Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)

1856-12-09 / 2068. szám

len ezen vad rendszernek átka alatt, s földmivelésnek a marhatenyésztéstöl elválhatlan tökéletesbitése; lehetlen továbbá a tulajdonbiztosság; közlegelön a marha koplal, erejét veszti, ragályok s elsikkadás részének van martalékul vetve; közlegelö az erkölcstelenség fészke, foglalások, lopások alkalomnyújtó mezeje. Elpazaroltatik a föld értékének legnagyobb része, s a gazdának legfőbb kincse, a trágya. Holott saját tagján mindenki jó erőben levő marhát táplálhat a termesztett jó takarmányon, annak trágyáját ott helyben hasznosíthatja, becses tulajdonát ragálytól s tolvajoktól megőrizheti. A hasznosabb művelés ezen nélkülözhetlen tényezőinek életbe léptetése pedig annál égetőbb szükség, mert a magyar földbirtokos osztály, melynek nagyobb részét az 1848-ik év rögtönzött rendszabályai készületlenül találták, a jóllétén ejtett sebekből csak értelmes, okszerű gazdálkodás által fog kigyógyulhatni, s nagy terheit csak jövedelmének arányos emelése mellett fogja elviselhetni; értelmes, okszerű kezelés, javítás, haladás pedig csak tagosított földön képzelhető. S ezzel öszszefüggésben áll a tagosításnak, hogy úgy mondjam, szentséges fontossága nemzetiségi tekintetben is, amennyiben a magyar nemzetiség legbiztosb alapja a földbirtok, melynek legnagyobb része ekkorig a magyar nép kezében van, s ott is marad, ha jól, értelmesen, gyümölcsözőleg miveltetik, okszerű munka, eszes és hasznos kezelés által biztosítva lesz a maradék számára, holott annak mellőzésével, s nélkülözhetlen feltételeinek félrevetésével csakhamar kisiklik ügyetlen kezeink közöl s átmegy értelmesebb mivelőkre, kik áldásait jobban tudják felhasználni — de nem lesznek magyarok! Mennyi ok, csak így hirtelenében oda vetve, hogy a csak engedőleges, s a tagosítást csupán ajánló, de nem parancsoló törvény jótékonyságával élni siessen a magyar földbirtokos, hogy a szomorú előítéletek ködéből kibontakozva, a gyarapodás e legelső feltételét könnyelműen vagy konokul viszsza nem lökve, mielőbb tagosittson ! s mily törpék az ellenvetések, melyeket ez üdvös rendszabály ellenségei felhozni nem pirulnak, s melyek czáfolatra bizony alig méltók! — Valóban igen rosz bizonyságot tennének a gyámkodási rendszer alól felszabadult földmívesek, fejlettségük, polgárisultságuk, s önállásra, szabadságra, jóllétre törekvő nemes önzésük fokáról s állásáról, ha az engedőleges törvény áldását ma-guktól eltaszítanák, ha e hasznos és gyümölcsöző szabadsággal élni nem akarnának, s önmagukat gyáva tétlenségre, szégyendús, mert önhibájuk által okozott, szegénységre kárhoztatnák, s nem kevésbbé rosz bizonyságot tennének faj- és hazaszeretükről, ha a nemzeti önállás és vagyonosság ezen fötényezőjét méltányolni nem tudnák.*) *) A mint busitó népünk nagyrészének idegenkedése a birtokrendezés behozatalától , úgy örvendeztetőleg hat reánk mindig, valahányszor a felek közös egyetértésével kötött úrbéri szerződések felöl értesülünk- T, levelezőinket kérjük, szíveskedjenek bennünket minden ily eset felöl, mely népünk értelmiségének jeléül szolgál, körülményesen értesíteni. Szerk. 1857. junius végéig a földesurak, kikről feltehetni, hogy az elfogult tömegeknél értelmesebbek, megkezdhetik a tagosítást, ha szintén azt a volt jobbágyok ellenzenék is , a hol tehát a volt jobbágyok többségénél e részbeni előítélet, elfogultság, s felvilágosodás hiánya mutatkozik : a földesuraknak nemcsak józan önzés, hanem valóban hazafiság parancsolta feladásuk, munkához látni, mert 1857. július elsején túl már a tömegek egyetértése is meg fog kivántatni, s annak hiánya meggátolhatja az üdvös mű életbe léptetését. E bevezetés után, mely már százszor elmondottakat tartalmaz **), még néhány lényeges pontot fogunk érinteni