Pesti Napló, 1856. május (7. évfolyam, 1854-1879. szám)

1856-05-28 / 1878. szám

205—1818. 1-ik évf­folyam Szerkesztési iroda : Egyetem-utcza 2-ik szám, 1-ső emelet, Szerkesztő szállása : Angol királynőhöz czimzett szállód», 63-ik szám. . .«a szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő.­­ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők*. 1850. Szerda, máj. 28. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p­ Félévre . . . . 8 frt p­­p* Hirdetmények dilit * ** hasábos petit sor 4 pkr. Bélyegdij külön 10 pkr ____________v______| Magán vita 5 hasábos petit sor 5 pkr. Vidékre, p o s t & n : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. előfizetési felhívás & PESTI 1APLD juntas—September négy hónapos folyamára. Vidékre postán küldve 6 frt. 40 kr. Budapesten házhozhordással 5 frt 20 kr. Lapunk szerkesztője báró Kemény Zsigmonus ur, ezentul sem mulaszt el semmit, hogy irodalmunk jele­sebb tehetségeit a maga körül gyűjtse. Hazai érdekeinket számos derék levelező közremunkálása mellett, ezután is rég ismert publicistái tekintélyek fogják fejtegetni. S a­mely mértékben csökkenne a külföldi tudósítások érdeke, azon arányban igyekszik a szerkesztő kimerí­tőbbé, érdekesebbé és változatosabbá tenni a bennünket közelebbről illető ügyek fejtegetését. A tározában különösen ezentúl is közremunkálnak: Arany János, Cseng­ery Antal, Danieliki, G­a­l­­góczi Károly, Gr­eguss Ágost, E­r­dé­l­y­i János, Fényes Elek, Gyulai Pál, H­u­n­f­a­l­v­y Pál, P­a­u- t­e­r, egyetemi tanár, Révész Imre, S­z­a­l­a­y László, S­z­on­t­a­g Gusztáv, Tompa Mihály, Tóth Lörincz, V­e­n­c­z­e­l Gusztáv sat. urak. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahi­vatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem­­utcza 2-dik szám takarékpénztár épület földszint Pesti Napló kiadó­hivatala. PEST, május 28. MAGYAR ACADÉMIA. A magyar tudományos académia május 26-ai ülésé­ben Szontágh Gusztáv rendes tag folytatta az ápril 21-ki ülésben megkezdett értekezését a magyar egyez­ményes philosophiáról, s Paul­er Tivadar lev. tag, szintén régibb előadásait folytatólag, a nagyszombati törvénykar egyik legjelesbikét, Szegedy Jánost, jel­lemzetté. Nemzetünket eddig jobban érdekelte a törvénytudo­mány, mint a philosophia. Németországban megfordítva áll a dolog. Mint van helyesebben, nem ártalmas-e egyik és másik irány egyoldalúsága, a „prókátor“, vagy a „philosoph“ nemzet-e boldogabb ? nem vitatom. Academiánkban oly szépen megfér egymás mellett, ugyanazon osztályban, a jog és bölcselem, mint a va­lódi jogtudós fejében a jogphilosophia , s részemről óvakodom, az elfogult szakemberek módjára, egyik tu­dományt a másik rovására ajánlani kiválólag. Mint tudó­sító azonban hódolok annyiban a közönségnek, hogy elsőbbséget adok közlésemben annak, a­mi többeket ér­dekel, s szabadságot vesznek ez­úttal előbb szólani ar­ról, a­mi utóbb történt az idő rendében. Míg Krugot vajmi kevesen ismerik hazánkban , a „Corpus Jurist“ csak nem rég minden kaputos ember naponként for­gatta közöttünk. S e nevezetes könyvvel közel viszony­ban áll a név, melynek emlékezetét az egyetem egyik jeles tanára e napon fölujitá. Említem már egy ízben, minő szolgálatot tesz P­a­u­­­e­r a hazai irodalom történetének, midőn a jogtudomány több nevezetes írójával megismertet bennünket. Kie­meltem