Pesti Napló, 1856. december (7. évfolyam, 2061-2088. szám)

1856-12-03 / 2063. szám

nyiben maguk a tanítók előbb trónnal vastagon lemá­zolják a betűket, melyeket a gyermekek tentával be­festeni tanulnak. Igaz én magam is, s úgy hiszem ve­lem együtt sokan ezen módon tanulták meg az Írást, de hogy mily kínnal, arra világosan emlékezem , mert sok­szor, midőn az ejtett hibákért a lineával osztott körmö­­söket jutalmul nyertük, inkább akartam volna csizmadia inas lenni, mint Írást tanulni. E tanmódszer a legmegö­­lőbb és legkedvelten­tőbb , s mondhatom, hogy ha el­hagyják a gyermekek az iskolába való járást, nagyobb­részt az Írás miatt hagyják el. Ennyi lényeges hiba, ennyi visszás és elhanyagolt állapot következtében nem lehet reményleni, hogy az e vidéken lakó emberek, csak kevés felvilágosultsággal is bírjanak, s nem követelhetjük hogy azok erkölcsileg le­gyenek jók. És ki ezt követeli, azt is követelje magától és társaitól, hogy ne vonjon meg semmit is, mi a kö­rülre lakó nép javára szolgálhatna. Itt a tettek ideje, mindenütt és mindenhol hallani a tagosítási egyezkedé­sekről, az illetők, kik várnak a közösből felesen, ne feledkezzenek a helybeli iskolájukról, adjanak a még nem övékből, hisz úgy is annyiból, és annyiéból, oly pic­t esik el, hogy azt megérezni teljes lehetetlen. Ad­janak az iskola számára faiskolának való földet, hogy tanuljanak meg a falu gyermekei gyümölcsfát tenyész­teni, hogy majd midőn magok nagyok leendnek, saját kertjeik fáinak gyümölcsét ehessék, és ne legyenek kénytelenek a földbirtokos kertjébe menni, és lopni. Már csak,hogy ezen egy igen kellemetlen dologtól is meneked­­jenek, megtehetnék,mert mutatja a pelfig, is egy évly helyen, hol sok gyümölcs terem, s hol mindenkinek van, habár kevés is, nem kell a gyümölcsös kertbe pásztor, és mégis utolsó szemig megvan mind , mig ellenben egy gyümölcslélén helyen, ha Cerberusok őriznék is a birto­kos úr kertjét, meglopják és egy utolsó szemig még éretlen korában elhoraják. Adjanak a tanítóknak jobb fizetést, ezt is lehet a ta­gosítás utján. Ott az élő példa p. g. Diószeg és a kis Poklostelek, úgy lehet, hogy azóta más helységek is ha­sonlót tettek, a­hol tanítóról, lelkészről és­ iskoláról mindenik a maga tehetsége szerint eléggé gondlolkozom. kitehetnék-e egy nagyobb summából álló tanítói fize­tést, olyat, hogy ne lenne kénytelen a tanító éles­eg fen­­tartása kedvéért más eszközökhöz gyűlni,, de egyedül feladatának elve azt a legpontosabban és lelkiismerete­sen megoldani. Hiszen tisztességes fizetésre mindig le­het találni tisztességes és okos embereket, kik teh­etnek több­et mint az eddigiek és kit­rí­­t jó fizetlétért köve­telni is lehetne , vagy kötelessége pontos teljesítésére szorítani, ha volna elég lelketlen azt nem hiten kezelni. Talán lehetne ez alkalommal kitűzni bizonyos helyet vagy földet, melynek évi jövedelméből, ha nem egy­szerre is, legalább apránkint az iskolai eszközöket be­­vásárlani, és azokat a tanító gondjai alá adván, használ­tatni, h­orty ne csak névvel legyen iskola, hova ne csak azért járjon a gyermek, hogy azt tanulja megismerni a sok rész mellett, hogy könyv és noua is