Pesti Napló, 1856. február (7. évfolyam, 1768-1794. szám)

1856-02-01 / 1768. szám

185-ös, 1-ik évi folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása: Angol királynőhöz czimzett szálloda, 63-ik szám. Egyetem-utcza 2-ik szám , 1 -ik emelet, A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez Intézendő, érmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el.________ ____ Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1—fő emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1856. Péntek, febr. 1. Előfizetés föltételei: Vidékre, postán. Évnegyedre . . . . 5 fr. p. p. Félévre...........................10 „ „ Hirrlpfmpnvok Hiia • 5 „ bos Petit sor 4 P­ kr- Bélyegdíj, külön, 10 p. kr. il­raelmenyek Uljd . Magán vita 5 hasábos petit sor 5 p. kr. Festen, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 fr. p. p. Félévre ...... 8 „ „ ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS A PESTI NAPLÓ 1856-ik évi február — martius két február—junius öthónapos fo­lyamra. Vidékre két hónapra 3 frt 20 kr. „ öt hónapra 8 frt 20 kr. Budapesten házhoz­­hordással két hónapra 2 frt 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában , egyetem-utcza 2-ik szám takarékpénztár épület lső emeleten. Pesti Napló kiadó-hivatala. PEST, febr. 1. Úrbéri ügyek.*) VI. Az 1853. mart. 2-ild első nyiltparancs, mely az úrbéri kapcsolatot s ezzel rokon jogálla­potok folytán fenforgó viszonyokat szabályozza, négy szakaszból áll. Az első szakasz 27. §-asban tárgyalja az épen említett viszonyok szabályozá­sát, mely viszonyok közt különösen kiemelvék : a volt jobbágyi s földesúri földekből, és közös le­­gelőbeli foglalások (7. §.); a maradék­ földek (8. §.); az irtásföldekkeli bánás (9. §.); az erdei ha­szonvételek (10 —14 §§.) a nádlás (15. §.); a le­geltetés (16. §.); a szőlők s azoktól járó adózások és szolgáltatások (17—18. §§.); az úrbéri szer­ződések, s azok mellett benépesített, az úrbériek­kel rokon természetű földek, (19 — 20. §§.); a korcsmálási malom-és halászati jog (23 — 24.§§.) A második szakasz tárgyalja három §-ban (25 — 27) a birtokviszonyok szabályozása, u. m. le­­gelő-elkülönzés, erdei szabályozás, tagosítás s arányosítás iránti különös határozatokat. A harmadik szakasz, mely csak egy (a 28—ik) §-ból áll; a birtokbeli viszonyok szabályozásának eszközlésére rendelt törvényszékekről; a negye­dik pedig (29—49. §§-as) az ezen törvényszé­keknél­ eljárásról szól. *) A Napló 179-ik számában közlött V. számú úrbéri czikkben tetemes sajtóhibák, függetlenségi vi­szony; e helyett : fü­g­g­e­t­e­g­s­é­g­i viszony (5. sor); volt jobbágyok e helyett : volt jobbágy­nak (9. sor); azokra e helyett: azóta (23 és 56. sor.) Fejtegetéseinkben mi is ezen rendet fogjuk tar­tani. Lássuk először is a közös legelőböli s egyéb foglalásokat. A jobbágytelki állományról szóló 1836-iki tör­­vényczikkbe igtatott tabella meghatározza az úr­béri telkeknek holdak s kaszállók szerinti mérté­két minden egyes megyére; egyes helységeket tekintve pedig megszabja azt az ezeknek kiosztott urbárium. — Az 1836-iki V-ik törvényczikk, ugyanazon szempontból indulva, mint az 1853. márt. 2-iki pátens 5-ik §-a, — tekintetbe véve t. i., hogy a helyek meglevő osztályozatát, s a job­bágytelki állománynak azon épült mennyiségét, mely az ország minden részében már régóta meg volt határozva, s melyen a telekosztályok és ha­­tárrendbeszedések hosszas időn