Pesti Napló, 1857. szeptember (8. évfolyam, 2286-2310. szám)

1857-09-26 / 2307. szám

219-2307. 8-dik évi folyam. Szerkeszt«» szállása Ufi-oteza S-dik axám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztős­éghez intézendő. Bérmentetlen levelek Csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztési iroda: gyetem-aréna 2-dik szám, 1 ed emelet, 1857. Szombat, sept. 26. Előfizetési feltételek: ii­la­eló-hivatal, Egyetem utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. HirrlotnnAnvrok­ JjJg ,6 hasíbon petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. III. nirUcLllick­y d­K. Uljct külön IQpkr.Magin vita Ghas&bos petit sorSptr Vidékre, poétán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre . .... 8 frt p. p.­­ Pesten, hárhoa hordva, Évnegyedre . . . . 8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS PESTI NAPLÓ S57. October—decemberi negyedévi folyamára. BUDA­PESTEN, házhoz hordva 3 pfrt. VIDÉKEN, posta-küldéssel 4 frt. pp. A lap nagy elterjedése mellett a lapunkban a hirdet­és a t. hirdetőkre nézve nagy előnynyel lévén össze­­kötve, bátorkodunk a t. közönséget mentül gyakoribb hirdetésekre felhivni. Egy petit sor háromszori hir­­detésnél 4 párral számittatik. A „PESTI NAPLÓ" kiadó hivatala. PEST, Sept. 26. Tájékozás (Fk.) „A jelen nem levők nem fognak fel­­ildoztatni“, igy hangzik a franczia félhivata­los lap egyik varázsformulája,a­­mely által a gyam­ ördögét Európa szivéből kiűzni törek­szik. Mi úgy hisszük, hogy a jelen nem levők már ipso facto fel vannak áldozva az által t. i., hogy nincsenek jelen s az ő érdekeiket is érintő tanácskozmányban részt nem vehetnek. A „jelen nem levők“ közt legeslegelső sorban Ausztriát találjuk. Hogyan jutott ő e helyzet­be, mindnyájan tudjuk. Ha Párisban „határo­zatlan“ politikát vetnek szemére, ez állítás­nak lehet értelme, habár nem az, mit most a Szajna mellett bele­fektetnek. Miután az oszt­rák had a Dunafejedelemségeket megszállotta, úgy látszik, eddig még nem teljesen ismeretes okokból lényeges fordulat történt a bécsi ka­binet politikájában, mintha máskor rakta vol­na le az alapot s ismét más alkotta volna az építményt, melyet aztán ráállítottak. Miért ne szólhatnánk most nyíltan, miután a dolog úgy is messze hátunk megött fekszik ? A megszál­lás az elfoglalás előjátékának látszott, az elő­­­játék nagyszerű, tán véres drámát reméltetett; a következés közönséges családi színművet mu­tatott fel, melyben némi viszálkodás után min­den csendesen végződik. Nagy befolyással lehetett akkorában a nyugati hatalmak azon nyilatkozata, hogy semmiféle hódítás vagy hatalomtágítás nincs szándékukban. Most utólagosan csakugyan valószínű, hogy a nyűgöt nem igen ellenezhette volna, ha Ausz­tria a Dunafejedelemségekre nézve még erélye­sebb lépést tesz, hanem akkorában a bécsi kabinet nem tudhatta, hogy azon seb, melyet ő a porta souverainitásán ejteni vonakodott, ké­sőbb épen franczia kéz által bár más alakban mégis fog rajta ejtetni. A Dunafejedelemségek birtokáért Ausztria tán háborút indított volna Oroszország ellen, hanem oly platonicus viszonyért, a minőt Francziaország színlelt, Bécsben nem akar­ták egy hosszadalmas harcz áldozatait ma­gukra venni. A bécsi politikának Párisban legfölebb azt vethették szemére, hogy Fran­­cziaország szavainak feltétlen hitelt adott; a­helyett, hogy a priori Napóleon császár he­lyeslését vagy nem helyeslését vették a köve­tendő eljárás finor mértékéül, talán jobb lett volna, teljesen önállóan