Pesti Napló, 1855. szeptember (6. évfolyam, 1643-1666. szám)

1855-09-19 / 1656. szám

,4-1656, 6-ik évf folyam. Szerkesztő szállása: Szerkesztési iroda: uri-utcza 5-ik szám, 3 ik emelet, 15-ik szám. Angol királynőhez czímzett szálloda, 63-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el.__________________________ Kiadó-hivatal s Egyetem-utcza, 2-ikszám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Hirdetmények díja: 5 MSá$CS ?,ed­i­tor 4 p-kr- B­e­di Jö­köl­ni 10 p- kr- -J J Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. Vidékre, postán: Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10 . 1855. Szerda, sept. 19. Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. Félévre ...... 8 - ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS ! FESTI NAPLÓ October—december negyedévi folyamára. Vid­ékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással,4frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, sept. 19. (Háború vagy béke?) I. A Feketetenger f­elett uralkodó vár, melyet év óta iszonyatos és csodálatot gerjesztő erő­pazarlással védelmeztek az oroszok, nyakasan és oly hősiesen, mi jobb do­logra lett volna érdemes, végre a korszerű elvek kivitelére egyesült nemzetek bátor megtámadása után igazságos sorsát megérte — és így ama ki­hívó, s az egész világ gúnyára kimondott „fe­nyegetés“ érdemlegesen megszűnt örökös lenni. Az elagyult Törökország, melyet legkö­zelebb illetett a fenyegetés, most már vidor képpel nézhet át Tauria partjaira, többé egy orosz hadi­hajó sem fogja kalózként az ozmán-ázsiai országok gazdag kincseit elrabolhatni, és a padisah , ki eddig csak hatalmas szomszédja kedvétől függő őre volt a Feketetenger kapujának, most már nyu­godtan megerősítheti a megingatott félholdat a Sophiamecseten, és a háború kezdetén egész Eu­rópa előtt tett esküjének kiviteléhez foghat. Be­vezetheti népét a civilisatio karjai közé, mi egye­dül képes annak új életerőt, és ezáltal egészséget adni. És a szövetségesek, kik Törökország további fenállása miatt vagyonuk és vevőket pazarul felál­dozták, méltó büszkeséggel vehetnek részt, mint mentorok az újjászületés nagy munkájában, és igazságosan követelhetik, Európa beleegyezését és segedelmét. Méltó dicsőség hárul rájuk azért, hogy készségek által, melylyel az Oroszország­tól odadobott keztyűt felvették, Európa népeit más és rettenetesebb háborútól menték meg, milyen a hajdani franczia járom alatti volt, mert tettek ál­tal elháriták: „Törökország felosztását,“ és noha kívánatos lett volna ez az ő érdekükben, a humanitás törvényei szerint lemondottak az ab­ból folyó nagy hasznokról, s in­kbb feláldozzák azokat azon öntudatnak, hogy minden erejöket a „beteg ember 14 életének fentartása és reorga­nizálására fordították. Bárha nem oly feláldozónak látszik is segedel­mük most, mint első pillanatra Jászott, mert az ál­laméletben, különösen a mai számító és üzérkedő századunkban mindig a saját érdek vezényli a tet­tet; de végtére is becsülendő ama különös hasz­noknak népjogszerű eszközök általi kivívása, mert a legnagyobb előnyöknek törvénytelen utáni elé­rését a történelem mindig meg szokta bélyegezni. Ilyen tett lett volna Törökország felosztása, melynek következése európai háború leendő, mely minden népet többé vagy kevésbé bele vont volna a harczba, megrendítvén mindeniket, és melynek sajátlagos czélja nem valamely korszerű szabad elv kivitele, hanem tisztán anyagi vágyak kielé­gítése lett volna, mert az egymás ellen harczoló hatalmak épen nem szabadelvű, hanem jogszerűt­len princípiumból keltek volna fel. Így azonban Törökország mint állam fentarta­­tott, és megerősíttetett, és ezáltal a szövetségesek érdekében fekvő előnyök, általok népjogi utón