Pesti Napló, 1856. július (7. évfolyam, 1912-1942. szám)
1856-07-10 / 1921. szám
közt — tisztelet a kevés kivételnek — meghonosítani. Óhajtanék nem csupán országos érdekek szempontjából, hanem főleg aristocratiánk érdekében is. Óhajtanék, hogy valamint régebben vezér volt a magyar aristocratia a politikában, úgy most ragadná meg a vezérletet az értelmi működés előttünk nyitva álló tévein, melyeken nemzetünk szellemi fensőségét e honban föntarthatjuk. De talán ki dolognak igen is nagy feneket kerítettünk. Megvalljuk, úgy vagyunk nemzeti intézeteinkkel, mint némely úriember szegény és rongyos szüleivel: szégyenük. Oly gyöngeség, mely csak akkor esik beszámítás alá, ha nem igyekszünk, ahol lehet, fedezni a rongyokat ! Pest, jul. 10. Szomoru kötelességet teljesítünk, egy elodázhatlan kénytelenségnek engedünk, midőn a „Hölgyfutár“ hírharangozójáról szólunk. Akaratunk óhajtásunk ellen egy nagyobb közönség tudomására kell juttatnunk a „H.“ e munkatársának rakonczátlankodásait. Mondjuk akaratunk, ismételjük óhajtásunk ellen, mert nemcsak e lap szerkesztőjének, hanem magának a lapnak is barátai vagyunk, minek jelét nemcsak hosszas hallgatásunk, türedelmünk, hanem az által is adtuk, hogy midőn végre felszólalunk, ezt a „H.“ megemlítése nélkül tettük. De miután a közönség tőlünk is méltán megvárja, hogy az irodalmunkban felburjánzó éretlenség, primitív felfogás, visszaesést tanúsító eljárás s a követelő szellemtelenség ellen felszólaljunk, e hivatásunk teljesítésének kötelessége erőt vesz a lap és szerkesztője iránti tekinteteken, s a hírharangozónak a „H.“ érdekeit kockáztató eljárása ellen annyival inkább szót kell emelnünk, mert ez által egyszersmind azon körülmény iránti kárhoztatásunkat nyilváníthatjuk, hogy t. i. egy lap, mely az irodalom érdekeinek képviseletére szintén hivatott, főmunkatársul oly egyént szerződtet, kiben elegendő irodalmi miveltség s igy kellő jogosultság, irodalmi viszonyaink megítélésére, irányzó véleményre nincs. Ez állításunk mellett szólnak a „H.“ illető rovatának több ízben szánakozást gerjesztő botlásai. Ki az irodalom nemes szolgálatát nem oly napszámnak tekinti, mely némi foglalkozás után eleséget nyújtson; ki a napi sajtóhoz a magyar lapok kiváló hivatásának ismerete mellett s azon jó akarattal szegődik, hogy tehetségeit a magyar lapok közös czéljaira, mik az irodalom elé vitele, a tudományosság és művészet fejlesztése s a jó ízlés terjesztése, érvényesítse ; ha e feladat részességének elvállalása mellett a lapnak e feladat betöltésével járó azon jogára is számot tart, hogy ítéletet mondjon az irodalom termékei s a nemzet művészeti értékének nyilatkozatai felett, ha tudományos életünk figyelmes szemlélője és értesítője kiván lenni, miután az e hivatást képviselő rovatok a nagyközönség tájékozásául szolgálnak, az e rovatok kezelésére vállalkozó munkatársnak megelőző irodalmi munkássága, avagy, ha ezzel nem bír, tehetséges, és oly lapnál, mely sok belezővel nem rendelkezhetik, sokoldalúsága által tanúságot kell tenni hivatása felöl s a részvétre felhívott közönségnek biztosítást nyújtani az iránt, hogy a lap, mely az irodalom, társasélet és művészet közlönye kíván lenni, kellőleg invesziáltatott. Hogy a „H.“ szerkesztőjének jó akaratával, valódi áldozatkészségével szoros szövetségre lépett e a főmunkatárs igyekezete a lap iránti részvét igazolására, és került e mindent, mi a lapot a primitivismus színében tüntethetné fel, mindent, minek neve házsárigyermekes kötekedésügy,miSMkgszslg méltánylása mellett a közönség a „H.