Pesti Napló, 1856. október (7. évfolyam, 2001-2031. szám)
1856-10-22 / 2022. szám
430 -2022 7-ik évi folyam. Szerda, oct 22. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynfihe* cxlmiett giálloda, 63-ik gxím. A lap szellemi részitől*15 minden közlemény » szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek vatk ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények") a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 4 frt p. p. Hirdetmények dija : 6 h»s^os petit sor 4 pkr, Bélyegdy ituen 10 pkr ! ° Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. pkr..--------------— " — * ' ~ ■ -■gyBt.innt«*» 2-ik síim, t-»8 emelet, Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 PESTI N&TLC 1856-ik évi October—decemberi folyamára. Vidékre postán lít.adva 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-tteza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Pesti Napló kiadóhivatala PEST. oct. 22 Még valami a jégkár elleni biztosításról. (Folytatás.) III. A jelenleg fenálló biztositó társulatok mindegyikének van Magyarországon és a hozzátartozó részek külön vidékén 3 — 400 ügynöke. Ezek a nálunk történt biztosítási bevallásokat rögtön küldik az illető közügynökséghez Pestre, honnan elfogadás esetében, a biztositó levél azonnal a vidéki ügynökségnek megküldetik, mely azt a félnek kézbesíti. — Mindenül közügynökség jégkorosztályában van egy vagy két — a mezei gazdászatban képzett egyén (tehát koránsem kereskedősegédek, mikint Szei úr állítja) kik jégkár esetében, a közügynökség részéről, mint meghatalmazottak, a kár fölvételére rögtön kiküldetnek. Van végre, minden vidéki ügynökség kerületében rendesen egy, két vagy három becsüs, kiket maga a pesti közügynökség, részint közvetlen ismerete vagy más hiteles ajánlások folytán, a vidékbeli legértelmebb mezőgazdák sorából szokott kinevezni; legfőbb tekintettel lévén ezen becsüsök kinevezésénél arra, hogy a mezőgazdászat elméleti és gyakorlati ismeretén kívül leginkább a vidékbeli földek minőségét és földmivelési szokásokat tudják, s e mellett szilárd jellemű, becsületes és részrehajlatlan emberek legyenek, hogy azokba, mint becsüsökbe a vidékbeli nép teljes bizalmát helyezhesse. Ily vidékbeli becsüst szokott aztán a kár fölbecsülésére a társulat meghatalmazottja alkalmazni, tehát — közbevetőleg mondva — nem két idegen becsüs,mikint állíttatik, hanem a környékbeli legértelmebb gazdák valamelyike végzi e fontos tisztet, a közügynökség meghatalmazottjának felügyelete alatt, ki — mikint már mondom — nem valami szakértetlen kereskedősegéd, hanem elméletileg és gyakorlatilag képzett mezőgazda. Ha pedig mindemellett is a káros a becsű eredményével meg nem elégednék, joga van a föltételek értelmében, a maga részéről szinte egy becsüst nevezni, ki a társulat becslősével együtt, egy harmadikat választván, ezek hárman becsülik föl újra a kárt, s e becsűvel aztán, mind a társulat, mind a fél megelégedni tartoznak. Azonban, még eddigelé alig volt eset, hol a káros az első becsűben meg ne nyugodott volna. Legalább a trieszti három társulatnál — tudtommal — egyetlenegy fél találkozott ez idén, ki az első becsűvel meg nem elégedvén, másodikat kívánt; s noha a második becslés eredménye, majdnem minden kérdésben, az ő általa választott becsüsnek véleménye szerint dőlt el, mégis alig lett néhány forintnyi különbség az első és második becslés eredménye között. — Ez esetet csupán azért tartom szükségesnek fölemlíteni, hogy lássa az olvasó a tényekből, mikop sem a társulati becslők, sem ezeknek a