a tagosítás gyakorlati kivitele körül. TÓTH LŐRINCZ: Angol- és Oroszország Ázsiában. I. (Bevezetésül). Az Oroszország által felidézett háború, tudjuk, mily fokra emelte az államok bosszankodását az „orosz mindenhatóság“ ellen . Oroszország e provokatiója jeladás volt az ellenszenv, a rég lefojtott harag kitörésére, s a coalitiót, mely az európai politikai életre félszázad óta nyomasztólag nehezedő éjszaki hatalom ellen keletkezett, riadozó örömmel üdvözlék a népek. A háború a legbékésb tűzhely mellett is népszerű eszme len s míg a hevesb véralkatuak Oroszország megsemmisítését várták, addig a legjámborabb óhajtás sem engedett azon várakozásából, hogy az oly régen bosszantott és most fegyverre kelő Europa, kellő korlátok közzé szorítsa a terjeszkedő Oroszországot. És ha Europa állami körülményei a közhajlás szabad nyilatkozatát megengedik vala, tán egy másod keresztesháború kerekedett volna fel az „európai barbárság“ ellen. És ime az örömrivalgást, a rokonszenv nyilatkozatait, mikkel Europa a „coalitio sergeinek győzelmeit nyomról nyomra követé, váratlanul elnémítja a párisi béke. A kardról, szuronyról letörlik a vért, Europa, a párisi diplomaták állítása szerint, kibékül Oroszországgal; ezer és ezer sir felett kezet nyújtanak egymásnak a kiengesztelődött ellenek s meggyujtják az áldozat-tüzet az „európai örök béke“ oltárán. De vájjon ez oltáron mit áldozott a béke istenének az orosz ? Feláldozá-e messzire számított terveit, terjeszkedő politikáját ? és felkelté-e a szívekben a vágyat, hogy most legyen béke ? És más részről elhárított-e mindent, mi az érdekek újabb összeütközésére ürügyet, okot nyújthatna , kiegyenlíti-e azon engesztelhetetlen érdekeket, melyek miatt még annyiszor fog a legnagyobb tengeri hatalom Angolország s a tengereni uralkodásra is vágyó s Angolországnak Indiábani uralmát fenyegető Oroszországgal síkra szállni? Egyszerűen nemmel felelhetnénk e kérdésekre már is, de ezek felöli elmélkedéseinket következő czikkeinkre halasztva, most visszatérünk a békekötés közvetlen következéseire. A népek szintúgy mint az egyes emberek akként békíthetők ki pillanatra, ha hiúságaik elégtételt nyernek. A nyugati hatalmak által megkezdett háború bevallott czélja volt : Oroszország aggressív erejének megtörése, hogy ekként a megzavart európai egyensúly ismét helyreállittassék s azon államok, melyek az orosz befolyásától menekülni nem tudtak, végre teljes önállóságra jut**) Miket azonban elmondani mindaddig szükséges, mig a nép, érdekeinek felismerése s tán az egyházi és világi elöljárók jóakaratú (és hivatásszerű) törekvései után nem hajlandó azon intézkedés elfogadására, mely a takarékossággal és szorgalommal vagyonosodásának legbiztosabb eszköze. Szerk. hassanak. Ily czél elérésére szükséges volt, hogy Oroszország anyagi ereje a mennyire lehet megszegessék s képtelenné tétessék terjeszkedési törekvéseit érvényesíthetni. Oroszország váratlan készsége, melylyel a nyugati hatalmak pontjainak elfogadására hajlandónak mutatkozott ; azon megadás, melylyel a harezmezőröl visszalépni sietett s a hagyományos politika sikeréről ezúttal lemondott, a mint meglepő, úgy kiengesztelő is a nemrég haragra gyűlt Európát s annyival inkább, mert e készség, e megadás, e látszólagos lemondás elégtételül szolgált a közvéleményre nézve s annak bevallásául vézethetett, hogy a hatalmas Oroszország Európa akarata előtt meghajolni kénytelen. Azonban nem sokáig tartott ez önáltatás. Csakhamar meg kelle afelől győződnünk, miként Oroszország magát legyőzöttnek nem tartja, miként érdekei a régiek, megadása színlelt volt. Nem akarjuk elősorolni mindazt, mi a béke megkötése óta történt, miként törekedik Oroszország megingatni a franczia és angol kormány közti szövetséget, mi utakon igyekszik meghiúsítani a békepontok