Pesti Napló, 1857. december (8. évfolyam, 2363-2386. szám)

1857-12-01 / 2363. szám

275—2363. 8-dik évf folyam. Szerkesztő szállása : Uri­ntesa 3-dik szám. A lap szell­emi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Pérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ki­a­d­ó­­­h­i­v­a t­a­l: Egyetem-ntera, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körütti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. 1857. Kedd, dec. 1. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán Évnegyedre . . . . 4 frt p. p. Félévre...................8 frt p. p. reiten, nasnoi norava, Évnegyedre . . . . 8 frt p. p. Félévre...................6 frt p. p. TT* j j / | j** * petife sor n romsimn mrad­ioBuei * p. sr. u©­mraeimenyeK Q-Ija. -lyggdij hin­gn lOpkr.Mag&n vita Shaa&bos petit apr5pkr Szerkesztési iroda: Egyetem­-utcsa 2-dik szám, 1-ső emelet, PEST, dec. 1. A „Pesti Napló“ 1. olvasóihoz. Néhány nap múlva betelik az év, melyre szerkesztőül megerősítettem. A szerkesztést ismét báró Kemény Zsig­­mond veszi át. Csak a szerkesztéstől s nem egyszersmind a laptól is válók el. A magyar journalistika jelen körülményei között kettős kötelesség a rokonerök csatlakozása, a csoportosulás oly ügy körül, mely a hazafiak támogatására ér­demes. Ezért csekély tehetségem ezentúl is azon lapnak lesz szentelve, mely h­ü közlönye volt a haza érdekeinek s mely ezentúl is az marad. — Pesten, nov. 30. 1857. POMPÉRY JÁNOS. A „Pesti Napló“ szerkesztését, melyet a lefolyt évben annyi haz­afiúi tapintattal és szor­galommal vitt jelen szerkesztője, a folyó évi december 10-dikén újra átveszem. Nem látom szükségesnek ez alkalommal hoszszasabban fejtegetni az okokat, melyek arra birtak, hogy irodalmi működésem nyu­galmasabb köréből kilépve, ismét egy nagy politikai napi­lap élére álljak. Meghoztam az áldozatot, mert hittem és hi­szem, hogy azt a jelen körülmények közt ha­zám és nemzetem több, lényeges, név szerint becsületbeli érdekei kívánják meg. Legalább egy független nagy napi­lapot meg kell a nemzetnek tartanunk, hacsak a respectusnak azon mértékét, melyet annyi ha­­zafias lelkesedés és küzdés vívott ki a múlt­ban, jövendőre könnyelműen — mert a meg­mentésnek még csak kísérlete nélkül is — koc­káztatni nem akarjuk. Osztozik-e a nemzet e meggyőződésemben? Erre a jövő félévben tapasztalandó erkölcsi és anyagi támogatás fogja meghozni a választ. Szerkesztői törekvésem oda lesz irányozva, hogy a nemzet­test külön osztályait az egy­más iránti kölcsönös tiszteletben megerősítsem s részemről is hozzájáruljak azon egysé­ges hazafias szellem megszilárdí­tásához, mely nélkül a nemzet tes­tületi lételét elveszti s merő nume­­ricus sokasággá törpül. Jó és korszerű-e ez irány? — Ám legyen bármilyen a válasz, melyet a magyar közön­ség e kérdésre ad, sohasem fogom megbánni, hogy azt szóba hoztam, s magamat szószólói sorában egyik igénytelen bajnokául , még anyagi áldozat­ok valószínűsége mellett is bemutattam. FÁY ANDRÁS 50 éves írói pályájának emlékünnepe. F. évi nov. 29-kén tartó munkában, érdemekben megőszült veterán írónk Fáy András ötven éves irói pályája emlékünnepét. — Épen ötven éve, hogy első, fiatalkori munkái „Bokréta“ czím alatt megjelentek. Ez ünnepély is, mint egész pályája, hű volt szép jelleméhez. Minden zajütés nélkül ment az véghez,— csak hozzá legközelebb álló tisztelői és barátai vet­tek részt benne — a díszes hölgykoszorún kívül. Nem irodalmi banquette, hanem inkább bizalmas családi névünnep gyű­rte hozzá néhány érdemdús férfiút, írót, és egy-két művészt. A pohárköszöntések, az