van a világon, de azt is, hogy mire lehet használni azokat,­­ hogy mit és mennyit fordíthat most, vagy jövendőben azokból a maga hasznára és m­ások boldogítóiéra. Jelenleg nincs alkalmunk, hogy egész sorozatát szá­­moljuk elő azon eszközöknek, melyek által az elszámláltam hibás eljárásokon segítve lenne, de úgy hiszem, hogy e pár sor tökéletesen eleget tesz már csak azáltal is, ha egy pár kebelbe mélyebben hatva, egy kis testre bővülve tenni el nem mulasztják az emberiség javáért a mit lehet. Igen uraim ! mindenütt hangzik a nagy szó „népne­­velés“ s valóban mindenütt felfogva e nagy szót a maga egész valóságában tettek, tesznek és fognak tenni. Hát csak a vidékiek volnának , kik részvétlenül összedugott kézzel hallgatnak és nem csinálnak semmit ? Vájjon nem szép, nem fenséges dolog volna-e, ha itt is a nép ajkán ezer áldás özönlenék a jóhtevők fejére, s csupa hálás érzetből nem bántania vagyonát, nem becsületét? Vájjon nem jobb volna-e a magunk jobblétét is ott élvezni tö­kéletes lelki nyugalommal, hol a nép boldog, elégedett, hol az is jobblétét nyugodtan élvezi. Szeretni kell a népet és becsülni azt, szeretni azok gyermekét, mert csak azok által teremthetünk nagyot és szépet. És ne zárjuk el őket magunktól és jóakara­tunktól ; mert maga mondá a Krisztus tanitványinak „Engedjétek hogy jöjjenek én hozzám a kis gyermekek és meg ne tiltsátok őket; mert ilyeneké az Istennek or­szága.“ W. A „Család könyve,a melynek másodévi folya­mából az utolsó két füzet e napokban hagyja el a sajtót, jövő évig nem Heckenast, de Lauf­fer és Stolp kiadásában fog megjelenni. A szerkesztőség azonban, s így magától érthetőleg a füzetek iránya és tartalma is, változatlan marad. A „Család könyve“ ezennel harmadik évfolyamába lép, s szerkesztőiről feltehetjük, hogy két évfolyamon is tanúsított szorgalmuk és buz­­góságuk ezután sem fog csökkenni, s örülünk, hogy a „Család könyve“ ezután még több szöveget fog adni, mint eddig adott, i. i. 40 ív helyett 44 ívet. A szö­veg, a­hol szükséges, ezután is magyarázó fametszetek­kel lesz ellátva. Azonkívül nagyobb mellékletek, kő­nyomatok, színezett képek is fognak adatni. Évenkénti 10 füzet helyett 8 füzetben fog az új folyam megje­lenni, minden füzet 5-­6 nagy ívnyi szöveget tartalmaz­ván. Addig is, míg a legközelebb megjelenendő uj pro­gramús részletes értesítést hoz, figyelmeztetjük az ol­­vasóközönséget, hogy Lauffer és Stolp könyvkereske­désében níjár ifiost is lehet előfizetni az uj folyamra. El­őfi­zetési fölhívás a „Kolozsvári köz­­löny“ jövő 1857-ik évi folyamára. Midőn az uj év közeledtével lapunk további folya­mára előfizetést nyitunk, s arra a t. ez. közönség figyel­mét felhívjuk, miérti hivatkozunk sem azon, lapunk irá­nyában élésik pártolást eredményezett kitűnő bizalomra, mely ezután is közjóra törekvő munkásságunk sokszo­ros­ ösztönzésére szolgál; sem azon tömeges értelmi­ségre, a melynek buzgó k­özrenyiunkálása vállalatunknak lényeges táperőt nyújt, s a mely által nyilvánulni lát­szik azon tény, hogy Erdély lelkes hazafiaiban van elég erő és akarat is a közügy szolgálatára. A „Kolozsvári közlöny"­ ezután is egyedül a közjó zsoldjában