Pesti Napló, 1857. november (8. évfolyam, 2338-2362. szám)
1857-11-08 / 2344. szám
256—2344. 8-dik évffolyam. Szerkesztő szállása: Urintesa 3-dik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Egyetem-utcda, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Vasárnap, nov. 8. Előfizetési feltételek: Festen, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 3 frt p. p. Félévre...................6 frt p. p. Tj*j 1 /Trűk hasábos petit sor háromszori hirdetésnél 4 p. kr. Rémraetmenyek tlljd .lyegdíj fülön 10pkr.lfa|in vita 6h«»ibog petit sor 5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem-utcaa 2-dik szám, 1-ső emelet, Vidékre, pest in Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. PEST , nov. 8. Tájékozás. (FK) E napokban Európa három országában miniszterkrízisnek voltunk tanúi : Törökországban, Spanyolországban és Belgiumban; e három birodalom történetesen egyszersmind három különböző kormányrendszernek is képviselője . Törökországban a legmerevebb absolutismus uralkodik . Spanyolország kormányrendszere mixtum compositum az absolutismus és alkotmányosságból, a kéz Jakabé, de a hangosaué, a forma alkotmányos, de a lényeg absolutisticus, végre Belgium a tiszta alkotmányosság hazája. A három miniszterkrízis igen érdekes öszszehasonlításokra ad alkalmat. Egy török diplomata , ki egyszersmind miniszter, megbukik s magányba vonul, bukása után a helyzet se nem jobb, se nem roszabb, mind annak előtte. Törökországnak a külhatalmaktóli függősége nem növekedik, mert az már lehetetlen, de fügetlensége sem, nincs ok, az uj kabinettel megelégedni, de azért ez egy hajszálnyival sem roszabb a réginél. Egyszerre azultán meglátogatja a megbukott minisztert s néhány nap múlva nagyvezírré nevezi ki. A muzulmánok fejeket csóválják s miután egy ideig feltázott szájjal — a csodálkozás közönséges nyilvánulásával — álltak, tova ballagnak; két óra múlva már senki sem szól a nap eseményéről s ha külföldi követségek nem volnának Szambulban, a birodalom határain túl alig tudna valaki a krízisről. A nép régen tudja, hogy ő mindig a megvertekhez tartozik, bárki legyen is győztes: e gondolat minden politikai öntudatot megöl, a közügyek iránti érdek elvesz, a nép semmiféle politikai elv mellett nem lelkesül s ha egy két régi hagyomány nem volna, ha szükség esetén a vallási fanatismusba nem lehetne kapaszkodni, a kormány sohasem volna képes e lusta tömeget mozgásba hozni. Ezek a török kormányrendszer következményei s hogy ennek gátjai erőszakosan át nem töretnek, azt csak annak közönhetni, hogy ama rendszer a nép miveltségi fokával a legszebb öszhangzásban áll. A kormányrendszer körüli változások tehát Törökországban látható és a népbe is hatoló küzdelmek nélkül történnek. Spanyolországban másként áll a dolog; az uralkodó akarata ott is egyedül döntős iránytadó, ámbár alkotmányos formák mögé rejtőzik. Még Narvaez is, midőn a kormány élére lépett, nem merte e formákat végképen mellőzni, még az ország némely szabadságait is el akarta ismerni, hanem azokat nem kész alkotmányból, hanem az ország saját fejlődéséből származtatni, azaz a népet ezen szabadság számára nevelni. E törekvés hajótörést szenvedett, először, mert az ily terv foganatosítására mélhatlanul szükséges egység a minisztériumban nem létezett és másodszor, mert a legmagasb körökben semmiféle szabadságot nem akartak, még a természetszerűen fejlődőt sem. A királyné Bravo Murillohoz fordult, ki a moderációkhoz tartozik ugyan, de mégis aránylag legközelebb áll az absolutismushoz ; a szemfényvesztést általa legjobban vélték folytathatni, azaz alkotmányos külszín alatt absolutisticus módon kormányozni. A combinátió nem sikerült s most nem maradt egyéb hátra, mint december 2-ik-féle államcsint merényelni, ha — erre elegendő bátorság lett volna. Hanem ez nem volt, az absolutisticus párt azt mondván : aut Caesar aut nihil, nem