“ iránt minden botlás mellett is elnézéssel volt, mig mi nem tartottuk magunkat hivatottaknak ezek regesztrálására, a derék hirharangozó, kikötekedések által vélt olvasóinak érvet nyújtani, keresve keresett polémiájában a hold. Munkácsy János féle korba sülyed vissza. E korba természetesen mi vissza nem léphetünk, az otromba személyeskedés terén a hirharangozót nyomon nem követhetjük, és bár általa ok nélkül felidézett polémiánkban semmi kíméletre, semmi jóakaratra nem köteleztetünk, mindazáltal e jóakarat felét kívánjuk adni ezúttal is azáltal, hogy megtanítjuk a botorkáló hitharangozót, miként mindaz, mit lapunk illető czikkében felfedezett, nem „humorisztikus.“ Komikusnak mondhatja, nem bánjuk, de nem humorisztikus. Ez újabb állítása is világos jele annak, hogy a derék hirharangozó nem tudja mi a humor, mi a humoristika. Ő a „Humorist“-ot s Saphir naptárát tartja a humor codexeinek s a magát e példánykép után képző irót legnagyobb humoristánknak. A humornak nyoma , erre feltünhetik minden író művében , de az még nem teszi a művet humoristikus művé. A humor íróink művében csak kivételesen jelenik meg, s tán egyiknél sem oly erővel, mint Eötvös ,,Falu jegyzőjében. Oly kiválólag humoristikus írónk, mint péld. Boz vagy Thackeray, nincs, így a humor irodalmunkban nincs képviselve. Azonban nem fejtegetjük bővebben nézeteinket. Tudjuk, hogy jó akaratunk méltánylásra nem fog találni, valamint tudjuk, hogy jelen soraink által is újabb alkalmat nyújtottunk a hirharangozónak meddő feleselésre, sérteni akaró személyeskedésre, s mi nekünk igen fáj, alkalmat nyújtottunk , hogy a Hölgyfutár és szerkesztője érdekeinek ártson. Ezt sajnáljuk. A közönséget azonban kérjük, hogy legyen elnézéssel a hirharangozó kora iránt s ennek hibáit ne tudja be a jelenleg, fájdalom, kórágyban fekvő szerkesztőnek, úgy tekintse a mostani gazdaságot, mint (bocsánatot kérünk e hasonlatért), midőn a vacatióra hazatérő urficskát a papa nyeregbe ülteti s az szót nem fogadva hajt neki bokornak, ároknak. Az ég vissza fogja adni nemsokára 1. barátunk egészségét s nem engedendi, hogy a hirharangozó árokba döntse a „Hölgyfutárnak ez időben általa kormányzott szekerét. Szabadka, jul. 1. Van községünknek még számos hiánya, — de tagadhatlan, hogy mindennap egy - egy nagyobb kérdés megoldásával előbbre mozdítjuk sorsunkat. Ím, egyik nagy kérdése városunknak ezúttal vasútja is; lássuk mit tön e tekintetben városunk s aztán elmélkedjünk kissé a fölvett tárgy érdekében! Kormányilag ki van mondva a Szeged szabadkaieszéki vasútvonal megállapítása, s imezt a franczia társulat 18 év alatt érvényesiteni tartozik; nehogy azonban a drága idő elodáztassék, városunk addig is önmagát legalább Szegeddel összekötni elhatárrá. E végett többfelé lépéseket is ten. Összeszedeté mindazon adatokat, melyek által a vállalat jövedelmezését mutatható ki, egyszersmind pedig ugyane munkálatot az időközben lehozott vasúti két főmérnök által (kik egyúttal a helyszínét is megvizsgálák) felső helyre a főigazgatósághoz az ő ajánlásukkal ellátva fölterjesztett, honnan is csak azon elhatározást várja *), hogy a mondott franczia társulat vonalunknak 3 év alatt leendő fölépítésére kötelezze magát, mit ha nem eszközölhetne ki, akkor előbb is folyamodandik az előmunkálatok megkészíthetésére, s azután ennek elkészültével vagy ismét egyezkedni fog valamely társulattal az építésnek azonnali elkezdése végett, vagy maga is vállalkozni fog, s részint urbériségéből bejött kárpótlási