Pesti Napló, 1856. október (7. évfolyam, 2001-2031. szám)

1856-10-22 / 2022. szám

430 -2022 7-ik évi folyam. Szerda, oct 22. Szerkesztési iroda : Szerkesztő szállása : Angol királynfihe* cxlmiett giálloda, 63-ik gxím. A lap szellemi részit­ől*15 minden közlemény » szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek vatk ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények") a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 4 frt p. p. Hirdetmények dija : 6 h»s^os petit sor 4 pkr, Bélyegdy ituen 10 pkr ! ° Magán vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. pkr..--------------— " — * ' ~ ■ -■gyBt.in­nt«*» 2-ik síim, t-»8 emelet, Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. Előfizetési felhívás 4 PESTI N&TLC 1856-ik évi October—de­cemberi folyamára. Vidékre postán lít­.adva 5 frt. Budapesten házh­ozhordással 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-tteza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Pesti Napló kiadó­hivatala PEST. oct. 22 Még valami a jégkár elleni bizto­sításról. (Folytatás.) III. A jelenleg fenálló biztositó társulatok mind­egyikének van Magyarországon és a hozzátartozó részek külön vidékén 3 — 400 ügynöke. Ezek a nálunk történt biztosítási bevallásokat rögtön kül­dik az illető közügynökséghez Pestre, honnan el­fogadás esetében, a biztositó levél azonnal a vi­déki ügynökségnek megküldetik, mely azt a félnek kézbesíti. — Mindenül közügynökség jégkor­osztályában van egy vagy két — a mezei gaz­­dászatban képzett egyén (tehát koránsem keres­kedősegédek, mikint Szei úr állítja) kik jégkár esetében, a közügynökség részéről, mint megha­talmazottak, a kár fölvételére rögtön kiküldetnek. Van végre, minden vidéki ügynökség kerületében rendesen egy, két vagy három becsüs, kiket ma­ga a pesti közügynökség, részint közvetlen isme­rete vagy más hiteles ajánlások folytán, a vi­dékbeli legértelmebb mezőgazdák so­rából szokott kinevezni; legfőbb tekintettel lé­vén ezen becsüsök kinevezésénél arra, hogy a mezőgazdászat elméleti és gyakorlati ismeretén kí­vül leginkább a vidékbeli földek minőségét és föld­mivelési szokásokat tudják, s e mellett szilárd jel­lemű, becsületes és részrehajlatlan emberek le­gyenek, hogy azokba, mint becsüsökbe a vidék­beli nép teljes bizalmát helyezhesse. Ily vidékbeli becsüst szokott aztán a kár fölbe­­csülésére a társulat meghatalmazottja alkalmazni, tehát — közbevetőleg mondva — nem két ide­gen becsüs,mikint állíttatik, hanem a környékbeli legértelmebb gazdák valamelyike végzi e fontos tisztet, a közügynökség meghatalmazottjának fel­ügyelete alatt, ki — mikint már mondom — nem valami szakértetlen kereskedősegéd, hanem elmé­letileg és gyakorlatilag képzett mezőgazda. Ha pedig mindemellett is a káros a becsű ered­ményével meg nem elégednék, joga van a fölté­telek értelmében, a maga részéről szinte egy be­csüst nevezni, ki a társulat becslősével együtt, egy harmadikat választván, ezek hárman becsülik föl újra a kárt, s e becsűvel aztán, mind a társu­lat, mind a fél megelégedni tartoznak. Azonban, még eddigelé alig volt eset, hol a káros az első becsűben meg ne nyugodott volna. Legalább a trieszti három társulatnál — tudtommal — egyet­lenegy fél találkozott ez idén, ki az első becsű­vel meg nem elégedvén, másodikat kívánt; s noha a második becslés eredménye, majdnem minden kérdésben, az ő általa választott becsüsnek véleménye szerint dőlt el, még­is alig lett néhány forintnyi különbség az első és máso­dik becslés eredménye között. — Ez esetet csu­pán azért tartom szükségesnek fölemlíteni, hogy lássa az olvasó a