akart pactálni s igy — elég furcsa játéka a történetnek — a tulreactionar törekvésekből féligmeddig szabadelvű minisztériumot látunk keletkezni. Az őszinteség hiánya szülte ezen monstruosus eredményt s micsoda, ha mindenki azt hiszi, miszerint ily korcsszülött hosszuéletű nem lehet. Az absolutisták megijednek ezen eredménytől, a szabadabb elvűek pedig nemsokára meg fognak győződni a qui pro quoról, azaz, hogy tulajdonképen nem őket akarták trónra juttatni; az ország folytonos izgatottságban marad, mely minden párt sorain átrezeg. A kormány körüli változások tehát itt küzdelemmel járnak, de az ármány és szenvedély rendetlen és nemtelen küzdelmével! Belgiumban az ország felétől az utolsó polgárig mindenki az alkotmányosság elvétől van áthatva; pártok ott is vannak, mindegyik a maga jelszava körül gyülekezik s az ellenfél ellen küzd,— de alkotmányellenes párt nincs! Az alkotmányosság ott nem czégér, hanem valóság, a népszuverainitás nem puszta szó, hanem vérrel hússal bíró fogalom. A forma nem lépett a lényeg helyébe; a minisztérium alkotmányos államokban lelép, ha a kamrákban kisebbségben marad, mert az alkotmány a kamrákat tartja a nép akaratra formaszerű kifejezésének. A belga minisztériumak ennél fogva most nem volna oka lelépni, mert a legújabb választások nem parlamenti, hanem községi választások voltak; a minisztérium, ha egyedül a formához ragaszkodik, ignorálhatta volna e választások jellemét, mely azt tanúsíta, hogy az ellenzék több rokonszenvre talál az országban, mint a kormány, de nem ignorálta, mert hatalmát csak addig tartja jogszerűnek, míg azt a nemzet többségének akaratából bírja; mihelyt ez többé nem mondható, a kormánynak változnia kell. E változások tehát itt is küzdelemmel folynak, de a férfias meggyőződés, az érett politikai öntudat, nemes küzdelmével. Az olvasó maga fogja megítélhetni, melyike e három országnak leginkább irigylésre méltó. Bizonyos oldalról szánakozó, ha nem gúnyos mosolylyal néznek le azokra, kik az alkotmányos kis Belgium helyzete mellett rajongnak ; mások egyenes eretnekséget látnak ebben. Ugyanez történt azokkal is, kik először állították, hogy a nap áll s a föld mozog; e hit terjesztőit tűzzel vassal pusztították; máglya s kinpad vala jutalmuk s ezren meg ezren ujjongva látták vérezni ezen áldozatokat, kik a jövendő nemzedékek felvilágosultságába vetvén hiteket, reményeket — még a lángok közepette se tudtak egyebet mondani, mint — „e par se mueve“ (azért is mozog!) TUDOMÁNY, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Külirodalmi szemle. Desshichte der französischen Literatur seit der Revolution 1789. Von Julian Schmidt. 1. 2. Lief. Leipzig. L. Herbig. 1857. I. thy. Szóltunk annak idején Schmidt Julián német irodalom történetéről, mely két év alatt három kiadást ért. E ritka sikert a mű érdemének csak mellékes jeléül tekintsük bár : az irodalom kegyelői előtt constatirozott dolog, hogy Schmidt Julián Németország jelenkori leggeniálisabb hralomtörténésze. — ő német tudományosság mellett franczia szellemmel bir, mely amazt ízletessé teszi; s képzelődés melegével annyi józan észt köt egybe, mely nélkül a reáliskola feje nem lehetne. Jelentékenysége ellenzékének támadásaiból is kitűnik. Minden, mi német iralmi története ellen alaposan fölhozatott, egykét lényegtelen adathibából állott, mig fényes tulajdonságai a vitából még fényesebben derültek ki. Az előttünk fekvő franczia irodalmi történetben szerzőnek ugyanazon jeles tulajdonaira s hibáira ismerünk. A főeszmék fölállítása, melyekre osztályozható a félszázad szellemi törekvéseinek soknemű ágazata, nem igaztalan, de az egyesek alárendelése e főeszmék alá, néha önkényes. A mű szerkezete kissé laza; mintha egyes szakaszok önállólag, egy egészrel tekintet nélkül dolgoztattak volna ki, s csak azután soroltattak be egy később fogalmazott rámába. De ezen egyes részletek vagy ha