Pesti Napló, 1857. május (8. évfolyam, 2187-2212. szám)

1857-05-01 / 2187. szám

99—2187. 8-dik évf­folyam. Szerkesztési iroda: Szerkesztő szállása : Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-ső emelet, Uri-utcza 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­­hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Péntek, máj. 1. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva. Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................6 frt p. p. tj- 1 / -I !.• _6 hasíbos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Ré­mraetmenyek ellj9. -lyegdij külön 10pkr.Magín vita 6 hasábos petit sor 5pkr Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre....................8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS PESTI NAPLÓRA. BUDA­PESTEN, házhoz hordva május — junius 2 hónapra 2 pft. VIDÉKEN, posta-küldéssel május — jú­nius 2 hónapra 2 frt 40 kr. A lap nagy elterjedése mellett a lapunkbani hirde­tés a t. hirdetőkre nézve nagy előnynyel lévén össze­kötve, bátorkodunk a t. közönséget mentül gyakoribb hirdetésekre felhivni. Egy petit sor háromszori hir­detésnél 4 párral számíttatik. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó hivatala. PEST, május 1. Tájékozás. (Fk.) A Dunafejedelemségek ügye a leg­újabb tudósítások szerint az unióra nézve kedvezőtlen fordulatot vesz s az egyesü­lés barátjai lecsüggesztik fejeiket, miket ed­dig oly magasan hordtak vala. A választások junius 10-ig halasztattak a nélkül, hogy ezen elnapolás kellően indokoltatnék. Ausz­tria és a porta úgy kívánja, egyéb nem mon­datik ezen halogatás okára nézve s igy ma­gyarázat nélkül állunk ezen meglepő tüne­ménynyel szemben. A példabeszéd azt mondja, hogy gazember, a­ki többet ad, mint a­mennyi­vel bír s így nem veszélyeztetjük becsületes­ségünk hírét az által, hogy felvilágosítást akarnánk adni oly ügyben, melyre nézve ma­gunk sem tudunk eligazodni. A­mit az olvasó a következő sorokban vesz, az a mondottak után tehát nem akar több lenni, mint a lehető­ségek összeállítása és az ismert tényekbeli kö­vetkeztetés. Tudjuk, miszerint az uniót pártoló hatal­mak külföldi fejedelmet akartak az új moldva­­oláh trónra ültetni s most úgy hallatszik, hogy ez eszme létesítésére nincs kilátás, ez­által pedig az unió maga is e hatalmakra nézve minden ingerét s érdekét vesztette. Nem tehetünk róla, hanem ismét és ismét de Lacy szavaira kell emlékeztetnünk, misze­rint a jelenkori diplomatia minden teremtő erő nélkül szűkölködik s a szakadozott ruhát úgy a hogy foldozza, de uj által pótolni nem bátorkodik. Még Napoleon császár, ki külön­ben a „kezdeményzés“ emberének szereti ma­gét neveztetni, szintén meghökkent, midőn észrevette, hogy már nemcsak kezdeménye­zésről, hanem teljesen bevégzett egésznek teremtéséről van szó, hogy az „unió“ kifeje­zés épen nem helyesen választatik annak jel­lemzésére, a minek a Dunafejedelemségek kö­rül történnie kell, hogy itt valódi alkotás, uj európai ország alkotása forog szóban s ezen feladat elöl ő is hátrált. Nagybátyja — az igaz — tuc­atonkint teremté az uj fejedelmeket és uj országokat s úgy bánt a „statusquo“ egyes elemeivel, miként a gyermek az úgynevezett metamorphosis-játék egyes darabjaival, miket minden öt percz múlva másként rak össze; első Napóleon nem félt Európa rászólásá­­tól, midőn terveinek elérésére egyik régi bi­rodalom ledöntését s egy újnak alakítását szükségesnek vélte, valamint önnön fejére sa­ját kezével tette fel a koronát, úgy mindenütt szóval és tettel tagadta azon elvet, miszerint a trónokat felsőbb hatalom osztogatja, hanem miként az összes állami gépezetet, úgy az uralkodó trónraültetését vagy megbuktatását is emberi intézménynek s emberi erő által véghez viendőnek nyilvánitá. — Ezt ő te­hette, mert ha ama felforgató tant­­ el­lene fordították, azt mondván neki : „Ak­kor te sem vagy Isten kegyelméből fran­­czia császár.