üdvözlő vers és szavala­tok nem maradtak ki; de mi a jó kedv, a kedély, ba­rátság és hazafias tisztelet e rögtönzéseit se nem tud­nék, se nem akarjuk e helyen leírni. Mi csak tartozásunkat teljesítjük, midőn a nagy közönséget ez ünnepélyre figyelmeztetjük s egy­szersmind a közönség nevében nyilvánítjuk, hogy a haza nem felejtkezett meg az azon férfiúra vonatkozó legcsekélyebb érdemről sem, kinek neve a politika, társadalom s főleg az irodalom terén egy egész ge­neráció előtt oly ismert és annyira szeretett név volt! Mindenki ismeri, már oly számos életrajzaiból ér­demeit, szép jellemét, fáradhatlan munkásságát — s van-e valaki e hazában, kinek a Fáy András művei számos derült órát, sőt napokat ne szerzettek volna ? A hazai takarékpénztárak első alapítója, az egy-­­kori követ, a nevelés­ügyi, politikai s társadalmi író, a „Bélteki ház“ és magyar mesék szerzője, sok­kal ismeretesebb, semhogy itt egy életrajzban kel­lene ismételnünk, a­mit úgy szólva mindenki tud. Azonban Fáy András első fellépése irodalmunk­ban oly rég volt, hogy kevesen lesznek, kik azt is­merik. A „Bokréta“ valódi irodalmi ritkasággá vált, s még a helybeli nagyobb könyvtáraknak sem min­­denikében található fel.Méltóbban alig ülhetnek meg tehát részünkről e félszázados ünnepet, mint ha az 1807 ben huszonegy­ éves jelesünk első irodalmi kí­sérletéről legalább néhány szóval megemlékezünk. Biztosítjuk az ünnep szeretve tisztelt hősét, hogy közönségünk e hiányos ismertetést örömmel és rész­véttel fogja venni. A „Bokréta“, mint már említik, 1807-ben jelent meg. Igaz, hat évvel később, mint Kisfaludy Sán­dor „Kesergő szerelmeinek első része, mely oly nagy hatást tett, — 11 évvel később mint Csoko­nai föllépte és két évvel ennek halála után. Kazinczy ez időtájban fejtette ki legnagyobb munkás­ságát, ha ugyan a fáradhatatlan bajnoknak életében a munkásságra nézve egyik kört a másik fölé he­lyezhetjük. De Berzsenyi a „Bokréta“ megjelenése után csak egy évvel lett ismeretessé az akkori iro­dalmi legbizalmasabb körben. Kisfaludy Károly még csak a táborban bajtársai előtt volt ismeretes, Köl­csey csak 1808-ban lépett ki a nyilvánosság elé. Egykorúak pedig a „Bokrétá“val Kisfaludy Sándor legszebb művei : 1807-ben jelentek meg Budán a „Boldog szerelem“ és „Regék az előidőkből.“ Az ak­kor 7 éves Vörösmartyt édes atyja csak az ABC-re tanítgatá — a 3 éves Bajza csak beszélni tanult. A „Bokréta“ iránt nyelv és forma tekintetében nem lehetünk tehát követelők. Azonban már az első füzet­ke is eléggé tanúskodik szerzője szellemi irányáról. Egy részét versek foglalják el: „Szerencsétlen sze­relem“, „Szerencsés szerelem“ és „Megvetett szere­lem“ czím alatt. Ezenkívül vegyes költemények.­­ Legszebbek a „Szerencsés szerelem“ rovatba tarto­zók, melyeket az ellentétek és epigrammái kimene­tel jellemeznek. Általán az elmélkedés a túlnyomó elem költemé­nyeiben, melyek philosopháló hajlamot árulnak el. E tulajdonai már magukban önkényt vezettek et a mese-irásra.Már e füzetben számos meséit találjuk fel: mindjárt kezdetben feltalálta a formát, melyen esz­méi legtermészetesebben nyilatkozhatnak. — E fü­zet átforgatásával önkénytelenül jut eszünkbe, me­nyire másként léptek fel régebbi íróink, mint a mostaniak. Akkori ismertebb íróink többnyire kész tudományos képzettséggel léptek az irói térre, s ha­bár némelyek tán kicsinylően, néznek az akkori iro­dalmi kísérletekre, — annyi bizonyos, hogy az írói dicsőség nem volt oly olcsó, mint a mi időnkben, midőn számos szépirodalmi lapokban oly köny­­nyen lehet jót-roszat a közönség elé juttatni. A „Bokréta“ fiatal írója igen nagy és valódi sze­rénységgel állt ki az irodalmi pályára. Művei úgymond a szerző „némely környülállásnak, humorának és tanulásbéli foglalatosságától ellopott óráinak szüleményei. Szerencsések, ha megszenved­­tetsek.