Pesti Napló, 1856. május (7. évfolyam, 1854-1879. szám)
1856-05-01 / 1854. szám
211—1854. 7-ik évi folyam. Szerkesztő szállása : Angol kirílyafilisz czimzett szálloda, 63-ik szám. A sp szellemi részit illeti minden közlemény s szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztési iroda : Egyetem-ut«za 3-ik «zám, l-se emeist, Kiadó-hivatal, Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1850. Csütörtök, máj. 1. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. Hirdetmények dija : 5 *»'«0* petit sor 4 pia. Bélyegdij külön ropkr ! 0 Magán vita 5 hasábos petit sor 5 pkr. Pesten, hízhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. Filéérc • • . . 8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS : FESTI NAPLÓ május— junius két hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt. 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. lapunk szerkesztője báró Kemény Zsigindus ura ezentúl sem mulaszt el semmit, hogy irodalmunk jelesebb tehetségeit maga körül gyűjtse. Hazai érdekeinket számos derék levelező közremunkálása mellett, ezután is rég ismert publicistái tekintélyek fogják fejtegetni. S amely mértékben csökkenne a külföldi tudósítások érdeke, azon arányban igyekszik a szerkesztő kimerítőbbé, érdekesebbé és változatosabbá tenni a bennüket a közelebbről illető ügyek fejtegetését. A tárczában különösen ezentúl is közremunkálnak: Arany János, Csengeri Antal, Danieliki, Galgóczi Károly, Greguss Ágost, Erdélyi János, Fényes Elek, Gyulai Pál, Hunfalvy Pál, Pau- Jor, egyetemi tanár, Révész Imre, Szalay László, Szontag Gusztáv, Tompa Mihály, Tóth Lörincz, Venczel Gusztáv sat. urak. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetemutcza 2-ik számtakarékpénztár épület 1-fő emeleten Pesti Napló kiadóhivatala. PEST, május 1. Közlekedési ügyünk. A polgárosodás első kívánalma a közlekedés. Arra, hogy valamely ország a művelődés és vagyonosodás felé biztos alapokon haladhasson, egyik legfőbb teendője a közlekedés könnyítésére vonatkozó minden eszközök fölállítása; minők:folyamszabályozás, csatornák, vasutak és kőutak. Hazánkban ezen közlekedési eszközök hiánya a fejledező ipar, kereskedelem s mindinkább több szorgalommal között gazdászat tekintetéből, mindig hangosabban kiáltó szükségként tűnt fel. Örvendetes tudomásunkul szolgál, miszerint a közlekedési eszközök körül élénk mozgalom kezd országszerte keletkezni. Vidékenkint combináltatnak vasútvonalak, kőutak, csatornák, s több effélék. Áthatni kezd mindinkább Széchenyink arany mondata , miszerint a mely országnak nincsenek utai, nincsen közlekedése, azon ország Európa polgrisodásával párhuzamban nem képes haladni. Minél inkább terjed ezen tétel igazságáróli meggyőződés , minél többen kezdenek ezen tan szerint érteni, annál inkább kívánatos, hogy a közlekedési eszközök előállítása és beosztása egy bizonyos megállapított elv és terv szerint történjék. Országunk több vidékein vannak épülőben vasútvonalak, melyek maholnap behálózzák az egész hazát, de kérdés: czélszerűen fogják-e e vonalak a hálózatot végrehajtani? Nagyaink, s kik e vállalatok élén buzognak, mind azok, kik áldozatokkal is készek szolgálni a honnak, combinálják-e az ország kívánalmait? Mi hiszszük, hogy combinálják, mert ha azt nem teszik, úgy építettek, szántottak és vetettek, de nem ők s gyermekeik fognak aratni. Természetes, hogy az ország közlekedési eszközeinek egy