Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)
1856-12-03 / 2063. szám
nyiben maguk a tanítók előbb trónnal vastagon lemázolják a betűket, melyeket a gyermekek tentával befesteni tanulnak. Igaz én magam is, s úgy hiszem velem együtt sokan ezen módon tanulták meg az Írást, de hogy mily kínnal, arra világosan emlékezem , mert sokszor, midőn az ejtett hibákért a lineával osztott körmösöket jutalmul nyertük, inkább akartam volna csizmadia inas lenni, mint Írást tanulni. E tanmódszer a legmegölőbb és legkedveltentőbb , s mondhatom, hogy ha elhagyják a gyermekek az iskolába való járást, nagyobbrészt az Írás miatt hagyják el. Ennyi lényeges hiba, ennyi visszás és elhanyagolt állapot következtében nem lehet reményleni, hogy az e vidéken lakó emberek, csak kevés felvilágosultsággal is bírjanak, s nem követelhetjük hogy azok erkölcsileg legyenek jók. És ki ezt követeli, azt is követelje magától és társaitól, hogy ne vonjon meg semmit is, mi a körülre lakó nép javára szolgálhatna. Itt a tettek ideje, mindenütt és mindenhol hallani a tagosítási egyezkedésekről, az illetők, kik várnak a közösből felesen, ne feledkezzenek a helybeli iskolájukról, adjanak a még nem övékből, hisz úgy is annyiból, és annyiéból, oly pict esik el, hogy azt megérezni teljes lehetetlen. Adjanak az iskola számára faiskolának való földet, hogy tanuljanak meg a falu gyermekei gyümölcsfát tenyészteni, hogy majd midőn magok nagyok leendnek, saját kertjeik fáinak gyümölcsét ehessék, és ne legyenek kénytelenek a földbirtokos kertjébe menni, és lopni. Már csak,hogy ezen egy igen kellemetlen dologtól is menekedjenek, megtehetnék,mert mutatja a pelfig, is egy évly helyen, hol sok gyümölcs terem, s hol mindenkinek van, habár kevés is, nem kell a gyümölcsös kertbe pásztor, és mégis utolsó szemig megvan mind , mig ellenben egy gyümölcslélén helyen, ha Cerberusok őriznék is a birtokos úr kertjét, meglopják és egy utolsó szemig még éretlen korában elhoraják. Adjanak a tanítóknak jobb fizetést, ezt is lehet a tagosítás utján. Ott az élő példa p. g. Diószeg és a kis Poklostelek, úgy lehet, hogy azóta más helységek is hasonlót tettek, ahol tanítóról, lelkészről és iskoláról mindenik a maga tehetsége szerint eléggé gondlolkozom. kitehetnék-e egy nagyobb summából álló tanítói fizetést, olyat, hogy ne lenne kénytelen a tanító éleseg fentartása kedvéért más eszközökhöz gyűlni,, de egyedül feladatának elve azt a legpontosabban és lelkiismeretesen megoldani. Hiszen tisztességes fizetésre mindig lehet találni tisztességes és okos embereket, kik tehetnek többet mint az eddigiek és kitrít jó fizetlétért követelni is lehetne , vagy kötelessége pontos teljesítésére szorítani, ha volna elég lelketlen azt nem hiten kezelni. Talán lehetne ez alkalommal kitűzni bizonyos helyet vagy földet, melynek évi jövedelméből, ha nem egyszerre is, legalább apránkint az iskolai eszközöket bevásárlani, és azokat a tanító gondjai alá adván, használtatni, horty ne csak névvel legyen iskola, hova ne csak azért járjon a gyermek, hogy azt tanulja megismerni a sok rész mellett, hogy könyv és noua is van a világon, de azt is, hogy mire lehet használni azokat, hogy mit és mennyit fordíthat most, vagy jövendőben azokból a maga hasznára és mások boldogítóiéra. Jelenleg nincs alkalmunk, hogy egész sorozatát számoljuk elő azon eszközöknek, melyek által az elszámláltam hibás eljárásokon segítve lenne, de úgy hiszem, hogy e pár sor tökéletesen eleget tesz már csak azáltal is, ha egy pár kebelbe mélyebben hatva, egy kis testre bővülve