fog szolgálni) mutogatván az utat és eszközöket, a melyen és mik által a haza vagyoni és ér­telmi tőkéje párhuzamosan öregbülhet, hatályo­­sitni törekedvén azon tényezőket, a melyeknek össze­­munkálása a nemzeti és társadalmi életet gyarapítja, széppé s kívánatossá teszi. Ezért a hazai háztartás fe­lett lalk­iismeretesen fog őrködni, előtérbe úllítja .mind­azt, a­mit az idő és körülmények igényei szerint az élet­biztosító súlyegyen gyámolítására szükségesnek tart és szembeszáll mind­azzal, mi azt felbontással fenyegetné. Erejét meddői politikai vitatásokra nem fecsérelheti. Táperőktől megfosztott földbe hányni a magot, számítás nélküli vesztegetés. Ennélfogva ez idő szerint elegen­dőnek véli „K. a 1 f g 1 d“­ rendes rovata által a világ­politika mozzanataiban tájékozni, az­ olvasót. Hogy lapunk feladatának rt­egfelelend, annak mintegy biztosítékául legyen szabad föles­­lítnünk, hogy régeb­ben közlött és, jövőre is megmaradó munka­felvilágosítás. A „Hölgyfutár“ 276 számában szer­kesztői tiltakozás foglaltatik a „Vasárnapi Újság“ hirdet­ményének azon pontja ellen, melyben annak szerkesztő­sége Than Mór mohácsi csataképét rajzban kö­zölni ígéri s e tiltakozás általam történt megtagadásra van alapítva. Miután mind a „Hölgyfutár“ mind a „Vasárnapi Új­ság“ szerkesztőivel barátságos viszonyban állok, s nem óhajtom, hogy ily irodalmon kívüli tárgy felett támadt félreértésből irodalmi vita keletkezzék, mely egyik vagy másik szerkesztő jellemét sérthetné, felhíva érzem ma­gam­at ez ügyben felvilágosítást adni. A mohácsi csatakép remek festvényének kő­lapra rajzoltatását a kép tulajdonosa L. ur nekem en­gedményezvén, én annak pompás alakbani kőrajzra át­térését rögtön megrendeltem Párisban s e műlapot a „Hölgyfutár“ szerkesztőjének ígértem. Reményem volt, hogy e műlap még a nyáron át elkészül, s az még a H. ez idei előfizetőinek volt igérve-Nekem­ minden érdekem annyi volt ez áldozattevésben, hogy egy művész bará­tom remek festvénye megismertessék s hogy ez men­tül szélesebb körben elterjedhessen; arra nézve nem találtam czélszerűtlennek a „V. U “ szerkesztőségének azon ajánlatát, miszerint ugyanezt a körajz megjelenése után 1857-ben, tehát a műlap reménylett kiadhatása utáni évben szélesen elterjedt lapjában a szövegbe nyo­mott fametszetben közölte. Azt sem én, sem az illető szerkesztők nem sejthették előre, hogy a kiállítandó rajz annyi akadálylyal fog ta­lálkozni, miszerint csak ez év végén készülhet el, s így mindketten egyszerre hirdetendik annak kiadását. Innen támadt a sajnos félreértés, melyben én nem tudom, hogy kit kelljen okozni. A V. U. szerkesztője jellemének azonban tartozom annyival, miszerint kijelentsem, hogy neki e kép kiadá­sát meg nem tagadtam, minthogy ennek megtagadására jogot sem éreztem s nem engedem róla azt feltenni, hogy ha valamit kért és az megtagadtatott, azt erővel elvegye. Az összeütközés el­hárítása végett csupán annyit kí­vántam töl,, hogy az ő lapjában megjelenő fametszvény három hónappal későbben lásson napvilágot, mint a Hölgyfutárhoz melléklendő műlap, s ez iránt ígéretét is adta s azt meg is fogja tartani. Egyébiránt nem hiszem, hogy az általa közlendő fa­metszvény, mint mely csupán e mű ismertetésének, te­kinthető, s a szövegből önálló kép gyanánt ki nem sza­kítható, hátrányára legyen a H.