Pesti Napló, 1858. január (9. évfolyam, 2387-2411. szám)

1858-01-16 / 2398. szám

12—2398. 9-dik évf­folyam.l-ESTI NAPLÓ. BZ. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, l-ső­­emelet. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­li panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . 5 frt p­kr. pp. Félévre . . • 9 frt 30 kr. pp. Difii nimAnim­ tr ilií«» ■ 6 hasáb, petitsor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij niraeimenyCK UIJIL. külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit sor 6 pkr. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. Kiadó- hivatal: Egyetem-utcza, 2-dik szám, földszint. 1858. Szombat, jan. 16. Előfizetési feltételek Vidékre, postán Évnegyedre . . . • 6 frt pp. Félévre..................... . 11 frt pp. l­p. Vidékre postán küldve félévre „ „ három hónapra ■'V V ------------— ...............“ —— -----------­Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Néhány szó a műgyüjtemény­ekről mivelődési és beruházási szempontból. II. Pest, jan. 12. Hübner Gyula a dresdai képcsarnok is­mertetésében azon költségekről szólván, me­lyek e gyűjteményre II. és III. Auguszt szász­­fejedelem idejében fordittattak , többi közt megjegyzi: „Valóban egészen sajátságos észre­vétel az, mely itt lelkünkben ellenállhatlanul felmerül, hogy tudnillik a pénzerőnek ezen al­kalmazása, mi a maga idejében pazarlásnak tekintethetett, mert szellemi luxusra fordítta­­tott, időnek folytán szerencsés financiális szá­mításnak bizonyult be, ésannyira, miszerint a roppant összegek, mik e műkincsek összeszer­­zésére kiadattak, eltekintve a tőkének (érték­ben) tízszeres megkettőztetésétől is, egész nap­jainkig a leggazdagabb kamatot hozzák, ha tekintetbe veszszük azon pénzbeli nyereséget, mit az ország a gyűjtemény híre által ide cső­­dített idegenektől annyi idő óta húz, és jövőre is még folyvást húzni fog.“ Az utazásnak a külső természet nagyszerű­sége, archaeologikus és történeti érdek, fel­halmozott művészi kincsek és keresked­és szoktak irányt adni. Ez okból az úti vonalak, miket a természet, tudomány és műbarátok s kereskedők évről évre rendesen taposnak, ma épen olykér megjelölvék, mint egykoron a bu­­csúhelyekre vezetők valának. Tirol és Svájcz látogattatni fognak, valamig égbenyúló alpe­­seik állnak. Palestinát és Egyptomot meg fog­ja keresni az ajtatos zarándok csak úgy, mint a búvárkodó tudós, mig csak­ a történeti emlé­keknek némi becs tulajdoníttatik, s az elmúlt kor tört maradványai az ember lelkét érdekel­ni fogják. A varázs, mit az ember kedélyére a ter­mészet szépsége vagy valamely földrész tör­téneti nevezetessége gyakorol, meglehet, még fokozva jelentkezik a termekben, mik a mű­vészi kéz­t alkotó lángelme eszményített alak­jainak szolgálnak gyűlhelyül. Nem mintha a művészi ecset vagy véső a teremtő örök mű­vész imádandó keze vonásait tökély­ és szép­ségben felülmúlná, hanem, mert épen e felül­múlhatatlan vonásoknak emberileg lehető leg­ékesebb interprese a művész, midőn az alak­nak eszményítése által felfogásunkhoz köze­lebb hozza, s egész bevégzettségében mintegy szemlélteti velünk azt, mit a való bensőség tartalmaz, de a természet vagy sűrűbb lepellel vont be, vagy egész ideális mértéke­ és tiszta­ságában soha elő nem állított. S ha a fensőbb lelki élvezethez, mit a mű­remek e revelativus természete nyújt a terem­tés szellemi és anyagi titkai iránt fogékony kebelnek, hozzáadjuk még az­ örömet és meg­lepetést, mit a nézőben a történet­ és termé­szetnek, a múltnak és távollevőnek e termek­ben mintegy jelenlevővé varázslása kell: mi­dőn a régi kort nevezetes személyességeiben, modora-, ruházata-, szokásai- és erkölcseiben, stb. vagy a távollevő tárgyakat élőnkbe állít­ja, miket, a ki még nem látott, örömest meg­­csudál, a ki pedig látott, szerencsésnek tartja magát, másodszor is megnézhetni e másolatok­ban (hiszen oly édes a lelkünket valaha meg­hatott dolgokra való visszaemlékezés, hogy a kép és minta csaknem annyi örömet