fellépni s a nyugatot utólagosan a fait accompli helyeslésére kény­szeríteni ?! Egyébiránt hálátlan és czél nélküli munka, azt fejtegetni, a­mi történhetett volna; elég az, hogy Francziaország szemfény vesztege­tése az ausztriai politikát félutáni megállapo­dásra bírta s azon nézetnek szerzett túlsúlyt, mely az Oroszország elleni háborút már elei­től fogva s úgy­szólván elvből ellenezte. Ha­nem Ausztria habozását Francziaország talán nem annyira scrupulosus lelkismeretességnek, mint inkább annak jeléül vette, hogy Bécsben Oroszországgal még sem akarnak végképen meghasonlani s a jövőbeni szövetkezés lehetősé­gét maguknak nyitva kívánják tartani. Ily terv­től leginkább Napóleon császár félhetett s igy — midőn Ausztriát egyfelől a most nagy garral felhányt „határozatlan“ eljárásra kényszerítő — maga a legrövidebb után törekedett Orosz­országhoz közeledni, hogy Ausztriának ama szán­dékait, ha valóban létez­nek, idejekorán túlszárnyalja. Ez sikerült, oly jól sikerült, a mint a fran­czia császár tán maga sem várta volna. Azon pereztől fogva, melyben Ausztria po­litikája a fejedelemségekben positiv czélját vesztette s egyedül negativ szerepre szorítko­zott, a bécsi kabinetre nézve megszűnt azon lehetőség, hogy komoly és tartós szövetséget kössön más hatalmakkal, miután erre minde­nekelőtt positív czél kell. — így támadt Ausz­triának elszigeteltsége. Francziaország mindinkább kilépett a Du­nafejedelemségek irányában­ valódi szándékai­­val, Oroszország ezekkel egyetért, Anglia pil­lanatnyi tehetlenségbe sü­lyedt legalább Euró­pában s egyelőre azon két hatalom felé hajlik, melyek neki legtöbbet használhatnak vagy a legtöbbet árthatnak, és Poroszország politiká­jának ingadozó mérlegében e peretben az ausztria-ellenes indulat bírja a túlsúlyt. Ezen négy hatalom közt Franczia­ és Oroszország a vezető s e kettő legalább a Dunafejedelem­­ségekre nézve határozottan tudja, mit akar,­­ ugyanazt t­­i­­mit Ausztria nem akar. Ez utóbbinak e szerint most két út közt van választása : vagy az eddigi nézetek mellett állhatatosan maradván, az ellenfél terveit, me­lyek már most nemcsak formakérdésekre vo­natkoznak, hanem a dolog lényegébe vágják a fejszét, a legvégsőig ellenezni, és (mi minden államban a legbiztosb támasz s a kültekintély­­nek legnagyobb biztosítéka) a népek lel­kesedését választván fötámaszul — heroi­ Nevelést irányeszmék. III. Nem kevésbé támogatja a szülőt gyermeke nevelésében az önmegtagadás. Tagadha­tatlan, hogy gyermek- és ifjúkorunkból a szü­­­lei ház és azon korból, melylyel érintkeztünk, szállottak reánk olyan szokások, melyeket, ha magunkban szigorú bírálat alá vetünk, magunk is olyanoknak fogunk találni, melyeket sem másban sem kivált gyermekeinkben nem örö­mest látunk. Ilyenek többek között az élvezet­nek elszámlál­atlan sokféle, ilyenek az úgyne­vezett indolentia ezer nemei. Sokszor az efélék annyira második természetévé válnak az em­bernek, hogy tőlök megválni lehetetlenségnek tartja. Igen ám! de ezt a szülőnek magával elhitetni nem szabad, neki gyermekei az el­sők, maga azután van, neki családi boldog életéért s ebben a haza felvirágzásáért kell élnie s épen ezért neki meg kell önmagát ta­gadni, le kell mondani minden bal és káros szokásról, ha az mindjárt élvezete volna is, gyermeke, családja és hazája javáért, neki ezekért mindent nélkülözni, sőt ha kell eze­kért nemcsak önmagát megtagadni szükség, ő ezekért életét is feláldozni köteles. Ő neki élő erkölcsi példányképpé kell