becslésnek eljárásuk nem szolgáltat okot panaszra, annál kevésbbé tehát , a biztosítás eszméjétőli idegenkedésre, mert e tények nyilván mutatjan, hogy a társulati becslők nemcsak értik föladásukat, hanem lelkiismeretes becsületességgel és részrehajlatlansággal teljesítik is azt. S hogy a jég által károsultak, úgy a kár fölbecsülése módjával, mint annak eredményével egyáltalán meg valának elégedve, az is bizonyítja, hogy akinek még biztosítlan vetései voltak, azokat a kárpótlás után azonnal biztosította, akinek pedig nem voltak, megfogadta, hogy jövendőre is biztosítatni fog. De bárki mit mondjon, a hírlapokban megjelent számos elismerésekről, annyi mindenesetre áll, hogy ezek is dicséretes tanúságot tesznek azntézetek mellett, mert föl nem tehető, hogy valaki, miután a kárpótlási összeget már zsebébe dugta, elismerési nyilatkozatot adjon ki, ha a kárpótlással különben megelégedve nincsen. Mindezek oly nyilvános tények, melyek az intézeti szabványok és az intézetek szervezete ellen támasztott okoskodásokat merőben megczáfolják s kétségtelen tanúságot tesznek arról, hogy a szabályok azon pontja, miszerint „a kár, annak megtörténte után becsültetik föl — nemcsak nem „fonákság“, hanem a gyakorlati eredmények által igazolt legjobb és egyedüli helyes módja, a kár minősége és mennyisége valódi megállapíthatásának; s hogy a becslést nem szakértetlen kereskedősegédek, vagy idegen becsüsök, hanem tapasztalt és értelmes vidékbeli becsületes mezeigazdák teljesítik, kiknek e részbeni eljárásukkal, az illető kármentesített felek egyáltalán megelégedve szoktak lenni. Ez így lévén, valóban megfoghatlan, mikép állíthatja valaki azt: ,,hogy a jégeseteknek károk fölvételére , rendszerint gazdasági viszonyok ismerete nélküli ügynökségek bízatnak meg.“ De még megfoghatlanabb, hogy ime állítás támogatására, egy „több évekkel ezelőtti példa“ idéztetik föl. — Meglehet , régen régen, tán a jégkárbiztosító intézeteknek hazánkbani kezdetükkor megtörtént, hogy valamelyik közügynökség kénytelenségből kereskedői segédet bízott meg a kár fölvételével? — Helyeselni az ilyet, ha csakugyan megtörtént, nem lehet, de menteni az illető intézetet igenis, ha meggondoljuk azt , hogy amaz eset kétségkívül még az úgynevezett táblabírói világban történt, midőn a magyar ember— értem, a kaputos vagy árulás mezeigazdát, — agyon-SZegyeUe VUilla maga», l.u Uvu TM...» _»-----i?!L biztositótársulat megbízottjának károk fölvételére kellett volna országszerte utaznia. —Valljuk meg őszintén az igazat, hogy ha fentebbi példához hasonló esetek csakugyan történtek, azok inkább minagunknak róvhatók föl, minthogy akármelyik intézet, bizonyosan csak kényszerűségből alkalmazhatott szakértetlen egyént, miután közöttünk — az akkori fogalmak mellett — a világért sem kapott volna embert, ki olyasmire vállalkozzék. Példa erre a jelen állapot. Mert mióta amaz előítéletet is leráztuk magunkról, s a földművelést értő magyar újfajta ember akár vonzalomból, akár kénytelenségből, az ily minden tekintetben tisztességes állomást elvállalni kész, egyetlenegy intézet sincs már, mely becsls meghatalmazottul kereskedői segédet, vagyis oly egyént alkalmazna, ki ahoz egyátalán semmit sem ért. Ami tehát évek előtt, az akkori viszonyok kényszerűsége miatt tán megtörtént, azt az intézetek szervezetének róni föl most midőn épen ezen szervezet alkat minősége teszi lehetlenné, hogy a fölidézetthez hasonló eset, jelenben előforduljon, — hogy kímélettel legyünk, — legalább is hasonlít az oly fajta okoskodáshoz, mintha valaki a magyar mezőgazdászat újjáteremtéséről értekezvén, azt mondaná, hogy nálunk a földmivelés azért nem fejlődhetik, mert a jobbágyi viszonyok bilincsben tartják. Mire aztán természetesen csak annyit lehetne mondani, hogy ezelőtt nyolc-tíz évvel csak megjárta volna az ilyforma beszél, de most bizony nagyon elkésett okoskodás! Ezek után, szabadjon a jövő számban, a többször említett javaslatra, egypár vizsgáló tekintetet vetnünk! O—y. GYÖNGYÖS HÖLGY. ZETA IFJ. Dumas Sándor. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA LE. (Folytatás. *) MÁSODIK KÖTET. XXIX. Jakab megtartotta szavát. Miután elhatározta magát, hogy várni fog Annára, s azt neki megírta, mint már mondtuk, mezei lakásra ment, és dolgozni kezdett. A munka, mely a művésznek rendes állapotában szüksége, vigasztalása lesz olynemű rázkódások után, minőkön Jakab keresztül ment. Egyedül tehetsége volt képes szerelmét türelemre birni, s annyival inkább, mert már régen gyülekeztek lelkébe benyomások, melyek még nem találtak rést, s jelenleg talán már a művészet nyelvére tehette azokat. Minden valódi művészben van önzés, s igen kevés van olyan, ki dicsőségére föl ne használja lelkének mind örömeit mind szomorúságait. Mennyi fájdalmon kellett gyakran a művésznek átesni, hogy sikerüljön neki az érzelmet úgy kifejezni, hogy azt mindenki igaznak találja, s az olvasó vagy hallgató nem is gondolja, hogy a boldogtalan saját szíve érzését tette egy részben művébe, a legsikerültebb részt néha, a legtisztábbat mindig. A közönség ezt ihletésnek nevezi, s azt hiszi, hogy az koronkint kiújul megszokásból, nem merítvén ki azt, kit az meglátszik szállani. A közönség csatlakozik, s meggyőződhetik, hogy a tehetség gyakran a felettébb nagy fájdalom végső felkiáltása, s részemről nem is hiszem, hogy a mindig szerencsés ember valóban nagy ember lehetne. Szerencsétlenségre vagy szerencsére a művészetnek meg vannak a maga szükségei, a maga féltékenysége és zsarnoki urasága. Vigasztal ugyan, de azon föltétel alatt hogy emészt, örökké tartó az. Attól nem lehet elsza*) Lásd „Pesti Napló“ 2018. számát. kadni. Minden az vagy semmi. Nem zarándoklás az, melyből visszatérve nyugodtan és könnyebbülve lehessen korábbi szokásainkat ismét folytatni, hol azokat elhagytuk. Nem. Ha komolyan keressük a vigaszt a művészetben, feltalálhatjuk azt abban, de csak ha önfeledésig visszük azt. S ha annak felsőbb körébe jutottunk, s a múltra visszatekintünk, csodálkozunk a földi dolgok kicsiszerüségein és nyomorúságain, melyek hajdan felettünk árkodtak, s nem kivánunk többé azokhoz visszatérni, valamint a lélek az égben lakásból és az isten szemléletétől nem kíván visszatérni az emberekhez. Amint az ember a művészetben halad, a láthatár oly nagy, az út oly széles, a levegő oly éltető lesz, hogy a lélek új térbeli, függetlenségi, magányra és végtelenségre vágyó szükségeket érez. Meg kellene annak fuladni, ha egészen valamely szűk szenvedély körébe kellene vonulnia, mely neki korábban elegendő volt. Azért is a művész csalódásai nem fájdalmat, hanem elcsüggedést szülnek, mely ellen semmi vigasz sincs, mely az ember fölebb fokozott halála. Azon napig, midőn Jakab a herczegnével megismerkedett, tehetséges ember volt, de csak olyan, minő mindenki lehet némi tanulmány által, s mig fiatal, és természete, érzése folytán. Láttuk kellemes, szerencsés, jeles pályafutása elején, minő fontosságra emelkedett hirtelenében ezen szerelem életében, s mily rögtön háttérbe szorította a tehetséget, mely oly kevés önérzettel bírt, hogy pillanatra pirult azért