tenni el nem mulasztják az emberiség javáért a mit lehet. Igen uraim ! mindenütt hangzik a nagy szó „népnevelés“ s valóban mindenütt felfogva e nagy szót a maga egész valóságában tettek, tesznek és fognak tenni. Hát csak a vidékiek volnának , kik részvétlenül összedugott kézzel hallgatnak és nem csinálnak semmit ? Vájjon nem szép, nem fenséges dolog volna-e, ha itt is a nép ajkán ezer áldás özönlenék a jóhtevők fejére, s csupa hálás érzetből nem bántania vagyonát, nem becsületét? Vájjon nem jobb volna-e a magunk jobblétét is ott élvezni tökéletes lelki nyugalommal, hol a nép boldog, elégedett, hol az is jobblétét nyugodtan élvezi. Szeretni kell a népet és becsülni azt, szeretni azok gyermekét, mert csak azok által teremthetünk nagyot és szépet. És ne zárjuk el őket magunktól és jóakaratunktól ; mert maga mondá a Krisztus tanitványinak „Engedjétek hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké az Istennek országa.“ W. A „Család könyve,a melynek másodévi folyamából az utolsó két füzet e napokban hagyja el a sajtót, jövő évig nem Heckenast, de Lauffer és Stolp kiadásában fog megjelenni. A szerkesztőség azonban, s így magától érthetőleg a füzetek iránya és tartalma is, változatlan marad. A „Család könyve“ ezennel harmadik évfolyamába lép, s szerkesztőiről feltehetjük, hogy két évfolyamon is tanúsított szorgalmuk és buzgóságuk ezután sem fog csökkenni, s örülünk, hogy a „Család könyve“ ezután még több szöveget fog adni, mint eddig adott, i. i. 40 ív helyett 44 ívet. A szöveg, ahol szükséges, ezután is magyarázó fametszetekkel lesz ellátva. Azonkívül nagyobb mellékletek, kőnyomatok, színezett képek is fognak adatni. Évenkénti 10 füzet helyett 8 füzetben fog az új folyam megjelenni, minden füzet 5-6 nagy ívnyi szöveget tartalmazván. Addig is, míg a legközelebb megjelenendő uj programús részletes értesítést hoz, figyelmeztetjük az olvasóközönséget, hogy Lauffer és Stolp könyvkereskedésében níjár ifiost is lehet előfizetni az uj folyamra. Előfizetési fölhívás a „Kolozsvári közlöny“ jövő 1857-ik évi folyamára. Midőn az uj év közeledtével lapunk további folyamára előfizetést nyitunk, s arra a t. ez. közönség figyelmét felhívjuk, miérti hivatkozunk sem azon, lapunk irányában élésik pártolást eredményezett kitűnő bizalomra, mely ezután is közjóra törekvő munkásságunk sokszoros ösztönzésére szolgál; sem azon tömeges értelmiségre, a melynek buzgó közrenyiunkálása vállalatunknak lényeges táperőt nyújt, s a mely által nyilvánulni látszik azon tény, hogy Erdély lelkes hazafiaiban van elég erő és akarat is a közügy szolgálatára. A „Kolozsvári közlöny" ezután is egyedül a közjó zsoldjában fog szolgálni) mutogatván az utat és eszközöket, a melyen és mik által a haza vagyoni és értelmi tőkéje párhuzamosan öregbülhet, hatályositni törekedvén azon tényezőket, a melyeknek összemunkálása a nemzeti és társadalmi életet gyarapítja, széppé s kívánatossá teszi. Ezért a hazai háztartás felett lalkiismeretesen fog őrködni, előtérbe úllítja .mindazt, amit az idő és körülmények igényei szerint az életbiztosító súlyegyen gyámolítására szükségesnek tart és szembeszáll mindazzal, mi azt felbontással fenyegetné. Erejét meddői politikai vitatásokra nem fecsérelheti. Táperőktől megfosztott földbe hányni a magot, számítás nélküli vesztegetés. Ennélfogva ez idő szerint elegendőnek véli „K. a 1 f g 1 d“ rendes rovata által a világpolitika mozzanataiban tájékozni, az olvasót. Hogy lapunk feladatának rtegfelelend, annak mintegy biztosítékául legyen szabad föleslítnünk, hogy régebben