tényekből, mikop sem a tár­sulati becslők, sem ezeknek a becslésnek­ eljárásuk nem szolgáltat okot panaszra, annál kevésbbé te­hát , a biztosítás eszméjétőli idegenkedésre, mert e tények nyilván m­utatjan­, hogy a társu­lati becslők nemcsak értik föladásukat, hanem lelkiismeretes becsületességgel és részrehajlat­­lansággal teljesítik is azt. S hogy a jég által káro­sultak, úgy a kár fölbecsülése módjával, mint an­nak eredményével egyáltalán meg valának elé­gedve, az is bizonyítja, hogy a­kinek még bizto­­sítlan vetései voltak, azokat a kárpótlás után azonnal biztosította, a­kinek pedig nem voltak, megfogadta, hogy jövendőre is biztosítatni fog. De bárki mit mondjon, a hírlapokban megjelent számos elismerésekről, annyi mindenesetre­­ áll, hogy ezek is dicséretes tanúságot tesznek az­­­­ntézetek mellett, mert föl nem tehető, hogy valaki, miután a kárpótlási összeget már zsebébe dugta, elismerési nyilatkozatot adjon ki, ha a kárpótlás­sal különben megelégedve nincsen. Mindezek oly nyilvános tények, melyek az intézeti szabványok és az intézetek szervezete ellen támasztott okoskodásokat merőben megczá­­folják s kétségtelen tanúságot tesznek arról, hogy a szabályok azon pontja, miszerint „a kár, annak megtörténte után becsültetik föl — nemcsak nem „fonákság“, hanem a gyakorlati eredmények által igazolt legjobb és egyedüli helyes módja, a kár minősége és mennyisége valódi megállapít­­hatásának; s hogy a becslést nem szakértetlen kereskedősegédek, vagy idegen becsüsök, hanem tapasztalt és értelmes vidékbeli becsületes mezei­­gazdák teljesítik, kiknek e részbeni eljárásukkal, az illető kármentesített felek egyáltalán megelé­gedve szoktak lenni. Ez így lévén, valóban megfoghatlan, mikép állíthatja valaki azt: ,,hogy a jégeseteknek­ károk fölvételére , rendszerint gazdasági vi­szonyok ismerete nélküli ügynökségek bízat­nak meg.“ De még megfoghatlanabb, hogy ime állítás támogatására, egy „több évekkel ezelőtti példa“ idéztetik föl. — Meg­lehet , régen régen, tán a jégkárbiztosító in­tézeteknek hazánkbani kezdetükkor megtörtént, hogy valamelyik közügynökség kénytelen­­s­égből kereskedői segédet bízott meg a kár föl­vételével? — Helyeselni az ilyet, ha csakugyan megtörtént, nem lehet, de menteni az illető inté­zetet igen­is, ha meggondoljuk azt , hogy amaz eset kétségkívül még az úgynevezett táblabírói világban történt, midőn a magyar ember— értem, a kaputos vagy áru­lás mezeigazdát, — agyon-SZegyeUe VUilla maga», l.u Uvu TM...» _»-----i?!L biztositótársulat megbízottjának károk fölvételére kellett volna országszerte utaznia. —Valljuk meg őszintén az igazat, hogy ha fentebbi példához ha­sonló esetek csakugyan történtek, azok inkább minagunknak róvhatók föl, minthogy akármelyik intézet, bizonyosan csak kényszerűségből alkal­mazhatott szakértetlen egyént, miután közöttünk — az akkori fogalmak mellett — a világért sem kapott volna embert, ki olyasmire vállalkozzék. Példa erre a jelen állapot. Mert mióta amaz elő­ítéletet is leráztuk magunkról, s a földművelést értő magyar újfajta ember akár vonzalomból, akár kénytelenségből, az ily minden tekintetben tisz­tességes állomást elvállalni kész, egyetlenegy in­tézet sincs már, mely becsl­s meghatalmazottul kereskedői segédet, vagyis oly egyént alkalmazna, ki ahoz egyátalán semmit sem ért. A­mi tehát évek előtt, az akkori viszonyok kényszerűsége miatt tán megtörtént, azt az in­tézetek szervezetének róni föl most midőn épen ezen szervezet alkat mi­nősége teszi lehetlenné, hogy a fölidé­zetthez hasonló eset, jelenben előforduljon, — hogy kímélettel legyünk, — legalább is hasonlít az oly fajta okoskodáshoz, mintha valaki a ma­gyar mezőgazdászat újjáteremtéséről értekezvén, azt mondaná, hogy nálunk a földmivelés azért nem fejlődhetik, mert a jobbágyi viszonyok bilincs­ben tartják. Mire aztán természetesen csak annyit lehetne mondani, hogy ezelőtt nyolc­-tíz évvel csak megjárta volna az ilyforma beszél, de most bizony nagyon elkésett okoskodás! Ezek után, szabadjon a jövő számban, a több­ször említett javaslatra, egypár vizsgáló te­kintetet vetnünk! O—y.