Jakab. Későbben ezen szerelem mindinkább nagyobb erőt vett rajta. Az öröm, félelem, elfogultság, veszély annyira betöltötte, izgatta, zaklatta, felforgatta lelkét, még aztán végső reményét is elvesztette , mint a téli szél testen a fával, melyet lekoppaszt; azután bizonyos kimerültség következett; s aztán a herczegnő újabb levele ismét némi bátorságot öntött a boldogtalanba. Támaszt keresett, melynek segélyével eltölthesse a hat hónapot, mely őt elválasztotta Annától , s végre megtalálta azt , az egyetlen lehető támaszt a régen elhanyagolt munkában. Ismét arra adván magát, az igazat megvallva, csak gépi foglalkozást, csak nélkülözhetlen szórakozást, csak időtöltő eszközt látott abban. Sőt nehezek is voltak az első napok, és gyakran elhagyta a magányt, hogy czáltalanul barangoljon az erdőben, vagy Párisba jött valamely zajos szórakozást keresni. Minden reggel itt Norcy kisasszonynak,de a napok nagyon lassan folytak,s gyakran kétségbeesett, elgondolván, mennyi temérdek órát kell még eltöltenie, még ismét megláthatja Annát. Egy este az operaházban volt „Tel Vilmos“ adatásán. Rekkenő meleg volt, s a terem mindamellett tele. Az nem volt mértéktelen kívánság, hogy kétezer ember ily remekműért elfeledje a rekkenő melegséget. Mint emlékezhetünk ezen opera adatása már játszott szerepet Jakab életében, mert azon előadás estéjén történt, miután abban Wine aszszonynyal jelen volt, s ott a herczegnét látta, azon jelenet, melyben szerelme valódilag kezdődött. Benső becsén kivül tehát minden hangjegynek saját érdeke volt barátunk előtt ezen műben, melylyel az nem birt mások szemében, az eltűnt öröm hangzatos és bus érdekével. A színházból kimenve, gyalog tért vissza Jakab mezei lakására, azaz valami egy mértföldre. Szükségét érezte, hogy magát kifárassza, és szárnyaikra bocsássa az éj fris és csendes jegében a keblét betöltő emlékeket és hangokat. Ez az átalakulás kezdete volt. Sohasem vallotta meg magának ily teljesen művészi alárendeltségét és hasztalanságát. Ezen nagyszerű és remek zene-hősköltemény hallása által nyert élvezete folytán, elgondolta, mily végtelen örömet kellett éreznie szerzőjének azon. Ezen kérdést tette föl magának: — Ha „Tel Vilmos“ készítésével foglalkoztam volna, midőn a herczegnével megismerkedtem, oly könnyen odaadtam volna-e lelkemet a szerelemnek? S azt felelte magának : — Nem hiszem. S továbbá ezt kérdezte magától: — Ha azon nap, midőn a herczegné azt irta nekem, hogy eltávozik, ily művem első adatása leendett, elmentem volna-e utána ? — Nem. Van tehát a szerelemnél is nagyobb ! S még egészen meghatva a felséges zene által, melyet már gyakran hallott, de még csak most értett meg jól, annyira kicsinek találta a szenvedélyt a lángész ellenében, hogy igen csekélynek érezte magát azon zene szerzője irányában. Ezen eszmélet után következett Jakab valódi munkássága, s ezen naptól fogva gyökerezett meg benne a valódi vigasz azon dicsvágygyal, hogy ő is mester lehessen. Lehetőnek tekintette, hogy nagyobb dologra vállalkozzék sikerrel, mint a mennyit eddig tett, s a félév, melyet a herczegné viszonlátása nélkül kellett eltölteni, s melyet eddig örökkévalóságnak tekintett, egyszerre csekélységnek tetszett, ha kifejtheti eszméit, melyekbe be lön avatva. Midőn munkához látott, nagy meglepetésére, teljes, erélyes kitűnő jeles hangokat talált köblében, minekkel az előtt nem birt, s melyek a fájdalom által megférfiasodott lélek könnyű nyilatkozatai voltak. Tehetsége benső indulata által felvilágosítva és alakítva, színnel és jellemmel bírt