“d­e azt válaszolható: „Nem én, hanem erőmnél, hatalmamnál fogva vagyok az, a ki vagyok; próbáljátok meg en­gem igy ledönteni császári székemről, miként én a ti Isten kegyelmébel­ fejedelmeiteket le­döntöttem !!! .. . Mindezt első Napoleon jure fortioris mondhatta és senki sem tudta őt meg­­c­áfolni, hanem másként áll a dolog harma­dik Napóleonra nézve; ö nem hivatkozhatik hasonló előzményekre, nem hasonló hatalomra és erőre; ö mint „inter duos litigantes tertius“ jutott hatalomra; — „par la volonté du peuple“ miként eleinte mondá, s miután ezúton hatal­mát teremtő volt, annak megszilárdítása végett hozzátevé „par la grace de Dieu,“ sigy a legitim fejedelmek sorába állitá magát, mi­után az Isten törvénytelen fejedelmet csak nem tűrhetne a trónon. Meglehet, hogy maholnap a „par la volonté du peuple“ phra­­sist egészen elhagyja, s ha ez valóban szándé­kában áll , akkor természetesnek találjuk, hogy nem akar új fejedelmet „par la volonté du peuple“ alkottatni. Szóval Napóleon csá­szár utólag maga riad vissza a „közvélemény“ szabad nyilvánulásától, melyet eleinte maga idézett elő; perezre elég merész volt azon óriást, melyet népakaratnak nevezünk, álmából felriasztani akarni, hanem mihelyt ez tagjait megmozgatni kezdé, a császár maga ijedten döbbent vissza saját tette elöl, s most alkalmasint azokkal fog tartani, kik amaz óriást újra álomba sülyesztendőnek tartják, hanem a felriasztás könnyebb mint az elalta­­tás,és a­ki egyszer Isten szabad levegőjét meg­­izlette, az nem egy könnyen tér vissza a mo­hos falak közé. A felriasztás remekül sikerült Francziaországnak; meglátjuk , mire megy majd az elaltatással ?! A hely. hitvallású dunamelléki, dunántúli és tiszántúli superintendentiák részéről az egyház és iskola ügyében ő császári királyi Apostoli Felsége előtt megjelent küldöttségnek*) alázatos előterjesztése. Császári királyi Apostoli Felség, Legkegyelmesb urunk! Mint a dunamelléki, dunántúli és tiszántúli helv. hitv. egyházkerületek kiküldött képviselői hódolat­teljes alázattal jelentünk meg Felséged előtt a végett, hogy egyházunk fenforgó rendezési tárgyá­ban tartandó közzsinat iránti kérelmünket, mely mind a négy superintendentia részéről a maga utján már külön külön fölterjesztetett, trónja zsámolyához letévén, e kérelmünket gyámolitó okokat röviden legmagasb figyelme alá terjeszszük. Midőn Felségednek 1851. dec 31-én közzé tett legmagasb kibocsátványában kimondatott, „hogy — cs. kir. Apostoli Felséged — minden törvényesen elismert egyházat és vallásfelekezetet a nyilvános közös vallásgyakorlat jogában, ügyeinek önálló kezelésében, továbbá a vallás-, oktatás- és jótékonyczélű intézetek és alapítványok birtokában és élvezésében megtartatni és védeni akar —ezen örök emlékezetre méltó fejedelmi szó elegendő volt arra, hogy egyházunk­ fájdalmasan érzett megszorit­­tatását mint csak ideiglenest türelemmel viseljük és fiúi bizalommal várjuk be, mig egyházi ügyünk an­nak idejében rendes és törvénye­s szokás­ szentesi­­tette után zsinat által eldöntetnék. Fájdalmas helyzetünkben megújult sőt növekedett reményünk Felséged magas kormányának 1854- dik évi julius 11-én 15,269-ik szám alatt kelt kegyes kibocsátványa következtében, mely nemcsak egyhá­zunk addigi kivételes állapotját némi részben meg­szüntette, hanem egyszersmind közel kilátásba tette. *) A Gyürky Pál titk. tanácsos úr által vezetett kül­döttség tagjai: Lónyai János titkos tanácsos ; Nagy Mihály a dunántúli kerület superintendense; Báthory Gábor helyettes superintendens; Balogh Péter he­lyett. Superintendens; S­á­r­k­ö­z­y Kázmér, S­á­r­k­ö­z­y József, Tisza