­ ­ GYÖNGYÖS HÖLGY. ZETA IFJ. Dumas Sándor. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA L­E. (Folytatás. *) MÁSODIK KÖTET. XXIX. Jakab megtartotta szavát. Miután elhatározta magát, hogy várni fog Annára, s azt neki megírta, mint már mondtuk, mezei lakásra ment, és dolgozni kezdett. A munka, mely a művésznek rendes állapotában szüksége, vigasztalása lesz olynem­ű rázkódások után, minőkön Jakab keresztül ment. Egyedül tehetsége volt képes sze­relmét türelemre birni, s annyival inkább, mert már régen gyülekeztek lelkébe benyomások, melyek még nem találtak rést, s jelenleg talán már a művészet nyel­vére tehette azokat. Minden valódi művészben van ön­zés, s igen kevés van olyan, ki dicsőségére föl ne használja lelkének mind örömeit mind szomorúságait. Mennyi fájdalmon kellett gyakran a művésznek átesni, hogy sikerüljön neki az érzelmet úgy kifejezni, hogy azt mindenki igaznak találja, s az olvasó vagy hallgató nem is gondolja, hogy a boldogtalan saját szíve érzését tette egy részben művébe, a legsikerültebb részt néha, a legtisztábbat mindig. A közönség ezt ihletésnek ne­vezi, s azt hiszi, hogy az koronkint kiújul megszokás­ból, nem merítvén ki azt, kit az meglátszik szállani. A közönség csatlakozik, s meggyőződhetik, hogy a tehet­ség gyakran a felettébb nagy fájdalom végső felkiáltása, s részemről nem is hiszem, hogy a mindig szerencsés ember valóban nagy ember lehetne. Szerencsétlenségre vagy szerencsére a művészetnek meg vannak a maga szükségei, a maga féltékenysége és zsarnoki urasága. Vigasztal ugyan, de azon föltétel alatt hogy emészt, örökké tartó az. Attól nem lehet elsza­*) Lásd „Pesti Napló“ 2018. számát. kadni. Minden az vagy semmi. Nem zarándoklás az, melyből visszatérve nyugodtan és könnyebbülve lehes­sen korábbi szokásainkat ismét folytatni, hol azokat el­hagytuk. Nem. Ha komolyan keressük a vigaszt a mű­vészetben, feltalálhatjuk azt abban, de csak ha önfele­désig visszük azt. S ha annak felsőbb körébe jutottunk, s a múltra visszatekintünk, csodálkozunk a földi dolgok kicsiszerüségein és nyomorúságain, melyek hajdan fe­lettünk árkodtak, s nem kivánunk többé azokhoz vissza­térni, valamint a lélek az égben lakásból és az isten szemléletétől nem kíván visszatérni az emberekhez. A­mint az ember a művészetben halad, a láthatár oly nagy, az út oly széles, a levegő oly éltető lesz, hogy a lélek új térbeli, függetlenségi, magányra és vég­telenségre vágyó szükségeket érez. Meg kellene annak fuladni, ha egészen valamely szűk szenvedély körébe kellene vonulnia, mely neki korábban elegendő volt. Azért is a művész csalódásai nem fájdalmat, hanem el­­csüggedést szülnek, mely ellen semmi vigasz sincs, mely az ember fölebb fokozott halála. Azon napig, midőn Jakab a herczegnével megismer­kedett, tehetséges ember volt, de csak olyan, minő min­denki lehet némi tanulmány által, s mig fiatal, és ter­mészete, érzése folytán. Láttuk kellemes, szerencsés, jeles pályafutása elején, minő fontosságra emelkedett hirtelenében ezen szerelem életében, s mily rögtön hát­térbe szorította a tehetséget, mely oly kevés önér­zettel bírt, hogy