szerez, mennyit egykor az eredetinek látása okozott), úgy könnyen be fogjuk láthatni, miért van: hoffy példáu­l, U­rparta­d a MiinnKAl­wa­y más látogatóknak örvendnek, hogy az utasok, kik akkor, midőn az e városokban most fel­halmozva lévő műgyűjtemények még nem lé­teztek, itt legfeljebb lovakat váltottak, hogy Dresdából ugyan az úgynevezett Sz­ász-Svájcz­­ba, Münchenből pedig vagy délnek Tirolba, vagy nyugatnak a Rajna vidékére s Svájczba tovább utazzanak, most itt heteket s hónapo­kat eltöltenek; s hogy márcsak ezért is igazsá­got mondott a fentisztelt iró, midőn a mügyüj­­teményekbe fektetett tőkéket anyagilag is le­hető legszerencsésebb s jövedelmezőbb beru­házásnak állitá. A mügyüjtemények képezik a müizlést, s így nagyon természetes, hogy a­hol ily gyűj­temények léteznek, a művészek is oda tele­pednek : nem csak azért, mert itt tanulmányai­kat könnyebben végezhetik, hanem azért is, mert a közönségben, melynek müizlése kiké­pezve van, több pártolókra, s így vevőkre ta­lálnak. Ennek aztán kettős, anyagilag (a szel­lemiről itt nem szólok) igen jelentékeny ered­ménye van : a­ gyarapittati és a nemzeti va­gyon­ és birtoknak azon neme, melynek a mi­­velt emberiség mindig nagy becset tulajdoní­tott, s melynek értéke épen ezért örökké meg­marad. Olaszország, daczára a már tett szá­mos eladásnak, még századokig pénzelhet mű­kincseiből, mik majd közgyűjteményeiben, majd egyesek birtokában találtatnak , ha a szükség úgy hozná magával, hogy kénytelen legyen, e rá nézve minden tekintetben legérdekesebb vagyonától megfosztani magát. Az I. Napoleon alatt Spanyolországban hadat viselt franczia tábornokok egyes képekért, miket onnan ma­gukkal hoztak, százezreket kaptak, s igy Spanyolországot ugyanennyivel szegényebbé tették. És b) a művészek, kiknek e szerint ön­kiképzésre alkalom és mód nyuttatott, mihe­lyest hírnevök elterjedt, nemcsak polgártár­saik részéről, hanem a külföldről is kapnak megbízásokat, melyek folytán tetemes össze­gek szivárognak az anyaországba, mint ennek napjainkban Dresda, München, Velencze, s ki­váltképen Roma eleven példája , nem is em­lítve a tanítványoknak a világ minden részei­ből gyülekezését, mi a műiskola hírére beál­­lani szokott, a tudományt, s vele és általa az egész, de leg­­kiváltképen az archaeologikus, történeti, re­gény- és drámairodalmat. Mert azonkívül, hogy itt az illető ízó megtalálja a kort és tájt az Ő minden sajátságaival, melybe története esik (s ez bizonyára nem a legcsekélyebb előny): a költő még egynél több oly alakkal, kife­jezéssel, helyzettel is megismerkedhetik, mely képzelő tehetségét mozgásba hozza, kedélyét meghatja, vagy épen tárgyat is nyújt a feldol­gozásra. Egyes képek valóban bevégzett drá­mák. Az alakban és a kifejezésben, mely rajta elömlik, már benne van a múlt és jövendő, — tehát történet és jellem. Oly nemzeteknél te­hát, melyeknek irodalma nemcsak bel- hanem külföldi kereskedelmi czikk is egyszersmind, a műgyűjtemények azáltal is gyarapítják a nemzeti anyagi vagyont, mert az irodalomra lendítőleg és tökéletesítőleg hatnak, egyebütt, hol az irodalom termékei csak az ország ha­tárain belül találnak vevőkre, e tekintetben, ha egyébként, például fordítások által nem, any­­nyiban minden esetre hatnak, mennyiben a je­les s igy keresett irodalomnak előmozdítása által élénkítik a belső forgalmat. Mindezekhez hozzájárul azon átalános, s mind szellemileg mind anyagilag kiszámithat­­lan következésű nyeremény, mi a kifejtett ér­telmiség­, miveltség- s erkölcsös érzetből a hazára kiáradni szokott. Az értelmes nemzet meg tudja védeni helyzetét, a mivelt szellemi­leg hódit, az erkölcsös megelégedésben s jó­létben gyarapszik. Erős lévén állásában s hó­ditó tulajdonainál fogva az emberiség rokon­­szenvét bírva, boldog tűzhelynél mire másra van még, a külről tisztelt­, belül pedig meg­elégedettnek szüksége, hogy szerencsés le­gyen? Egy madonna-képről emlékezve írja egyvalaki: „ A magas szenvedő csendes aetheri dicsfénytől környezetten, mennyei