tőkéjéből, részint magán után létesítendő részvények nyomán, oda sietteti az ügy menetét, hogy legföljebb 3—4 év alatt a mondott vasút csakugyan valósulásának menjen eléje. Ugyanelőben, már az előmunkálatok elkészíthetésére, har ezideig vállalatának némely külön tekintetnél fogva, nem szerezhetett elég biztosítót, nem tudjuk, ha mindamellett szándéka-e engedélyét érvényesíteni. Az előmunkálatok elkészítethetésére, törvény szerint, többen is engedélyt nyerhetnek; — már, most az a kérdés : váljon az érdeklett magános vagy a város mint testület lesz-e képes előbb boldogulni vállalatával? Minden esetre kívánatos volna, hogyha bármelyik is, de azon *) Lásd alább: erélylyel járjon az ügy siettetése tárgyában, mit városunk érdeke megkíván. Az érdeklett vonal jövedelmes állását, az összeszedett hivatalos adatok nyomán, csupán a szabadkai s közel vidékebeli hatalmas termelés is födözni képes. Innen, azon véleményben vagyunk, hogy ha magunk építenek is azt föl, csak nyereséges vállalatba kezdenénk. De ha ezen reménynyel nem is kecsegtethetnék magunkat — mit az adatok nyomán kérdésenkül teszünk — még áldozattal is szükséges minden áron létesítenünk a mondott vállalatot, mert különben a bánsági és békési termelés mellett, nem leszünk képesek saját, szintén nagyramenő termelésünket versenyzésre bocsátani, miután azok vasúti leendő közlekedési eszközeik mellett, a mi áruczikkeinket, a piacról, az ő készletük elfogyásáig végkép kiszorítanák, mit kézzelfogható megromlásunk tekintetében lehetlen becsukott szemmel tovább is semmittevéssel eltűrnünk. Míg nem voltak vasutak, be kellett elégednünk helyzetünkkel; mióta azonban azok a világnak új piaczokat csináltak, nekünk sem lehet elmaradni versenyzési akaratunkkal , mert ez világos hátrány, de sőt saját zsírunkba leendő fulladásunkra szolgálna. Nekünk ugyan a természet a Tiszát és Dunát is nem távol szomszédunkká tévé, de az azokhoz vezető utakat télben lehetlenné s nyáron oly drágává képezé, hogy már mostanság,a vasutak korában, vétkes hanyagság volna tovább is a „réginél“ maradni. Imezt gondolják el az illetők, kik a vasútaknak Szabadkától Szegedig leendő elkészítésére lelkesültek, kiszámítván előbb az évi veszteségeket, melyeket általában az egyes, úgy mint az egész szenvedni fog, ha majdan közlekedéssel bíró szomszédainkkal kellend jelen fuvarozási roppant terheink mellett versenyeznünk. Az érdeklett vasúti munkálat szerint (mely ezúttal tárgyaltatik a főigazgatóságnál) hét-nyolc kamatot ígérnek legkisebb számítással azon vasúti vállalatnak, mely bennünket Szegeddel kötne össze. Mi részünkről elvonatkozva az ígért kamatok megbírálásától, csupán azon reményt fejezzük ki , hahogy ezen érdeklett vállalat Szabadkáról nem Bajának, de hosszában átszelve az egész Bácskaságot, a leggazdagabb helységeken keresztül Kulának s Újvidéknek irányozhatnék (hol aztán összeköttetésbe tétethetnék a zimonyi-pesti vonaslal), annyit jövedelmezne mindenesetre, ha nem többet, mint a bánsági hasonnemű vonal, mi azért még nem zárná ki a Bajávali későbbi összeköttetés lehetőségét. Ím ez, ezúttal is utólagos eszménk e vonal irányára s jövőjére nézve, mit a messzibb kilátás okáért figyelmükbe ajánlunk mindazoknak, kik a dolog érdeme körül, nemcsak e táj, de az egész dús alföld érdekében pár szót vethetnek a mérlegbe. U. i. Épen most vesszük a hírt, hogy az időközben az ugyan a vasút tárgyában innen Bécsbe fölment 4 tagból álló küldöttség jó eredménynyel végezett a franczia társulattal. Mondják, hogy megvan a szerződés a küldöttség s mondott társulat között, mely szerint az érdeklett vasútvonalnak két év alatt készen kellene lennie. Adja az ég ! — A helvét hitvallásunk debreczeni főiskolájában, a folyó 1855/f1-ik iskolai évetócnőik felében, az iskolai flrmaigszerű szigorlatok , és illetőleg közvizsgálaton, e következő renddel fognak tartatni: 1- szer A hittani és praeparandiai intézetekben folyó julius hó 16-ik napjától kezdve, folyó hó végéig, 2- szor. A nyilvános jogakadémiában julius 24-ik napjától julius végéig. 