kivivattak, s egyszersmind Európa jövendőbeli politikája egy korszerű szabad elvre építtetik. Azon áldozatok, miket a szövetségesek hoztak, nagyok valának, s a világtörténetben ehez hasonló példát nem könnyen lehet találni; azért is e roppant megerőtetések, melyeknek párját az újabb kor alig mutathatja föl, jutalmat érdemelnek. Remél­jük tehát azt, hogy miután a katonai siker milliók kívonatát koronázta meg, most már a legköze­lebbi politikai viszonyok iránti óhajtásokat is te­kintetbe veendik a győzők és végre elérjük azon békét, mely a világ minden részére nézve elke­rülhetetlen szükséggé vált. A jövőnek politikai kifejlődését nem akarjuk meg­­előzni, itt minden combinatio, bármily valónak és következetesnek látszassák is, többé kevésbé hely­telen, mert temérdek esetlegességtől függ, mit bárki sem mondhat meg előre. Egyszerűen csak azt vizsgáljuk meg : várható e béke a dolgok ka­tonai álláspontjából távolabbról vagy közelebbről, mert az a béke, mely katonai eszközök által erő­­szakoltatik ki, egyedül csak azok teljes kimerülése után állhat be. A háború t. i. abból keletkezik, ha­­ egy nép vagy nemzet makacsan ragaszkodik egy másik állam vagy népakaratával ellenkező szándékaihoz. Csak egyiknek a másik feletti tökéletes győzedel­­me, vagy az egyik rögtöni visszavonulása, avagy végre mindkét résznek végkimerülése eszközölheti a békét. Tekintsük a jelen állapotot ez oldalról, és kény­telenek vagyunk bevallani : mikép Oroszország, daczára szenvedett veszteségeinek, az egész világ előtt gúnyosan kimondott akaratát önkénytesen meg nem változtatandja, és még nincs annyira le­alázva, hogy minden erkölcsi ereje kimerítve lenne, hanem inkább, műveltségi fokához képest, a szenvedett kudarczok által még mérgesebb, s a kétségbeesett ellentállásra még inkább fel van in­gerelve, és mindazt, mi nála korábban talán csak vakmerő szeszély volt, most vak dühében históriai küldetése végczéljait­ tekinti. Ha tehát most feltétlenül engedne, önmagától szállana le azon székről, melyet mint nagyhatalom elfoglalt, s melyet hosszas és dühös harczokban, és közben közben erőszakos eszközökkel vívott ki az európai állam-egyletbe­n. Mert ha ez nem áll is Anglia, Francziaország vagy Ausztriára, de áll Oroszországra nézve. Mind e három állam a po­litikai viszonyok által nyomatva , kényszerítethetik arra, hogy akaratát megváltoztassa, a­nélkül, hogy ezért megszűnnék nagyhatalom lenni, mivel erre geográphiai állásoknál fogva joguk van. Oroszor­szágnál azonban épen megfordítva áll a dolog. Az ő geographiai állása Európán kívüli, és mi­helyt elveszti az európai tanácsban magához raga­dott elsőbbséget, meg is szűnt nagyhatalom lenni, és előbb kénytelen lenne magát természete ellen azokkal egyensúlyba hozni. Azután is igyekeznék­­ ugyan végrendeleti lelkiismeretességgel, és ma­gas barátainak segedelmével az európai politiká­nak kezéből kisiklott gyeplőit megragadni, de re­méljük, megfogja a sors menteni Európát oly szo­morú évek visszatértétől, milyenek e század első tizedei voltak, és a vigyázó szemek nem lesznek oly rövidlátók, mint valának. Oroszország e szerint daczára a szenvedett csa­pásoknak sem fog engedhetni, hanem mindent fel kell használnia, hogy az európai államszövetség­ben legalább adott becsületszavának részletes beváltása által megtarthassa magát. De ezt csak a háború útján érheti el. Most egyik legfonto­sabb pontját, mely úgy politikája mint kereskedé­sére nézve nagy jelentőségű volt, vesztette el, de még Krimiát, még Oroszországot nem. Most hát talán egyik vagy másik, vagy a harcztér minden pontján összes erejének kifejtése által igyekezni fog ellencsapásokat intézni, és mivel senki sem erőszakolhatja saját zászlója mellé a harczi sze­rencsét, nem