tetszik töredékek annyi szellemmel s gonddal dolgozvák ki; — az egyes írók jellemzése oly találó, vagy legalább oly elmés; az egyes művek bírálata, habár néha subjectiv is, annyi jeles észrevételt tartalmaz; s egészben véve annyi elevenséggel bir, s annyi öngondolkodásra ébreszt, miszerint az ő tolla által az iralomtörténészet, mely eddig tanulmány volt, elbájoló olvasmánynyá lön. Magából értetődik, hogy ily tulajdonok nélkül nagy merészség leendett egy német írótól, a franczia irodalom történetébe fogni; és ha német író erre egyátalán, Schmidt Julián kiválólag birt hivatással. Mint mondák, ő német tudománynyal franczia szellemet köt egybe; a szellemet nem egyedül „esprit“ értelmében véve, hanem értjük azon hajlékony s fogékony franczia szellemet, mely oly könnyen veszi föl magába a kívüle állót s idegent. Schmidt német nemzeti érzelemmel bir, s a német nemzet érdekeiért buzog; de nem bir azon lipcsei csata utáni „franzosenfresser“ nemzeti érzelemmel, mely jó ideig oly szivesen s egyedül szivesen látott, egyedül loyális hazafiság volt a német cabinetek szemében; s melybe még e mai napig is sok liberálisnak tartott journalista, kiválólag és tudós philister helyezi a német patriotismust. — S. J. épen eléggé szereti a franczia nemzetet, hogy jeles tulajdonait fölismerje, s szellemi életének sajátságaiba mélyedni tudjon. Pedig ez az első tulajdon, melylyel bírnia kell, ki más nemzet irodalmi történetét, szellemi életét megírni s megítélni akarja. Az előttünk fekvő első kötet (VIII. 474.) három könyvre van osztva. Az első könyv fölirata : a forradalom. A másodiké :az egyház helyreállítása. A harmadiké : közvetítés kísérletei. Mielőtt szerző a forradalmi irodalom, s forradalmi írókra térne, rövid vonásokban adja képét a forradalom előtti, különösen a 18-dik század második felébéli irodalomnak, — mintegy éreztetni akarva az irodalomban s az irodalom által a közelgő politikai s társadalmi mozgalom fejlődését, menetét. Ezen előszavából látszik, hogy szorgalmasan tanulmányozá Toqueville „L’ancien regime et la revolution“-ját, mi semmi esetre se válik szégyenére különbeni terjedelme, olvasottsága, s eredetisége mellett. Azon fejezeteket, mik e kötet könyveit képezik, s miknek eszményi kifejezése, czime ellen nem akarunk egyelőre ellenvetést tenni, szerző nem tárgyalja időszerinti rendben vagy szabályossággal. — így a forradalmi korszak alatt Parny és Desaugiers mellett találjuk Berangert, ki a császárság alatt kezdett írni, s csak a restauratio alatt jutott írói érvényre, mint a júliusi dynastia alatt fénykorába. — A forradalmi szinkrók közt találjuk Sc r ibe t, mert nem Victor Hugót is? így leljük Chateaubriandt-t „az egyház restauratioja“ czíme alatt, de Maistre mellett, nem messze Veuilletől, — holott Chateubriandt valamint Montalembert is, ki szintén e fejezet alatt áll — egyszerű fogalmunk szerint sokkal inkább illett volna — a közvetítőkhöz, mely kitétel magában az egyház és a mai kor eszméi közti közvetítést jelentené; mi csakugyan jellemzi mind a kettőt; így aristocratico-monarchicus irányban Chateau- I briandt, és még szabadelmükben Montalembert, demokratikus irányban pedig közvetített Lammna is. — De nem közvetít V e u i 1 1 o t; ha ez tehát a II-dik fejezetbe illik, az egyház restauratiója által jellemzett korba s irányba nem illenek oda a nevezettek. — Miután pedig a közvetítők közt találjuk a genfi iskolát, Stael asszonyt, Constant Benjámint, és az eclectikus bölcsészeket — annak megítélését, mennyiben igazolt e fejezet elnevezése, akkorra hagyjuk, midőn szemlénkben idáig érendünk. Egyáltalán nem lehet elég biztossággal megítélni, megállnak-e azon főeszmék, mik alá szerző tárgyát osztályozó, míg további munkájából ki nem derül a többi vezéreszme. E kötet fölosztása azon nézetre vezet, hogy szerző egyelőre az egyház irányában viszonyokat, s irodalmi mozgalmakat fogta föl. Ámbár a bemutatott írók közt sok van, ki egyházi ügyekkel érintkezésbe se jött, vagy kinek egyházellenessége legfőlebb abban állott, hogy nem volt egyházias. Ellenben sokan kimaradtak, mint a pamphletista Jean Paul Courier, ki az egyházellenesek közt foglalhatna helyet. E nézetünket, hogy szerző e kötetben az egyházi szempontot fogja föl, némileg igazolja, szerző azon kiindulási eszméje, hogy a forradalom a vallási fanatismus egy neme volt. „Kitörése egy a fanatismusig fokozott vallásnak, melynek alapnézeteit Féleurópa osztá.