közlött és, jövőre is megmaradó munkafelvilágosítás. A „Hölgyfutár“ 276 számában szerkesztői tiltakozás foglaltatik a „Vasárnapi Újság“ hirdetményének azon pontja ellen, melyben annak szerkesztősége Than Mór mohácsi csataképét rajzban közölni ígéri s e tiltakozás általam történt megtagadásra van alapítva. Miután mind a „Hölgyfutár“ mind a „Vasárnapi Újság“ szerkesztőivel barátságos viszonyban állok, s nem óhajtom, hogy ily irodalmon kívüli tárgy felett támadt félreértésből irodalmi vita keletkezzék, mely egyik vagy másik szerkesztő jellemét sérthetné, felhíva érzem magamat ez ügyben felvilágosítást adni. A mohácsi csatakép remek festvényének kőlapra rajzoltatását a kép tulajdonosa L. ur nekem engedményezvén, én annak pompás alakbani kőrajzra áttérését rögtön megrendeltem Párisban s e műlapot a „Hölgyfutár“ szerkesztőjének ígértem. Reményem volt, hogy e műlap még a nyáron át elkészül, s az még a H. ez idei előfizetőinek volt igérve-Nekem minden érdekem annyi volt ez áldozattevésben, hogy egy művész barátom remek festvénye megismertessék s hogy ez mentül szélesebb körben elterjedhessen; arra nézve nem találtam czélszerűtlennek a „V. U “ szerkesztőségének azon ajánlatát, miszerint ugyanezt a körajz megjelenése után 1857-ben, tehát a műlap reménylett kiadhatása utáni évben szélesen elterjedt lapjában a szövegbe nyomott fametszetben közölte. Azt sem én, sem az illető szerkesztők nem sejthették előre, hogy a kiállítandó rajz annyi akadálylyal fog találkozni, miszerint csak ez év végén készülhet el, s így mindketten egyszerre hirdetendik annak kiadását. Innen támadt a sajnos félreértés, melyben én nem tudom, hogy kit kelljen okozni. A V. U. szerkesztője jellemének azonban tartozom annyival, miszerint kijelentsem, hogy neki e kép kiadását meg nem tagadtam, minthogy ennek megtagadására jogot sem éreztem s nem engedem róla azt feltenni, hogy ha valamit kért és az megtagadtatott, azt erővel elvegye. Az összeütközés elhárítása végett csupán annyit kívántam töl,, hogy az ő lapjában megjelenő fametszvény három hónappal későbben lásson napvilágot, mint a Hölgyfutárhoz melléklendő műlap, s ez iránt ígéretét is adta s azt meg is fogja tartani. Egyébiránt nem hiszem, hogy az általa közlendő fametszvény, mint mely csupán e mű ismertetésének, tekinthető, s a szövegből önálló kép gyanánt ki nem szakítható, hátrányára legyen a H.-val megjelenő pompás kőnyomatnak, sőt annak érdekgerjesztő ajánlására szolgálhat, s meg vagyok a felöl győződve , hogy a „V. U." ez által épen nem akart kárt csinálni a „H.-nak“, melylyel programmjaik nem találkoznak; bánom e mit terjesz tESTI NYIM&Ó. Pest, nov. 3. A helv. hitv. evangélikusok dunántúli kerületének Komáromban m. hó 20-kán megkezdett s Pápán folytatott közgyűlésében az ismeretes miniszteri törvényterv tárgyaltatván, határoztatok, miként a cs. kir. Apostoli Felsége a közzsinat egybehivása végett kérettessék meg. Addig is, mig ez érdekes gyűlés felöl rendes levelezőnk körülményes tudósítását adhatnák, megjegyezzük, hogy a gyűlés egyik főtárgyát képezé meg az iskolaügy. A közgyűlés mély alázattal Öcs. kir. Apostoli Felségéhez azon esedezéssel járuland, hogy a magyar nyelv mint tannyelv ismét behozattassék. — Báró Sina Simon urnak ismét egy újabb jótéteményét jelenthetjük. A nemestelkü báró ur Pest polgármesteréhez a városi polgári kórház javára 2000 pártot küldött. A városi tanács köszönetéhez csatlakozik minden emberbarát hálás elismerése. A gyöngyösi izraelita cultusközség enyként kötelezte magát, három éven át, vagyontalan