lehetetlen, hogy itt vagy ott győ­zelmesen, és ez által talán más módon kártala­nítva magát, lépend a világ elibe. Tekintsük meg tehát mindenek elött a Szebaszto­­pol bevételéből folyó katonai és politikai követ­kezményeket, és kísértsük meg ily módon a be­következő események képét adni. B. Pest, sept. 19. (Dr. Entz kertésziskolája ügyében). Minővé válhatnék e hon földe szakértő gazdák szorgalma által, mutatja azon homoktér főváro­sunk határában, melyen pár év előtt még a homok­nö­vényzet is csak gyéren tengett, költőnk szerint kedvet­lenül hozva fanyar gyümölcsét, s most dúsan zöldelő vázként a csemeték ezrei tenyésznek a legnemesb gyü­mölcsökkel. Entz faiskoláját értjük. Voltak, a kik nevettek e férfiú igyekezetén, midőn árkot vont a tér körül, melyet nevelés alá volt veendő, s egyengetni kezdé a sivár homokbuczkákat. Pest hatá­rában még a sövénynek is nagy ára van, s alig hitte valaki, hogy oly hamar jövedelmezővé válik az ősziét, melyet kert tulajdonosai vállalatukba fektettek. A NŐK PARADICSOMA­ Franczia regény. 9 é­v a 1 után fordította Gere. NEGYEDIK KÖNYV. Sulpice orvos. IX. Chil­­on bőkezűsége. (Foly­tatás. *) Nem szükséges mondanunk, hogy a gom­bakirálynál igen jól ettek. Mindenki boldogan és elégülten kelt föl az asztaltól. A gombakirály tíz esztendővel fiatalabbnak érezte ma­gát, s még ő kérdezte, nem kellene-e most még muzsi­kálni. Aztán Morges grófné is részesítette őt egykét ügyes és anyai czélzatban, s a gombakirály majdnem annyira jutott, hogy megértette. Antóniára nézett, hanem ekkor bű vegyült örömébe. Antonia oly komor, oly sáppadt volt! Irén énekelt Midőn dalát elvégze, a gombakirály megölelte, megcsókolta őt. Ez alkalommal mellesleg tennünk kell egy észrevé­telt. Mióta Loriotte elment, Sulpice orvos sem egyetlen szóval, sem egyetlen mozdulattal nem árulta el, hogy szándékában volna a fiatal Fernandot megtámadni Ros­tán János-i szerepviselése miatt. Fernand mindamel­lett nem közeledik Irénhez. Ez az öcs, és ez a néne egyáltalában idegenül ma­radtak egymáshoz. A gombakirály társalgó teremében szinte meg is feledkeztek arról, hogy ők rokonok. Szintúgy Rostán Ferencz és Irén, az apa és gyer­mek, csak messziről köszönték egymást. A­ki Sulpice orvoshoz tartozott, az többé nem ele­gyedhetett Asztrea segédei közé. Ez elismert tény volt. A két tábor öss­ze nem egyezteth­etőleg volt egymástól elválasztva. Ilyen volt a gombakirály családja. Hanem — egy kivétel mégis volt. Rostán Mari kis­asszony s a fiatal Fernand úr, úgy látszik, tökéletesen értik egymást. Irén több ízben jelenté ezt tekintetével Sulpice-nek. Az orvost azonban legkevésbbé sem indí­totta meg e dolog. Morges grófnő a zongorához akará ültetni Antóniát, de a szegény gyermek hangja torkába fuladt. Fernand ült a zongorához. Ő jó zenész, hangja szép volt. Fernand szerelmi danát énekelt. A divatos újkori szerelemdana édeskés, bárgyú szavai egyenest beutat találnak a fiatal leánykák szivébe. Chiffon mind magára vette, mit a dana Rozikáról vagy Nelliről mondott; Chif­fon fülig pirult s kis szivét gyorsabban érezte dobogni. Fernand ismét visszatért hozzá, és Chiffon öt némán *) Lásd Pesti Napló 1654. sz. szemlesütve fogadó. Nem akart vele többé nevetgélni. Nem tudjuk, mit beszélt neki Fernand; elég hozzá, hogy Chiffon szemébe könyek tódultak. Im oka, miért volt Chiffon szórakozott, midőn elhagy­ván a Rostan-palotát, Sulpice kocsijába lépett; im oka, miért nem vette észre szegény kis Lob­otunkat, ki az utcza másik oldaláról rá lesett. Ha valakinek, mint írás mondja, szeme van és mégsem lát, úgy az ábrándozó leánykák szeme bizonyosan olyan. Sulpice, bucsuzáskor, igy szólott a gombakirályhoz : — Nem tagadom meg öntől a gyógyítást, ha bizonyos leszek benne, hogy