előadása módját és modorát; azt az egyszerű, szabatos, rövid és világos nyelvet, mely e gondos író műveit annyira érthetővé, annyira élvezetessé teszi; s azt a folyékony beszédet, melynek elevensége egészen a szónoklattal érintkezik. Az academiai szék nem poli­tikai szószék; a tudományos előadás kizárja a szenve­dély hangját. Pauler jól ismeri e különbségeket, nem lépi által a határokat. De egészen e határokig megy. Nem olvassa, hanem mondja, amit előad. S beszédét hallván, teljesen értjük tanári népszerűségét. Értekezé­seiben biztos ítélettel párosul a szorgalmas tanulmány és alaposság. A tudománynak, melyet mivel, mai szín­vonalán áll, ismeri egyszersmind történeti fejlődését hazánkban és a külföldön. Tudja méltányolni az egyes korszakok igyekezetét azon korszakok mérve szerint; s midőn a tisztább jogeszme föl-fölvillan előtte a múltban , szavai lelkesebbekké válnak, előadása melegebb lesz. E melegség kiválólag jellemzi az író humanitását. S e me­legség jellemző főleg mai előadását. Látszott, hogy különös előszeretettel dolgozta e jellemrajzot, a­melynek, tanulságain kívül, művészi becse sem hiányzott. Sze­­gedy János munkáit ismertetvén előadó, nemcsak az írót, hanem az embert is elénk állítja, a­mint érezett és gon­dolkodott. Előttünk állott a buzgó hitszónok és a tudós férfiú, kinek „Tyrociniuma“ nemzedékeken át a legol­vasottabb kézi könyvek közé tartozott, s „Rubricái“ bő­ségét foglalják magokban a törvényhozás történetére ikoző adatoknak férfiú — monda értekező — Mezőszegedi Sze­­­g­e­d­y János régi nemes családból született Vas megyében 1699 ápr. 4. Atyja, Pál, Vas, egy ideig még Zala és So­mogy egyesült megyék alispánja, az 1687. országgyűlés alatt I. Leopoldtól arany nyaklánczot nyert. Egyik nővére orsolyás szűzzé lett, s ő az akkor teljes virágzásban levő Jézus-társaságba lépett. Tanulmányait végezvén tengereken túl óhajtott menni, mint hitterjesztő; azon­ban a sors a tanári pályára rendelte őt. 1729-ben Nagy- Szombatba ment, hogy mint könyvtárnoki segéd, egy­szersmind a kánoni jogban is kiképezze magát. Itt böl­cseleti, majd hittudorrá lévén, 1731—1734-ben, a böl­cselet különböző részeit tanitá. 1735 ben mint hithirdető szónok működött az ország több vidékein; aztán 3 évig (1736—38) a nagyszombati egyetemnél az egyházi jo­got tanitá, s közben a dékánságot is viselte. Utóbb a hit­tant adta elő előbb Nagy-Szombatban, aztán Grätzben. 1743-ban, negyedik fogadványát letevén, Kolozsvárra küldetett, mint az ottani társada rectora. Itt szerzé meg az erdélyi viszonyok bő ismeretét, s nagyrészint sze­mélyes befolyása által eszközlé ki, hogy rendjét törvé­nyesen honosították. Később a győri iskola élére álliták, melynek gazdászati állapotát fényes palctra emelte;aztán Nagyszombatban a szentirás magyarázatával és a bölcse­leti kar dékánságával (1751—53), majd a bécsi pázmáne­­um­, utóbb a budai főiskolák igazgatásával bízták meg, hol egyszersmind a magyarországi hadsereg tábori főpap­jának hivatalát viselte, s mint az érsek-helytartói szent­szék ülnöke, kitűnő jogtudományánál fogva , annak tár­gyalásaira nyomos befolyást gyakorolt. Végre mint a nagyszombati papnövelde igazgatója halt meg 1760 dec. 8-dikán. Szegedi irodalmi munká­ssága kiválólag a magyar törvényre irányult, az egyházi joggal foglalkozás köz­ben arról győződvén meg, hogy a polgári jog ismerete a kanonistára nézve nélkülözhetlen. Legelső , leghíre­sebb munkája : „Tripartitum Juris Ungarici Tyrocinium, 1734.