derék izraelita tanitóhivatali jelöltek gyámolitására a pesti cs. k. tanítóképző intézetnél évenkint 30 ftot szentelni, az egri cultusközség ugyane czélra két éven át, évenkint 30 ftot, s a szegedi izraeli cultusközség a folyó iskolai évhez 40 ftot forditand; mi ezennel elismerőleg azon megjegyzéssel tétetik köztudomásúvá, hogy eddig a folyó iskolai évre a fenebbi czélra 695 ft ajándékozott s azonkívül a pesti izraelita cultusközség tizenkét tanítójelöltet lát el délebéddel. A „Vasárnapi Újság“ és „politikai újdonságok“ szerkesztősége és kiadó hivatala előfizetési felhívásában az elterjedt lap olvasóit s a magyar írókat egy iránt érdeklő következő értesítéssel is kívánja bebizonyítani azt, hogy lapjaik ezentúli tartalmát valódi becsű és megválogatott munkálatokból fogják kiállítani. „Ugyanis : „minden a Vasárnapi Újságban megjelent önálló eredeti mű ivéért fizet a szerkesztőség 60 pengő forintot, czélszerűnek talált érdekes fordítmárnyok ivéért 40 pártot. (Kivételnek egyedül a vidéki levelezések, melyeknek nagyobb részét a szerkesztőség kénytelen átdolgozni.) Költemények 1, 2, 3, 4 darab aranynyal jutalmaztatnak; aki a szövegbe alkalmazott czélszerű rajzokat is küld be, azokért minőség szerint külön 2—2 aranyat kap. Aki pedig szerzők közül félév alatt a megjelent munkáért járó díjt fel nem veszi, vagy azzal másként nem rendelkezik, annak járandósága a nemzeti színházi nyugdíjintézet tőkéjének fog adatni; a szerkesztőség a nála maradt díjakat semmi szín alatt meg nem tartván.“ A szokott rajzokon kívül minden hónapban közlead a „Vasárnapj,“ egyet a Geiger által rajzolt „Magyar történeti képek“ közül, s azonkívül Apáthi Than Mór nevezetes festvényének rajzát, mely a „mohácsi csatát“ ábrázolja. Az ünnepi mellékletek jövőre is megmaradnak. Előfizetési feltételek a régiek. — A nagyváradi és kassai távírdai állomások az állami és magán sürgönyök és levelezések használatára átengedtettek, és pedig a nagyváradi m. hó 26. a kassai 28-án. — Hogy az országos tébolyda fölépítésére nézve legfelsőbb helyen a szükséges javaslatokat előben adó 11 e viszont kötelezte magát, Finnlandot Oroszországnak végkép átengedni, Francziaország irányában eleinte neutralitásban maradni , aztán pedig nyílt ellenségeskedésre menni át. Bernadotte czélját érte, a dán király pedig régi szövetségéhez hű maradván, magára tudta az angolokat, kik fővárosát, Koppenhágát barbár módon lebombázták. (XML, 417*—427.) Azon nyomásnak, melyet Napoleon szelleme gyakorolt Európára, jellemzéséül megemlítjük még itt, hogy a hasonlólag Dresdába tisztelkedni jött porosz király saját fiát ajánlotta Napóleonnak szárnysegédül , mit azonban Napóleon elég szerény volt, el nem fogadni. „A porosz király — írja Thiers — nem oly szomorúnak látszott, mint rendesen, habár a fejedelmek elén csodaszerű gyülekezetétől kevesebb figyelmet tapasztalt, semmint azt érdemelte, vagy vele Napóleon is éreztetni hajlandó lett volna. Királyok és népek kevésbé szoktak lenni nagylelkűek a szerencsétlenség iránt; amit ekek szeretnlek, az a hatalom, dicsőség és pompa. A Viharos fájdalom meghatja szívüket: a búslakodó és mértéket tartó hidegeknek, közönyöseknek és a vele találkozást kerülőknek találja őket.