érvényét, de a jelen viszonyokban lehetlen hogy fel ne ismerjük a rögtönzött béke tarthatlanságát mindaddig, míg Európa valódi érdekeinek ellene tökéletesen leküzdve nem leend. Ezt nemcsak a népek érzik ösztönszerűleg; az államkormányok mindinkább meggyőződnek a felől, hogy a jövő mindaddig nem biztosított, valameddig Oroszország törekvése a megdönthetően solidaritással egyesült Európa vétóján meg nem törik. Ezért látjuk, hogy a békekötés első évében már tömörülni kezdenek az érdekek , hogy Oroszországnak a diplomatia terén tett újabb foglalásai mellett is, elvégre érvényre jutand a most említett meggyőződés. A belgrádi kérdés, a kígyósziget tehát nem saját képein okai az újabb meghasonlásnak. Oroszország ragaszkodása, e talpalatnyi területhez annak is nyilatkozványa, hogy legyőzöttnek magát nem tartja, míg a többi békekötő hatalom követelése egyszersmind tiltakozás e nyilatkozvány ellen. Mint látjuk az érdekek összeütközésének oka nem a felszínen van; mélyebben rejlik az. Oroszország nem hagyott fel hagyományos politikájával, nem mondott le merész vágyairól; a szabad kifejtést óhajtó Europa pedig, mely a rögtönzött békében nem találhatja fel a jövő biztosítékait, korlátot kíván vetni e vágyaknak, meghiúsítani a nagy kitartással folytatott politikát. És ezt különösen Angolország kívánja. Csákói vadászat s akadály-verseny. Szent Hubert napja óta, mint folytak Csákón a vadászatok, s mint ment végbe az akadály-verseny, minderről akarom néhány szóval tudósítani e lapok olvasóit. Régtől fogva nem járt annyira mostoha időjárás reánk vadászokra nézve, mint épen ez évben , s máris védnökünk szent Hubert ellen, nem egy tréfás kikelés színhelyévé vált vadászlakunk. November 4-től 13-áig lóra sem ülhetünk, a folytonosan dühöngő szélvész s a föld rendkívüli szárazsága, lehetlenné ten minden vadászati kísérletet. Végre, november 12-én este felé, sűrűn aláhulló eső kezdi deríteni a lehangolt vadászlovasok arczvonásait, s már is nagyokat remélünk. A következő két napon szép hajtásaink valának, bár a nyom még sem volt tökéletes a folytonosan tartó hideg szél miatt. Örömmel tapasztaltuk e napok egyikén, — midőn az endrődi tanyák között, egy fallal kerített udvaron fogtuk el a nyulat, — miszerint földnépünk ellenszenve a vadászat iránt enyészni kezd, s azon hit, hogy mi vadászok semminemű kárt nem okozunk, mindinkább meggyökeresedik. Szívesen üdvözlenek a jelenvolt gazdák, s készséggel mondhatni indulatos kedvvel mutaták meg falkavezetőnknek a vad búvóhelyét. Néhány, mindnyájunk egészségére kiürített pohár bor, fejező be ez érdekes vadászati jelenetet. Különösen a 14-én lovagolt vadászat elégité ki mindenkit, hosszas s változékony volta miatt; nehány haszontalan, s folyvást csavargó komondor, de flagelluma minden rendszeres vadászatnak, tette lehetlenné a vad elfogatását, s csökkenté az napi gyönyörünket. 14-én estve, hó bobtá az alföld kedves síkját,— nem mehete tehát végbe 15-én, mint az előre kitűzött napon, az akadály-verseny. A társaság nyughatatlankodván, elhatárzá, a hó daczára is, kiindulni a falkák egyikével, — kevés idő múlva hazatértünk, sükert nem aratva. 16-án, miután a hó lassanként olvadni kezde, tartatott meg az akadály-verseny. Három angol mértföldnyi távolságon, 16 különnemü akadály, u. m. : árkok, sövények , nádból font karámok, kettős sövények valának elhelyezve; — a föld minősége, az elolvadt hó után, igen jóvá vált, s lágysága következtében , csak még inkább kipróbálá a lovak nemes tulajdonait. Kevéssel 10 óra után, indult el 6 ló, melyek e következő rendben érkezének czélhoz : Batthyányi László gr. ez. h. „Irne-boy“, lovasa Batthyányi Geyza gr. 5. Simonyi Lajos báró p. h. „Vanda“, lovasa a tulajdonos. 2. Wenkheim Rudolf gr. p. k. „Ilka“ lovasa Behiczky Ferencz. 