pillanatra pirult azért Jakab. Ké­sőbben ezen szerelem mindinkább nagyobb erőt vett rajta. Az öröm, félelem, elfogultság, veszély annyira betöltötte, izgatta, zaklatta, felforgatta lelkét, még aztán végső reményét is elvesztette , mint a téli szél testen a fával, melyet lekoppaszt; azután bi­zonyos kimerültség következett; s aztán a herczegnő újabb levele ismét némi bátorságot öntött a bol­dogtalanba. Támaszt keresett, melynek segélyével el­­tölthesse a hat hónapot, mely őt elválasztotta An­nától , s végre megtalált­a azt , az egyetlen lehető támaszt a régen elhanyagolt munkában. Ismét arra adván magát, az igazat megvallva, csak gépi foglal­kozást, csak nélkülözhetlen szórakozást, csak időtöltő eszközt látott abban. Sőt nehezek is voltak az első napok, és gyakran elhagyta a magányt, hogy czáltala­­nul barangoljon az erdőben, vagy Párisba jött valamely zajos szórakozást keresni. Minden reggel itt N­o­r­c­y kisasszonynak,de a napok nagyon lassan folytak,s gyakran kétségbeesett, elgondolván, mennyi temérdek órát kell még eltöltenie, még ismét megláthatja Annát. Egy este az operaházban volt „Tel Vilmos“ adatásán. Rekkenő meleg volt, s a terem mindamellett tele. Az nem volt mértéktelen kívánság, hogy két­ezer ember ily remekműért elfeledje a rekkenő melegséget. Mint em­lékezhetünk ezen opera adatása már játszott szerepet Jakab életében, mert azon előadás estéjén történt, miu­tán abban Wine aszszonynyal jelen volt, s ott a her­­czegnét látta, azon jelenet, melyben szerelme valódilag kezdődött. Benső becsén kivül tehát minden hangjegy­nek saját érdeke volt barátunk előtt ezen műben, mely­­lyel az nem birt mások szemében, az eltűnt öröm hang­zatos és bus érdekével. A színházból kimenve, gyalog tért vissza Jakab mezei lakására, azaz valami egy mért­földre. Szükségét érezte, hogy magát kifárassza, és szárnyaikra bocsássa az éj fris és csendes jegében a keblét betöltő emlékeket és hangokat. Ez az átalakulás kezdete volt. Sohasem vallotta meg magának ily telje­sen művészi alárendeltségét és hasztalanságát. Ezen nagyszerű és remek zene-hősköltem­ény hallása által nyert élvezete folytán, elgondolta, mily végtelen örömet kellett éreznie szerzőjének azon. Ezen kérdést tette föl magának: — Ha „Tel Vilmos“ készítésével foglalkoztam volna, midőn a herczegnével megismerkedtem, oly könnyen odaadtam volna-e lelkemet a szerelemnek? S azt felelte magának : — Nem hiszem. S továbbá ezt kérdezte magától: — Ha azon nap, midőn a herczegné azt irta nekem, hogy eltávozik, ily művem első adatása leendett, elmen­tem volna-e utána ? — Nem. Van tehát a szerelemnél is nagyobb ! S még egészen meghatva a felséges zene által, me­lyet már gyakran hallott, de még csak most értett meg jól, annyira kicsinek találta a szenvedélyt a lángész el­lenében, hogy igen csekélynek érezte magát azon zene szerzője irányában. Ezen eszmélet után következett Jakab valódi munkás­sága, s ezen naptól fogva gyökerezett meg benne a va­lódi vigasz azon dicsvágygyal, hogy ő is mester lehes­sen. Lehetőnek tekintette, hogy nagyobb dologra vál­lalkozzék sikerrel, mint a mennyit eddig tett, s a félév, melyet a herczegné viszonlátása nélkül kellett eltölteni, s melyet eddig örökkévalóságnak tekintett, egyszerre csekélységnek tetszett, ha kifejtheti eszméit, melyekbe be lön avatva. Midőn munkához látott, nagy meglepetésére, teljes, erélyes kitűnő jeles hangokat talált köblében, minekkel az előtt nem birt, s melyek a fájdalom által megférfiaso­­dott lélek könnyű nyilatkozatai voltak. Tehetsége benső indulata által felvilágosítva és alakítva, színnel és jellem­mel