bizonyos meghatározott elv szerint kell az egész hon szükségleteihez képest azt behálózni. Ezen hálózat úgy áraszthat üdvet az egész hon területén, ha minden kívánalmak helyesen combinálva elégíttetnek ki. Nézetünk szerint a termesztő és fogyasztó vidékek összekötése első tekintetbe jó, következik a gyáros vidéknek a belföld piaczaihoz csatolása, hogy minden nagyobb dimensióju érdekek belülről fedeztessenek , míg másfelől az európai főbb vonalakkali összeköttetés által a világpiaczokkal hozatunk kapcsolatba. Ezen czél elérése végett országunk keblében is egy nagy piaczra, mint központra van szükségünk, mely magába fogadja, hogy kifelé tovább indíthassa a közlekedési hálózat főbb szálait. Korunkban a centralisatió diadalait látjuk mindenütt. Hogy mennyi árny és fényoldala van a központosítás tanának, azt megvitatni nem a mi dolgunk. Annyi bizonyos, hogy a közlekedési eszközök egy gyapontra való összevezetése, nem csupán a központosító r?sergéban fog hívekre találni, de a municipiumok heimádói is központot keresnek a közlekedésnek, egy irányadó fő pontot a szellemi és anyagi mozgalmaknak, iparnak, kereskedelemnek számára. A közlekedési eszközök ekkénti felfogása szerint első tekintetre szembeszökő módon tűnik fel, miszerint ezen behálózási vonalaknak gyálpontja az ország geographiai és mozgalmi közepe fővárosunk Pest legyen, mely az ország szive gyanánt a minden vidékről beérkező s kiágazó vonalakat, mint mind megannyi életszereket elfogadja. Ezáltal fővárosunk emelkedve, nemcsak szilárd alapot nyujtana az országos ipar, kereskedelem, gazdászat számára, de egyszersmind a birodalom érdekeinek gyarapítására legtöbb osztalékot nyújthat. Különben is minden egyes országnak egy fő vonallal a birodalom fővárosához köttetése, látszik kiindulási nézetként elfogadva lenni. Önként következik ebből, hogy az országok fővárosai, — mint az egyes hálózatok gyűlpontjai — vannak hivatva imez egyenes összeköttetés eszközlésére, így például a csehországi hálózat gyálpontja Prágából van egyenes vonallal, Morvaországé Brünnből, hazánké Pestről Bécscsel öszveköttetésben. Az egyes országok behálózásának szinte ezen elv szerint kelljén történni, amennyire csak józanul kívánni lehet, honunk minden közlekedési fő vonalának Pestről kell kiindíttatnia. Pest az ország fővárosa és központja, ide kell a főbb sugároknak sietni, s csak úgy innét tovább! Ki ne óhajtaná nemzeti csinosodásunk egyetlen rendezett városát — mint az ország műveltsége és kereskedelme fő tanyáját — erősitni, gazdagítni, népesítni, felvirágoztatni! Ki ezt szívén nem hordaná, az nem jól fogná föl az egész monarchia érdekeit is. Pestre kell kerülni, idő kell a rendezett közlekedés útján összegyűlni a legnagyobb résznek abból, mit hazánk egyes tája a forgalomnak átadni képes. Ide kell jöni mindennek, mire hazánk behozatalos kereskedelmének szüksége van. Innét, mint bőven ellátott központból, kell szétoszlatni benn, s vizetni a világpiaczokra. Ez azon szempont, melyből minden országos közlekedési eszközök körüli eljárásokat kombinálva szeretnénk látni. Az irodalom és művészetnek gyálpontja, a kereskedelemnek irányadó nagy piacra, az országnak éléstára, a nemzeti elhaladásnak iskolája nem a főváros-e? S mi magunk legyünk a okai, hogy a kínálkozó alkalom elszalasztassék? Húzzuk csalászéjjel Pesttől a közlekedések forrásait, származzék ki egyik felül , másik alól, megosztva a