-val megjelenő pompás kőnyomatnak, sőt annak érdekgerjesztő ajánlására szol­gálhat, s meg­ vagyok a felöl győződve , hogy a „V. U." ez által épen nem akart kárt csinálni a „H.-nak“, mely­­lyel programmjaik nem­ találkoznak; bánom e mit terjesz­­ tESTI NYIM&Ó. Pest, nov. 3. A helv. hitv. evangélikusok dunántúli kerületének Komáromban m. hó 20-kán megkezdett s Pá­pán folytatott közgyűlésében az ismeretes miniszteri tör­­vényterv tárgyaltatván, határoztatok, miként a c­s. kir. Apostoli Felsége a közzsinat egybehivása végett kérettessék meg. Addig is, mig ez érdekes gyűlés felöl rendes levelezőnk körülményes tudósítását adhatnák, megjegyezzük, hogy a gyűlés egyik főtárgyát képezé meg az iskolaügy. A közgyűlés mély alázattal Öcs. kir. Apostoli F­e­l­s­é­g­é­h­e­z azon esedezéssel já­­ruland, hogy a magyar nyelv mint tannyelv ismét beho­­zattassék. — Báró Sin­a Simon urnak ismét egy újabb jótéte­ményét jelenthetjük. A nemestelkü báró ur Pest polgár­­mesteréhez a városi polgári kórház javára 2000 pártot küldött. A városi tanács köszönetéhez csatlakozik minden emberbarát hálás elismerése.­­ A gyöngyösi izraelita cultusközség enykén­t kötelezte magát, három éven át, vagyontalan derék izrae­lita tanitóhivatali jelöltek gyámolitására a pesti cs. k. ta­nítóképző intézetnél évenkint 30 ftot szentelni, az egri cultusközség ugyane czélra két éven át, évenkint 30 ftot, s a szegedi izraeli cultusközség a folyó iskolai évhez 40 ftot forditand; mi ezennel elismerőleg azon megjegy­zéssel tétetik köztudomásúvá, hogy eddig a folyó iskolai évre a fenebbi czélra 695 ft ajándékozott s azonkívül a pesti izraelita cultusközség tizenkét tanítójelöltet lát el délebéddel.­­ A „Vasárnapi Újság“ és „politikai újdonságok“ szerkesztősége és kiadó hivatala előfizetési felhívásában az elterjedt lap olvasóit s a magyar írókat egy iránt ér­deklő következő értesítéssel is kívánja bebizonyítani azt, hogy lapjaik ezentúli tartalmát valódi becsű és megválo­gatott munkálatokból fogják kiállítani. „Ugyanis : „min­den a Vasárnapi Újságban megjelent önálló eredeti mű ivéért fizet a szerkesztőség 60 pengő forintot, czélsze­­rűnek talált érdekes fordítmárnyok ivéért 40 pártot. (Kivé­telnek egyedül a vidéki levelezések, melyeknek nagyobb részét a szerkesztőség kénytelen átdolgozni.) Költemé­nyek 1, 2, 3, 4 darab aranynyal jutalmaztatnak; a­ki a szövegbe alkalmazott czélszerű rajzokat is küld be, azokért minőség szerint külön 2—2 aranyat kap. A­ki pedig szerzők közül félév alatt a megjelent munkáért járó díjt fel nem veszi, vagy azzal másként nem rendelkezik, annak járandósága a nemzeti színházi nyugdíjintézet tőké­jének fog adatni; a szerkesztőség a nála maradt díjakat semmi szín alatt meg nem tartván.