Kálmán, Vályi János, Zsoldos Ignácz, H­u­b­a­y József, S­z­é­k­y Adalbert, Benedek Lajos, Nagy Zsigmond, Révész Bálint, V­a­y Dá­niel gróf, Teleki Gyula gróf, Lónyai Menyhért, M­á­r­i­á­s­s­y Adalbert, Dobos János, B­a­rl­a­g­i Mór és Gyürky Ábrahám, hogy Felséged magas kormánya régi jogainak s az 1798-iki 26-ik törvényczikk nyomán egyházunkat nemsokára azon helyzetbe teendi, hogy belrendezé­­sét maga eszközölhesse. Ily remények közt vettük Felséged vallás- és közoktatásügyi minisztériumának „a magyarországi evang. két testvérhitfelekezet egyházügyinek kép­viseletét és igazgatását tárgyazó törvénytervet oly kibocsátvány mellett, hogy a feletti véleményünket előadván, ennek nyomán egyházi ügyünk véglege­sen megállapittassék.“ Azonban midőn Felséged magas kormányának ezen atyáskodó gondoskodását nem lehetett tisztelet­­teljesen nem fogadnunk, másfelől hitvallásunk iránti szent kötelességünk és törvényes egyházjogainkhoz, hű ragaszkodásunk nem engedte, hogy ez ügy vég­elintézését azon az úton eszközöljük, mely elibünk kijelöltetett. Egyházunk törvényes jogai, melyek alapján az egyházrendezés egyedül létesíthető, oly közös jogok s az összes egyház oly elsajátithatlan kincse, mely felett rendelkezni egyes superintendentiának a do­log természete szerint nem lehet és fenálló hitelve­ink, törvényeink és kanonaink szerint nem is szabad.­­ A miért is valahányszor az 1848 előtti egyház­kerületi gyűléseken is a törvénykezésbe s különö­sen az egyházigazgatás módjába vágó kérdés került szőnyegre, mindannyiszor a gyűlés annak elintézé­sére magát illetéktelennek nyilatkoztatá s az ügy érdemleges eldöntését leendő zsinatra utasítá. Erősen hisszük , hogy cs. kir. Apostoli Felséged bölcs figyelmét ki nem kerülte azon tapasztalati igazság, miszerint a legüdvösebb tör­vények is, melyek nem az evangyéliumi hitfeleke­­zetnek belülről folyó vallásos meggyőződésén, hanem kívülről eredő kormányintézkedéseken alapulnak, távol attól, hogy a kedélyeket megnyugtatnák, in­kább mindig új aggodalmakat szülnek, mert azon elveket is megingatják, melyek az evangyéliumi egy­háztörvény által biztosított önállóságban gyökerez­nek.­­ A törvények és külhatalmak által garantiro­­zott békekötések erejével biztosított emez önállósá­gunk jogérzete is igényli, hogy közügyeink rendezése saját magunk egyetemének kebeléből indulván ki, úgy terjesztessék Fel s é­g­e­d legmagasb színe ek­be. Neveli az egyes superintendentiák részéről elkülö­nítve adandó vélemények útjáni elintézés lehetetlen­ségét még az is, hogy a vallás- és közoktatásügyi cs. k. minisztérium törvényjavaslatában az iskolák Ugye nem is említtetik, holott hitelveink szerint nekünk az iskolát az egyháztól elválasztani nem szabad s közös a meggyőződés, hogy az 179%-ik évi 26-ik törvény­czikk 5-ik §-a értelmében teljes önrendelkezésünk alatt álló iskolák nélkül a legczélszerűbb egyházren­dezés mellett is egyházügyünk tövemetszett fához hasonló. Felséges Császár és Apostoli Király! Midőn ezen lelkiismeretes meggyőződésünkből és vallásunk iránti buzgóságunkból eredeti szavainkat fiúi bizodalommal öntjük ki Felséged atyai szive előtt, egyszersmind hódoló tisztelettel és alázatosság­gal könyörgt­nk, méltóztassék Császári Királyi Felséged bennünket a törvényben gyökerező au­tonomiás állapotunkba a zsinatot megelőzőleg mié- AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD. REGÉNY ÍRTA MÁSODIK KÖTET. Folytatás. A furcsa ember. Thaddeus nem feleselt tovább a báróval; felvette a székről háromszegletü kalapját, palástját karjára ölté s mutatta, hogy menni akar. A báró megfogta a karját­. No, no, no, tisztelendő uram, mire való ez a hirtelenkedés? Minek már ez a harag? Hiszen ha kívánja, okosan beszélek, hanem erről a tárgyról nem