészen különbözik attól, melyben a nemzetközi okiratok vettetnek nyilvános bírálat alá. Ez által az ily megszólalások idegen bírálójá­nak nemcsak ki van jelölve az illő kör, de egy­szersmind arra is képesül, hogy oly előter­jesztést, mely bizonyos adott állás­pontra van számítva, elfogultság nélkül méltányolhasson. Pedig — s ezt a tapasztalás megmutatta — senki sem ismeri a franczia nemzet lelkületét és sajátságait inkább, mint ama kitűnő fejdelem, ki Francziaországot a forradalom örvényéből meg­mentette. Napóleon császár nyilvános beszédei annyival inkább úgy tekintendők, mint egyedül népére számítottak. De ha a „Wiener Zeitung“ és a „Moniteur“ alkalmas időben megjelent, és kétség kívül nagy horderejű czikkeikkel elébe is vágtak sok oly hozzávetésnek, melyek a nyugati hatalmak és Ausztria közti feszült viszonyra s annak európai következményeire vonatkoztak volna ; mindaz­által elvitázhatlan ténynek marad, mit egyik kormány sem akar palástolni vagy tagadni — , hogy Ausz­tria és a nyugati hatalmak, a bécsi tanácskozát bezárásától kezdve a mai napig, egy nevezetes kérdésre nézve meghasonlásban vannak. Értem a dec. 2-ki szerződés V-dik czikkét. E szerint, ha az általános béke helyreállítása a négy pont által kijelölt alapokon nem sikerülne, a nyugati hatalmak és Ausztria haladéktalan tanács­kozásra vannak utasítva, a szövetségük el­érésére hatályos eszközök fölött. Mi más szóval annyit tesz , hogy a három ha­talom véd- és daczszövetségre lépvén, kényszerítő szabályokkal fogja Oroszországot a békére hajlóvá tenni, azaz, közerővel folytat ellene háborút. A nyugati hatalmak azt hiszik, miként az V-dik czikknek már érvényesíttetni kell. Ausztria pedig azon véleményben van, hogy a­mint a bécsi conferentián a dolgok kifejlődtek, ő nincs az V-dik czikk érvényesítésére kötelezve. Ez köztök a differentia, és sem több, sem ke­vesebb. Ausztria a négy pontról nem mondott le. Ő azo­kat együtt tekinti békealapokul. III. Napóleon — s így Anglia is — szintén ra­gaszkodik a négy ponthoz. Hisz , különben nem is kívánhatná, a december 2-ki szerződésnek — mely I-ső és V-dik czikkénél fogva egyenesen a bécsi jegyzőkönyvekre és a négy pontra, mint alapra, van fektetve — foganatosításba vételét. Tehát a vita körén most már kívül esik a négy pont, kívül a trónbeszéd által. A decemberi szerződés is elvileg áll. Ausztria elszakított, megszűnt okmánynak nem tekinti. A nyugatiak nagy érdekek által vannak ahoz kötve, hogy életben levőnek tartsák. Csak egy pontjának teljesedésbe vétele fölött foly a vita. A nyugatiak állítják, hogy Ausztriának már kell e pontot teljesíteni. Ausztria állítja, miként a történt előzmé­nyek szerint ő a teljesítésre nincs kötelezve. Hogy pedig olvasóinknak a vitatárgyról néze­tük lehessen, épen a történt előzményeket szükség szem előtt tartani. Én azokat néhány sorban összeállítom. KEMÉNY ZSIGMOND: Vizszabályozási eszmék. — (Vége.) b)Az Átmetszésekről. Legelsöbb is egy si­kertelen átmetszés leírását tartom jónak előadni, miből kitűnjék, hogy ha a tervező nem vesz fel minden ada­tot, mily káros következése lehet annak, ha bár a terv a műtani szabályokba még oly alkalmazottnak látszik is. A folyón tehát egy igen nagy kanyarulat vala át­metszendő 3—400 öles átvágással és a siker bizonyos­nak láts­zott; volt alább ugyan egy másik kanyar is, mi az átmetszésre úgy­szólván szinte érett volt; de erre figyelem nem forditatott, mivel a helyi érdekek az első mellett vívtak, megásatik az átmetszés, mindazáltal hogy elegendő esete van, se nem mélyült, se nem szélesedett; ekkor neki állnak Pechman könyve szerint s felfogó sarkantyút az egyik, és irányzót a másik partra épitenek; a folyó medre összeszorittatott, de a viz nem vett erőt az átmetszésbe, nem dolgozott, hanem a két sarkantyút rontja, és mint lehet itt szélesíti és mélyíti magát; és az átmetszés áll úgy, miként évek előtt, belőle anyaárok soha sem lesz ! Mi volt oka hát e baj bekövetkezésének; nem m­ás, mint elmulasztása a földvizsgálatnak az átmet­szés vonalán, holott már a kijelölés előtt szembe tűnhe­tett, mikép az átmetszés be- és kiömlésénél a folyó partja a legkeményebb sárga agyagos föld, az átmet­szés ily földön fut végig­ ily földet, tapasztalásból tud­juk, a víz könnyen fel nem olvaszt, a légbefolyás rá ha­­­tással nincs, a fagy porhanyává nem tesz; ily földön az átmetszés sikertelensége bizonyos. A másik kanyar, mi­nek földétől az illetők megválni nem akartak, iszapos és homokos földön van, itt a folyó saját erejéből készítend átmetszést; csak hogy ily természeti áttörések a folyó rendetlenségét nem szokták akadályozni, mivel az át­törés nem épen ott történik, hol kívánatos lenne. Az átmetszés sikerére nézve megtévén mindent a mai tan szabályai szerint, a vonal több helyi föld­fúróval megvizsgálandó, és ha a kis vízszinnél alább eső mély­ségig oly földrétegek találtatnak, melyeken a víz ereje dolgozni tud, az átmetszést ki lehet ásni; ha pedig nem, ha kemény agyagos sárga föld — jobb a munkát abban hagyni, és más helyre fordítani, mint haszonta­lan