“ A szokott rajzokon kívül minden hó­napban közlead a „Vasárna­pj,“ egyet a Geiger által rajzolt „M­a­g­y­a­r t­ö­r­t­é­­n­e­t­i képek“ közül, s azonkívül Apáthi Than Mór nevezetes festvényének rajzát, mely a „m­o­h­á­c­s­i csa­tát“ ábrázolja. Az ünnepi mellékletek jövőre is megma­radnak. Előfizetési feltételek a régiek. — A nagyváradi és kassai távírdai állomások az állami és magán sürgönyök és levelezések használatára átenged­tettek, és pedig a nagyváradi m. hó 26. a kassai 28-án. — Hogy az országos tébolyda fölépítésére nézve legfelsőbb helyen a szükséges javaslatokat elő­be­n a­d­ó 11 e viszont kötelezte magát, Finnlandot Orosz­országnak végkép átengedni, Francziaország irányában eleinte neutralitásban maradni , aztán pedig nyílt ellen­ségeskedésre menni át. Bernadotte czélját érte, a dán király pedig régi szövetségéhez hű maradván, magára tud­ta az angolokat, kik fővárosát, Koppenhágát barbár módon lebombázták. (XML, 417*—427.) Azon nyomásnak, melyet Napoleon szelleme gyakorolt Európára, jellemzéséül megemlítjük még itt, hogy a ha­­sonlólag Dresdába tisztelkedni jött porosz király saját fiát ajánlotta Napóleonnak szárnysegédül , mit azonban Napóleon elég szerény volt, el nem fogadni. „A porosz király — írja Thiers — nem oly szomorúnak látszott, mint rendesen, habár a fejedelmek el­én csodaszerű gyü­lekezetétől kevesebb figyelmet tapasztalt, semmint azt érdemelte, vagy vele Napóleon is éreztetni hajlandó lett volna. Királyok és népek kevésbé szoktak lenni nagy­­lelkűek a szerencsétlenség iránt; a­mit ekek szeretnlek, az a hatalom, dicsőség és pompa. A Viharos fájdalom meghatja szívüket: a búslakodó és mértéket tartó hide­geknek, közönyöseknek és a vele találkozást kerülőknek találja őket.“ (XIII.,1 426.) Végre két heti mulatás után Drezdában Napóleon má­jus 29-én elhagyta e várost, s Posenen, Thorhoh, Dan­­zigon, Königsbergen keresztül a Niemen felé tartott. „Miután — írja Thiers — az ausztriai császárt és csá­szárnét fiúi hódolataival, a porosz királyt a legmegelő­­zőbb figyelemmel, a szász királyt a legszivélyebb barát­ság bizonyítványaival tetézte és elhalmozta; minden más, látogatására jött fejedelmektől pedig büszke, de kegyteli méltósággal búcsút vett volna : látható meg­indulással öleté meg nejét, kit sokkal inkább meghatva hagyott hátra, semmint azt herczegnőtöl várni lehetett, kit nőül a politika választott ki, de a ki csakhamar meg vala szivében nyerve dicső férjének személye, hatalma és irányábani határtalan jósága által. Mindkét részről megegyeztek benne, hogy a Prágába menend, családjá­nak kebelében, közepette az ünnepélyeknek, hódolatok­nak s gyem­ekségi emlékezeteknek felejtendő az első elválásnak fájdalmait, melyeket, úgy látszott, hosszú ideig elviselni nem volt volna képes." (XIII. 428—9.) Junius 24-én vette kezdetét a Niemen folyóni átke­lés. Napóleon tehát „e pillanatban éjszak felé tartott, maga után hagyva a kimerült és véres dicsőségétől megcsömörlö­tt Francziaországot, a vallási és politikai zsarnoksága által megsebzett ájtatos és független lel­keket , az idegen járomnak nyakábal akasztása által fellázított Európát, s magával hurczolván egy Hadsere­get, melynek kebelében mindezen érzelmek viszhangra találtak, minden nyelvek hallhatók valának, de a mely­nek az ő lángesze s eddigi változatlan szerencséje az egyetlen összetartó köteléke volt! Mit történhetik majd e távolságokban, ezen minden nemzetekből