lehet okosan beszélni. Kegyelmed most itt akar engem hagyni és menni Kassára, és felfedezni az egész tévedést és Victor urfit kiszabadítani a töm­­löczből. No ugyebár azt akarja ? — Nem tagadom. — De lássa, azt ne cselekedje. Az bolondság, az nem tudományos férfihoz illő dolog. Tisztelendő úr ismeri a mythologiát, tudja belőle Epimetheus histó­riáját, meg a Pandora szelenczéjét; ne lássa ilyen Pandora szelenczéje az, a mit tisztelendő ur ki akar most nyitni. Tanuljon Epimetheus példájából. — Én csak Krisztus példájából kívánok tanulni, szólt Thaddeus, kivonva kezét a báró úréból. Kadarkuthy útját állta s nem eresztette ki az ajtón. — Tisztelendő uram, lássa kegyelmed nem tudja, hogy mit cselekszik ? A ki a veszett kutyát kiszaba­dítja a kalitkájából, a ki egy bepecsételt levélben átküldi egyik országból a másikba a pestist, a ki egy gyilkos gyújtogatót megszöktet, az okosabb dol­got cselekszik, mint a­ki az én fiamat kiszabadítja arról a jó helyről. Meg fogják azt siratni százan, meg fogom siratni én, de senki sem fogja jobban meg­siratni, mint kegyelmed maga. Hagyja őt ott, ne avatkozzék a mi ügyünkbe. . . . A furcsa kis ember összetett kézzel s valódi buz­galommal könyörgött Thaddeusnak, a­mi őt csak még furcsábbá tette. Thaddeust nagyon felháboritó e jelenet. Ő is ké­p) Lásd „Pesti Napló“ 98. számát. Nes volt saját fiát tömlöczbe adni azért, a mit mások ellen vétett, de szivében megsiratta ; de együtt szen­vedett vele, — hanem arról, hogy valaki becsukassa a fiát azért, a­mit saját apja ellen vétett, s tréfát, gúnyt űzzön belőle, az meghaladta a gonosznak azt a mértékét, a­mit puritán érzelmei képesek voltak felfogni. Hanem hiszen báró Kadarkuthy furcsa ember, ez sokat megmagyaráz s fölmenti az em­bert attól, hogy tettei fölött szörnyüködjék; hanem egyúttal attól is, hogy vele vitatkozzék. Thaddeus még egyszer ajánlotta magát és komo­lyan mutatta, hogy menni akar. — Csak még egy perczig maradjon tisztelendő uram, valamit akarok mondani : (— egyik kezével megfogta a tisztelendő ur tógája elejét, a másikkal bizonyított) lássa, engedjen magának egy okos szót mondani : — hátha én adnék a sárospataki colle­­giumnak negyvenezer forintot. — Micsoda ? szólt szemet meresztve Thaddeus. El nem gondolhatta, hogy mit akar ez megint ? — Meg egy szép arany billikomot ezüst korsóval a k. . . i urasztalára. — Mi oknál fogva. — Van egy igen szép állatgyüjteményem, biblio­­thecam is, nevezetes tárgyak physicum muzeum szá­mára. — Nagyságos uram, én nem értek semmit. — Hát én ezt mind oda ajándékoznám a k . . . i nagy gymnasium számára, a hol tisztelendő uram lelkész , még uj harangokat is öntetnék az eccle­­zsiának. Thaddeus mind jobban bámult és nem értett. Kadarkuthy még nagyobb tűzzel folytatta az ár­lejtést. — Holtom után pedig fundatiót hagynék három tanszékre, a­hová azt tisztelendőséged rendelni leg­jobbnak találná. . . . — Köszönöm, köszönöm, de miért ennyi szép ígé­ret ? én nem tudom felérni. — Csupán azért, hogy hagyja a fiamat ott, a­hol van. Thaddeus úr erre már komolyan felpattant : — Nagyságos uram ! Farizeusok vénjének tetszik e engemet nézni, a kit meg lehet vesztegetni világi vagyonnal, hogy ne cselekedje az igazságot ? — Hisz nem magáért, de hitének, feleinek előme­neteléért. Thaddeus puritán büszkeséggel felelt: — Az én hitem ne köszönje gyarapodását igazság­talan tettnek! — Gondoljon tisztelendő uram a nemes czélra. Ajánlataimban nem saját hasznát mellőzi el, hanem a közönségét; az egyház, az iskola jóvolta az, a­mit kinálok tenyeremen nyújtva s a mit kegyelmed ke­zemből kiüt; pedig hiszen a­mit kérek, az semmi. Nem kérem, hogy mondjon hamis tanúbizonyságot, hanem csak azt, hogy hallgasson el egy olyan titkot, mely miatt most szenved egy ember, de