keresztül alapul­tak, felforgatni a legnagyobb zavar s legkiáltóbb sérelmek előidézése nélkül nem lehet, a régi úr­béri rendeletek által megállapított helyosztályzatot s állománymennyiséget jövendőre is fentartotta, s ugyanazon jobbágytelki állományt, mely Mária Therézia úrbére által, a helyosztályzati rendszeres munka folytán, 1100—1300 ölre számított hol­dak vagy kaszállók mennyiségével, minden egyes helyre nézve kiszabatott, vette alapul mind a belső mind a külső járandóságot illetőleg. A mártius 2-iki pátens 5-ik §-a hasonlókép­pentartja ezen régi törvényes mértéket, annyi bevégzett eljárá­sok, s létrejött eredmények kulcsát és alapját, mint szabályozó sinert az úrbéri tárgyalásoknál. De ezen úrbéri állomány nem létezik mindenütt eredeti mennyiségében. Azon ellentétes érdekek harczában, melyek a volt földesurak s volt jobbá­gyok közt századokon át gyakorolták hatásaikat, s melyeket hiába igyekszik némely politikus a sze­líd és kedves patriarchális viszony fátyoléval be­takarni, többnyire sem a hatalmas földesurnak, vagy, ha úgy tetszik, a földesúr tisztjének, sem a földbirtok-nagyobbítás után betölthetlen étvágygyal epedő jobbágynak nem volt előbb való teendője, mint egymás földéből, vagy az áldástalan közle­­gelőből, a­hol csak lehetett, többet kevesebbet elszántani, elsajátítani. Az ország rendezetlen ál­lapotában ily föld-elcsípések igen gyakran fordul­tak elő. Ily foglalásokra nézve a pátens 7-dik §-a az eddigi törvényekre hivatkozik, rendelvén ,hogy az úrbéri állománynak a földesúri földekből vagy a közös legelőből foglalás által keletkezett minden nagyobbítása, nem különben annak a volt földes uraság általi foglaláson alapuló kevesbülése az eddigi törvények szerint kezelendő. Az 1836-ki X-ik törvényczikk 7-ik §-a erre nézve azt ren­deli, hogy „ha a jobbágyok bebizonyítják, hogy az uraság a foglaló, ez köteleztetik az elvett föl­dek miatti fogyatkozás pótlására ; valamint szinte azon földek, melyekre nézve bebizonyíttatnék, hogy a közös legelőből, vagy az uraság egyéb földeiből, elszántással vagy más móddal, a jobbá­gyok által elfoglaltattak, s az úrbéri tartozmá­­nyokhoz csatoltattak, a földesurak rendelkezése alá essenek, vagy a közös legelőhöz csatoltassa­­nak vissza.­­ Most is tehát, bebizonyított fogla­lási esetekben, az eredmény nem lehet más, mint, hogy a foglalt tér, ha a közös legelőből vétetett el, ahhoz visszakapcsoltatik, ha pedig máshonnét sajátítatott el, a károsított félnek, legyen az volt földesúr, vagy volt jobbágy, visszaadatik. Az 1836-ki X-dik t.czikk 7-ik §-nak idézett rendelete azonban, melyre a pátens 7-dik §-a, mint eddigi törvényre, hivatkozik, lényegesen kü­lönbözik a pátens rendelkezésétől abban, hogy amott a bebizonyított foglalások visszavétele sem­mi időhosszaság s elévülés által korlátolva nincs; a jelen törvény pedig azon bölcs korlátolással élt, hogy oly békés birtokot, mely az 1820-dik éven túl terjed, tehát a magyar jogban elévülési határ­időül divatozó 32 évnél régiebb, többé háborgatni s perrel megtámadni nem enged. Alig szükség kiemelni az ezen rendeletben fek­vő bölcseséget, mely t. i. a hosszas birtokon ala­puló elbirtoklás elvét a földesur és jobbágy közti viszonyra is alkalmazza. — Az elbirtoklás (prae­­scriptio) valóban a polgári társaságnak egyik leg­­lényegesb, legszükségesb törvénye. Ki nem látja azon tenger bajt, mely a társaságot megrohanná, ha minden panasz