Pesti Napló, 1857. április (8. évfolyam, 2162-2186. szám)
1857-04-22 / 2179. szám
91—2179. 8-dik évf folyam. 1857. Szerda, ápr. 22. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-aő emelet, Szerkesztő szállása : Uri-utcza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő sérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó - hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán ír Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. F<51évre...................8 frt p. p. I Félévre.......................6 frt p. p. HKH Atm^r»rlíto *6 hasábos Petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Ró- J "lyegdij külön IQpkr.Magán vita 6 hasábos petit aor5 p hr. PEST, ápril 22. Nevelésünk ügye. XII. értekezésem kissé talán meg is haladta a hírlapi czikk mértékét? Lesznek olvasóim között, kik így vélekednek. De én úgy vagyok meggyőződve, hogy az ügy, melyről szólok, nemzeti életünk és jövőnk legfontosabb ügye s mint ilyenről pár szóval szólani nem lehet. És miután ennyit írtam róla, jól tudom, hogy annak még most is csak körvonalait rajzolhattam. Nem aggodalom nélkül teszem azért le ezúttal tollamat, félek, hogy e fontos ügyben igenis gyenge vola szózatom. Ez voló oka, hogy értekezésem folyamán pályatársaim támogatását, ez ügybeni közremunkálását fel*. x ■-'t nevelők, kiknek kezeiben van hívtam, na megvetése nemzeti mivelődésünk alapján«.^ _ ’ nem munkálunk e czélra össze, nem teregetjük vágásába ezen utjából olykor olykor ki kitérő ügyet, nem mutatjuk ki a nevelés helyes irányát, akkor kiktől várja ezt másoktól nemzetünk? Azért újólag hívok fel minden jóra való magyar nevelőt, iratával és tettel igyekezzék nevelésünk közös ügyét alant, középen és fen útbaigazítani, útjában vezérelni és ott megtartani. Ez a magyar nevelők erkölcsi kötelessége. Mielőtt azonban bezárnám czikksorozatomat, engedje meg a nyájas olvasó, hogy figyelmét még egy pár percre igénybe vehessem. Felesleges volna elmondott nevelési nézeteimet ismételnem, de azért mégis szükségesnek tartom értekezésem főbb pontjait összevonni. Neveljük a köznépet általában úgy, hogy szerzett alapismeretére támaszkodva ne csak erkölcsi élete fejlődjék előbbre előbbre s szelídüljön, hanem öntudatos ismeretei segítségével könnyíthesse és biztosíthassa is kenyere megkeresését. De neveljük egyszersmind úgy, hogy a nagy tömeg azon körben kívánjon megmaradni, abban helyét ügyesen betölteni, ott megelégedést találni, amelyben született és felnőtt. — Tehát rendezzük népiskoláinkat oly formán, mint azt fentebb eléggé körvonalaztam. — Az, hogy köznépünk közül néhány egyén más körbe vágyik, más, apai eltérő munkakört keres, vagy épen tudományos pályára törekszik, úgyszólván a köznép közül kiválik, a népnevelésre célzó alapeszméken, a népnevelés irányán és e feladat megoldásán semmit nem változtathat. A köznép közül kivált egyének és a nagyobb városi polgárok gyermekei számára rendezzünk a népiskolák felibe emelkedő reáliskolákat, melyek még mindent felvesznek nevelési eszközeik sorába, miket a reáliskolák tudós hazája az iparmezejét mivel Németország befogadott, mi el ne mulaszszuk ezek mellé sorozni a mezei gazdaság gyakorlati tanítását sem, mivel, mint igen gyakran elmondom, a mi hazánk, egyedül a termesztésre van rendeltetve s akár mint akarnak némely hazafiak, itt kézmű- és gyáripart improvisálni nem lehet. A mi kézmű és gyáripar nálunk eddig elő kifejlett és ami még ki fog valaha fejleni, az a mi házi szükségeink fedezésére is aligha elegendő terméket szolgáltatand; anynyit semmi esetre nem, hogy az a többi európai nép ebbeli termékeivel a versenytérre kiléphessen. Nálunk egyedüli