magát alakítnia, bármily nehezére essék; mert ha ezt nem cse­­lekszi, miként kívánhatja, hogy gyermekei mások legyenek, mint a­milyen példát ő maga mutatott nekik. Látni való csak ezen rövidke vonásból is, mily fontos a szülő életében gyermeke neve­lése körül: a meggondoltság és önmeg­tagadás; látni való, hogy e két fő szempont körül forog a gyermekek helyes nevelése, vagy ezek elmulasztása esetében, a gyermekek örök kárhozatra vetése. Ezekhez járul még a szi­gorú kitartás és következetesség, melyek nélkül ama két feltétel holt betű. Ha már a szülő magát ilyen értelemben ne­velővé képezte, ha ezen maga elébe tűzött pá­lyán tántoríthatatlanul halad, lehetetlen, hogy ha bár­milyen rosz­hajlamok legyenek is gyermekében, azon czélt, miszerint gyerme­kében az erkölcsi egyént tökéletesen kiké­pezze, el ne érje. Eléri minden bizonynyal, mint ezt elérték sokan, kik ezen után halad-­­ tak; megvető a tökéletes és biztos alapot, mer I­lyen nemcsak családi boldogságát, nemcsak gyermeke, hanem a haza szebb jövőjét is fel­­építendi. De itt még nem állapodhatik meg, mert ámbár a nevelésnek a jó erkölcs a biztos alapja, az erkölcsi helyes nevelés magában még­sem elég az ember szellemi erői kifejté­sére ahhoz, hogy az emberi szellem az élet s végre a nemzeti élet alaptőkéjévé válhassék, a gyermek szellemére az erkölcsi hatásnál, még egyébféle hatás is kívántatik, és ez a lelki tehetségek arányos kifej­tése. Valamint pedig a gyermek erkölcsi élete kifejtésére megkívántató tulajdonokat mint : meggondoltság, önmegtagadás, kitartás és kö­vetkezetesség, tanulnia, mindenekfelett meg­szoknia kell a szülőnek; épen úgy kell a szü­lőnek tanulni azon művészettel párosult tudo­mányt is, mely szerint gyermekei lelki tehet­ségeit arányosan fejtegesse ki. A szülő ezen munkája csaknem ott kezdő­dik, hol az erkölcsi nevelés, a bölcsőnél, és valamint az erkölcsi nevelés a jó példaadás és szoktatásban áll, úgy nem áll másban a lelki tehetségek arányos kifejtése sem. A­mint a gyermek eszmélni kezd, észre veszi, hogy kö­rülte emberek és egyéb természeti tárgyak van­nak, lelkitehetsége első nyilatkozványa, az é­r­­zés csakhamar átmegy a figyelmezés és ismerni akarásba, s ha a szülő a lelkite­hetségek ezen nyilatkozványait öntudatosan tudja, gyermeke lelki tehetséges kifejtésében szinte öntudatosan járhat el, kifejtheti gyer­meke ismerőtehetségét, fokozatosan figyelmez­­tetvén azt szorgalmasan eleinte csupán a tár­gyakra, azontúl a tárgyak részeire, mely mun­kálkodása által észrevétlenül fejtegeti gyer­mekében az értelmet. Mihelyt pedig a gyer­mek értelemmel kezd valamely elébe került tárgyon vizsgálódni, mihelyt okoskodó kérde­­zősködései utján tárgyakat és részeket külön­böztet és egybehasonlít, már i­­­é­­ is, s ha még ezekhez a szülő arra is törekszik, hogy a lá­tott és hallott dolgokat olykor mulatságból ve­le képzelteti, elbeszélteti, tehát képzelő és emlékező erejét ilyen móddal fejtegeti; már akkor eszes gyermeket képezett. Ha a szülő ezen czélját biztosan akarja el­érni, épen nem szükséges ezen tervet olyan formán, mintha leczkéket akarna gyermeké­nek adni, órára venni, sőt ellenkezőleg legna­gyobb fogása, mondhatni művészete abban fog állani, ha mindezeket úgy intézi el, miszerint a gyermek, hogy ez a munka az ő tanítá­sára van szánva, észre se vegye. Vezérelheti a szülő gyermekét ilyen módon játékai és saját munkái közben, hiszen a gyermekek munkáinkban alkalmatlanságunkig körültünk szeretnek forgolódni, sőt tevésvágyakkal gyak­ran akadályoznak is bennünket. — Ezen al­kalmakat kell, még ha mulasztanánk is vala­mit dolgainkban, minél gyakrabban az ő lel­ki tehetségeik arányos fejtegetésére felhasznál­ni, ezen alkalmakkor kell őket a munkára reá szoktatni, még játékaikat is, miket ők maguk *) A „Patrie“ második czikkében. L. „P. N.