örökre fenmaradna, ha világ végéig lehetne a birtokot perrel háborgatni ? — Semmivé lenne igy a birtok biztossága; a leg­­aggasztóbb ingadozásnak tétetnék ki minden tu­lajdon ; a perek soha meg nem szűnnének; senki semmit magáénak nem mondhatna, s biztosan nem járhatna el ügyeiben, vállalataiban; — s mivel a régi dolgok feledésbe mennek s azok hű és rész­letes emlékezete mindinkább elhalványul, m­ig végre egészen eltűnik, — rémes zavarba dőlne az igazságszolgáltatás is, a polgári társaság e leg­főbb czélja, legszebb dísze. A tulajdon megerősítésére szolgáló hosszas bir­tok idejét Werbőczy, nemesi javakban, 32 évre határozza, s ugyanezen idő tartatott meg a pátens 7- dik §-ában, a foglalás által keletkezett birtok­nagyobbodások- s kereskedésekre nézve is. Hogy a birtok ingadozásának vége vettessék, kimondatott először ,hogy ha a foglalás 32 évesnél régiebb, vagyis 1820-dik év előtti, s e hosszas idő alatt békés, azaz­­ meg nem szakított, folyto­nos birtoklással erősíttetett , azt többé bolygatni nem lehet; — kimondatott másodszor, hogy az 1820-dik év óta történt, tehát praescriptio alá nem eső foglalások iránti kereseteket is bizonyos határidők alatt kell megkezdeni, melyekre t. olva­sóinkat már figyelmeztettük; t. i. azon esetekben, hol a tagosítás s legelő elkülönzése kéretik, ezek­kel egyszerre, hol pedig ezen munkálatok sem egyike sem másika nem forog fenn, legfölebb a nyílt parancs kihirdetésétől 3 év alatt, tehát 1856- dik év mártius 8-áig, — mert 1853. márt 8-kán történt a mártius 2-iki nyíltparancs kihirdetése a Bírod. Törvénylap 1853. XIV-dik darabja 38-ik számában. Minthogy a 7-dik­­. csak a földesúri s volt jobbágyi földekből és közös legelőből vett fogla­lásokra nézve mondja ki az elbirtoklási, s a kez­dendő pereket illetőleg, elévülési időhatárt, kér­dés támadhat, várjon áll-e ezen elévülési idő­határ, s a visszavétel korlátozása a volt jobbá­gyoknak nem úrbéri földeire, s nem a közös legelőre, hanem azoknak egyéb, úgynevezett beneficiális földeire (u. m. irtás-földekre, szőlőkre, erdők- s nádasokra) is? — A törvénynek emlí­tett czélja,az abban fekvő jótékonyság s bölcse­­ség, hogy a birtok az örökös bizonytalanság s ingadozás ellen biztossitassék,s megszilárditassék, azon véleményt parancsolja reánk, hogy ugyanaz nemcsak a szorosan vett úrbéri, hanem beneficiális földekre is értessék. AZ ÖRDÖNGÖS ORVOS. REGÉNY. Irta SUE JENŐ. ÖZVEGY DE SÉNANCOURT HERCZEGNÉ, vagy a nagyvilági delnő. ELSŐ RÉSZ. (Folytatás.) *) III. Boyer asszony, a ház urának példájára, már régóta megbarátkozott az agiotage és nyerészkedés eszméjé­vel, mi miatt az öreg Dupont annyira megborzadt. Bo­yer asszony, nem fogván föl a jó ember szivének meg­­illetődését — mi előtte nagyon nevetségesnek tetszett — újólag nevetésre akart fakadni, de régi szolgatársa iránti tekintetből korlátozza magát , s vállat vonitva mondja : — Becsületszavamra! kedves Dupontom, ön úgy néz ki, mintha Congoból tért volna vissza. Kicsinyek és nagyok nem nyerészkednek-e napjainkban ? az egész világ nem vesz-e részvényeket? Oh! nagyon szerencsések azok, kik még kaphatnak! Én, hála istennek, Coquard úr taná­csának, úgy a­mint vagyok, egyszerre vagyok az é­s­z­a­­k­i, déli s nyugatiban... még csak a keleti hiányzik. Dupont még mindig ülve, viszonozza elbámulva: — Ő egyszerre van északon . .. délen ... és nyu­gaton ! . . . Nem rég, — folytatja a kulcsárné növekedő lel­*) Lásd „Pesti Napló“ 1766. számát, kesedéssel, — kiléptem az öreg hegyből, Co­quard úr intésének daczára, hogy a fekete állat és fehér czinkbe taszítsam magam­at . . . de . . . — Kilépett az öreg hegyből . . . hogy a fehérbe és feketébe taszítsa magát? ... Ah ! a szerencsétlen!