gyáripari cikknek, a vastermelésnek van jövője, de ez maga nem olyan ipartér, melyre egy egész nemzetet kellene nevelni. — Ügyeljünk tehát reálirányú iskoláink alapításakor a nagyobb tömegre; ami néhány egyén, ki talán szorosan a kézmű- és gyáripar terére lép, tudománya alapját úgy is megvetheti azon reáliskolákban, melyekben megvan számára minden kellék és ezen kellékek mellett a nagyobb rész feladata, a mezei gazdaság is be van sorozva. Akár a nép-, akár a reáliskolákban, nem véve pedig ki a felsőbb reáliskolákat sem, veti meg valaki mivelődése alapját, míg azt tőle megtagadni nem akarom, hogy lehet mivelt érzésű és foglalatosságát értő és ügyesen elvégezni tudó egyén, addig egyenesen kimondom : tudományosan mivelt, általános és alapos képzettséggel bíró egyén nem lehet. Aki tehát a napszámos, gyári munkás és kereskedő osztályon, tehát a mindennapi életen, felül akar emelkedni, legyen az köznépi, polgári avagy nemesi, bárói, grófi stb. családból való; a ki a mellett, hogy physicai létezhetését fentarthassa a nemzet életében szellemi és erkölcsi sulylyal is akar hatni; a ki azt akarja, hogy egy nemzet közügyeibe kapcsán beleszólhasson, azt más nemzetek előtt, ha kell méltólag képviselje, annak realistico humanisticus ismeretekkel kell bírnia — és ennek a gymnasiumban vetheti meg alapját. Azért komolyan hívom fel ismét azon szülők és azon nevelés ügybarátai figyelmét, kik vagy születésük vagy műveltségöknél fogva a nemzet azon osztályához sorozzák magukat, melyet én a nemzet színének neveztem, ha azt akarják, hogy gyermekeik akkor, midőn ők többé nem lesznek, helyeiket elfoglalhassák, abba beleüljenek, abban e nemzet díszére válhassanak, ha azt akarják, hogy bennök e nemzet még tovább is éljen; még akkor is, ha talán ezt gyermekeik ínyére nem lenne, kövessenek el mindent, hogy gyermekeik realistico humanisticus nevelési alappal bírhassanak. Komolyan hívom fel minden ilyen szülő figyelmét, hogy élete legfontosabb, erkölcsi kötelességévé szentesült feladatát, gyermeke alapos neveltetését, — ne tegye ki divatos experimentumoknak s ne nevelje olyan egyoldalúan, mely szerint még gyermeke előtt bezárja a tökéletesebbetés tágas útját, eljátsza általa egyszersmind nemzete nagysága lételét és lehetőségét is. — A nevelés ezen helytelen útba erőszakolása által eljátsza a szülő saját lelki nyugalmát és midőn jó akaratával gyermekén segíteni akar, abban elégedetlen embert, legtöbb esetben bizonyos ellenséget nevelend fel, ki életét szülei mulasztásai és gyengeségei szemrehányásaival keserítendi meg, ki hamvadó porai felett nem emelend hálás emléket, hanem kötelességmulasztásokat emlegetend. — Ne ámítsuk mi szülők azzal magunkat, hogy gyermekeinken könnyitünk a tanulásban, ha reáliskolába adjuk — a reáliskolában épen olyan sok dolgot szabnak a gyermekre, mint a gymnasiumban, másfelől a latin és görög nyelv megtanulása, miután ezek tanításában is könnyítő módszert találtak fel a paedagogok, nem olyan kivágás ma már, mint talán a mi gyermekkorunkban volt. Mindenesetre elmúlt azon idő, melyben akár saját gondolata kifejezését akár a tanulmány megtanulását latin nyelven kénytelenittetnék a tanuló tenni. — S igy a humanisticumok tanulása semmi nehézséggel nincs összekötve. Mondom ilyen könnyítésekkel ne áltassuk magunkat jó akaratból de gyermekeink megrontásával, hanem tegyük meg szülei és nemzeti kötelességünket s neveljünk e hazának, kivált a nemzet előkelőiből olyan polgárokat, kikre egykor olyan büszkeséggel hivatkozhassék a reájuk következő nemzedék, mint mi a mily magasztos fellelkesedéssel emlegetjük nemzetünk mostan is még élő s elhunyt jobbjait. Pár