“ Nem commentar Werbőczy hármas könyvéhez, hanem az összes magyar jog átnézete, mely egybeállí­tásban kitűnő figyelemmel volt Kitonich és az 1715 : 24­­.czikk által kiküldött országos választmány munkálata­ira, mint a melyek a természeti méltányosságon alapul­nak, s a törvényszéki gyakorlat által is szentesitvék. Tekintettel volt a magyar jogon kivül a római, kánoni sőt német birodalmi jogra is. A természeti jogról ala­posan jegyzi meg, hogy a rómaiak hibásan alapiták az embernek az állatokkal közös ösztöneire; miután ezek sem jogra sem jogtalanságra nem képesek, a jog az ész­ből eredvén. — Ezek után értekező Szegedy munkája bővebb jellemzésébe bocsátkozván föltüntette , hogy e jogtudósunk polgári ügyekben az alaki jogszerű­sést, büntetőkben a valóságos igazság földerítését tekinté a törvénykezés czéljának. — Azon publi­cistái vitapont iránt , váljon Magyarország az örö­­ködési rendszer újabb behozatala előtt választásinak te­­kintendő-e vagy öröködésinek ? a választás mellett szó­lal föl. A törvényhozó hatalomra nézve nem ad helyet örök érvényű záradékoknak. A legesolutio körül a ter­mészet, nemzetek és isten törvényeit az uralkodókra nézve is kötelezőknek vallja; az emberieket csak akkor, ha az uralkodás, testületet illetne, egyes tagjaira nézve . Magyarországban a királyi eskü tartalma szolgál sze­rinte feleletül e közjogi kérdésre. A papság is tartozik hódolni a törvényeknek; vegyes természetű tárgyakban azt a természeti méltányosság követeli, s a pápa hallga­tag beleegyezése is hozzá­járul. Idejárul, hogy Magyar­­országban a papi rend befolyásával alkotják a törvénye­ket, miért is e rend ellenmondásának Szegedy érvény­telenítő erőt tulajdonít. A menedék­jogot a plébánia-la­kokra, s más keresztyén felekezetekre is kiterjeszti a pá­pai rendeletekben megállapitott m­egszorításokkal. A hely­­hatósági szabályoknál, a kapcsolt részeket illetőleg,korán­­sem tulajdonítja az 1715 , 1201. czikknek azt az értelmet, melyet utóbb tulajdonítottak. Áttérve Erdélyre, az ap­­probatakat és compilatakat ismerteti meg, s az erdélyi szászok helyhatósági jogkönyvét egészen adja; mert a jogtudósnak ismernie kell mindazok szokásait és törvé­nyeit, a kik azon egy korona tagjai. A jobbágyok viszo­nyát a romai jog örök haszonbéréhez hasonlítja. Érdekes az a megjegyzés, hogy kevés évek alatt az ország rend­szeresen kidolgozott büntető törvénynyel bir­ Oly re­mény, mely egy századon át sem ment teljesedésbe. S történeti adatokban is gazdag Szegedy Tyrociniuma, melyek az akkori viszonyokra világot vetnek, így olvas­suk az egri püspök előrangját tagadólag elintéző hatá­rozat kelt az 1712-ki országgyűlésen, hogy a jezsuiták országgyűlési meghívó levele a tartományi főnöknek szólott, ki a követeket maga nevezte ki, de született ma­gyarok közöl; emliti, hogy a Csallóközön a Vég család sz. István eredeti kiváltságlevelének van birtokában, s hogy még vannak városok, hol az összes pol­gárság vá­lasztja a tanácsot; az országos választmány a Dráván­ túli kerületről, mint ötödikről, tesz említést; a proc­eáták a k.