“ (XIII.,1 426.) Végre két heti mulatás után Drezdában Napóleon május 29-én elhagyta e várost, s Posenen, Thorhoh, Danzigon, Königsbergen keresztül a Niemen felé tartott. „Miután — írja Thiers — az ausztriai császárt és császárnét fiúi hódolataival, a porosz királyt a legmegelőzőbb figyelemmel, a szász királyt a legszivélyebb barátság bizonyítványaival tetézte és elhalmozta; minden más, látogatására jött fejedelmektől pedig büszke, de kegyteli méltósággal búcsút vett volna : látható megindulással öleté meg nejét, kit sokkal inkább meghatva hagyott hátra, semmint azt herczegnőtöl várni lehetett, kit nőül a politika választott ki, de a ki csakhamar meg vala szivében nyerve dicső férjének személye, hatalma és irányábani határtalan jósága által. Mindkét részről megegyeztek benne, hogy a Prágába menend, családjának kebelében, közepette az ünnepélyeknek, hódolatoknak s gyemekségi emlékezeteknek felejtendő az első elválásnak fájdalmait, melyeket, úgy látszott, hosszú ideig elviselni nem volt volna képes." (XIII. 428—9.) Junius 24-én vette kezdetét a Niemen folyóni átkelés. Napóleon tehát „e pillanatban éjszak felé tartott, maga után hagyva a kimerült és véres dicsőségétől megcsömörlött Francziaországot, a vallási és politikai zsarnoksága által megsebzett ájtatos és független lelkeket , az idegen járomnak nyakábal akasztása által fellázított Európát, s magával hurczolván egy Hadsereget, melynek kebelében mindezen érzelmek viszhangra találtak, minden nyelvek hallhatók valának, de a melynek az ő lángesze s eddigi változatlan szerencséje az egyetlen összetartó köteléke volt! Mit történhetik majd e távolságokban, ezen minden nemzetekből oly csodálatos módon összeszerkesztett hatszáz ezer főnyi had- sereggel, mely egy csillagzatot követ, ha e csillagzat, megy°után indultak, hirtelen haloványodni kezd ? A vi-lág, szerencsétlenségünnkre, jól tudja, mi történt, s tudja oly módon, hogy sohasem rejthetendi el. Mindamellett kell, hogy okulása végett részletesen is értesíttessék mindarról, mi el irtóztató bukást illetőleg csak átalános, kósza hírek utján tudomására jött. Mi tehát beleereszkedünk e fájdalmas és hősi dolgok előadásába; a dicsőséget, azt m minden lépten ott találjuk ; de a boldogságra és megelégedésre nézve, erről a Priémenesrol egyszer minyenkprra le kell mondanunk.“ (XIII., 463—4.) A(Folyt. köt.) A festészet Európában. III. *). A német festészetről szólván, czikkelyünk végén Cornelius és Owerbeck nevét említők. E két férfiúban tünteti föl Planche az újabbkori német festészet tévirányait. Amit róluk mond, többnyire áll tanítványaikról. Cornelius a protestáns, Owerbeck a katholikus Németország, képviselője. Nem egy műve van Corneliusnak, melynek conceptiója egy Hanténak is becsületére válnék, de megbizta-e ecsete eszméinek kifejezését? Festészet tárgyai-e az emberi nem pusztulása, az éhség, döghalál, háború jelképe ábrázolatai? Cornelius szintoly hatalmasan mozog az apocalypsisban, mint a renaissance festői a genesisben és evangeliumban. A vallásos hagyományok kétségtelenül termékeny forrásai a festészetnek , de vájjon azoknak minden része egyenlő előnynyel kínálkozik-e ? Ha Mózes könyvei kimerültetlen bányák, vájjon azok-e a próféták és az apocalypsis ? Kell-e magyaráznunk, hogy sok fenséges tárgya van a költészetnek, mely a festészet körébe nem tartozik? Cornelius nem tarta szem előtt e határokat; nem mondja Jogelbergerrel : „ezt amazt nem kisértem meg, mivel a régiek nem tárgyalták.1. Merészet szárnyas szelleme a legelvontabb eszmék régióiban. Ide járul az inventio roppant gazdagsága. Owerbecknek mindazáltal, egy előnye van ama mester fölött : rá nézve ugyanis a festészet nem csupán művészet, de vallás is. Kár, hogy e férfiú meg, épen vallásos buzgalomból, többre becsüli a XIV-ik századot a XV iknél. A művészetben szintoly kevéssé szabad hátra menni, mint a tudományban. Ne