“ Mint e kötetben az egyházi, úgy meglehet a második kötetben a politikai mozgalom szerint csoportosítandja szerző a szellemi tevékenység bajnokait. Azonban nyugodtan várjuk be a folytatást, s vegyük azt, mit eddig nyújtott szemle alá; annyi szép lelhető ebben, hogy olvasónk szívesen veendi töredékeit. □ md), vagyis G Va-szerte nagyobb magánál Nagybritanniánál (5750 □ mfld). A benszülött kormánynyal bíró, de függésben levő államok mintegy 100 □ móddel felülhaladják Franciaország, Németalföld, Belgium, Szardinia és a pyrennei félsziget összes területét (22,687 □ mfld). Egész India pedig nagyobb kiterjedésű egész Európa (182,288 □ mfld) egy harmadánál. Népessége sűrűségét illetőleg sem múlják felül az európai államok, sőt az északnyugati tartományok népessebbek Belgiumnál is, Európa legnépessebb országánál , s csak kevés kerületben van oly gyér népesség, mint európai Oroszországban. A független Cholpore is mérkőzik lakosai számára nézve a szász királysággal. Legnépessebbek pedig Indiában is a brit birtokok ; az újabb szerzeményeken (Pegu, Tenasserim) kívül elöl áll Bengal, aztán következik Madras végre Bombay, míg a függő államok közt a Madras praesidenségben levők a legnépessebbek. Egy általában minél szorossabb viszonyban állanak az ind államok a brit kormányhoz, annál siírűbb népességek. A segélyszövetségben levő államokban 2267, az adómentes védállamokban 1553 s a független államokban, Dholporet kivéve, 754 és 212 lakos esik egy □ mildre. Természeti viszonyoktól van ez egy részben, de a rendezettebb kormányzás jótékony hatását sem lehet el nem ismerni. A franczia és portugál birtokok nagy népessége végtére onnan van, mivel többnyire csekély vidéki területtel biró nagyobb városokból állanak, s így ugyanazon viszonyok alá jönek, mint Bréma, Hamburg s más szabad városok. A városok népességét illetőleg nagyon hiányosak az adatok. Legbiztossabbak az északnyugati tartományok városaiban az 1853-iki összeírások, máshonnan csak hozzávető becslésekkel birunk 1848-ból sőt régibb időkről. Íme a 10,000 lakosnál népesebb városok *) jegyzéke Thorton szerint **). *) Az ind városok neveinek megértésére tudnunk kell, hogy pur, poore vagy pore, mely szótagban annyi város neve végződik, várost jelent. Például Nagpore a kígyók városa. Abad és patam szintén várost jelent, így Hyderabad , Hyder városaSeringapatam — Seringa (egy ind. isten) városa; Allahabad — Allah (isten) városa, hol a brahmiok főiskolája és bucsúhely van. **) Mellőzzük. P. N. szerk. A „Krentzzeitung“ oroszellenes czikke. Nincs nevezetes!) azon modornál, melyben a „N. Pr. Ztg.“ az utóbbi időben szembetűnőleg gyakran, s csak legközelebb is újólag több czikkben Oroszországról nyilatkozik. A régi baráttal való elégítletlenség nem leplezi többé magát, a részkedvliség szinte megmagyarázhatlanul heves. A mostani Oroszországot rögtön fölébredt „ipar“-szelleme miatt, mely vasutakra, bankalapitványokra, sőt még a személybeli jobbágyságra is ki akar hatni, e különben nagyon jól szerkesztett lap, ugyanazon hévvel szidja, a mely hévvel még minap, ugyanezen dolog miatt, magasztaló. Szembe veti Oroszországnak, hogy a vallásossággal csak czifrálkodik s legkevésbbé sem törődik egészséges fejlődéssel, csak oda törekszik, hogy anyagi erőit öregbítse, ezután kifelé fordulandó, épen mint Francziaország. E hasonlatosságot a nevezett lap nagy komolysággal árnyalgatja : a két császárságnak, úgymond, mindinkább hasonlóbbá kell lenni egymáshoz ; sőt azt is állítja, hogy a szövetség közöttük most már nem csupán az uralkodók szeszélyén, de azon politikai és társadalmi rokonszenven fog alapulni, melylyel a két nép egymás iránt viseltetik, — úgy hogy az olvasó szinte megsajnálja a francziát. A „N. Pr. Ztg.