perczre kértem a nyájas olvasó figyelmét és türelmével élnék vissza, ha azt tovább is fárasztanám; azért azon szent óhajtással végezem be soraimat, vajha e nemzet jobbjai értenék meg az idő komoly és intő szózatát, s lelkesedéssel karolnák fel ama nemzeti szent AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. REGÉNY IRTATóK»]. JMCov. MÁSODIK KÖTET. Folytatás. A furcsa ember. Pedig csak itt kezdődött meg a félelem : a túlpartra kiérve, a tulajdonképeni angol kertbe jutottak s itt már rendes csinált utakat lehetett találni. Annál roszabb, a csinált útra érve, a furcsa ember a lovak közé cserditett az ostorral s vágtatott, mint a veszedelem. Már pedig angolkerti ösvények nem szoktak különösen szekerek számára készülni, a mit tekervényességükön kivül még az is bizonyít, hogy szépen ki vannak apró kavicscsal rakva, a mikben a kerék fertelmes árkokat húz végig s szegleteiknél akadékos virágállványok alkalmatlankodnak, amik közül egyet a furcsa ember szerencsésen el is üttetett a tengelylyel, úgy hogy annak mind a negyvennégy hortensiás cserepe, a hány, annyifelé gurult szét. A csodálatos véletlen jótéteménye volt, hogy semmi emberi alakkal nem találkoztak e pogány hajsz alatt, mert az tökéletesen kétségbeejtette volna a jó tisztelendő urat, aki különben el volt rá, készülve magában, hogy legelső dolga az lesz a báró úr előtt, hogy e szokatlan keresztül kasul utazást angol kertjén kimentse, amennyire lehet, a hibát magára vállalja s a tett károkat megtérítse, így érkeztek a kastély hátulsó udvarára. Még ott sem találtak egy lelket is. A kastély sajátszerű alakja mind a négy oldalán homlokzatot képzett, úgy hogy tulajdonképen mindenütt „elől“ volt neki. Ez a parkra nyíló északi homlokzat olyan különös bejárással volt ellátva, hogy földszint nem volt ajtaja, hanem csak az emeleten , oda pedig egy széles fahágcsón lehetett feljutni, melyet ha csigákon felvonunk , tökéletes ajtó, gyanánt zárta be a kijárást, mint valami felvonó híd. Éjszaka rendesen fel szokták vontatni azt a hágcsót s akkor csak a keleti és déli a) Lásd „Pesti Napló“ 90. számát. homlokzatok ajtai voltak nyitva, amaz lévén a főbejárat, oszlopos tornáczczal, üveges verendával, emez pedig a cselédség kijárása, összeköttetésben a majorsági épületekkel; a nyugoti homlokzat vasajtaja a pinczébe vezetett le. A ragyás férfi az említett északi oldalra érve a szekérrel, odaveti a gyepfüt a kocsis kezébe s utasítá, hogy kerüljön arra jobb felé, ott majd megtalálja az istállókat, kösse be a lovait s adjon nekik szénát meg zabot; a tisztelendő urat pedig segité leszállni a szekérről, ki egyszerre kilencz kopó között érezvén magát, kutyák közt járatlan emberek szokása szerint, hogy maga iránt jó hangulatot gerjesszen közöttük, egyszerre elkezdett nekik hízelgő füttyöket hányni, a mivel azt nyerte, hogy a confidens fajzat egyszerre elkezdett minden oldalról rá ágaskodni, Báros nyomokat hagyva roppantsaival a fényes reverendán, ami a jó tisztelendő urat legnagyobb zavarba hozta. — Takarodnak kezdtek haza! kiálta ekkor rájuk a kis ragyás ember s apró szemei egyet villámlottak, mire valamennyi eb, mintha leforrázták volna, lesunyta a fejét s földnek eresztett füllel czammogott az ólak felé, a ház szögleténél még egyszer visszaforditák a fejeiket, felemelgetett füllel, mintha azt hinnék, hogy vissza fogják őket hívni. — Mit mondtam! hangzott utánuk a rikácsoló parancsszó. A kopók mentek szépen, a hová küldve voltak. A kis furcsa férfi most nyájas arczot iparkodott mutatni a tisztelendő ur előtt s előre bocsátást a hágcsón. — De vájjon e nagysága a házi ur nem fog-e megharagudni, ha ilyen illetlenül