­táblánál magyarul történtek, s akkori ügyvédi szabály­zat Leopold király által 1694-ben bocsáttatott közre stb. — E munka nagy tetszésben részesült. Negyven buzdító levelet vett az első rész kiadása után, nemcsak az országból, hanem még Ausztriából és Sziriából is. Öt kiadásban jelent meg. S e munkát ugy­anaz évben kö­vette a „Rubricae sive Synopses titueru­ capitum et articulorum univ. juris ungarici“, melyben a magyar törvényczikkek rölzeseit foglalta egybe, nyelvtani, jogi és történeti jegyzetekkel, így az 1548 : 13. czikknél előadja a magyar egyház állapotját; az 1566.1. tezikk­­nél a Szapolyaiak, Bebekek, Országok stb. után a koro­nára szállt jószágok sorozatát közli; az 1572. pozs. 33. ez. és 1613. 32. ez. elmondja, hogy került a thu­­róczi prépostság a jezsuiták birtokába; az 1647.5. folytán élénken rajzolja a vallási kérdések fölött kelet­kezett vitákat; az 1687 : 31. czikk alatt az evangelicu­­sok zsinatainak történetét közli; e fölött több család SZOMORÚ NAPOK. Regény. Irta JÓKAI MÓR. (1831.) A lengyel nő. Folytatás *). Széphalmi újra kijött az idegenért s kérte, hogy lép­jen be vele a beteghez. A mellékszobában, hol az öreg Hétfalusi feküdt, le voltak eresztve a függönyök, a padozat szőnyegekkel fedve, hogy semmi fény, semmi hang ne zavarja a szen­vedő nyugalmát. Ha ugyan nyugalomnak lehet azt nevezni. A magasra vetett ágyon feküdt egy mozdulatlan alak, lehunyt szempillákkal, maga mellé tett kezekkel; erőt­len, mozdulatlan darab föld, csak annyiban roszabb a többi földnél, hogy ennek még öntudata is van. Az ismeretlen odalépett ágyához, megfogta egyikét azon hideg csont­ kezeknek, megtapinta üterét, rá­tette homlokára kezét. Mintha egy hullával bánt volna, sze­meit sem nyitotta fel az, alig vert erében a vér, alig le­hetett észrevenni, hogy lélekzik. — így szokott naphosszant feküdni. Monda Szép­halmi az idegennek. Az ifjú lerakta gyűrűit kezéről, egy pohár vizet kért, s ujjal hegyét végig huzogatá annak szélein, azután is­mét az öreg szemöldein és halántékain lefelé. Széphalmi kétkedő arczc­al állt mellette; az ifjú ész­revette azt tekintetéből: — Ön is szenved uram. Az én rendszerem önt is meg tudná gyógyítani. Széphalmi keserűen mosolygott. Galvanisák­ halottak mosolyganak igy. — Számomra nem termenek a füvek­ért. — Nem is durva anyag az én gyógyszerem. Látni fogja ön. Egy óra alatt tapasztalni fogja hatását. Önök betegsége valamiben hasonlít egymáshoz. — Hogyan ? — Úgy, hogy mindkettőnek egy oka van. Önöknél a baj fészke a lélekben rejlik, mindkettőjüket nagy csa­pások érték, ön nejét és két gyermekét veszté, az öreg ur leányát és két unokáját. A kóros öreg hosszan mélyen sohajta e szavakra, de még mindig lezárva tartá szemeit. Széphalmi leült egy asztal mellé s fejét tenyerébe rejtve, sirt. *) Lásd „Pesti Napló“ 1877. számát. Az ifjú ismeretlen halkan hordozá ujjait a pohár szé­lén, mely kísérletes nyögéssel hangzott bele, a viz de­lejes lesz nem sokára s akkor egyszerre hatni fog. — De van a veszteség fölötti fájdalomnál még egy gonoszabb betegség is: a megbánás. Önöket egy keserű múlt emléke bántja, a mi visszahozhatatlan. Önök nem szerették mindig úgy a gyermeket, az unokát, miként most, midőn ez a kettő meghalt, és ez fáj legjobban. A beteg Hétfalusi e szókra felnyitó szemeit merően s a beszélőre bámult velük. Széphalmi szomorúan rebegő: -- Oh Uram, miért kinéz ön e szavakkal bennünket. Szegény öreg szivének ez fáj! — Látom. Már