3- szor. A nyilvános főgymnásiumban : a) Az előbbviteli (proraouichalis) vizsgálatok julius 3 -45-ig. b) Az érettségi írásbeli vizsgálatok julius 16, 17, t igen atyám, de ő engem ezért törvényszék elé fog idézni.“ „Téged? S miért? Mi részed van neked e játékban?“ „Én neki mindent megmondottam,“ válaszold Francziska földre szegzett szemekkel. „Hogyan? Mit mondottál te neki? Mit tudsz te? Ezen egész csevegésből de csak egy árva szót sem értek.“ „Atyám, ért azt hittem, hogy ő férjem, s neki mindent megmondhatok , s így elbeszéltem neki, mint lápult el ön a hideg szálláson, midőn a kocsmáros önnek holmit beszélt ;s ön nekem ugyanezen szobában négy héttel a tűz előtt azt mondotta, hogy többé nem tudja, mihez fogjon s mittevő legyen. Atyám, hisz én ezáltal nem gondoltam, hogy valami roszat teszek, s az még csak eszem ágában sem fordult meg, hogy Munde bennünket elárulhasson.“ Diethelm reszketett a düh és félelemtől; kezét ököllé szokta, mintha Francziskát egyetlen csapással földre akarná sújtani; az ő saját gyermeke tudta bűnét s azt elárulta; de ökle csakhamar ismét kifejlett s a légben játszott ujjaival mint zongora-billentyűkön s keserűen mosolygva imigy szólt : „Úgy ? Tehát te olyoklok vagy s apádnak itt valamit Össze akarsz férczelni? De te sokkal ostobább vagy, hogysem a ludak megcsípnének. Nekem tulajdonkép egy szót sem kellene többé beszélnem veled s inkább a korbácsot mérnem hátadra. Tehát igy vélekedel te apád felöl? Nem vagy mérte, hogy egyetlen garast kapj tőlem örökségül. Menj csak a törvényszék elé. Megmondhatsz mindent. Mindent. De eszembe fogom tartani, hogy mit cselekedtél. Most tudom már, miért volt az az élhetetlen ficzkó oly merész irányomban. Gyermekem, az én saját gyermekem volt mindenben a sugalmazó. Kimegyek s megkérdem az egész világtól, ha fordul-e ily eset valahol még elő, hol az ég a föld fölött kiterjeszti sátorát, s emberekre Isten napja süt.“ „Atyám bocsáss meg. Én nem gondolok semmi roszat többé“ esdeklett sírva Francziska. „Elég rosz volt csak egyszer is gondolnod. Ha te mától fogva, halljad a mit mondok s ne tekints a földre, hanem szemembe nézz“ — kiálta mérgében Diethelm, leányát rázva, — ,,ha te mától fogva alázatos és szófogadó nem ressz, mint gyermekhez illik, nem, nem akarom megmondani neked, hogy mit teszek, magamnál tartom meg ezt mint titkot, de elfeledni nem fogom soha, ezt elhiheted. Most jer, utánam fogsz jöni s derült képet mutatsz, s egy szót se beszélj nekem erről többé “ Diethelmnek sikerült leánya rész érzelmét legyőzni; ez utána ment mint bárány, s az apa minden pillanatára, melyet hátra fordulva reá vetett, megrezzent. De mi ■volt ezáltal nyerve? Idegen hatalomnak adatok szolgáltattak uj vádakra, és pedig egy a legvégsőig elkeseredett embernek kezébe. Hát soha se nyugodjék ezen bűntett? Hát a tűz mindig újra és újra kitör ? Csak egy vigasztalta Diethelmet s ez Mundenak lágyszívűsége volt. De nem változott-e ez meg tegnap óta oly csodálatos feltűnő módon ? Nem, ő még mindig a régi , hisz különben nem futott volna meg, ahelyett hogy Diethelmet és Francziskát azonnal a törvényszéknek szolgáltassa át. Diethelm Reppenbergert tüstént Buchenbergbe küldötte, nagyában közlötte vele a történteket s megbízta őt , nyomozná ki, hogy mi szándéka van Mundenak, s gyors postát küldvén a városba őt haladéktalanul értesitse. Reppenberger az eseményt féligmeddig értette s imert mondá : „Mindjárt észrevettem, hogy ennek nem jó vége lesz. Lovat és birkát nem lehet a kocsiba egymás mellé fogni.