gondoljátok, hogy a hagyomány megvetését hirdessük. Azon műbirák, akiknek műveiből elvontuk ez általános eszméket, a legnagyobb tisztelettel viseltetnek a különböző iskolák nagy mesterei iránt. Alább még visszatérünk e pontra : itt csak annyit akarunk mondani, amit előbbi czikkünkben is kifejeztünk, hogy a fejlődő művészetet nevetséges dolog többre becsülni a már kifejlettnél , s hogy a tisztába jött műöntudat nem választhatja mintául, amit naiv ösztönszerűséggel alkotott egy tanulatlan kor. A német festészet azonban minden hiányok mellett is magasabban áll, mint a németalföldi s a spanyol és olasz. A németalföldi festők nem bírják ugyan Rubens és Rembrandt ihletét, de legalább technicai ügyességet örököltek azoktól s műveik tónusát. Egyik és másik tájkép sok műérzéket tanúsít a természet fölfogásában. A tanulmány és a kivitel ügyessége sem hiányzik Nem kis baj azonban, ha egyik és másik belga művész jobban festi a fegyverzetet és ruhát, mint a kezet és a rezet, vagy a minták betűszerinti másolására szorítkozik, minden művészi intenzio nélkül, mint Verboeckhoven, e jelet utánzó tehetség, ki oly ügyességgel adja vissza a részleteket, oly élethűven festi például a juh gyapját. Robbe is jól adja vissza, amit lát , de ő is azt hiszi, hogy a gondolatnak, az eszmének nem kell közbenjárnia a festészetben, jól utánozza az ökröket, a fákat, de az egész mű prózai látmány : csak a szemhez szól, nem mond semmit a léleknek. Mint a Svájczi tájképfestők, kik egyébiránt nem egy tekintetben méltók Európa figyelmére , azok is csak azt akarják visszaadni, amit láttak. A spanyol iskolából Federico Madrazo arczképei vonták leginkább magukra a nagy közönség figyelmét. Tudjátok-e miért? A kelme pompája miatt, melynek föláldozza az arcz kifejezését s a test ildomait. Mintha a selyemgyárosok tetszése megnyeréséért versenyezne. A spanyol hölgyek ízlése nem igen dicsérendő, ami öltözéküket illeti. De ha e hölgyek túlságos toilettekkel elferdítik a test idomát, a festő kötelessége a vásznon kiigazítani az öltözet ferdeségét. Alig képzelhetni az emberi test olyan parodizálását, mint ahogy Madrazo festette a Medina Goenlt, oly testtel, úgymond Planche, járni sem lehetne. Alba herczegnő képén megjelölve sincs a testalkat. Van Dyck és Velasquez is hagyták maguk után a divathölgyek képeit, de legalább a kelme redőzetével föltüntették a test idomait. Velencze és Németalföld régi nagy mesterei, kik annyira mentek a fény kedvelésében, sohasem áldozták föl az élő modellt a kelmének. Madrazo ellenben még a perspective sem ismeri. Különös szeszély, hogy mégis ily festőn kapnak a spanyol hölgyek: megfeledkeznek arczukról, csakhogy ruhájuk legyen jól találva ; negély pótolja náluk a kellemet. Ribera már korántsem oly népszerű előttük, mint Madrazo, holott könnyebben találunk festéket, akik a kelmét utánozzák, mint akik az arcz kifejezését tudják visszaadni. A torzót és tagok idomait, Ribera is elhanyagolja ugyan, de legalább jeles arczkép-festő, s a kelmét is szintannyi gonddal és bensőséggel tünteti elénk, csakhogy nem a színésszel akar főleg hatni. Tudja, hogy a festészetben is az emberi a fő, a lényeges mint a költészetben. Riberának méltó társa Hortigosa, Murillonak e figyelmes, hű másolója. Valódi csoda, hogy e művész Madridban oly egyszerű tudott maradni. De sajnálja Planche, hogy Murillo után e tehetséges mű-vész nagyobb mesterekhez nem fordul, akik a legtisztább formában fejezik ki magukat. Az olasz iskola öt fejedelmét érti: I. i. Leonardo da Vincit, Michael Angelot, Rafaelt, Tiziánt