rendelményeimet pontosan teljesí­tik ... Ám , előterjesztem feltéteimet ... Ön holnap, reggelizés előtt, kocsira száll; nem mondja meg sen­kinek, hova viteti magát sétálni, s ha már uton lesz, megparancsolja a kocsisnak, hogy hozzám hajtson .. . Nálam szoba lesz rendezve ön számára, s ön vissza nem tér többé a Rostan-palotába. — És, szólt az öreg úr habozva, ekkor ki fog engem gyógyítni ? — Isten segedelmével remélem, válaszolt az orvos. Sulpice elment. A gombakirály visszafordult, háta mögött Asztrea marquisne állt. Másnap reggel Chiffon kábult fővel, nehéz szívvel ébredt föl. Nem tudta miért, sírni volt kedve. Mindaz, mi estve történt vele, úgy tűnt föl előtte,­ mint valami álomnak üres és fárasztó emléke . . . – viszont látta volt Loriotját, napközben pedig nem egyedül Loriot fog­lalta el elméjét. Hogyan történhetett ez? Chiffon megkérdezvén önmagától is , hogyan történ­hetett ez, s szive mélyében maga is Loriot kedves ügyét védelmezvén, ime ráakadt e feledség okára, s ez nem volt egyéb, mint Fernand. Fernand képe most Chiffon lelkében Loriot képe elé tolakodott. Képzelhetlen, mennyire csökkent ez a Loriot a kis leánynál az által, hogy nőruhában mutatkozék előtte! És Chiffon mind­a mellett nem akarta szeretni Fer­nandot; azaz, a­mi legfőbb, Chiffon nem akarta elfelej­teni Loriotját. Törte magát szegény leány, hogy csupán és egyedül Loriotra gondoljon. — Ha ez a Fernand úr akadályozand engem, hogy Loriotra gondolhassak, úgy bizonyosan utálni fogom őt! A leánykák efféléket komolyan és lelkiismeretesen mondogatnak magukban! Reggeli hat óra felé a komornak legolvasottabbja, Virginia, lélekszakadva rontott be Chiffon szobájába, Virginia egyébiránt reggelente rendszerint egészen ki­fáradva szokott bejönni. Roblot messzire lakott. — Mari kisasszony! kiáltott Virginia , ismeri Toto Gicquelt ? — úgy emlékszem, válaszolt Chiffon, hogy hallottam róla beszélni az orvost. — Ez a Toto Gicquel, folytató Virginia, ártatlan egy szegény pára, minő többek között előfordul a „Skót hegyi lakosokban“ban s „Raymond kapitányban.... Van efféle ember a „Sandworthi mélységben is, hol ”­ppen beleesik a mélységbe, hol fontos irományokat talál, me­lyeknek segítségével sir Duncan, Malcolmnak kereszt­atyja, megnyeri perét, — miután, ha ez irományok elő nem­ kerülnek, az egész örökséget lord Cornwall, az öreg Mac­Donald unokatestvére nyerte volna el.... — S mit akar ön nekem­­Toto Gicquelről mondani ? kérdé Chiffon. — Toto Gicquelről! kiáltott Virginia megvetéssel. Oh uram istenem, semmit róla, a szegény páráról! Én komája, Roblottól tudtam meg a dolgot. — Micsoda dolgot ? — Mindjárt látni fogja a kisasszony... Roblot nem afféle komorlelkű tengerész , mint például Gustavson Keresztély a „svéd kalózokéban. . . . Ő vidor tenge­rész, oly férfi, kinek arc­a jellemet árul el, bár fülbe­valót hord.... Chiffon valóságos haraggal nézett Virginiára. — Elkergetem, úgymond, ha rögtön nem szól a do­loghoz ! Virginia elejte a ruhát, melyet épen kifelé akart for­dítani. — Engem elkergetni! ismétlő bántódással. A szegény Szidóniát is ily,megaláztatás éri a „Rózsavölgyi apát­ságban. ... Oh anyám! anyám ! Anyján kívül Virginia még Ethelredet is segélyül hivá. — Csak csendesen, jó Virginiám, csendesen! szólt Chiffon megbánólag. Nekem nem volt igazam.... Kevés ideje, hogy én még elhagyatottabb állapotban valók, mint ön most; én ezt el nem feledem.... Bocsásson meg. Virginia éghez emelé két kezét. — Oh nemes és nagylelkű lény! kiáltott: ki ne sze­retné önt! Aztán, könyeit megsérülvén, ekként folytatá: — Azt akarom a kisasszonynak mondani, hogy ugyan­ezen Roblot beszélte nekem, hogy látta önöket tíz óra felé hazajönni. . . . Chiffont ölte a türelmetlenség. — Körülbelül egy