­ö kotyagos! kiáltott föl a jó ember, gyorsan fölugorván.— ő ivott . . . Isten bocsássa meg . . . ö ivott! — De várom az esést, baisse, hogy régi hegyem­hez visszatérjek! Akkor nem jövök többé ki belőle! — folytatja Boyer asszony nagyon föllelkesülten. Aztán hevesen Dupont felé fordulva: — Lássuk, próbáljuk meg a koczkát; az emelkedés (hausse) daczára be akar-e velem lépni, he ? — Belépni . . . hova ? — kiáltott föl a jó ember, meg­rémülve, magán kívül — hova ? . . . hova akar kegyed engem bevezetni? — Az öreg hegybe. — Eh! térjen kegyed vissza oda, s ne is jöjön ki többé öreg hegyéből, — kezdi ismét Dupont elkesered­ve. — Ez megkötözni való bolond! ez engem bolonddá tesz ! — Istenem, mily együgyü ez a Dupont! ö mit sem ért! — szólt Boyer asszony vállvonitva. S észrevevén de Sénancourt Valentinét a terembe lépni, hozzáteszi: — íme a kisasszony. Jőjön kedvesem , én kegyedet be­mutatom Coquard úrnak; ö önt a dologba bevezeti; ö minden reggel a herczeg úrhoz szokott jöni. — Menjen az ördögbe! felelt a vén szolga, letörül­vén verítékes homlokát. — Ha csak hallom is kegyedet, lucskos vagyok! IV. De Sénancourt Valentine kisasszony tizenhét éves, nincs arczánál bajosabb, nincs egész termeténél kecse­sebb valami. Nyájasan fordul az öreg szolgához, ki őt születni látta . — Nagyon örvendek, hogy láthatlak, jó Dupontom. Hogy van ma reggel nagy­anyám? Ki aludta-e az uta­zás fáradalmait ? Mikor mehetek őt megölelni ? De mi bajod ? — téve hozzá De Sénancourt Valentine, látván, hogy Dupont viszont homlokát törli. — Úgy látszik, hogy roszul vagy! — Bocsánatot kérek kisasszony, — felelt a jó ember még mindig rémülten; de ez a Boyer északjával, delé­vel, hegyével, Coquardjával . . . valóban, én nem tudom, hogy többé mit beszélek. — Boyer assszony, — szólt a kulcsoméhoz De Sé­nancourt kisasszony, — magyarázza meg nekem, a jó Dupont fölindultságának okát? — Esdeklem kisasszony, ne fáradjon miattam — siet az öreg szolga felelni. — Némi szédülésem van; az el­múlik. Megnézem, várjon a herczegné asszony a kis­asszonyt elfogadhatja-e. — Menj gyorsan, — viszonzá De Sénancourt kisasz­­szony, — menj gyorsan kedves Dupont, mert én na­gyon vágyom nagyanyámat ölelhetni. Boyer asszony lopva Duponthoz közeledik, ki zavart tekintettel az ajtó felé megy, s lassan így szól hozzá : — Jőjön, kedvesem, megmagyarázom önnek, hogy az öreg hegy. . . — Hagyjon békével! — kiáltott föl Dupont dühösen. — Mennydörgettél! megmutatom kegyednek, hogy az anjouiak nem champagneiak! S a derék szolga, Boyer asszony kíséretében hara­gosan kimegy, ki gúnyos szánalommal mosolyog, igy szólva: — Ez a szegény ember tökéletes ostoba lesz; im mi lesz az emberből, ha vidéken éli (Folytatjuk.) —WHtbgW—— TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Erdélyi történelmi adatok. Szerkeszti és kiadja gróf Mikó Imre. I. kötet. Kolozsvárt, nyo­matott az ev. ref. főtanoda betűivel. 