csekély erő, s elvesztve lesz a kincs, melyet megszilárditni rajtunk állott. Nagy birtoku főuraink, kiknek a gondviselés jó akarat és nemes kebel mellé terjedett birtokokat rendelt, kik hivatva vannak országunk közlekedési eszközei előállításán működni, szem elől nem téveszthetik a hon-boldogítás kötelességét. Átgondolt s czélszerűen kidolgozott hálózati terv szerint indulván ki, minden olyat, mi e terv lényegével megegyező irányban halad, erős kézzel pártolni, mi a végczéllal öszve nem fér, nyíltan ellenzeni, feladatul?. Meg kell vallanunk, miszerint e tekintetben az országos közlekedési eszközök előállítása körül még némi kívánni valót látunk, mert egységes terv szerinti dőhaladás nyomait itt ott mellőzve tapasztaljuk, így például nyíltan ki kell mondanunk, miszerint mi az ipolyvölgyi vasutat is azon vállalkozások közé sorozzuk, melyek a végczél kombinatióján kívül esnek, meglehet látszólag fontos helyérdekeket elégítvén ki, meglehet hasznos és jövedelmes vállalatot ígérve az építők számára, de az ország behálózásának elvével a végczélnál homlokegyenest ellenkezve. Úgy hisszük, nem eléggé reflectált a tervező a hon kívánalmaira, midőn a központosító hálózati elv mellőzésével, egy önálló vonalnak létrehozását indítványozá, mely még ezen kivül egy másik egészen életre való vonallal majdnem parallel irányt követ. Azon vonal — értem a Pest-Miskolcz-Tarnovit — az ipolyvölgyi pálya fő czéljait majdnem magában viseli, mi igen vigyázatos megfontolást érdemel. Mindkét vonal létesülése ártalmas concurrentiát idézhetne fel, mert a concurrentia csak ott jó és üdves, hol egy pálya kevés ; de hol egynek is csal? hazafias buzgalom ad életet, ott a másik vetélytárs kintkérdés kdves-e? Avagy kívánatosnak látszik-e, miszerint az ipolyvölgyi vasúton Pest elkerülésével kivizessenek nyers terményeink, s hámoraink nyers vasa külgyárakba, mielőtt a honiak el lennének látva ? Nem értelmezhető, hova akarja pl. az ipolyvölgyi vasat a Gömörben felrakott hazai terményeket vinni, s hol fogja leadni a belgyárak számára szükségeset, mielőtt tova illanna kifelé? Mint fővonal kiágazása mindenütt inkább indokolható az öszvekötés nemzetgazdászati vedvekkel, mint Szobnál, mely hely sokkal közelebb esik Pesthez, semhogy e vonal oda ne reducáltathatnék könnyebben, s czélszerűbben másutt is, és sokkal meszebb, semhogy a pesti piacztól ne vonná el károsan a közlekedés és forgalom sok erős alkatrészeit. Újabb időkben aligha vonatott tüzetes tanácskozás alá az általános országos közlekedés A FEGYENCZ neje. JELENETEK AZ AUSZTRÁLIAI ÉLETBŐL TÖRTÉNETI REGÉNY. MAGYARRA FORDITÁ SZENYEY J. (Folytatás. *) XIX. Azalatt Betsy és Sail visszaérkeztek a lovakkal. Nyergeljétek meg gyermekeim — szólt Flower — nyergeljétek meg, mi majd az öreg Grimesnél fogunk vacsoráim. Valóban, a dolgoknak igen furcsa járása van e világon. Segíts a nőszemélyeknek te pásztorember; én addig ezen urak lovait fogom tartani. ■Ezzel megragadta a lovak fékét és tartotta, mig a lovak megnyergelve voltak. Most juhász — imígy szólt — légy oly jó, s vedd át még egyszer ezen urakat itt, mig én Sail és Betsyvel a barlangba megyek. A juhász szót fogadott s a két némber a barlangba kísérte Flowert. Ti mindketten — imígy szólt a rendőrügynök hozzájuk — a lovas rendőrség dicsőségteljes egyenruháját fogjátok felölteni. Betsy erősité, hogy ezt tennie lehetetlen , de Flower szilárdul ragaszkodott