negyed lehetett tízre, folytatá Vir­ginia , annyi bizonyos, hogy a kétnegyedet még el nem ütötte. . . . Roblot már az utcza végéről ráismert az or­vos fogatára. ... A fogat után egy roszul öltözött fiút látott szaladni. . . . — Egy fiút? ismétlé Chiffon. úgy hát nem lehetett Loriot, mert hiszen Loriotnak női ruhája volt. A marquisne, midőn a gombakirály társalgó termébe visszatért, egyszerűen csak annyit mondott, hogy elkergette Loriotot, hogy másutt valahol akasztassa fel magát. (Folytatjuk.) —­Masse»«— TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET Egy századnegyed a magyar szépirodalomból. I­. úgy mondom, hogy költészetünkben 1830 táján az eszményiség elve kivívta diadalát, másképp elérte classical jelezését a szépirodalom. Mennyiben fér avagy nem fér szó ezen műtörténeti állításhoz, nem vi­tatom, hanem a közönségesnek mutatkozó hiedelmet el­fogadom. Hadd legyen az 1830. év megállapodási, azaz korszakot képező időpont, s essék oda a classicismus teljes fénye. Én szívesen nyújtom a pálmát ime korra eső törekvéseknek. Mert a jelen század elejétől mind odáig bámulatos előhaladások történtek a műszellem fej­lésében, s különösen a költészetből egész új olymp emelkedett föl az irodalom mezején. „Ez a Kazinczy és Révai, Berzsenyi és Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vö­rösmarty koruk, költészetünknek valóságos aranykora“, mond Toldy a magyar költészet történetében. Ha már ime költői kor lelkét ki akarjuk magyarázni, kétségkívül az említett költők szellemét kell búvárlát alá venni, s én e részben a közhiedelem szavát fogadom, midőn röviden a classicismusban helyzem azt, így tehát a remek vagy classicai műalkotásról vannak né­mely elmondandó észrevételeim. Rendszerint ugyan a két régi, görög és római költé­szetet szokták nevezni classicainak, ellentétben a ke­resztyén népekéivel, mindamellett az újabb népeknek is, midőn már lehet beszélni náluk irodalmi múltról vagy műtörténetről, megvan rendesen a magok classicai al­kotása, nemcsak, hanem több ízben is előfordul a clas­­sicai alak irodalmuk folyamában. Nevezetesen a fran­czia irodalomban igen világosan kivehetők ugyan a tu­lajdonképi classicusok (Racine, Corneille stb.), és pedig olyformán, hogy hozzájuk mérve Chateaubriand nem classicus, de már Hugo Victor és társaihoz képest, az leszen s igy tovább; míg az épen nem classicusnak, ha­nem igen is regényesnek tetszett Hugo az úgynevezett Moderne literature-hez mérve, csakugyan classicai szín­ben tűnik elő- Nem ezt m­ondhatnók-e Kisfaludy Sán­dorra nézve, Bessenyei Györgyhöz mint elődéhez mérve öt, vagy Berzsenyire nézve, ki Virág után egész más költői­ség és szellem művésze, mint ha például Vörös­­martyhoz, mint ennek előde, viszonyittatik. E szerint, hogy megérthessük a classicai művészetet s műalakot, rendesen valamely bevégzett és utána fölmerült új köl­tői korra és világnéz­etre utasíttatunk, s a korokat egy­mással összemérve nyerjük az értelmezést a történet­ből. Minélfogva egy maga költőről, bár ki lett legyen az, mint classikairól, beszélni nem lehet; honnan igen könnyen észrevehető, hogy ugyanazon költőt most elő­­dihez, majd utódihoz mérve, különbözőkig ítéljük; s a­kit classicainak tartott egyszer a világ, később leszál­lítva találjuk, mint Gyöngyösit, noha a műtörténész eléggé iparkodik e részben a szabatosság kedvéért úgy fejezni ki magát, hogy állításán rajta ne veszítsen, mi­dőn például Gyöngyösi classicismusát csak „a maga ko­rában“ nevezi annak. Ez okán a történet igen könnyen fog beszélhetni , és új vagy középkori classicismusról avagy a magyar szépirodalomban is, azaz ugyanazon m­űfejlődési módot és világnézetet egyszernél több íz­ben láthatja fölmerülni, s én minden kétség nélkül meg

Next