rontunk a kastélyába, a hátulsó ajtóra kerülvén ? — Soha se törődjék vele, a vén bolonddal, vigasztalá nevetve a kis csoda , gondol is azzal valaki, van annak elégszer olyan vendége is, aki se be nem köszöntött, mikor jött, se nem búcsúzott, mikor elment. Tessék bátran előre kerülni. Thaddeus úr felhágott a lépcsőn, folyvást aggódott azon, hogy nem fogadtatik-e valami illetlen gorombasággal ? s a mint a legutolsó lépcsőre fellépett, egyszerre ijedten kiáltá el magát. Erős várunk nekünk az Isten! — Mit látott tisztes uram ? kérdé a háta mögött jövő kis ember. Tán az ördögöt, vagy a házi urat. Thaddeus megnémulva mutatott az ajtóra, ahol egy gyönyörű szép nagy fekete medve feküdt, iszonyú tenyerével törülgetve jobbik szemét, melybe valami bolond bogár belerepült. A kis ember nem osztá Thaddeus úr rémülését, hanem eléje került. — Nézze meg az ember, a semmirevaló megint elszakította a lánczát. Ne féljen semmit tisztelendő uram. Azzal odalépett a medvéhez s megfogván annak gömbölyű fülét, kényszerité azt másfelé fordítani figyelmét. — Hát kend mit csinál itt megint ? A maczkó az első érintésre gorombán felkapta fejét s egyik roppant talpát rátette a kis ember karjára. Az Istenért, most mindjárt összetépi! gondolá Thaddeus. Kinek a vér fejéből talpába s onnan meg visszaszökött egy perez alatt. A kis ember nyugodtan nézett a felgerjedt fenevad szeme közé. Azokat az éles fekete szemeit odaszegezte a vad tekintetébe, mire az lassan kint félreforditá fejét, szemeit behunyorgatta, s komikus fortélylyal iparkodott az egyik szemét hunyva tartani s csak a másikkal pillogatni fel néha igézőjére. — Kend szemtelen gazember , szólt hozzá a férfi szép csendes hangon. Kend megint elszakította a lánczát, pedig jól tudja, hogy aztán még nehezebb lánczot kap. Hát van kendnek annyi esze , mint egy tisztességes embernek szokott lenni? Szégyenlje magát. Maczkó úr morogva hajtotta félre a fejét. — Hát ez a medvetalp mit akar itt a karomon ? Ki mondta kendnek, hogy énvelem confidenskedjék? Kend napról napra ostobább lesz. Maczkó csendesen levette a tenyerét a férfi karjáról. — Menjen kend vissza az odújába s húzza be maga után az ajtót. Maczkó úr valamit mozdult közbe. — Micsoda ? Még visszafelelgetünk ? még a körmeit meri kend nekem mutogatni. Kend vén szamár. Nem százszor megmondtam kendnek, hogy az én mentém nem olyan, mint a kendé, ha azt végig hasítja kend, bevarratom, s megint mente, de ha én lehúzom a kend bundáját, nem tudom, ki ad helyette másikat ? A medvének nagyon szivére szólhatott ez a magyarázat, mert ez alatt elhagyta daczos állását, s töredelmes bűnbánattal húzódott a beszélő lábaihoz, morogva és nyikogva naiv medveséggel, mint valami lepirongatott gyermek. — No elhiszem, szólt hozzá a férfi, kend nem olyan rosz ember, mint amilyennek látszik ; azért most az egyszer megbocsátok , hanem takarodjék haza a házába s ki ne merje nyitni az ajtót, mig én meg nem engedem; aztán itt van egy kis czukros mogyoró, kapja kendbe s pakoljon innen. Maczkó e szóra egyszerre vidám arczot öltött, leguggolt két hátulsó lábára s egyik nagy tenyerét lomhán lelóggatva , a másikat nevetséges koldus mozdulattal tartá a kis ember elé könyörögve, ki aztán egyik zsebéből egy marék csemegét tett a kinyújtott tenyérbe, a mit maczkó teljes élvezettel szedegetett fel markából egyenkint piros nyelvével, utoljára a tenyerét is kinyalta utána, s végtére kezet csókolt a kis embernek; mondott is neki valamit medvenyelven, a mi hasonlított a köszönéshez , s azzal szépen leczammogott a lépcső alatti ketreczébe. Thaddeus úr nem állható meg, hogy a kis ragyás ember iránti csodálkozását ki ne