“ Mily elismeréssel szól Kazinczyról, kinek mun­kája ajánlva van! — Érdekesnek tartjuk ajánlatát egész terjedelmében ide igtatni. „Kazinczy Ferenczhel. „Quod spiro et placeo, si placeo tuum est. „Nem akarom ezt a kis mottót hosszasan magya­­rázgatni; mind azért, hogy annak a szemérmetessé­­gednek, a mely önnön érdemeidet rejtve tartja előt­ted, kedvezzek, mind pedig hogy csekélységemmel meg ne sértselek. Azt, hogy nevedet esméretlen létemre, ismeretes nagy lelkedbe való bizodalomból, munkám eleibe mertem tenni, nem azért cselekedtem, hogy vele, mint palásttal fedezgessem csekélységét s Égige legyen a gúnyolók ellen, hanem hogy az eddig ben­nem mindig alkalmatosságra vágyódott háladatos indulatot kiadhassam. Mert hogy anyai nyel­vemben bele szerettem, hogy indula­taimat rajta nemesíthettem, s hogy végre rajta írtam — azt csak a szép Ma­­g­y­a­r K­a­z­i­n­t­z­i­n­a­k k­ö­s­z­ö­n­h­e­t­e­m ! így meg­­esmervén indulatomat, remény­em megengedsz s sze­retni fogsz!“ Nem csudálatos-e azon erkölcsi hatalom, mely Ka­­zinczyban az akkori idők minden kezdőjét, törekvő emberét maga, mint központ felé vonzotta! s mily örömest ismerték el őt mesterökül! Hasonló elismeréssel volt a fiatal F. Á. (a Bokréta előtt csak e kezdő betűk állanak) Sz. P.-hoz (Szeme­re Pál) „Mindig te voltál úgymond fő unszolóm arra, hogy comicumot írjak. Akár tetszenek tehát neked mesécskéim akár nem, magadnak köszönd.“— Fáy a „Bokrétá“ban közzé tett meséivel új utat tört irodal­munkban. S méltán mondja a hozzájok írt kis élő­beszédben : „A literatura ezen nemében, nemzetem közt nem volt kit kövessek.“ E mesék nagy részben ismeretesek. E mesék közt találunk egy verses epi­­grammot Lavotára: Bachus maga torkát adta L**ának Apolló ujjait lantoló húrjának. Amaz őt magát, ha van mivel kövségbe, Ezek hallgatóit hozzák részegségbe. A kötetnek végén két fordítást találunk Wieland és Lafontaine után. (Sympathiák és „Hárfa sziget“) A tartalom ismertetése nem lévén czélunk, még csak egy kis mutatványt közlünk. Ez az első mese e gyűj­teményben. Czime : „A híradás.“ „Régenten, tán meg sincs ez a krónikában, Egy nagy indus király széles országába’, Nem jővén még be az írás mestersége Sokat törte fejét azon ő Felsége : Hogy mivel nem járt sem „Hírmondó“ sem „Kurir“, És igy nem mehetett szerveszélylyel a hir, Tehát, ha valamit akarna tudtára adni a népének, hogy mehetne arra, Az előfizetési fölhívás néhány nap alatt meg fog jelenni. Addig is meg kell jegyeznem, hogy e lapok jelen szerkesztője ezentúl is egyik főmunka­­társa marad a Pesti Naplónak. Kelt Pesten, november 30-kán 1857. KEMÉNY ZSIGMOND. Tájékozás. (Fk.) Az 1854-ki restauratió alkalmával Victor Emanuel király azt kérdé : mit kelljen most tenni?— „Hét souért, felelt egy régi le­gitimista miniszter, a legpompásabb rendet helyre lehet állítani; vegyen felséged egy régi államkalendáriumot a kilenczvenes évekből s állítson helyre mindent úgy, a mint akkorában volt!