ha ki lesz mondva, szenvedni fog ötven. Hát van ebben valami? — Nagyságos uram. Nálam a czél nem szentesíti az eszközt; én nem vagyok Loyola követője. Feleim tanuljanak boldogok lenni a szegénységben, erősek a szűkölködésben s dicsekedjenek ne a gazdagság­gal, hanem a kitüréssel. Én részemről, ha Jeruzsá­lem felépüléséről volna is szó, és az nem kerülne egyébbe, mint egy elhallgatott szavamba, mely egy méltatlanul szenvedőt kiszabadít; és volna az a szen­vedő fiamnak gyilkosa ; nem hallgatnám el azt, ha­nem kimondanám. Kadarkuthy boszosan toppantott lábával, de kezé­vel mégis megszok­ta Thaddeus kezét. — Derék ember. Meg kell vallanom, hogy derék ember. Ostobaságot cselekszik ugyan, de derekasan cselekszi. Azonban maradjon itt nálam legalább egy napig. Egy óráig sem uram. Vétek volna tőlem minden elhalasztott pillanat, melyben kötelességemet tenni mulasztanám. — Hátha lovai ki vannak fáradva, kocsiját leitat­ták ez alatt. — Megindulok gyalog. Tanuló koromban úgy utaz­tam be az országot, nem idegen ez előttem. — No azt mégsem fogja tenni. Majd én befogatok magam. Ne féljen, jó csendes lovakat adok, nem for­gatják fel, csak addig üljön le nálam, míg befognak. Ne üljön le hát, szentelje meg ezt az én istentelen barlangomat. Thaddeus kénytelenül leü­lt; a báró az ajtó felé ment ,­ ott megállt és felkaczagott. — De az mégis halálra nevetni való tréfa, hogy én saját lovaimon küldöm be Kassára azt, a­ki a fiamat ki akarja a tömlöczből szabadítani. Tulajdon lovai­mon ! Éú! Borzasztó nevetséges, ha elgondolom. Még odakinn is folyvást nevetett e furcsaságon. Néhány percz múlva visszajött, akkor egészen ko­moly volt az arcza, meg hangja is más volt, mint eddig, nyugodtan, érzéssel beszélt. — A hintó készen áll tisztelendőséged számára. Tehát csakugyan komoly szándéka Kadarkuthy Vic­­tort kiszabadítani ? — Mondom. — Minthogy kegyelmed ezt fogja tenni, ime nézze, itt van egy levél. (5t fekete pecsét van rajta; — ez a levél foglal magában valamit, a mi tisztelendősé­­gedre nézve igen nagy kincs, — iszonyú nagy, szá­mokkal ki nem fejezhető, mesés nagyságú kincs, — a Dárius kincse. Az ebben a levélben van. Tetszik látni a külső feliratról, hogy én ezt a roppant kin­cset végrendeletben kegyelmednek hagyományoz­tam , hogy életében legyen boldog általa; de már most neheztelek kegyelmedre és nem fogja azt tőlem megkapni. Hanem azt cselekszem, hogy rábízom e kincset a k... i lelkészi hivatalra azon hivatalos uta­sítással, a hogy midőn elhozza a nagy kaszás gazdája azt az órát, melyben kegyelmednek is a learatott kévék számát kell szaporítania, midőn lelkésztársai kezéből felveendi utoljára az urnák testét, akkor nyissák fel e levelet, adják át ezt a mérhetetlen kin­cset, hogy lehessen annak birtokában néhány óráig, s elmondhassa, hogy egy bolond ember jövendölése szerint, halála óráján volt legboldogabb, — addig tessék szenvedni velem együtt, a mit az élet oszt kegyelmesen. Nem tartóztatom tovább. Thaddeus megbajta magát s egy perczig sem gon­dolkozott tovább a mondottakon. Bolondság ez is, hasonló a többiekhez, mik a furcsa ember fejéből származnak. (Folytatjuk.) Magyar könyvészet. 194. Pályakezdők. Regény az irói életből. Irta Koma­­r­o­m­y Fersnez. III-ik kötet. Pesten, nyomatott Gyurián Józsefnél. 1857. 12-rét 169 lap. 195. Bozóky. Magyar egyházi halotti énekeskönyv keresztény katholikusok számára. Irta és szerzette Bo­zóky Mihály, ar anyszentegyház tagjainak legkisebb szol­gája Maróthan. Pest, 1857. Nyomatta s kiadta Trattner­ Károlyi. 12-rét, 170 lap. 196. Gyurits Mondattan. Tanodái és magánhasználatra készité Gyurits Antal. A nőnevendékek könyvtára II. fü­zete. Pest, 1857. Lauffer és Stolp tulajdona. Nyomatott Gyurián Józsefnél. 8rét, VIII. és 108­1.

Next