alázatos­ságában mintegy feledve a nagy kitüntetést, melyre Isten kegyelme méltatá, — a mint a maga egyetlenét, az első szülöttet gyöngéd karjaival szivéhez szorítja, s az ő kedves anyai tekintetét szép, forrón szeretett égi gyermekére szegzi : mily magas eszménye az emberi, nevezetesen asszonyi tökélynek! — Mennyi szent ékelem gát egy ezt ábrázoló s remek ecsettel kivitt dicső képben vissza! Nem fogja-e egy ily képnek gyakori látása és figyelmes vizsgálása szükségképen kifejteni az erkölcsi szépnek mindazon csiráit, melyeket a természet, vagy inkább annak felséges alkotója, Isten a női kebel, mint valamely szent templom hajléká­­­ba rejtett? Nincsenek-e egy gyöngéd szűznek, kinek ajkain még az ártatlanság lilioma virít, szive minden gazdagsága, képzelő tehetsége minden szépséges szükségképen egy ily esz­ményhez lekötve ? Hány ezer hajadon és anya nem keresett és nyert már egy ily képnek lá­bainál lelkesedést, erőt,enyhet,vigasztalást?“ — S bizonyára, mit az író egy madonna-kép­nek említett erkölcsi jótékony hatásáról mon­dott : az átalán a műgyűjtemények nemcsak e tekintetbeni, hanem közértelmiségi s mivelő­­dési befolyásáról is bizton elmondható. A nagy JE lefthef­é . . . 11 forint I Budapesten házhoz küldve félévre . . . 9 frt 30 kr. . . . 6 forint I „ „ „ három hónapra . 5 frt — kr. A .,Pesti Napló“ kiadó hivatala. PEST, jan. 16. TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Két uj zsebkönyv. I. Nincs egy formája is a hazai szépirodalmi vállala­toknak, mely kedvesebb emlékű volna, mint az iro­dalmi zsebkönyvek. Ki ne emlékeznék örömmel és kegyelettel azon zsebkönyvre, mely irodalmunknak egy egész átalakulási, ujjászületési korszakát foglalja magában?—Költészetünk és az uj szellem, mely egész nemzetünket átjárta, e század második és harmadik évtizedében élte reményteljes kitavaszodását. Kisfa­ludy Károly, Vörösmarty, Bajza, Czuczor és mások valának a fiatal bajnokok, kik Kazinczy nyomába léptek, s a régiek közöl Kölcsey ekkor irta legbecse­sebb műveit. A „szép­ tavasznak e kedves fecskéi“ egyenként jöttek elő és csoportosultak a szintén fiatal Kisfaludy Károly körébe, ki 1822-ben kezdé meg teljes irodalmi tevékenységét. Kisfaludy Károly volt, ki a durva papirra nyomott Muzárion mellett a csinos „Aurora“t meginditá, mint egy a külső által is a meg­­ifjodást jelentvén és csáberővel hatván az olvasó kö­zönségre. A tartalom meg is érdemli a diszes kiállí­tást, ha egyebet nem említünk is, mint Vörösmarty szép lyrai költeményeit és legszebb költői beszélyeit, melyek az „Aurorá“ban láttak napvilágot. A Kisfaludy Károly „Aurorájának 10 évi folyama (1832-ig) csaknem egészen magában foglalja szép­­irodalmunk 10 évi folytonos haladását, fejlődését. Iro­dalmunknak, mely e zsebkönyv szűk medrébe volt szorítva, de intensiv erővel haladott, fejlését bőven tükrözi vissza az Aurora. E zsebkönyv irodalmi becsét eléggé mutatja, hogy nagytehetségű, csupán a genius, a meleg hazaszere­­­tet,­­ a magasbrendű dicsvágy által lelkesült irók, muzsájoknak tőlök kitelhető legjobb termékeit adák át számára. A nyelvre, stylre fordított műgond s az inspiratio válogatott művekkel törték meg azt. Ez Aurora mintegy tárlata volt annak, a­mi legjobbat és legszebbet az akkori idők termettek a költészet mezején. Az „Aurora“ növendékei valának később, Kisfaludy K. halála után az „Athenaeum“ megalapí­­­tói és benne irodalmunk bajnokai. A múltra való oly kedves emlékezet csábításán kí­­vül mintegy tanulságul hoztam fel az „Aurorá“t, úgy hiszem, a maga helyén. Érinteni akartam, hogy irodal­munkban a beletristikai zsebkönyv jól ismert, sőt mondhatjuk szentesített forma. Az első „Aurora“ szer­kesztőjének halála után, az egykori munkatársak, mint Attila fiai és utódai megoszták a birodalmat. Többféle czímű­ zsebkönyv keletkezett: „Emlény“, „Hajnal“,­uj Aurora, ál-Aurora, de mindezek idővel elhanyatlottak. Később jöttek a díszre és pompára minden előbbi zsebkönyveket elhomályosított Alma­­nach-ok, veres