1855. II. Rövid előszó után, mely egy pillanatot vettet ve­lünk a kiadó lelkébe s gazdag kedélyét feltárja előttünk, mely főhöz, szivhez szól — pectus est, quod disertum facit, — hosszasabb tájékozás következik az erdélyi történetírás és adatgyűjtés körül, vonatkozóig a ma­gyarországi hasonirányu törekvésekre (VI,XXXI. 11.) A gróf talán szerfelett kedvező világításban láttatja ol­vasójával az innenső históriai irodalom terményeit; s mert a hazafial féltés szemével nézi a testvér hon, az ő közelebbi hazája irodalmát, ennek hézagait, talán na­gyobbaknak látja, mint sem a minek azok valósággal. Értette ő ezt önmaga is; lévén pedig „az elfogultság akár a hazai mellett akár annak ellenében, egyiránt ká­ros“ siet felemlíteni, hogy a székely föld egyik avatott történetbuvára nagyajtai Kovács István egy nagyterje­­delmű történeti művel fogja rövid idő múlva gazdagí­tani az irodalmat, oly művei, melyet eleve már e lapok is ajánlottak a közönség figyelmébe; s hogy Erdély a dicsőült gróf Kemény József könyv- és kézirattárában oly kincset lit, melyben történeteihez a kútfők, adatok, emlékek műértő kéz által nagy mennyiségben öszvesze­­rezvék, s melyhez aránylag hasonlóval — mit meg ne­künk illik felemlítenünk — mi dunai, tiszai magyarokat nem birunk. Becsületes törekvésben mind ide át mind Erdélyben nem volt hiba, de mind a mellett innen is tanan is sok a tenni való történészetünk mezején. Mit és mily czélzat­­tal ? azt gróf Mikó Imre nemcsak elméletileg fejtegeti, hanem gyakorlatilag, példával is mutatja. Nekünk tör­téneti emlékeinket nemcsak azért kell közzéten­­nünk, hogy az eleddig még fenmaradottak ne mehesse­­nek veszendőbe a már­is elveszettek nyomán, hanem kivált azon okon, mert magasabb értelmében a történet­írás, úgyis mint művészet, mindig lépést tart nem annyi­ra az archívumokban felhalmozott kincsekkel, ha­bár egész készséggel nyílnának is meg ez intézetek, hanem inkább az anyagnak azon részével, melyet közzétett a sajtó. Termékenyítő erőt a nyilvánosság ez egy neme által nyer az anyag. Világát csak a közkezeken forgó munkáktól kölcsönzi a történészeti művészet. Forgács Ferencz comm­entariusai ismeretesek voltak tudósaink előtt, még mielőtt Horányi által közrebocsáttattak, s az Magyar akadémia. Január 28-án összes ülés gróf Dessewffy Emil elnöklete alatt. A másod­elnök, báró Eötvös József röviden elő­adta, hogy a Tud. Társaság birtokába jutott Fessler hazai történetírónk Rombauer által festett hit arczké­­pének, s mivel a társaság szabálya szerint senki arcz­­képét az akadémia teremében szavazat nélkül fölfüg­geszteni nem lehet : indítványozta, hogy e megtisztelte­tést érintett történetírónk részére határozzák el. Ez ér­demes honfitársunk, úgymond a másod­elnök, nem itt ugyan magyarul, de történetírásunk körül tagadhatlan érdemei vannak; sokat ten különösen a magyar história népszerűsítésére. Közfelkiáltással fogadták ez indítványt. Ezután a titoknak, a nagyváradi helytartóság elnöké­nek, gróf Zichy­­ excjának német nyelven irt levelét olvasta föl, mely mellett a tisztelt helytartósági elnök ur tizenegy régi okiratot közöl részint a kurucz, részint a török világból másolat és fordítás végett az akadémi­ával. Ez okiratokat, ha jól hallottuk, Rózsahegyi úr küldte be a nagyváradi helytartóság tisztelt elnökéhez. Az Akadémia köszönettel vette e szives közlést, s ren­delést ten azok lemásolása iránt. A török okiratok for­dítása iránt a titoknak fog gondoskodni. Ily alkalommal érezzük, mit vesztett hazai tudományosságunk Repicz­­kyben- Bár találkoznék mielőbb, a­ki nyomdokaiba lép­ne. A török nyelv nemcsak az összehasonlító nyelvé­

Next