erőködni. Oly helyeken, hol a folyónak nagyobb esése van, bizonyos, mikép hamarább kiképzi magát itt az átmetszés, mint csekélyebb eséssel járó földterüle­ten; azok véleménye, kik az átmentszéseket azért sür­getik, hogy majd alacsonyabb töltést kell készíteniök, csalódáson alapul; mert a tapasztalás azt mutatja, hogy a töltéseket — azután is, bárha átmetszéseket és tölté­seket készítettünk — mindig magasítanunk kell; azok véleménye sem áll, kik azt képzelik, hadd folyjon a viz a hogy neki tetszik, mi megmentjük földeinket és tölté­seket hányunk, mint illik; igen de a rendetlen fo­­lyamú viz igen sokszor a legjobb töltéseket meg­töri és oda csinál utat, hová senki sem kérte fel, és károkat okoz, mikre senki sem tartott számot. Az átmetszések mindig a folyó, nem pedig a parti lakók érdekében frzendők ki; a rendteli eltérést a természet nem szokta megboszulatlan hagyni. Midőn az átmetszé­sekről terv készíttetik, ezen és a kiviteli munka közt, ha hosszabb idő foly el, mi­által a folyó medrébe némely változások keletkeznek, s a már jóváhagyott terv után, ha az átvágást kitűzni nem lehet, akkor a jóváhagyott terv több eszmei megtartása mellett a megalapított mű­tani elvek nyomán új terv készítendő és jóváhagyása ki­kérendő. Az átmetszés sikerére legbiztosb eszköz, ha az átmetszés kezdete a folyó legmélyebb helyén esik, azaz hová a víz sodra legjobban irányul és a partok leginkább szakadoznak, és alább e pontnál a víz nem oly mély, ha a nagy víz egész erejével az át­metszés torkolatának tart, hogy a kifolyásnál az át­vágás vonala a víz sodrával egyenes vonalba essék, nem mindenkor lehet elérni. Ezer ötnél hoszabb átmetszést csak akkor lehet biztosan ajánlani, ha itt a víznek elegendő esése leend, ha a föld neme a kikép­zést nem fogja meghiúsítani. Több átmetszést ugyan egy modorban kitűzni lehetetlen, ugyanazért szükséges a helyi körülmények ismerete, a folyó állapotának helyes felfogása. Az elméleti tudomány soha sem jő a tapasz­talással öszveütközésbe, ha az elmélet, éles ítélettel , talpraesetten, mint szokták mondani, alkalmaztatik a tárgyra. Fő dolog minden legkisebb körülményt ügyesen felfogni, mivel a legkisebb görény, és a folyó utolsó csep vize is tényező a folyamoknál, tehát a helyi kö­rülményeket a legutolsó részletekig ki kell aknázni, és csak így lehet a műtani vizsgálatokkal együtt czélszerű tervet készíteni és végrehajtani Az átmetszésekről nem lehet mondani: itt meg itt kell átmetszésnek lenni és foly­tatjuk a kiválást egymásután évtizedek hosszú során. Az én nézetem szerint valami szabályozásnál a töltés tá­volságai mind a két oldalon határoztatnak meg egy­szerre legelsőbb, — megalapításán biróilag a tér, mely az árvizeknek zsákmányul adatik; azután a folyó kanyarai osztályoztatnak , és az egész folyó hosszában a legszükségesebbek és sikert ígérők vég­rehajtatnak ; — mi által a folyó egész hoszszában a rendetlen állapot orvoslás alá jut, és így a fo­lyó lefolyásának útja a legalkalmatlanabb helyeken könnyítetvén, némikép segíthet magán, és kiképzésére, mélyítésére fordíthatja erejét; és ha süker mutatkozik, a legszigorúbb műtani vizsgálatok nyomán ki fog tűnni, hol kell az átmetszéseket ismét legsürgőbben foly­tatni s i. t. így lehet csak rendszeresen haladni egy folyó kö­rül, és csak azért, mivel a tényező részeket nem hatá­rozhatjuk úgy meg, mint p. o. egy hajózási vagy ma­lomcsatornánál ; a jól irányzott átmetszések sikerét egyedül a természet maga eszközli. Azon körülmény, miként a rendezés alá vett és tölté­sekkel övedzett folyóknál a rendkívüli vizáradások szó- A RÉGI JÓ TÁBLABIRÁK. Regény. írta JÓKAY MÓR. ELSŐ RÉSZ. Isten csapásai. I.­I. A halál és a nemte. • Folytatás. *) A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félre huzas­odtak vásárt ülő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsátatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg , kiket falazó tyuká­­szok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel. Az ujabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamás bátya kunyhóját szerzeni e hal­latlan embervásár felett a civilizált Európa közepén; pe­dig ezek valódi tények: a szegény éhenholt nép városról v­árosra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisz­tességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bízva gondviseléseket, s nem képzelt jogtalan és termé­szetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt,­­ egy két három húszast darabjáért, a­mi bizonyosan nem nagy ár. A ne­vét sem kérdezte annak, a­kinél elhagyta, megnyugo­dott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon. . Az éhség kivetközteti az embert nemcsak az embe­riségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legki­sebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat oda­­hurczolni a három ur közé, összevissza kiabálva : „az jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája *) Lásd Pesti Napló 1895. sz. is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, oda­adom félkenyérért !“ Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy lát­szik ahol volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczeket s erővel húzták a kezeit, hogy nyúljon utánuk. Ez sokat levont a jelenet tragicumából. A jó öreg ur­nak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát; —pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró sí­ró rivó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon. Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot. — Jó emberek, — mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól;— mi nem vagyunk rabszolgakereskedök, kik embereket vásárrani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon ínség felett, mely ben­neteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a leg­közelebbi faluban, Tobozon, ott már rendelkezés van té­ve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel el­­látassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a­hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük. Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a buj­dosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem roham­lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudó­nak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette kiki ölébe, hálára gyermekeit s futott az elébb el­­sietők után. A jó öreg ur egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben, s még most is különösen csóválgatta a fejét, joviális társa mosolyogva kérdé tőle: — Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez ? Az öreg úr kitérő mondással válaszolt. — Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekeit! — Egy jó aneedota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt jó anecdotákkal). Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami falu­végen szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldúlt, én fejtetőre bele a pocsétá­ba. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a­mint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is ígértem nekik, hogy kiforditatom a bőrüket. A nagy zajra elészaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe : „ugyan jöjjön agyon belőlük vagy ötöt a tekintetes ur!“ — Hasonló aneedotát tudok én is, monda az öregebb táblabiró (hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az aneedota-mondás, néha reggelig is el­­aneedotáztunk s az volt a legvigabb mulatság) — hát az urfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát, hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az üreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czi­gány az urfihoz : „mikor megyünk megint hajló-vadá­szatra? van ám még hat fiam!“ Az aneedotázást félbeszakitá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utolérte. — Hol késett oly soká? — Azok után az emberek után néztem , a­mint elhagy­tak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Még is örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük. Az üveg úr vállára veregetett az ifjúnak. — Optimista, idealista.......... — Hát a mi kis leányunk mit csinál? kérdé az anec­­dotás ur, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintók­­kal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdú adott neki, s melybe még belé sem harapott. — „Nem éhes a kis le­ány? kérdé a táblabiró ur, — vagy nem mer bele ha­rapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznó­sajttal, mikor legelőször látta , azon csodálkozott, hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka ? A kis leány nagyon szomorú anekdotát mondott erre a vig­adomára : — Majd ha odaérünk, a­hol a nagyapa alszik, ott le­szállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót. — Hát hol alszik a te nagyapád ? kérdé a pártfogó úr elkomolyodva. — Ott a szent képen túl — az Istennél. — Jó leánykám, a­ki az Istennél alszik, azt nem le­het többé felkölteni. A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva. A jó úr vigasztalni akarta. — Mikor temették el nagyapádat? — Ők nem temették el, csak úgy lefeküdt a haraszt­­ba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd meg­találja. — Mikor volt ez kis leányom ? — Még akkor fenn volt a nap. — Megismernéd azt a helyet, a­hol nagyapád le­feküdt ? — Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén fel­vettem egy darab szenet, avval mindenütt megjegyez­tem a fák derekait, hogyha messze-messze elmennék is, odáig, a­hol az ég van , még onnan is visszatalálnék hozzá. A három úr rögtön felült hintajaiba, az anecdotás táb­labiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi resz­kető kezeivel mutogatá a névvel írott kereszteket, mi­ket itt amott a fák oldalaira jegyzett. Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: „amott a szent kép!“ Még nem látta , de a fáról is rá ismert, a mibe az be volt vésve. A hintákat megálltják azon a helyen; a gyermek leg­első volt leugrani, a táblabiró megfogta a lyánka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték. Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sá­padt arcza az ég felé forditva, két keze imára illesztve

Next