“ tehát elszántsággal kezdi az orosz sajtónak visszaszolgálni a keserű leczkéket, melyeket ez majd két év óta neki tartott volt. A keserűségek orosz részről oly szembetlnőleg, t. i. a keleti háború vége felé kezdődtek, hogy kutforrások iránt alig lehet kétség. Részint a fölötti boszuságból származtak, hogy a „N. Pr. Ztg.“ által oly gyakorta ígért porosz segély utoljára is elmaradt, részint onnan, hogy az orosz országiak jobbnak látták más barátok, nem olyanok után nézni, akiktől csak frázisokban kaptak segítséget, — az új barátot pedig (t. i. Francziaországot) meg akarák győzni, hogy Sz. Pétervárott koránsem törődnek úgy, mint másutt szokás, holmi legitimitási frázisokkal. Bizonyosan ez volt fő oka, hogy az orosz lapok mindjárt a háború után oly irgalmatlanul nekimentek a szent szövetséghez még folyvást ragaszkodóknak, amígnem a „N.Pr. Ztg.“, miután ezt sokáig türelmesen szenvedte, most végre szintén a halottakhoz tette át a szent szövetséget, és pedig koránsem azon szabály szerint, hogy a halottakról csak jót szabad mondani. A lap bizonyosan jól érzi, hogy a párt, melyet szolgál, egyik főtámaszát elvesztő; föladata tehát ez új időben, mely annyira mennyire különbözik a régitől, ismét ágyat vetni magának. Arra nem igen számol, hogy szemrehányásaival az orosz kormányt terveitől elhajlítsa : azon hang, melyben az orosz kormányról beszél, csak azt jelenti, hogy egy és más változandó — Poroszországban csak úgy mint másutt. De lássuk az illető és „Eine russisch-französische Allianz“ feliratú czikkek III-dikát, mely főleg a jelen viszonyok közt igen tanulságos. „Szívesen hallgatunk azon mégis sajátszerű körülményről, hogy a kreuzzeitungi párt — mely a keleti háborúban a szabadelvűek állítása szerint „Európában az egyetlen nem oroszellenes emberi osztály“ volt, hogy mai nap épen ezen párt és ennek elvei képezik az orosz sajtó megtámadásainak fő czélpontját, hallgatunk azon figyelemreméltó jelenségről, hogy az európai politikának megoldást kívánó fontos elvkérdéseiben — azokban is, hol Német- és Poroszország lényegesen érdekelték — hogy az olasz, a román, a slezingholsteini kérdésben Orosz- és Francziaország egymással, mint látszik, egyetértenek. „Semmi esetre sem akarjuk ezzel azt mondani, hogy már Stuttgartban véd- és dac-szövetség köttetett s a háború maholnap kiüt. Eddigelé semmi egyebet nem látunk, csak a „diplomatiai háborút,“ melyet mindjárt a keleti háború végén meg is jósolunk. E diplomatiai háború azonban vajjma más-e, vagy lehet-e más, mint Európa fenálló hatalmassági viszonyainak, melyeket a keleti háború nem birt alaposan és tartósan megingatni, alkudozások és szövetségek általi megváltoztatását s igy a keleti háború folytatásának, vagyis, mint az angol sajtó már akkor nevező, „a legközelebbi háborúnak“ szélesebb a biztosabb alap szerzését czélzó kísérlet ? „De naivnál naivabb még, hogy a helyzet eddigi határozatlanságát, a kísérletek s érintkezések idestova ingadozását, a nagyhatalmak ideig való békés hajlamait s foglalkozásait, a belügyekben tett reformokat s összefoglalásokat, sőt még a szórványosan előfordult seregcsökkentéseket is a tartós béke mind megannyi jelenségei s biztosítékaiul kiáltozzák ! Szintoly szellemdús volna, aki azt mondani, hogy India és népei. (A „Budapesti szemle“ következő füzetéből. (Folytatás.) Ez áttekintés szerint a brit birtok Indiában oly nagy, mint Ausztria, Poroszország, Németalföld, Belgium, Francziaország és a pyrennei félsziget összesen (38700