akaratához s neki — akarta vagy nem, engedelmeskednie kellett. És semmit se felejts el — mondá továbbá — csizmát és sarkantyút s egyebet, mi még hozzá tartozik. Most, Sail, jer ide és segitess magadon Betsy által. — Mily martialis alakod lesz ez egyenruhában. Siessetek ! szaporán! A fiatal lányka, mint látszik, kedvét tarlta a tréfán, és sietett Flower utasításaihoz alkalmazkodni. Fölséges! — szólt imet — most Betsy hozz az útra még egy kis sziverösitöt; meglehetős messze van odáig! s valóban kár lenne kiszáradt torokkal betérni az öreg Grimeshez. *) Lásd „Pesti Napló“ 1853. számát. Betsy egy üveg pálinkával látta el magát, Sail pedig egy bádog poharat rejtett egyenruhája alá, mely rajta különben is elég bőnek mutatkozott. A társaságban az egyetlen fegyverzett ember Flower volt, el lévén látva egy karabély, két pisztoly és egy karddal. Ülj fel juhász — szólt Flower — és nyisd meg a menetet. Ti többi urak követni fogjátok őt, ugy a mint vagytok. Te Betsy, kapaszkodjál föl az egyik lóra, s járj itt mellettem, jobb felöl, és te Sáli, bal felöl. Előre indulj! És a kutyák ? — tudakozódék a vén asszony. A kutyák velünk jöhetnek, ha tetszik nekik a mulatság. Szólítsd őket! A kutyákat nevökről szólították elő, melyek száma hat vagy hétre terjedett, s a menet ezennel útjára kelt. Mintegy másfél mérföldre haladhatott már e lovas társaság, midőn Betsy panaszkodni kezde, hogy elfáradt. Flower egy korty italkát ajánlott neki, mire ezen érdekes hölgy hangulata ismét kissé megjavult. Flower tanácsié, hogy változtatás végett fusson Sallal rövid versenyt , de Bellynek legkisebb kedve sem volt, természeti kellemét ilynemű versenyben kifejteni, s nyelve kerekét megeresztvén Flowert rútul szidalmazni kezdé, minek azonban egyéb hatása nem volt, mint hogy Flower teli torokkal jó izűen kacsagott rajta. Drohne hirtelen megállította lovát, s ez által Slobey is kényszerítve jön megállapodni. Mi baj ? — kérdé Flower. Semmi egyéb, mint hogy innét egy lépést sem megyek tovább, te bakó-bérencz! Ne bolondozzál — szólt Flower — s ne boszants ily gyerekségekkel. Hisz már alig vagyunk fél mérföldre az öreg Grimes jószágától. Tudom — válaszolt Drohne — de én nem megyek tovább, el vagyok tökélve. Nos, hát mit akarsz tenni? Meghalni, — felelt Drohne. Mi azt illeti — szólt Flower — ez minden esetre oly dolog, mit kikerülni alig lehetend, de miért nem akarod legalább elitéltetésedet bevárni ? — Előre, mondom — különben elkésünk. És ha nap leszállta előtt az országutat el nem érjük — szólt a juhász — az egész éjszakát az erdőben kell majd töltenünk. Hallottad ezt? — kérdé Flower. Oh, igen jól, — válaszolá Drohne. Nos láss hozzátehát, hogy tovább mehessünk. Már mondottam neked, hogy nincs szándékom tovább menni. Te szintúgy elvehetett életemet, valamint a bakó. De nekem nem kell a te életed — mondá Flower —H ami nekem kell, az azon száz font, melyet beszolgáltatásodért kapok. Valóban, én még soha sem láttam ily oktalan állatot, mint te vagy. Hisz magaddal viheted holttestemet — szólt Drohne — hisz ez reád nézve mégis csak valami. Nem egészen, — szólt Flower — ily nagy melegben igen bajos egy hullát jó állapotban megtartani, és mégis, hogy a díjt elnyerjem, be kell szolgáltatnom téged, holtan vagy elevenen. Ne légy hát bolond, és indulj tovább! Semmi kedvem, az erdőben meghalni. Ha nem akar, indulj te tovább Slobey! Slobey hasztalan iparkodott