“ Diethelm nevetett ezen hasonlításon, és Reppenbergert ellátta útiköltséggel. Minde a Breitlingen melletti körtefa alatt nevén szólittatván, fölébredt; a buchenbergi kovács, lovával megállt mellette s felszólittta, hogy üljön fel, ha elfáradt. Munde a megkinálást örömmel fogadta. A kovács csupán némi czivódásokról hallott, mik Munde és ipa közt előfordultak; Munnde pedig nem volt hajlandó sokat beszélni. Csak midőn a kovács dicsérte szerencséjét s neki azt tanácsolta, hogy legyen okos s engedje Diethelmnek néhány évig még az urat játszani, e kép szólt: „Én okos nem vagyok, és gazdag nem akarok lenni.“ Egész éjen át nem pihentek, s majd az egyik majd a másik ült a lóra fel. Közel volt már dél, midőn Buckenberghez érkeztek. Itt a felvidéken esőzött s a fákon a virágok és levelek oly hirtelen bújtak elő, mint egy készen tartott tűzijáték, mely csak a gyújtó szikrára vár. Munde egészen ki volt éhezve, mert szégyenlő a kovácsnak megváltani, hogy zsebében egy árva fillér sincs. Midőn atyjához az öreg pásztorhoz benyitott, ez az ágyon fektében, pipáját szájában tartva, imigy szólt hozzá: „Hozott Isten Minde, tudom, mikép jártál. Jer ide, nyújtsd nekem kezedet.“ Az apa már régóta nem volt ily szives és bizalmas hozzá, s kezét oda nyújtva Munde imezt mondá: Mit tud ön ? és kitől tudja ? hát már előttem is jöttek emberek a vásárról haza ? „Egy lélek sem. Én mindezt magamtól tudom. Te azon gyujtogatóval összevesztél. Ezt én bizonyosan tudom, mintha jelen voltam volna.“ Munde szemeit meresztő atyjának ezen látnoki tehetségén, s imet folytatá: Én tudtam, hogy ez be fog következni. Minde szeretem, hogy még megérhetem. Már én nem sokáig hozom ezt az élet-igát. Mától hét nap múlva meglátom Medárdot s az megfogja majd nekem mondani, mikép tűnt el oly gyorsan a világról, s ha aztán tudtodra adhatom, megteszem. Ülj ide mellém az ágyra. Most ismét enyim vagy, ugye, hogy enyim vagy most ismét, s nem megy többé ahoz a gyujtogatóhoz ? Én is adhatok neked valamit,hogy Francziskára ne gondolj többé. Beavatlak gyógytitkaimba. Medárdnak már sokat elmondottam; e titkaimat illetnék tulajdonképen, hanem te vagy most az én egyetlen fiam.“ Munde hangosan sirt s elbeszélt aztán mindent, a mi vele történt. Az öreg fölegyenesült, pipáját balkezébe fogta s jobbját ölemelvén e kép szólt: „Esküszöm, a mily igaz, hogy nem sokára Isten színe elé kerülök, Diethelm okozta testvéred halálát; hogy miképen, azt nem tudom, azt egyedül Isten tudja. Minde, fektesd kezedet szivemre, neked hagyom örökségül, hogy ne nyugodjál addig, míg ez a Diethelm elnyerte büntetését. Kész vagy e megesküdni, hogy addig nem nyugszol, míg bátyád halála meg nincs boszulva?“ „Nem tehetem atyám, nem tehetem, hisz mindent oly örömest megtennék“ — szólt Munde, ki rögtön megrémült azon gondolatra, hogy ily súlyos terhet vállaljon magára — „hanem azt megígérem önnek, hogy valamig csak élek, meg fogom Diethelmnek mutatni, hogy öt alávaló rész embernek tartom.