oly csodá­latos módon összeszerkesztett hatszáz ezer főnyi had-­­ sereggel, mely egy csillagzatot követ, ha e csillagzat,­­ megy°után indultak, hirtelen haloványodni kezd ? A vi-­­­lág, szerencsétlenségünnkre, jól tudja, mi történt, s tudja oly módon, hogy sohasem rejthetendi el. Mindamellett kell, hogy okulása végett részletesen is értesíttessék mindarról, mi el irtóztató bukást illetőleg csak átalános,­­ kósza hírek utján tudomására jött. Mi tehát beleeresz­kedünk e fájdalmas és hősi dolgok előadásába; a dicső­séget, azt m minden lépten ott találjuk ; de a boldogságra és megelégedésre nézve, erről a Priémenesr­­ol egyszer minyenkprra le kell mondanunk.“ (XIII., 463—4.) A­(Folyt. köt.) A festészet Európában. III. *). A német festészetről szólván, czikkelyünk végén Cor­­nelius és Owerbeck nevét em­lítők. E két férfiúban tün­teti föl Planche az újabbkori német festészet­ tévirányait. A­mit róluk mond, többnyire áll tanítványaikról. Cornelius a protestáns, Owerbeck a katholikus Német­ország, képviselője. Nem egy műve van Corneliusnak, melynek concep­­tiója egy Hanténak is becsületére válnék, de megbizta-e ecsete eszméinek kifejezését? Festészet tárgyai-e az emberi nem pusztulása, az éhség, döghalál, háború jel­­képe ábrázolatai? Cornelius szintoly hatalmasan mozog az apocalypsisban, mint a renaissance festői a genesis­­ben és evangeliumban. A vallásos hagyományok kétség­telenül termékeny forrásai a festészetnek , de vájjon azoknak minden része egyenlő előnynyel kínálkozik-e ? Ha Mózes könyvei kimerü­ltetlen bányák,­­ vájjon azok-e a próféták és az apocalypsis ? Kell-e magyaráznunk, hogy sok fenséges tárgya van a költészetnek, mely a festészet körébe nem tartozik? Cornelius nem tarta szem előtt e határokat; nem mondja Jogelbergerrel : „ezt amazt nem kisértem meg, mivel a régiek nem tárgyal­ták.1. Merészet­ szárnyas szelleme a legelvontabb esz­mék régióiban. Ide járul az inventio roppant gazdag­sága. Owerbecknek m­indazáltal, egy előnye van ama mester fölött : rá nézve ugyanis a festészet nem csupán művészet, de vallás is. Kár, hogy e férfiú meg, épen vallásos buzgalomból, többre becsüli a XIV-ik századot a XV iknél. A művészetben szintoly kevéssé szabad hátra menni, mint a tudományban. Ne gondoljátok, hogy a hagyomány megvetését hir­dessük. Azon műbirák, a­kiknek műveiből elvontuk ez általános eszméket, a legnagyobb tisztelettel viseltetnek a különböző iskolák nagy mesterei iránt. Alább még visszatérünk e pontra : itt csak annyit akarunk mondani, a­mit előbbi czikkünkben is kifejeztünk, hogy a fejlődő művészetet nevetséges dolog többre becsülni a már ki­fejlettnél , s hogy a tisztába jött műöntudat nem választ­hatja mintául, a­mit naiv ösztönszerűséggel alkotott egy tanulatlan kor. A német festészet azonban minden hiányok mellett is magasabban áll, mint a németalföldi s a spanyol és olasz. A németalföldi festők nem bírják ugyan Rubens és Rembrandt ihletét, de legalább technicai ügyességet örököltek azoktól s műveik tónusát. Egyik és másik táj­kép sok műérzéket tanúsít a természet fölfogásában. A tanulmány és a kivitel ügyessége sem hiányzik­ Nem kis baj azonban, ha