3. Prónay József s. h. „Bíbor“, lovasa a tulajdonos. 4. Az egész verseny, tekintve az akadályok nagyszerűségét, (az egyik kerítés magassága négy, a legnagyobb árok belső világossága tíz lábnyi volt), valamint a lefutott tér hosszúságát, igen szépen lovagoltatott. Irneboy, mindamellett, hogy a nádsüvényen keresztül fejre bukott, könnyen nyert. — Gróf Batthyány Geyza p. k. „Sweet“, megsokalván a mély földet, lovasa gróf Keglevich Béla nagy szomorúságára, kéntelen volt kissé elmaradni. — gróf Szapáry Gyula p. h. „Lionel“, lovasa Szapáry Iván gr. a harmadik árkot ugratván, ketté törte keresztcsontját; ott helyben kelle leszúrni a hit, s sok jó szolgálatot tett, állatot. E szomorú baleset, vala egyedül képes, e nap dicsőségét, homályba boritni. November 17. és 18-kán valának még érdekes napok, különösen a 18-ki mely egyszersmind, az idei évszak utolsó napjának mondható. Reggelre erős fagy szomorita meg mindnyájunkat, délután kissé felengedvén, csak is egyedül falkavezetőnk unszolására, indultunk ki, kilencven kisebb falkánkkal. Elkerülendők, ily hideg időben, a hosszas keresést, a major melletti ültetésbe eresztők falkánkat, s lám, alig egy pereznyi keresés, nyomozás után, gyönyörű róka ugrik ki a falka közül, s halad odább, mitsem gondolván űzőivel. Kis kutyáink azonban, szélsebességgel követték ellenüket, s három és fél angol mértföldnyi hajtás után, egyenes vonalban, megállapodás nélkül, Wenkheim Antal gróf csorvási száraz malmában, fogták el a ravasz állatot. Miután ez volt a 9-ik Csákón hajtott, de első rendszeresen elfogott róka, mindenki képzelheti a jelen voltak lelkesedését, a meglepetés s öröm annyira nagy s váratlan volt, hogy első perczben szinte nem valónak tetszett. Szívből sajnáltuk, hogy csak oly kevesen vettünk részt e rendkívüli élvezetben. Mért is, általános szabályként e szavakat írja naplója felibe minden vadász-lovas: Bár mi idő van, lóra üljünk ha mozdul a falka. A falka vezetőnek kürt harsogása, legyen parancsszavunk ! Ez élvezetteljes nap berekesztő idei vadászataink sorát, mert már 19-én reggelre s azontúl, hó és fagy válták fel egymást. November 22-én búcsúztak a társaság utolsói a cseremény szikrája kapott a zsibbatag szivekbe: ,,az Isten hívogat bennünket!“ „A templomba! a templomba !“ Az egyházak ajtai feltárultak, a népbetódult, a ki nem fért be, ott künn térdepelt le, a lépcsőkön, az utcza kövezetén s belevegyité énekét a szent boltozatok közül kihangzó zsolozsmába. Ők az emberek olyan jó énekesek, mikor meg vannak rémülve. De az énekhangon is keresztül tört a földalatti zúgás, az a hangváltozás nélküli pokolbeli zenekíséret, az éneklők saját szavaikon keresztül hallák azt, átjárta az a szivet, a lelket, s beteggé tette az embereket. Gyönge nők, öreg emberek ájuldozva, szédelegve hagyták oda a templomot s künn lefeküdtek a kövezetre, a többiek égnek éjszakáján énekelték tovább a bűnbánó éneket: „Uram bűneink soksága. . . . ...............................Irgalmazz nékünk!“ Hajnal felé ama bántó zugás lassan kint elcsendesült, a vele küzdő szent énekhangok mind inkább erőt látszottak rajta venni, végre egészenelenyészett, vele együtt a föld rengése is, csak néha koronkint, egy perezre rázkódott még meg a föld, mintha az ég és csillagok mindannyiszor valami rettentő gondolatot szóltak volna hozzá, amitől összeborzadt, végre is elmúlt. Az éj szürkülni kezdett, az ég világosodott, a szorult keblek terhei enyésztek. A nép egy része hazatért házait meglátni, családját összekeresni, a többi „hosannát“ énekelt a templomokban. Amint a kelő nap világa étkezde törni a magas templomablakokon, elhalaványitva az oltár gyertyáit, mik eddig gyér világot vetének a roppant teremben, megtért a bizalom is a szivekbe, az a jótékony érzés, mi átélt veszély után foglal helyet a lélekben; egy fiatal