“ „Jó, ez nekem elég, neked lágy szíved van, te ennél többet nem tehetsz.“ Az öreg pásztor most fiát sympatheticus gyógy titkaiba kezdé avatni, úgy, amint azokat atyjától öröklötte; eleinte nem akarta megengedni, hogy Munde azokat följegyezze, mert ez szokás ellen van s talán megöli azok titkos erejét; de Munde azt állitá, hogy mindent egyszerre nem tarthat meg emlékezetében, ő most atyjánál mint valami varázskörben ült, környezve titokteljes hatalmaktól s mit sem tudott többé a világról, míg Mártha, Reppenbergerrel hozzájuk a szobába nem érkezett. Mundenak fájt, hogy a gazdanő iránt is ellenségesnek kell magát mutatnia. Reppenberger bizonyos észletről beszélt, melyet Mundenak Diethelm kifizetni kész, ha ő magát kiköltözésre határozná el; hanem Munde mindennemű ajánlást visszautasított, s az öreg pásztor boldognak érzé magát, midőn hallotta, hogy fia Unterthailfingenben a községi megüresült juh-pásztorságot akarja elvállalni. Ugyanazon napon, melyre megjövendölt, az öreg pásztor meghalt. Midőn reggel Munde a dohánynyal megtöltött pipát átadni akarta, az öreg fejét rázta s mondá, hogy „ennek már vége van.“ Munde mindent leánytestvérének engedett át, s csupán Medárd ruháit tartotta meg. Ő az út mellett ült s a juhokat őrzé, midőn Diethelm négyes fogattal uj csészáján tova robogott; fölnézett s villámsebesen azon gondolat czikázta át, mily fölséges élete lehetett volna; hanem kalapját most arczára mélyen lenyomta s magához stóblá „Vigyázz“ ebet, mialatt Diethelm és Francziskával a kocsi tova iramlott. Diethelm megnyugvással hallotta, hogy az öreg pásztor meghalt s eltemettetett, s hogy a lelkész annak sírjánál azt mondotta, bocsásson meg neki Isten, a mint az megbocsátott, kinek oly súlyos bánatot és szenvedést okozott. Diethelm Mundétól többé nem félt, mivel a mit tett, nem első haragjában tette; ez esetben a legroszabbtól tarthatott volna; most, nyugalmában a birkatürelmű lélek nem fogja a dolgot már odáig vinni, hogy ellene vádlóul lépjen föl. Diethelm tehát ez oldalról magát biztosítottnak hitte, hanem azon fenekedés és makacsság, melyet Francziskában leküzdött, most ismét Marthában látszott megújulni, ha mindjárt szelidebb s önmegadáshoz szokott alakban is. Nyugalmasan viselte el Diethelm, hogy Neki Mártha erős szemrehányásokat tett, mivel Francziskával a világon szerte csatangolt, feleségét pedig honn feledé ,mint egy jászolhoz kötött marhát.“ Megígérte, hogy többé nem hagyja egyedül. Egy napon vele az építéshez ment, mely álmélkodásig gyorsan haladott elő; a nap égetően s vihart hirdetőleg sütött alá, s Diethelm imigy szólt: „Nem tudom, mint érzem magam; mióta a fogházban voltam, ki nem veszhet belőlem a pinczehidegség, úgy tetszik, mintha jégrög fészkelne szivemben. Azt hittem, hogy nyáron majd jobb lesz, de csalatkoztam. Te most azt mondod, hogy forró meleged van, nekem pedig bőröm borsódzik s majd megfagyok. „Uram istenem! nézd még csak itt három ujjamat“ — kiáltott fel Martha s Diethelm szeme elé tartó halottszínű ujjait. „Mi bajod, mit csinálsz?“, kérdő ijedten Diethelm, s Mártha az útmelletti kőpadra letelepedvén imigy nyilatkozott : „Diethelm, mit követtél te el? Nem emlékezel már többé ? Hisz megesküttél, hogy a nap többé ne melegítsen meg, ha gyújtogatásra gondolsz, ott az ablakpárkánynál esküttél meg s most beteljesült; a nap téged nem melegit, s én hamis esküre voltam kész, s ime ujjaim elhalnak. Igazságos Isten mivé teszesz minket? Igazságos Isten, mi lesz mi belőlünk? 