“ sept. 23. számát. „Francziaország.“ Szerk. HYPERION. IRTA LONGFELLOW. I. KÖNYV. (Folytatás. *) Ötödik fejezet. Jean Paul, az egyetlen. Ilyen beszélgetések közt telt el az ebéd ideje. Ez­után Flemming a székesegyházba ment, Vecsernyére harangoztak. Egy kék egyenruhás, pofoncsapott ka­­lapo­s bíborvörös bugyogójú inas vezetgette őt nagy kevélyen mint egy kakas, a boltozatok alatt. E fon­tos ember átvezette Flemminget az egyházon, meg­mutogatta neki a chorust, nehéz metszete tölgyfa­székeivel , a barna kőbe metszett szép alakokat a püspökök sírboltja felett. Aztán egy mellékajtón a szent Willigis ódon kolostorcsarnoka alá vezette. Az alacsony góth éveken át tolult be a napsugár azon sírkövekre, melyek alakjai és feliratai több nemze­dék nyomdokain át, csaknem egészen elmosódtak. Itt van Frauenlob troubadour sírja. Képe, a falban ki van vágva, szép élesen jelzett vonások! Alatta egy dombormű áll, mely a költő temetését ábrázolja. Nők vitték a sírba, kiket mig élt, magasztalt, s innen van Frauenlob neve. — Ez tehát, mondá Flemming, nem Knochenlob, de meiszen­ Frauenlob Henrik sírja, ki egy kevéssé érzékies, egy kevéssé szerelmes dalokat irt. De hol ?) Lásd P. N. 217-dik számát, nyugszanak vágytársa és ellenfelének, az édes dal-­ nők Regenbogen Bertalan hamvai ? ! Csakúgy odavetve mondta ezt, de a kalauz hozzá­­intézettnek tartotta a kérdést és válaszolt : — Nem tudom. Nem ehez az egyházhoz tartozik... Jóformán éjszaka volt, midőn Flemming a mann­­heimi kaput elérte, és a hoszti főutczán oly csende­sen haladt át, hogy úgy tetszett neki, mintha vége se lenne. Az út mindkét oldalán a boltok ki voltak világítva, s itt ott az ablakoknál egy egy arczot, s a lámpafényben jövő menő alakokat szemlélt, melyek egy pillanatra láthatók lettek s aztán a homályban tűntek el. Különös gondolatok foglalkodtaták elmé­jét, mint átalában az utazónak gondolatai, ki először lép egy idegen városba. Ez a kis világ századokkal előbb fenállott, mielőtt ő ide jött volna, és még szá­zadokig fog fenállani, miután az utas távozott is. Azon ezer meg ezerek közül, kik e várost lakták, ő talán nem ismert senkit, és viszont, mit tudtak azok az utazókról, vagy mit törődtek miatta, ki a szűk postakocsiban, attól fáradtan s az esti széltől át­fázva , az utczakövezeten csendesen haladt. Va­lósággal ez a világ nálunk nélkül is fenállhat, csak­hogy ezt mi nem akarjuk elhinni. Ha a postakocsi halottas kocsi leendett, ez a heidelbergi emberekre nézve egészen egyforma lett volna — de nem Flem­ming Pálra nézve. A város másik oldalán azonban a vár és Károly­­kapu közelében, egy melegen érző szív várt elfoga­dására ; barátja Hohenfels báró szive, kinél kellett volna a telet Heidelbergában töltenie. Alig állapo­dott meg a kocsi a vasrács előtt s futt a postakocsis sípjába, hogy egy utazó megérkezését jelentse, mi­­l­den a báró, szolgáival együtt előjött, s néhány pil­­l­­anat múlva, az egymástól sokáig elvált barátok egymás karjaiba omoltak, s Flemming mindenik or­­czájára és ajkára egy egy csókot kapott, a barátság záloga és pecsétéül. Sokáig tartották egymás kezét megfogva s néztek egymás szemébe és mindenik