egyik és másik belga művész jobban festi a fegyverzetet és ruhát, mint a kezet és a rezet, vagy a minták betűszerinti másolására szorítkozik, min­den művészi intenzio nélkül, mint Verboeckhoven, e jelet utánzó tehetség, ki oly ügyességgel adja vissza a rész­leteket, oly élethűven festi például a juh gyapját. Robbe is­ jól adja vissza, a­mit lát , de ő is azt hiszi, hogy a gondolatnak, az eszmének nem kell közbenjárnia a fes­tészetben, jól utánozza az ökröket, a fákat, de az egész mű prózai látmány : csak a szemhez szól, nem mond semmit a léleknek. Mint a Svájczi tájképfestők, kik egyébiránt nem egy tekintetben méltók Európa figyel­mére , azok is csak azt akarják visszaadni, a­mit láttak. A spanyol iskolából Federico Madrazo arczképei von­ták leginkább magukra a nagy közönség figyelmét. Tud­játok-e miért? A kelme pompája miatt, melynek fölál­dozza az arcz kifejezését s a test ildomait. Mintha a selyemgyárosok tetszése megnyeréséért versenyezne. A spanyol hölgyek ízlése nem igen dicsérendő, a­mi öltö­zéküket illeti. De ha e hölgyek túlságos toilettekkel el­ferdítik a test idomát, a festő kötelessége a vásznon kiigazítani az öltözet ferdeségét. Alig képzelhetni az emberi test olyan parodizálását, mint a­hogy Madrazo festette a Medina Goenlt, oly testtel, úgymond Planche, járni sem lehetne. Alba herczegnő képén megjelölve sincs a testalkat. Van Dyck és Velasquez is hagyták maguk után a divathölgyek képeit, de legalább a kelme redőzetével föltüntették a test idomait. Velencze és Németalföld régi nagy mesterei, kik annyira mentek a fény kedve­lésében, sohasem áldozták föl az élő modellt a kelmé­nek. Madrazo ellenben még a perspective­ sem ismeri. Különös szeszély, hogy még­is ily festőn kapnak a spa­nyol hölgyek: megfeledkeznek arczukról, csakhogy ru­hájuk legyen jól találva ; negély pótolja náluk a kelle­met. Ribera már korántsem oly népszerű előttük, mint Madrazo, holott könnyebben találunk festéket, a­kik a kelmét utánozzák, mint a­kik az arcz kifejezését tudják visszaadni. A torzót és tagok idomait, Ribera is elha­nyagolja ugyan, de legalább jeles arczkép-festő, s a kelmét is szintannyi gonddal és bensőséggel tü­nteti elénk, csakhogy nem a színésszel akar főleg hatni. Tudja, hogy a festészetben is az emberi a fő, a lénye­ges mint a költészetben. Riberának méltó társa Horti­­gosa, Murillonak e figyelmes, hű másolója. Valódi csoda, hogy e művész Madridban oly egyszerű tudott maradni.­­ De sajnálja Planche, hogy Murillo után e tehetséges mű-­­­vész nagyobb mesterekhez nem fordul, a­kik a legtisz­tább formában fejezik ki magukat. Az olasz iskola öt fejedelmét érti: I. i. Leonardo da Vincit, Michael­ Angelot, Rafaelt, Tiziánt és Correggiot. Ha ezeket ta­nulmányozzuk, csak akkor fogjuk föl valósággal, mit ér Italia, csak akkor lehetünk illetékes műbirák és valódi művészek. A­mely mértékben száll alá az olasz iskola hitele, oly arányban sülyed a szépnek érzése. Sokat be­szélnek a művészet szabadságairól, de minden lépten tapasztaljuk, hogy a hagyomány lepézése nem az erő bizonysága. Íme visszatértünk az eszmére, melyet fenebb megpendilünk. Ki kell mondanunk, hogy a­kik oly