kezd éledezni. Az orvosság erős, de épen így hatásos. Fájdalmai támadnak, épen a fájdalmak­ban van a betegség erisise. Csak néhány cseppet e víz­ből, így. Nem sokára még erősebb lesz a visszahatás; a kór vonaglani fog, nyögni , arczán hideg veríték fogja kiütni magát; de azután le fog csillapulni és meg­­gyógyuland, ha Isten is megsegít bennünket. Az ifjú folytatá a viz befejezését. — Legnagyobb fájdalma a betegnek azon emlékből származik, mely neki azon éveit juttatja eszébe, a midőn meghalt leánya önnel megismerkedik. — Mit tud ön ez évekről uram ? kérdé meglepetve Széphalmi. — Annyit, a­mennyit kell egy orvosnak megtudni , ki betegei szivét gyógyítja, ő nagyon ellenzette leánya házasságát önnel. És ezt roszul téve. Az igaz útról eltiltott érzelem tilos utakat keres. Önök megtalálták ezt az utat. — Uram ! — Csendesen. A beteg nyüzsög. A gyógyszer hatni kezd. A tilos viszonynak el nem titkolható következése lett. Ön neje anya lett, mi­előtt önnek neje lett volna. Bocsánat uram, mint orvos beszélek. Széphalmi alig hallhatón rebegő. — Honnan tudhatja ön ezt ? (A mi olyan mélyen rej­tett titok) gondolá utána magában, mig az agg erőködve látszék ágyában felemelkedni, hogy a beszélőt hallga­tásra kényszerítse. — Ez erősen hat, erősen , szólt az ifjú megtapintva a kóros üterét. Tízzel többet üt egy perez alatt, mint az imént. — Hétfalvi úr, a midőn e­rosz hirt megtudta , iszonyú indulatba jött, ő erős szenvedélyű ember ; azt mondá leányának, hogy ha ez meg nem öli gyermekét, meg fogja ö ölni mind a kettőt! Máshoz akarta adni nőül. Gazdag, magas rangú űrhöz. A balesetnek titokban kel­le maradni. A leány nagyon szerencsétlen volt. Egy fi­­testvére védelmére kelt s pártját fogta tulajdon apja el­len , azt elűzte az apa e miatt, kiátkozá, soha sem bo­j­csátá maga elé többet. A hívatlan vendég, a kis csecse­mő, kinek születni nem volt szabad, jóvá is tette ezt a hibáját; azt mondák róla, hogy meghalt. — Ah, hogy m­egszok­ta a beteg szélhüdött ujjaival kezemet! E gyógy­szer csodákat okoz. Széphalmi a karszék mélyébe vonta magát, és resz­ketett a láz miatt. —• A gazdag úr azonban a menyegző napján elhagyá menyasszonyát ; ebben az esztendőben egyszerre meg­­őszült az öreg Hétfalvi. Látja uram , én jól vagyok ér­tesülve ; orvosnak minden apró körülményt kell ismer­ni , hogy betegét kigyógyíthassa. Most már engedte volna az apa, hogy leánya régi kedveséhez menjen nőül, de ekkor már ön nem volt hajlandó e házasságra, s fe­léje sem jött váró kedvesének. Egyszer azután a hölgy maga ment oda önhöz, s őrültekhez hasonló arczával meglepve önt, azzal fenyegetőzött . . . — Csit, uram! az égre . . . — Ah, mint ver­sebesebben az ütér : az izmok rán­gatóznak, az ajk nyiladozik, az artériák duzzadni kezde­nek , — a hölgy azzal fenyegető önt, hogy ha őt nőül nem veszi, fel fogja fedezni, hogy gyermekét meg­ölte, és vérpadra viszi magát. A beteg karjai rángatózni kezdtek és homlokát, mint valami átlátszó gyöngy lepte el a hideg verejték. Szép­halmi felállt és tántorogva járt a szobában alá s fel. — Ki mondta ezt önnek ? Kérdé, hirtelen megállva az idegen előtt. — Csendesen, uram, ön zavar engem. Pedig a kórál­lapot kedvező szakba kezd lépni, nézze, hogy izzad a beteg. Erős kínjai vannak; ezt szeretem; ez arra mutat, hogy az életerő visszatér; a nyugalom a halál