be­­tüszerint és ábrázolatilag látta maga magát; betü­­szerint,a mennyiben a szemekben képök tükröződött, és ábrázolatilag, a­mennyiben mindenik elképzelte, mit gondolt a másik róla több év lefolyása után. Az este és estély, barátságos kérdezősködések és reménykedések közt telt el; szóltak egyébről is, mint a nyúlpecsenye és jánoshegyiről s késő éjfélig fenmaradtak, azon gondolatok, érzések és örömök­kel foglalkozva, melyek fiatal emberek szivét betöl­tik , kik már élveztek, szenvedtek, reményltek és csalódtak. (Folytatjuk.) —««*H— TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Észrevétel a „Magyarok Életrajzai" I. füzetére az Andrásy és Apor család eredetét illetőleg. (Vége.) A mi Kerékgyártó előtt feltűnő, és különösnek tet­sző azon körülményt illeti, hogy Katona Hist. critic. VI. köt. élőbeszédében az Andrásy család eredetét tárgyalván, Andorást, s az ő említett bajnoki tet­tét és Erdély kormányzójává neveztetését felhozza; és mégis Hist. critic. I. köt. 50 és követk. lap, hol sz. István koronázási ünnepét tárgyalja, Andorást nem említi: ezt vagy annak lehet tulajdonítani, hogy azon írókban, kiket Katona ezen ünnepély leírásában kútforrásokul használt, nem lévén A­n­d­o­r­á­s meg­említve, ő sem akart itt olyasmit felhozni, mi az ál­tala használt írókban nem foglaltatik ; vagy pedig onnét lehet magyarázni, hogy talán az Andrásy csa­lád eredetére vonatkozó ezen adat csak későbben jutott Katonának tudomására, és vonta figyelmét ma­gára, és midőn említett munkája I. kötetét írta, ak­kor még ezen adatot vagy nem ismerte, vagy figye­lemre méltónak nem ítélte, a mi a legolvasottabb és legtudósabb íróval is megtörténhetik, s mégis történik. Egyébiránt hasonló eljárásra több írónál akadhatni: igy p. o. Fasching Ferencz „Nova Dacia“ czimű munkája V. részének élőbeszédében a Kornis nemzet­ség eredetét és történetét tárgyalván, magasztalja Kor­nis Boldizsárt, ki Bátory Gábor kicsapongásai s erősza­koskodásai ellen a jogot és igazságot, az elnyomott ártatlanságot és megsértett becsületet oly elszántság­gal védelmezte és megrója Bátory Gábort, ki e jeles hazafit a jog és igazság védelmeért kivégeztette; és mégis az emlitett iró nevezett munkája V. részének 1-je és követk. lapjain, hol e fejedelem országlását és tetteit írja le, Kornis Boldizsárnak igazságtalan kivégeztetését egy szóval sem említi. Van még egy pont, mit fölebb kell vala felhozni, de még itt is meg lehet említeni. T. I. Gyöngyösi és Bartholomaeides előadása szerint Andorásnak fiai voltak : J­ó­z­s­a, ki III. Henrik császár elleni, V­i­d­a, ki Béla herczeg pártján Endre király elleni harczban esett el, és László, ki atyja tisztségében maradott, a ettől származott az Andrásy nemzetség, a mint ezt Kerékgyártó is felhozza. Már a székely krónikában Andorásnak Józsa és Vida nevű fiai is említetnek, még pedig mint szerepelő szemé­lyek , csak Lászlóról nincs emlékezet. Ugyanis­­ a krónika előadása szerint, midőn a pogány besse­­­­nyők sz. István halála után a Gyimes főidén túl cus erőmegfeszitéssel, — minden paczálás nél­kül, politikájának diadalt kivívni; ~ vagy pedig, ha a körülmények ily vállalatnak nem kedveznek, s a béke minden áron, fen akar tartatni, az ellenkező nézetek kibékítésére — szükség esetén új tényezők igénybe véte­lével is — kezet nyújtani , s Orosz- és Francziaország felé közeledvén, az európai concertbe ismét belépni. Ezen utak melyike fog választatni ? erre ta­lán már a legközelebbi napok meghozandják a választ.

Next