szerzetes fölment a szószékbe, s beszélni kezdő malasztos dolgokat a néphez. Egyszerűk, keresetlenek lehettek e szavak, ahogy azok egyenesen a szívből jönek, de jól esett hallani azokat a hívőknek, az ajkak úgy mondák utána némán az imát. A pap elvégző beszédét, kimondta az ament. Hallatszott utána az a templomi sóhaj, mi ezrek fohászából származik egyszerre. . . - E pillanatban, mintha mennydörgő szekerek rohannának végig a föld mélyében, egy hömpölygő dördülés futott végig a város alatt; a föld színe az elmúlt reszketés helyett egy irtóztató taszítást kapott alulról, s azon perezben lehullottak a tornyok a földre, egy irtóztató roppanás hangja törte be a levegőt, a legmagasabb épületek mennydörögve dűltek össze, a kábító zuhanatban az utolsó órát üték a messzehajított harangok. .. . Azután csendesség lett ismét. (Folytatjuk.) TUDOMÁNY , IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Észrevételek gr. Desewffy Emil ily czimű munkájára: „A fenforgó ausztriai pénzügyi kérdésekről.“ I. A nemes grófnak felidézett munkája, mely német és magyar nyelven jelent meg, nagy figyelmet gerjeszte nemcsak nálunk, kiket legközelebb érdekel, hanem külföldön is. És méltán; mert szerző egyike azon keveseknek, kik a nehéz és bonyolódott nemzetgazdászat tudományáról nemcsak sokat olvasgattak, hanem, mi jobb, többet elmélkedtek. S ha a gróf némi állításaiban nem maradt mindig hű az általa,fölállított józan és egyszerű nemzetgazdászati elvekhez , e tünemény csak azt mutatja, hogy mindnyájan részint az iskolában, részint az életben könyvekből oly sok ferde nemzetgazdászati s pénztani elveket szívtunk be, oly üres elméleteket csepegtettek belénk, hogy még a legtisztább fők is alig képesek az előtétetek és elfogultságok tömkelegéből kieviczkélni. Hogy az ausztriai birodalom pénzügye orvoslásra vár, ez kétségtelen tény. Akadtak is orvosok hivatottak és hívatlanok seregestül, kik bölcs tanácsaikat nem kímélték, s az ausztriai pénzügyet meggyógyítandók, czifrábbnál czifrább tervekkel állottak elő. Nekem azonban úgy tetszik, hogy többnyire a kórjelet vették magagának a betegségnek, s azt gondolták, hogy ha a kórjel eltünendik, a betegség is meg lesz orvosolva, holott lehet olyan orvosság, mely a kórjelet kis időre megszüntetheti ugyan, de nemsokára a betegség még nagyobb erővel tör ki. Az ezüstnek forgalombeli eltűnését, az ágiót gondolják legtöbben magának a nyavalyának, mi pedig csupán kórjel. E nemű orvosok közzé tartozik Sylvester úr is, ki álnév alatt lépett fel ugyan, de azért nagyon ismeretes, s mivel befolyásos egyénekkel van kapcsolatban, jónak látta Dessewffy gróf, hogy munkája, mely a közvélemény egyengetésére s kibékítésére volt számítva, szigorú kritika alá vétessék. Sylvester úr technikai eszközök által véli az ausztriai államgazdálkodás egyensúlya helyreállíthatni, s e végre a már fenálló adónemeknek rendezését és magasbra emelését, s újaknak behozatalát javasolja. Az ő véleménye szerint a hiány (deficit) a fenforgó bajok legsúlyosbika, hogy az állam jövedelme sokkal kevesebb mint kiadása. Ezért mondja irata végén: Mindenekelőtt fontosnak tetszik nekünk azon vélemény, miszerint még nagy bajjal előteremtett adójövedelem, bármily nehezen esnék is, sem terhelné annyira a fiatalkori fejlődési ösztönénél fogva, előre törekvő testnek minden tagját, mint a deficit. D e s s ew f f y gróf nem osztja e véleményt, s igen helyesen. Szerinte az ágro nem volt az ausztriai pénzügyek nyavalyája, s igy eltűnése sem mondható gyógyulásnak. Véleménye szerint az ausztriai pénzügyi betegségnek 4 oka van, u. m.: i. a bankügy hiányos szervezete, 2. a pénzverés hiányos rendszere, 3. az államgazdaságban mutatkozó hiány azaz deficit, 4. az 1848 és 1849-dik évi események által megzavart közgazdászat r összállapotja a