megindulni, társa megakadályozta. Légy eszeden s ne játszál velem Drohne — mondá Flower — ne játszál velem. Életed különben is már elveszett portéka, de ha te nem törődöl a hosszabb vagy rövidebb idővel, annyival inkább törődöm én, azért előre hát, vagy itt nyomban végzek veled. Csak rajta! — kiálta Drohne. Flower halkan emelinté karabélyát s fenyegetve pillantott a banditára. Az Isten szerelméért, ne lőjj! — kiáltottak Betsy és Sail egyszerre. Szilárdul el vagy tökélve? — kérdé Flower, anélkül hogy a sikoltással törődnék. Igen, — válaszolt Drohne, erős hangon. Te tehát nem akarsz tovább menni, s készebb vagy az én kezem mint sem a bakó keze által meghalni? Igen, — ismétlé Drohne. A némberek hangosan kiáltanak fel, hanem Drohne mozdulatlan maradt, s kiáltá : „lőjj!“ Slobey még egyszer megkísérlé, czimboráját velemenésre bírni, de hasztalan. Flower még egyszer megkísérlő a rábeszélés és fenyegetés minden módját. Drohne rendithetlen maradt, és mivel erős ficzkó volt, sikerült neki az egész menetet feltartóztatni. Utolszor mondom — szólt Flower — kérlek, kényszerilek. . . . Lőjj! — kiáltott Drohne. Ugyanazon perezben golyó fúrta át szivét. Hullája, mely még folyvást Slobeyhoz volt lánczolva, a lovon maradt, s Flower oldala mellett lovagolva támogatta azt. A némberek újonnan fulszaggató kiáltást tettek; Slobey s a juhász arcza halovány volt, mint a holt rablóé, kinek feje előre hajlongva a ló nyakára bukott. XX. Emíliát még egyszer azon boszúság érte, hogy írószekrénykéje elsikkadt, melyben ékszereinek holmi csekély maradványit rejtegette. Gyanúja egy asszonyra esett, ki minden szombaton a házba szokott jönni, az ablakok és bútorok tisztítása végett. Roberts úgy jön, mintha e gyanút osztaná; megjegyzé azonban, hogy balgaság volna az asszonyt bíróság elé idézni, miután világos bizonyítványok nincsenek ellene. Valósággal pedig senki sem volt más, mint maga Roberts, ki a szekrénykét elsikkasztá, hogy ennek tartalmával azon nőszemélynek, kinek társaságában ő a para ■ mattai lóversenyen oly nevetséges és csúfos szerepet játszott, egy kellemes kis meglepetést szerezzen. A lopott holmi közt volt egy broche, az első ajándék, mit neje tőle kapott; egy kis arany tróntartó, melylyel Emíliát atyja, tizenkettedik születésnapján megajándékozta, s egy kis pecsétnyomó, mely egykor ősatyjának tulajdona volt. Mivel Roberts pénzben hiányt szenvedett, tehát czélszerűnek tartá Szirénjének személye körülti érdemeit az által jutalmazni meg, hogy e tárgyakat neki ajándékul adta. E némber viselte most a brochet, s az iróntartót és pecsétnyomót is hasonlókép óralánczához fűzte; ez utóbbit számos biketek lepecsételésére használta, melyeket egy fiatal személynek toll alá mondani szokott, ki neki társalkodónéul és titkárul szolgált egyszersmind. Midőn Emilia ezen tolvajságot Brade urnak megemlítette, ez legott bizalmasan közlölte vele az ő nagyon is alapos gyanúját, s mondotta, hogy a tolvaj kétségtelenül senki más, mint saját férje, s hogy ö a szekrényke tartalmát a churchill-utczabeli ismeretes némbernek ajándékozta; sőt még azt is erősíté, hogy ö a broche-t tulajdon szemeivel látta ezen személy mellén, s az iróntartót ennek óralánczán. Hanem Emilia, ki még folyvást rögeszméjének befolyása alatt állott, távol vala e szavaknak hitelt adni. Nem voltaké Brade urnák különös önző A szünnep miatt lapunk legközelebbi száma szombaton jelenendik meg.