anélkül, hogy maga is jó formán tudná mit cselekszik, anélkül hogy az valami különös fáradságába került volna. Hamis volt az avagy helyes? Nem tudta. Annyi bizonyos, hogy egyénisége és dolgozatai között bizonyos rokonság, rokonszenvteljes közösség volt, de rejtelmes kapcsok által, melyeket sem nem látott, sem nem tudott leírni, úgy tűnt fel ezen átalakulás szemei előtt, mintha mással történnék. Ami jelenleg nyilatkozott benne, azzal nem bírt korábban. Csodálatos, hőforrás buzgott fel lelke szárazságából, mint az, melyet Mózes a sziklából fakasztott. Már régebben is mondta nekem boldog szerelme első gerjedezésében :„A legnagyobb dolgokra érzek magamban képességet, de hogy ez csak boldogságának hetykélkedése volt, mutatja, hogy ő ezen nagy dolgokat nem hozta létre, avagy talán a szerelem valóban új tehetségeket fejtett ki benne, de főleg az abból következett bánat magány és magábaszállás érlelték meg azokat, s adtak azoknak életet. Annyi bizonyos, hogy a gyarapodás világos jön, s Jakab oly érdekkel viseltetett mindennapi e nemű tapasztalatai iránt, mint valamely szegény ördög, ki arra játszván a sors által kárhoztatva, hogy örökké szalmakunyhóban szegénységben s a világtól elfeledve lakjék, ha egyszerre aranyat és gyémántot gyüjthetne, melyet saját földében fedezett fel. De a fölfedezés még nem minden, hasznosítani is kell azt, összesíteni kell az arany darabkákat, fényesíteni, köszörülni kell a gyémántokat, különben a fölfedezés nem lesz ugyan semmi, de tökéletlen. Itt kezdődnek a nehézségek, s Jakab új tehetségének elszórt darabkáirat tekintve, kezdetben némi aggodalommal kérde önmagától, ha azok valóban valódiak-e, s aztán hogy mit cselekedjék azokkal. Nem gondolta magát azonnal elég erősnek, hogy fölfedezését kizsákmányolhassa ; félt , hogy kifáradt agyának lázas hullámzása talán az őrültség kezdete az, mit tehetségnek vél, de folytonos tanakodás után végre meggyőződésre jutott, s bátran elszánta magát azon türelmet igénylő, rejtelmes, kimerítő, alkotói működésre, mely azzal jár, hogy százszor visszavessük a PESTI NAPLÓ. Pest, oct. 22. A magyar académia mult hétfői ülésében Horváth Czirill rendes tag folytatta felolvasását a negatív philosophiáról, ezúttal annak harmadik fokáról értekezvén. A szakemberek megolvashatják annak idején az academia Értesítőjében. Jövő hétfőn a történeti osztálynak lesz ülése. A fóti második lóverseny f. hó 20-kán szintén kedvező idő mellett tartatott meg. Ez alkalommal Pestről is többen jelentek meg. A mulatság látványosságot emeli a vadászatra készülő rovarok véres öltözéke. E sok tekintetben érdekes mulatságot sem zavarta meg semmi s a mezei gazdák versenye alkalmával elbukottak &’^^rak'írHezdefteg^egyeffiezö renWmeVeS végbe. I. Tiszteletdij. Futhatott minden felvér ló. Tét 50 pft „fuss vagy fizess“ távolság 1 x/a mf. A második ló tételét menti. Urlovarok. Futottak hárman u. m. gróf Batthyányi István 7. éves p. k. „Sweetheart“ Bireh főhadnagy id. p. pr. „Little Man“ és gr. Kárólyi Sándor, gróf Pálffy Pál idős angol félvér kanczáján „Virago“-n. A vezetést átvette s sokáig megtartó „Virago,“ mig a czél előtt mintegy 1/4 mértfölddel mellé, s a czélhoz közel előre nyomult „Little Man.“ II. Handicap 1100 pírt. Futhatott minden bel a külföldi ló. Egyszer körül (1 és 12 mfd és 26 öl), tét 100 pfrt, fele bánat. A tét össz egy harmada a 2-ik lóé; a 3-ik ló tételét menti. Nyolczan bánatot, öten pedig, miután oct. 1-ig visszahuzattak, 15 frtot fizetvén, futott öt ló, u. m. 1., gróf Zichy Aladár id. p. ra. „Pan.“ 2 , B. Mait