18-ik napjain. c) Az érettségi szóbeli vizsgálatok julius 20, 21, 22-ik napjain. d) A nem kötelezett tantárgyak közöl aa) A testgyakorlatból julius 26-n délután. bb) A rajzból és énekművészeiből 27-n délelőtt és délután. e) A kötelezett tantárgyakbeli közvizsgálatok jul. 30-ik és 31-ik napjain. Mi is az e tárgyban magát érdekelni óhajtó t. ez. közönségnek értesítéséül, ezennel tiszteletteljesen közhírré tétetik. Debreczenben, julius hó 2-n 1856. Az illető iskolai szakintézetek igazgatóságai által. PfsOTI NAPLÓ. Pest, jul. 10. Az „Uj magyar múzeum“ ez évi folyamának Y-dik füzete megjelent. Tartalma : „I. Rákóczy György a Bethlen István versenyzése“ Szilágyi Sándortól. „A hadi történészet“ (vége) Kiss Károlytól. „Közlemények az erdélyi m. nyelvmivelő társaság irományaiból“ Vass Józseftől. (I. „Kolosvár siralmai 1699.“) „Adalék a protestáns ügy történetéhez az 1655-diki országgyűlésen“ Paur Ivántól. „Könyvészeti rovat.“ ,A muzeum tárcsája* „tudományos levelek.“ Függelékül „a magyar helyesírás ügyében a m. akad. nyelvtudományi bizottmány előterjesztése. — A „Vasárnapi könyvtár“ 5. és 6 dik füzete is megjelent. E két füzet tartalmazza Zschokkónak helvét honosi számára irt jeles és tanulságos művét, melyet „Boldog háza buzdító és oktató történet értelmes földmivesek számára“ czim alatt Boross Mihály dolgozott át honi viszonyaink és szokásainkhoz alkalmazván azt. — A gróf Ráday Gedeon intendáns ur által kitűzött 40 darab arany pályadijra következő vígjátékok adattak be: 1. Gyámság, agság. 2. Urak leszünk. 3. A cholera 1831-ben. 4. 40 darab arany. 5. Jenő és Jenke. 6. Férjem szinész. 7. Egy nő, kinek elvei vannak. 8. A jó házi barát. 9. Még nem késő. 10. Veszedelmes jó barát. 11. Meglepetések. 12. Szívbajok. 13. A megjátszott gyámatya. 14. Spadille, Manilie s Paszta. 15. Nevelő kerestetik. 16. Rendkívüli előadás. 17. A megbukott vígjáték. 18 A műkedvelők. 19. Salonviág. 20. A bölcseség próbaköve. 21. Dolgom van. 22. Apró félreértések. 23. Gerlicze szív, és 24. Becsületes szív. — Figyelmeztetjük a költészet barátait, Vida Józsefnek a „V. U.“ legközelebbi számában megjelent „Tatárjárás“ czimü és sok tekintetben igen jeles balladájára. Csak a közel időben tűnt fel költészetünk birodalmában e név s eddig közlött néhány költeménye tüstént megragadd a figyelmet. A ,,V. U.“ több jeles költeményt fog tőle közölni. — A pestvárosi reáltanodában azon tanárjelöltek számára, kik főelemi iskolával összekapcsolt, két— osztályú alreáltanodában alkalmazást nyerni, illetőleg erre képességi bizonyítványt szerezni kívánnak, f. hó 21-én írásbeli, és 23-án szóbeli tanárvizsgák fognak tartatni. — A jelenkezési idő febr. 13-a a reáltanoda igazgató hivatalában (redoute-épület, 2-ik emelet). A kath. tanárjelöltek vizsgáján Ha a s cs. kir. iskolatanácsos önya, a nem kath. tanárjelöltekén pedig Mikulás cs. k. iskolai tanácsos önga fog elnökölni. Az érdeklettek bővebb utasítására utalunk a tanárjelöltek vizsgálatát illető, e lapokban múlt évi adovernovan részletesen tárgyalt miniszteri kibocsátványra. Valóban kívánatos, hogy minél többen törekedjenek képességi bizonyítványt nyerni, minthogy hazánkban közelebb több ily alreáltanoda (Esztergomban, Kecskeméten, Érsekújvárt és Szegeden) fog felállítatni. — Budáról írják, hogy az ottani evang. fiúiskolában a félévi vizsgálat f. hó 2-kán rendkívül szép sikerrel tartatott meg. A növendékek feleletei bizonyságot tőnek a felől, hogy Schmid István tanító úr egyike a legértelmesebb, legszorgalmasabb nevelőknek. A nagyszámú válogatott hallgatóság figyelmét különösen a physikai mu