birodalomnak. E négy ok közül én csak a két utolsót ismerem el nyavalya okának, mégpedig legfőbbnek tartom a negyediket, vagyis a megzavart nemzetgazdaságot, az itten mutatkozó deficitet, és csak ezután következik az állam deficitje. Ellenben az ausztriai pénzverés rendszerét nem tartom nagy bajnak , a nemzeti bank szervezetében pedig nem látok semmi okot, mert ez sokkal jobban lehetne ugyan szervezve mint valósággal van, például lehetne egészen az angol bank mintájára szervezni, de azért ez mit sem tenne a baj orvoslására, mert hasonló körülmények közt, minőket az ausztriai banknak keresztül kellett élni, az angol bank is hasonlóan cselekednék, azaz nem lenne képes bankjegyeit ezüsttel beváltani, s itt is beköszöntene a kényszerített forgás és vele az ágró. Az angol és franczia bankok is felfüggesztették már arany-ezüstteli fizetéseiket, és daczára annak, hogy az angol bankot Peel újonnan szervezte, most is azt állítom, hogy nincs a világon oly jegybank, mely valódi kritikus időben szavának ura maradhatna, s jegyeit pengő pénzzel beválthatná. A bankokról most is nagyobbszerű eszménk van, mint minőt érdemel az valósággal. A bankjegy sohasem volt nem is lesz pénz, mert nincs meg benne a megkívántaló sajátság, hanem tisztán hitelpapírok, épen úgy mint az állam által kiadott papirospénz, vagy a magánosok által kiadott váltók. Míg a közönség tökéletesen hiszi, hogy a bank akarja és tudja is beváltani jegyeit, hiszi, hogy az államnak jó renden lévén szénája, az általa kiadott papirospénzt pénzképviselet értékében fentarthatja , s ennek gyártásával vissza nem él , addig mind a bankjegyet, mind a papirospénzt örömest elfogadja, közte különbséget nem tesz, valamint ilyen valósággal nincs is, mert mindkettőnek hitel lévén alapja, a hitel szilárdságának változása szerint gyakran a bankjegynek van nagyobb hitele mint a papirospénznek, de megfordítva elég példát mondhatnánk, midőn a papirospénzt, melynek alapul nem szoktak pinczékbe hordóezüstöket rakni, többre becsülik az ezüst alapokra fektetett bankjegyeknél, mert midőn ezek csak ágiával tarthatják fel magukat közforgalomban, amazok hason névértékben örömest elfogadtatnak. Például az angol pénzügyminisztérium által koronkint kiadni szokott kincstári utalványokat mindenki örömest elfogadja készpénz helyett teljes értékben agio nélkül, pedig valódilag ezek csak papirospénzek, hitelpapírok. Csak oly bank, mely épen annyi bankjegyet tenne forgásba, mennyi ezüstje hever a pincezében, mondhatná jegyeit valódi pénznek; de mivel ilyen bank nem volt s nem is lesz soha, világos, hogy a bankjegyeknek is nem annyira ezüst és arany, mint hitel az alapja. Ez egyszerű igazság, s belőle igen sok dolgot egyszerűen s igen természetesen megmagyarázhatunk, mi sok előtt nagy fejtörésre ad alkalmat. A bankjegyek, papirospénzek, váltók egyformán hitelpapírok. A közönség nem arra néz, hogy e különnemű papírokat hogy hívják, van-e egyiknek vagy másiknak készpénz alapja, hanem arra tekint, hogy ki adja ki e papírokat, s mennyi alapos remény lehet a mellett, hogy a papírkibocsátó szavát beváltandja. De e tárgyra még gyakrabban visszatérendünk. FÉNYES ELEK. Magyar könyvészet. 694. Tóth Lőrincz. Jogtudományi s törvénykezési Tár. Szerkeszti több magyar jogtudományi iró hozzájárultával Tóth L. h. ügyvéd, a. m. acad. tag. Második évfolyam. VI. Füzet. Pest, 1856. Kiadja Heckenast Gusztáv. 8-rét 384 lap. 695. Hunfalvy Pál. A dakota nyelv. Külön lenyomat a m. acad. Értesítőből. Pesten Nyomatott Länderer és Heckenastnál. 1856. Nagy 8-rét 68 lap. 696. Freytag Gusztáv. Kalmár és báró. Freytag G. „Soll und Haben“ cz. regénye után németből fordítva. Hatodik Rész. (A „Teli könyvtár XIX-dik kötete, Pest, 1856. Heckenast Gusztáv tulajdona. Nyomatott Länderer és Heckenastnál 12-rét. 184 lap.