“ — Ezen bölcs tanácsot a király nagy lelkiismeretesen és betűszerint követte is, s e műtét oly fényes sikert eredményezett, hogy Platón huszonöt évvel ezelőtt Szardiniát teljes joggal a despotismus és elbutulás székhelyé­nek mondható. Themistoclest Miltiades dicsősége nem engedte aludni; Piemont későbbi uralkodói­nak elődjeik szégyene nem engedett nyu­galmat s most annyira vagyunk, miszerint Szardíniának már nem a hátramaradást, ha­nem a nagyon is messzire haladást vetik sze­mére. E miatt veszett össze Ausztriával s az ettől függő kis herczegekkel, e miatt a pápá­val s Nápolylyal... Les extrémes ses tou­­chent! Két hét múlva ismét egy szardiniai parla­mentet látandunk egybelépni, a választások befejeztettek s az újonnan csoportosult pártok tusája nem sokára meginduland. Ezen új cso­portosulás némi tekintetben önkénytelenül em­lékeztet arra, a­mi most Belgiumban történik. A legszélső jobboldal itt is ott is kisebbséget fog képezni, de oly tekintélyes kisebbséget, hogy a többség kemény viadalokra készülhet; a minisztérium itt is ott is a baloldal felé haj­lik s az ellenzék azok részén lesz keresendő, kik magukat par excellence conservativeknek szeretik nevezni. A különbség csak az, hogy a piemonti constitutionalismus még nagyon fiatal s még nem verhetett oly mély gyökeret, mint Belgiumban s épen ezen körülmény az, mely a minisztérium és a baloldal közti egye­sülést leginkább segítette. Belgiumban egyedül „alkotmányosok“ találtatnak, kik egyéb kér­dések szempontjából számtalan pártárnyalatot képviselnek, de mindnyájan az alkotmány szentségét s érinthetlenségét vallják. Piemont­­ban az alkotmány maga még nincs minden kérdésen kívül helyezve, ott alkotmányos és alkotmányellenes párt létezik s ez utóbbinak leküzdésére történt azon coalitio, mely a leg­közelebbi szárd kamrában nyilvánosságra fog lépni. Midőn a múlt ülésszak vége felé járt, Cavour helyzete igen válságos volt; a baloldal a mi­niszterelnök őszinte alkotmányos indulatában kétkedett; a szélső jobboldal pedig — ellen­kezővel vádolván a minisztériumot — azt kí­vánta Cavourtól, hogy Ratazzi belügy- és Lanza oktatásügyi miniszter feláldozásával a liberális párttal végképen szakítson s egyene­sen azok karjába dőljön, kik a nevezett két miniszternek soha sem tudják megbocsátani azon állást, melyet azok a vallási kérdésben elfoglaltak, kik azonban Cavour grófot szí­vesen fogadták volna, ha bűnbánó lélekkel és bűntársainak cserben hagyásával hozzájuk áttér. Cavournak választania kellett, ha ajtó és sarok közé szorulni nem akart s ő választott, de nem úgy, miként a jobb­oldal kívánta, ha­nem két minisztertársát maga mellett megtart­ván, a baloldallal szövetkezett s mint mondják, Depretis, a szélső baloldal tagja, mindjárt az első ülések egyikében, pártjának a kormány­­nyali szövetkezését ki fogja jelenteni. Cavour gróf kísérlete igen merész, ezt nem tagadhat­ni, mert Szardinia helyzete kifelé igen kényes; azon minisztérium pedig, mely a baloldalra támaszkodik, kénytelen leend külpolitikáját is e párt kivonataihoz alkalmazni s ez nem min­dig fog történhetni, a nélkül, hogy egyik vagy másik szomszédállam érzékenysége kellemet­lenül ne érintetnék. Hanem valamint Belgiumban az alkotmá­nyosság azon pont, mely minden párt előtt egyaránt szent és sérthetlen, úgy Piemontban is van oly tér, melyen az ellenséges felek ta­lálkoznak s ez a nemzetiség. Innen ma­gyarázható, hogy mind a kormány mind a pártok azon vannak, hogy Szardinia és az olasz kormányok közt szívélyesebb viszonyt hozzanak létre. Nápoly felé már történt némi közeledés és miként mondjuk az orosz diplo­­matia e téren nagyon is tevékeny; Rómában pedig mind az orosz mind a franczia követ hasonló érdekben működik s miként állítják, meglepő sikerrel. Hogy a kibékülés f­o­r­m­á­j­a egyik félre nézve se legyen sebző, alkalma­sint az új parliament szélső jobb­oldala fog eszközül használtatni, hogy legelső alkalom­mal mind a két fél méltóságával megférő