fen­ned hirdetők a művészi függetlenséget, többnyire nem tudják, mit néznek le. Rubensre és Rembrandtra hivat­koznak rendesen, holott Németalföld e büszkeségei kö­zöl egyik sem nézte le Italiát. Azon szép tanulmányokra utasítjuk olvasóinkat, melyeket Planche Gusztáv írt ama két nagy művészről.’1') Láthatják azokból, hogy Rubens, ki különösen Paolo Veroneset tanulmányozta, hosszú ideig lakott olasz földön, míg Rembrandtról, ha nem is tudhatjuk bizonyosan velenczei útját, kétségtelen, hogy M. Antonio Raimondi metszeteit drágán szerezte meg. Valóban a franczia műbirák nem ok nélkül utasították Olaszországba a spanyol művészeket. Azonban meglepő jelenet ! A­hová a világ festői ván­dorolnak, hogy megismerjék a valódi szépet,holy hazai művészekkel találkoznak, kikről azt kellene hinnünk, sohasem látták Roma derült egét. Rafael hazája szomorú hanyatlást mutat. Az új olasz iskola kép­viselői méltatlan utódai nagy elődeiknek. Hiában ke­ressük műveikben a forma azon tisztaságát, azon esz­ményi szépséget, melyet a Vatican és Capitol múzeumai inspirálhattak. S ha így szólunk Rómáról, mit mondjunk Florenczről és Nápolyról, Velenczéről és Milánóról? Ha oly tiszta ízlésű, s szigorú, de részrehajlatlan műbi­­rónak, mint Planche, hinnünk lehet, a két utóbbi helyről említésre méltó mű sem fordult elő a világműtárlaton. Sőt e, franczia műphilosoph némi gúnynyal szól Milano ünnepelt művészeiről. Látjuk ezekből, hogy se Belgium, se Holland, se Itá­lia nem tartja fen­na régi iskolája hírnevét. Sülyedés mindenütt. Honnan e szomor látmány? Talán elmondjuk közelebb egy pár főbb okát. Cs. A. :) Études sur les Arts. Rubens, Rembrandt, Correggio Pórin, Ingres, Delacroix stb. Paris, 1855. , fáasyar könyvészet. 681. Elemi képzéstan. Berthes H. J. után né­metből. Pesten, kiadja Heckenast Gusztáv. 1857. Nyoma­tott Landerern és Heckenastnál. 8rét 168 lap. 682. Boross. A hazajáró lélek. Vig regény. Irta Boross Mihály. Pest, 1856. Magyar Mihály bizo­­mánya. Nyomatott Gyurián Józsefnél. lerét 116 lap. Ara 20 pkr. *) A közelebbi czikkely kezdetén hibásan állott ese­ménye helyett: eszmény (ideal). társaink névsora már is Dr. E­n­g­e­l József, E­r­­­­d­é­l­y­i I­n­d­a­­­i Péter, G­á­l János, H­á­r­y Farkas, M­e­n­­j­t­o­v­i­c­h Ferencz, Szabó Károly, Székely József és Szilágyi Sándor t. neveivel szaporodott, s az ígéret erejére támaszkodva örömmel tudhatjuk, hogy Arany János, B­r­a­s­s­a­i Sámuel, Gyulai Pál, Jókai Mór és Tompa Mihály művei szintén értékesítni fogják lap­jainkat. Előfizetési ár: a január-február-márcziusi év­negyedre : 2 ft. 40 kr. egy félévre : 5 ft. pp. mely ösz­­veget jó idején STEIN J. ur kolozsvári könyvkereske­désébe bér­mentesen beküldeni kérjük, hogy a nyomatandó példányok számát meghatározhassuk. Kolozsvár, nov. 25. 1856. A „Kolozsvári Közlöny“ szerkesztősége.­zésére egyedül a hazai festészet iránti előszeretetből vállalkozott. Óhajtom, hogy a felvilágosításomban mindkét szer­kesztő úr kibékült megnyugvást találjon , s ne hozzon engem a közönség előtt ferde helyzetekbe, a mikre ál­dozat készségemen kívül semmi egyéb bűnöm nincsen. Pisten, december 2-kán 1856. TÖMÖRI ANASZTÁZ.

Next