és Correggiot. Ha ezeket tanulmányozzuk, csak akkor fogjuk föl valósággal, mit ér Italia, csak akkor lehetünk illetékes műbirák és valódi művészek. Amely mértékben száll alá az olasz iskola hitele, oly arányban sülyed a szépnek érzése. Sokat beszélnek a művészet szabadságairól, de minden lépten tapasztaljuk, hogy a hagyomány lepézése nem az erő bizonysága. Íme visszatértünk az eszmére, melyet fenebb megpendilünk. Ki kell mondanunk, hogy akik oly fenned hirdetők a művészi függetlenséget, többnyire nem tudják, mit néznek le. Rubensre és Rembrandtra hivatkoznak rendesen, holott Németalföld e büszkeségei közöl egyik sem nézte le Italiát. Azon szép tanulmányokra utasítjuk olvasóinkat, melyeket Planche Gusztáv írt ama két nagy művészről.’1') Láthatják azokból, hogy Rubens, ki különösen Paolo Veroneset tanulmányozta, hosszú ideig lakott olasz földön, míg Rembrandtról, ha nem is tudhatjuk bizonyosan velenczei útját, kétségtelen, hogy M. Antonio Raimondi metszeteit drágán szerezte meg. Valóban a franczia műbirák nem ok nélkül utasították Olaszországba a spanyol művészeket. Azonban meglepő jelenet ! Ahová a világ festői vándorolnak, hogy megismerjék a valódi szépet,holy hazai művészekkel találkoznak, kikről azt kellene hinnünk, sohasem látták Roma derült egét. Rafael hazája szomorú hanyatlást mutat. Az új olasz iskola képviselői méltatlan utódai nagy elődeiknek. Hiában keressük műveikben a forma azon tisztaságát, azon eszményi szépséget, melyet a Vatican és Capitol múzeumai inspirálhattak. S ha így szólunk Rómáról, mit mondjunk Florenczről és Nápolyról, Velenczéről és Milánóról? Ha oly tiszta ízlésű, s szigorú, de részrehajlatlan műbirónak, mint Planche, hinnünk lehet, a két utóbbi helyről említésre méltó mű sem fordult elő a világműtárlaton. Sőt e, franczia műphilosoph némi gúnynyal szól Milano ünnepelt művészeiről. Látjuk ezekből, hogy se Belgium, se Holland, se Itália nem tartja fenna régi iskolája hírnevét. Sülyedés mindenütt. Honnan e szomor látmány? Talán elmondjuk közelebb egy pár főbb okát. Cs. A. :) Études sur les Arts. Rubens, Rembrandt, Correggio Pórin, Ingres, Delacroix stb. Paris, 1855. , fáasyar könyvészet. 681. Elemi képzéstan. Berthes H. J. után németből. Pesten, kiadja Heckenast Gusztáv. 1857. Nyomatott Landerern és Heckenastnál. 8rét 168 lap. 682. Boross. A hazajáró lélek. Vig regény. Irta Boross Mihály. Pest, 1856. Magyar Mihály bizománya. Nyomatott Gyurián Józsefnél. lerét 116 lap. Ara 20 pkr. *) A közelebbi czikkely kezdetén hibásan állott eseménye helyett: eszmény (ideal). társaink névsora már is Dr. Engel József, Erdélyi Indai Péter, Gál János, Háry Farkas, Menjtovich Ferencz, Szabó Károly, Székely József és Szilágyi Sándor t. neveivel szaporodott, s az ígéret erejére támaszkodva örömmel tudhatjuk, hogy Arany János, Brassai Sámuel, Gyulai Pál, Jókai Mór és Tompa Mihály művei szintén értékesítni fogják lapjainkat. Előfizetési ár: a január-február-márcziusi évnegyedre : 2 ft. 40 kr. egy félévre : 5 ft. pp. mely öszveget jó idején STEIN J. ur kolozsvári könyvkereskedésébe bérmentesen beküldeni kérjük, hogy a nyomatandó példányok számát meghatározhassuk. Kolozsvár, nov. 25. 1856. A „Kolozsvári Közlöny“ szerkesztősége.zésére egyedül a hazai festészet iránti előszeretetből vállalkozott. Óhajtom, hogy a felvilágosításomban mindkét szerkesztő úr kibékült megnyugvást találjon , s ne hozzon engem a közönség előtt ferde helyzetekbe, a mikre áldozat készségemen kívül semmi egyéb bűnöm nincsen. Pisten, december 2-kán 1856. TÖMÖRI ANASZTÁZ.