con­­cordatum megkötését indítványozza. Váljon őszinte békeszeretetből történnek-e mindezen kiengesztelődési törekvések vagy pedig azért, hogy aztán annál erélyesebben lehessen „front“-ot csinálni a netalán még fenmaradó ellenségek ellen?! A fogyasztási adók. V. (Czukoripar adó.) Kék. A fogyasztási adók közt egy sincs, mely­nél oly különböző, egymással homlokegyenest össze­ütköző érdekek kerülnének szőnyegre, mint a c­z­u­­korra vetett adónál. A külföldi czukorlisz­tet finomító és a belföldi termelényekből czukrot gyártó iparosok a czukoradóra nézve teljes ellentét­ben vannak egymással; a gyarmati czukorra és kül­földi czukorlisztre szabott határvámnak minden eme­lése vagy lejebb szállítása, úgy mint a belföldi anyagból készült czukorra vetett fogyasztási adónak minden növesztése vagy csökkentése majd örömhan­gokat csal ki, s munkaösztönt nyújt, majd lehangult­­ságot és munkatespedést idéz elő, a­mint ez által az egyik vagy másik tábornak érdekei közelebb érintet­nek A kormány, mely a külföldi czukorliszt után járó vámbeli jövedelmében a belföldi czukorgyártás által megszoríttatik, hajlandóbb a finomítók érdekeit is­­tápolni s magasabb adó által kipótolni ama veszte­séget, mely az állambeli közpénztárra a belhoni czukornak növekedő fogyasztásából szükségképen háramlik. De a belföldi anyagból termelt czukornak meg­adóztatása még más érdekeket is, jelesen és kiváló­­lag a mezőgazdaságiakat éri, mert a czukortermelés némileg közvetlen eredménye a mezei iparnak, a répatermesztés biztos jövedelmet nyújt a földmivelő­­nek, a földet más gabnanemek előállítására képessé teszi, és baromtenyésztési tekintetből is nagy fontos­sággal bír, úgy hogy a czukoradó nemcsak magát az iparüzletet, hanem a földipart is érezhetőleg sújtja. Földmivelői országban pedig, milyen a szó legszo­rosabb értelmében hazánk is, a mezőgazdasági érde­kek a közfigyelmet túlnyomólag veszik igénybe és mind a mű­ipar mind a kereskedelmi forgalom érde­kei felett elsőbbséget s különös tekintetbevételt ér­demelnek. A­kik a czukorfinomítók és az azokéval csaknem azonos közigazgatási érdekeket szem előtt tartva a czukoradónak a határvám arányához mért emelését javallják, rendesen Francziaországra utalnak, hol daczára annak, hogy a répaczukorra vetett adó a külhoni czukortól járó vámösszlettel teljesen kie­­gyenlíttetett, ezen iparág nemcsak hogy el nem sat­­nyult, hogy inkább új virágzásnak indul; de elnézve attól, miszerint ezen állítólagos virágzás igen­is két­ségbe vonható, a répatermelésre Francziaországban földei nagyobb eldarabolásánál, olcsóbb napbére­k nagyobb pénzbőségénél fogva egészen más előzmé­nyek léteznek mint nálunk. Még nagy kérdés, várjon a franczia kormány nyert­e az adó emelése által akár finansz szempont­ból, akár népgazdászati tekintetből; statistikai ada­tok legalább az ellenkezőt tanúsítják: így az 1852/3- dik évi czukortermelés 347/10 millióm frankot, az 18521-ki 30yl­, és az 1852/5-ik évi éven csak 278/10 millióm frankot jövedelmezett a franczia állampénz­tárnak.­­ A 329 gyár közöl, mely 1851-ben fenál­­lott, 1854-ben csak még 208 volt tettleges működés­ben és a gyártott czukormennyiség 73 millióm kilo­­gramról 44 milliómmá, tehát csaknem felényire ol­vadt le, és csak legújabban, miután a gyarmati czu­kornak törvényengedte kedvezmények lassankint megszűnnek, és újabb rendeletek folytán a határ­­vámnak fokonkénti növekedése szakonként kezd be­­állani, a répaczukorgyártás különös fejlődésnek in­dul, a termelt mennyiség 1856-ban már 98 mill. ki­­logramra rúgván , sőt a folyó évnek első felében

Next