fejezze. — Minden állatnak van esze, ha nem úgy bánnak vele, mint oktalan barommal, szólt a kis ragyás. A bolond báró minden állatjával tud beszélni s meglássa tisztelendő uram, hogy van neki egy vizslája, a ki előtt kénytelenek az urak diákul beszélni, ha valami őt érdekli, mert ha magyarul beszélnek , kihallgatja őket s ha megtudja, hogy vadászni akarnak vele menni, előtte egy órával betegnek tetteti magát, összehúzza a görcs a lábát; pedig ha azt mondják neki, hogy ő itthon marad, kutya baja sincsen. (Folytatjuk.) ——--- ügyet, nevelésünk közös ügyét, mely mellett csak jóakaratu, de gyenge szózatot emelhetett GÖNCZY PÁL *). Még egy szó a nyugdíjintézeti naptár ügyében. Csak lehető röviden, a szoros logika fonalán akarok a dologhoz szólani. Ha Szigeti urnák naptára volna, s abból akarna a színházi nyugdíjintézetnek felejövedelmet adni, arról kétségtelenül csak annyiban lehetne szólani, amennyiben ezen tettéért meg akarnák dicsérni. S meglehet, hogy ő eredetileg maga akart a tulajdonosságban maradni, s ekkor ajándékozhatott volna; de addig javítgatták az előfizetési felhívást, hogy már most a nyugdíjintézetnek ugyan van, hanem magának Szigeti úrnak „nincs“ naptára, a felezés tehát az ő részéről, nem adomány volna a nyugdíjintézet számára, hanem egyenesen „elvétel“ a nyugdíjintézettől. Ha Fényes Elek úr például Magyarország geographiai szótárát kiadván, vagy Liszt hangversenyt adván, azt jelentik ki, hogy a jövedelem felét valamely *) Gönczy Pál úr, kinek nevelő és tanintézete országos hírre emelkedett, nemcsak a gyakorlat mezején használ a nevelés ügyének. Ez ügynek nagy szolgálatot tett e czikkek megírása és azokban azon irány elleni felszólalása által, mely mint minden új eszme megfogható okokból megragadta az utóbbi években a nemzet nagy részét. Ideje volt, hogy felszólaljunk ; szükség volt azonban, hogy ez ügyben oly férfiú szólaljon fel, kinek intését, tanácsát, a nevelés gyakorlati terén gyűjtött tapasztalatok, az ügy iránt tanúsított szeretet s elismert szakismeret támogathatják, ki midőn felszólal, nincs semmi gyanúsításnak kitéve. Nemcsak az ügy fontosságánál, de e körülményeknél fogva is hisszük, hogy e jeles czikkek a szülők részéről kellő figyelemmel fogadtattak. Az elmondottak meggondolása, hivatásunk, szemből nem téveszthető érdekeink felismerése után be kell azt látnunk, hogy a magyarnak nemcsak a reál ismeretek terén egyedül kell foglalást tennie, hogy a jövő kifejlés záloga nem egyedül a technikai ismeretek megszerzésében áll. A jövőben nevünknek hiszt csak úgy szerezhetünk, egyetemes súlyra, tekintélyre csak úgy tehetünk szert, ha a tudományos képzettségre hivatott osztályok nem távolítandják el maguktól az eszközöket, mik tudományosságunk alapjai, mik értelmiségünk gyarapítói, erkölcsi értékünk emelői, mik irodalmunk belterjét is elősegíteni egyedül képesek. Mi és t. munkatársunk Gönczy P. úr, a reáliskoláknak becsét, érdemét nemcsak a közvetlen hasznosság szempontjából ítéljük meg. Tudjuk, hogy azok a nemzet rokonszenvével sok tekintetből találkozhatnak. Azonban a gymnasiumok ellen felhozható több ellenvetés, bár oly igazságos és helyes is, még mindig nem igazolhatja azon irányt, melyben indul egy idő óta a szülők, a községek nagy része, melybe óhajtja terelni az ismeretet keresőket a lapok némelyike. Ez a irány, mely tudjuk a gymnasiumok uj szervezetével támadt, még nem fejezi ki a nemzet szükségérzetét. — Az oly fontos nevelési ügy érdekében óhajtjuk, hogy t. olvasóink mentül elébb találkozhassanak Gönczy Pál úr munkálataival és hogy alkalmuk legyen felszólalásának hatását tapasztalni a tan- és nevelésügy körében. Szerk.