jele, a fáj­dalom az életé. Folytassuk a delejt. Ezek a szakgatott húzások a halántékról le a vállig csodákat mivelnek. A beteg most lelke egész erejével azon a gondolaton csügg, hogy a miért elveté magától első unokáját, a kit gyűlölt, az Isten ezért vette el tőle a másik kettőt, a kiket sze­retett. Látja én uram, e lihegő mell, e tűzben forgó sze­mek, e kiduzzadó ajk, mind ezt a gondolatot tolmácsol­ják. Isten megbüntette ötét és önt, az apát és a nagy­apát, elvette tőlük azt az áldást, a­mit elhárítottak ők maguktól önkényt, és most oly egyedül, oly vigaszta­lanul állnak önök a világban semmi által sem kapcsolva egymáshoz, mint egy rettentő veszteség emlékétől. Széphalmi odaborult a néma beteg vánkosára s ott zokogott keservesen. Az ifjú ekkor felállt és kezébe fogva az öreg kezét, lángoló szemeit annak szemeibe mélyeszté s lelkesült hangon szólt hozzá, ki a pokol minden kínjait látszott keblében viselni. — Ha most valaki ide jönne önökhöz és azt mondaná: ime azt az elvetett gyermeket, a kit ti holtnak, megölt­­i­nek akartatok hinni, akinek születését megátkoztátok, ha-­a­láláért imádkoztatok, én visszaadom ti nektek; mit éreznének önök erre? A beteg oda vonta az ifjú kezét ajkaihoz s erőszako­san fölemelkedők ágyában, ajkai nyitva voltak, nyelve rebegett valamit, a mi érthetetlen szó volt, mig Szép­halmi kábultan tekinte reá s hajában markolászott mint­egy esztelenül. Az ifjú keblébe nyúlt, s kivonta onnan ama kis nefe­lejcscsel és rózsabimbókkal hímezett főkötőt s felmutatá azt a két férfi előtt. — E főkötőcske kedves viselőjét ha visszaadná va­laki tinektek,­ ha azt mondaná : ime megmaradt egyet­len vigasztalástok, az égből küldött angyal, akiben megnyugodjatok újra, megmaradt, felnőtt oly széppé, oly szelíddé, a minek az angyalok, a kik a földre le­­szállnak. Az apa e szavaknál az idegen lábai előtt térdelt s an­nak kezeit csókolá magán kivül, mig az ősz Hétfalvi erőszakos vonaglással veté fel magát ágyából s megra­gadva kezével a kis gyöngyfejkötőt, megszólalt sikoltva: „Eliz!“ . . . Az orvosság hatályos volt, íme az üreg ember felült és visszanyerte szavát. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Dr. de NeufvíIIe : Lebensdauer und Todesursachen 22 verschiedener Stände und Gewerbe. Frankfurt am Main 1855. I. Az orvosi és természettani buvárlatok, melyek az em­beri élet tartamára, a halandósági viszonyokra, a halá­lozás okaira s egyéb a társadalmi élet színvonalán cso­dás arányosságban felmerülő napontai tüneményeknek természetszerű megfejtésére vonatkoznak, nemcsak az emberi élet valószínű hosszára épített tőkét s kamatokat biztosító intézeteknek hajtanak hasznot, hanem minden államférfinak, minden polgárnak, sőt magának a kor­mánynak is emeltebb figyelmét méltán veszik igénybe. A kormánynak érdekében fekszik feszült figyelemmel kísérni mindazon gyakorlati észleteket, melyekből ki­tetszik, hogy miféle kormányok életrongáló befolyása alatt állanak az egyes néposztályok különböző keresetük s foglalkozásuk szerint; sőt, a­mennyiben minden földi teremtésben nem kis mértékben megvan az ösztönszerű kívánat, életfonalát mi tovább kihúzni, s Lad­esis irgal­matlan ollójának vészteljes megilletésétől lehetőleg meg­óvni, az ily tapasztalati nyomozásoknak minden gondol­kozó embert, ki polgári állásának s földi létét biztosit

Next