bírt a­nélkül, hogy maga is jó formán tudná mit cse­lekszik, a­nélkül hogy az valami különös fáradságába került volna. Hamis volt az avagy helyes? Nem tudta. Annyi bizonyos, hogy egyénisége és dolgozatai között bizonyos rokonság, rokonszenvteljes közösség volt, de rejtelmes kapcsok által, melyeket sem nem látott, sem nem tudott leírni, úgy tűnt fel ezen átalakulás szemei előtt, mintha mással történnék. A­mi jelenleg nyilatko­zott benne, azzal nem bírt korábban. Csodálatos, hőfor­rás buzgott fel lelke szárazságából, mint az, melyet Mó­zes a sziklából fakasztott. Már régebben is mondta nekem boldog szerelme első gerjedezésében :„A legnagyobb dolgokra érzek magamban képességet,­ de hogy ez csak boldogságának hetykél­­kedése volt, mutatja, hogy ő ezen nagy dolgokat nem hozta létre, avagy talán a szerelem valóban új tehetsé­geket fejtett ki benne, de főleg az abból következett bá­nat magány és magábaszállás érlelték meg azokat, s ad­tak azoknak életet. Annyi bizonyos, hogy a gyarapodás világos jön, s Jakab oly érdekkel viseltetett mindennapi e nemű tapasztalatai iránt, mint valamely szegény ördög, ki arra játszván a sors által kárhoztatva, hogy örökké szalmakunyhóban szegénységben s a világtól elfeledve lakjék, ha egyszerre aranyat és gyémántot gyüjthetne, melyet saját földében fedezett fel. De a fölfedezés még nem minden, hasznosítani is kell azt, összesíteni kell az arany darabkákat, fényesíteni, köszörülni kell a gyémántokat, különben a fölfedezés nem lesz ugyan semmi, de tökéletlen. Itt kezdődnek a nehézségek, s Jakab új tehetségének elszórt darabkáira­t tekintve, kezdetben némi aggodalommal kérde önmagá­tól, ha azok valóban valódiak-e, s aztán hogy mit csele­kedjék azokkal. Nem gondolta magát azonnal elég erős­nek, hogy fölfedezését kizsákmányolhassa ; félt , hogy kifáradt agyának lázas hullámzása talán az őrültség kez­dete az, mit tehetségnek vél, de folytonos tanakodás után végre meggyőződésre jutott, s bátran elszánta ma­gát azon türelmet igénylő, rejtelmes, kimerítő, alkotói működésre, mely azzal jár, hogy százszor visszavessük a PESTI NAPLÓ. Pest, oct. 22. A magyar académia mult hétfői ülésében Horváth Czirill rendes tag folytatta felolva­sását a negatív philosophiáról, ezúttal annak harmadik fokáról értekezvén. A szakemberek megolvashatják annak idején az academia Értesítőjében. Jövő hétfőn a történeti osztálynak lesz ülése.­­ A fóti második lóverseny f. hó 20-kán szintén kedvező idő mellett tartatott meg. Ez alkalommal Pestről is többen jelentek meg. A mulatság látványossá­got emeli a vadászatra készülő rovarok véres öltözéke. E sok tekintetben érdekes mulatságot sem zavarta meg semmi s a mezei gazdák versenye alkalmával elbukottak &’^^rak'írHezdefteg^eg­yeffiezö renWmeVeS végbe. I. Tiszteletdij. Futhatott minden felvér ló. Tét 50 pft „fuss vagy fizess“ távolság 1 x/a mf. A máso­dik ló tételét menti. Urlovarok. Futottak hárman u. m. gróf Batthyányi István 7. éves p. k. „Sweetheart“ Bir­eh főhadnagy id. p. pr. „Little Man“ és gr. Ká­ról­y­i Sándor, gróf P­álff­y Pál idős angol félvér kan­­czáján „Virago“-n. A vezetést átvette s sokáig meg­tartó „Virago,“ mig a czél előtt mintegy 1/4 mértfölddel mellé, s a czélhoz közel előre nyomult „Little Man.“ II. H­a­n­d­i­c­a­p 1100 pírt. Futhatott minden bel­ a kül­földi ló. Egyszer körül (1 és 12 mfd és 26 öl), tét 100 pfrt, fele bánat. A tét össz egy harmada a 2-ik lóé; a 3-ik ló tételét menti. Nyolczan bánatot, öten pedig, miután oct. 1-ig visszahuzattak, 15 frtot fizetvén, futott öt ló, u. m. 1., gróf Zichy Aladár id. p. ra. „Pan.“ 2 , B. Mait­

Next