bársony kötésben, gazdag aranyozás­sal, pompás metszvényekkel, de kevesebb irodalmi becsű művekkel. A belső nem felelt meg a külsőnek,­­ az Aurorához hasonlítva. Mindemellett az Alma­nach szép vállalat, s a magyar salonok asztalán ott­honos volt. De hevenyében nem tudjuk s egyáltalában nem is akarjuk előszámlálni azon zsebkönyveket, melyek az 1848. évet közvetlenül megelőzött s követett évek alatt tü­nedeztek fel. Annyi bizonyos egyik sem volt többé oly tartós és oly becses vállalat mint a Kisfa­ludy Károlyé. Egy két évi folyam után abban hagyat­tak s többnyire csak bizonyos jótékonysági czélra adattak ki, minő volt az Árvizköny­v, Kliegl-köny­v, Losonczi Phönix, II. Enyedi Album stb. egészen a mostani korig. Az irodalom ez ágával hova tovább, jobban fel­hagytak a vállalkozók. Szépirodalmunk kiszélesedett s nem fér meg többé egy zsebkönyv szűk medrében. E kiszélesedéssel nem nyertünk ugyan, mert minél jobban kiszélesedett, annál sekélyesebb , de ezt nem akarjuk csupán a közlönyök minőségének és mennyi­ségének róni fel, habár ez is sokat tesz. Csak mintegy emlékeztetésül soroltuk elő, elmondandók, hogy e szétágazás daczára a zsebkönyvek még máig is föl­­föltünedeznek. Hogy létezésüknek a korábbi zseb­könyvek mintegy históriai jogot és hitelt szereztek, mutatja a pártolás, melyben a közönség részelteti. Vajha a históriai jogot ne csak a formában, külsősé­gekben használnák fel, hanem visszaemlékezvén a zsebkönyvirodalom első megindulása korára és em­bereire, őket a belsőben is, a lényegben utánoz­nék. — Az „Aurora" korában inkább menthető lett volna, ha a szerkesztő válogatás nélkül adja a műveket; ma már épen a szépirodalmi közlönyök so­kasága kívánja meg, hogy egy zsebkönyv válogatot­­tabb műveket foglaljon magában, mint heti lapjaink. Az egy heti élet kevesebb maradandóságot kiván, mint egy zsebkönyv művei, melyek legalább is egy évig kívánják mulattatni az olvasót. Jelen helyzetünkben az oly zsebkönyv, mely leg­jobb íróink lehető legjobb műveit adná át a közön­ségnek egy bokrétába fűzve, csaknem oly szükséges volna, mint a Kisfaludy Károly idejében. Épen mivel szépirodalmi lapjaink nem lehetnek igen válogatósak, egy zsebkönyv által lehetne legjobban összepontosítni az évi legjobb termékeket, annyival inkább, mivel a regényeket kivéve, alig­ha bele nem férne a mi való­ban jó és becses terem egy év alatt. Volt is szó ezelőtt egy-két évvel jelesebb íróink közt ily vállalatról — s csak azért hozom nyilvánosság elé e titkot, hogy igy tán újra fölserken a vállalkozási kedv! — Vagy ha e gyönge szózatnak nincs jöven­dője, maga a puszta eszme is megérdemli, hogy nyom­tatásban megjelenjék. Ennek megpendítését elég jó mentségnek tartom, egyszersmind az olvasó előtt e hosszú bevezetésért. Szükséges volt annak kimutatására is, hogy a zseb­könyvek megítélésében, akármely czélra adassanak ki, már e zsebkönyvek fényes múltjánál fogva is, me­lyet a magyar irodalomban leéltek, csupán az irodal­mi belbecs szempontjából indulhatunk ki. Nem szólhatunk a két új zsebkönyv minden egyes darabjáról. Csak azokról adunk rövid ismertetést, me­lyek egy vagy más tekintetben nagyobb irodalmi je­lentőséggel bírnak. A „Szépirodalmi Közlöny“ ígéretéhez képest, me­lyet előfizetőinek tett, egy „Szépirodalmi Album“­­ot *) ad át újévi ajándékul s mint ilyenért a megkö­­szönések ideje jó­formán lejárván, szóljunk röviden a tartalom minőségéről. Általán véve a tartalom nem különb akármelyik minden héten egyszer vagy többször megjelenő szép­­irodalmi lapunk tartalmánál — nem áll szemen szedett termékekből. Leghíresebb elbeszélő íróink egyike Jókai Mór úgy­szólván csak széphangzásu ne­vével kölcsönöz előleges hitelt a gyűjteménynek. „Az áruló gyürtt“ czimü keleti elbeszélés, költőnknek oly műve, mely még csak a különben igen gazdag kép­zeletű író ragyogó színezésével, a különben merész és erőteljes nyelv bájaival, az előadás meglepő for­dulataival sem dicsekedhetik. Ámbár az arab regék modorát akarja benne költőnk utánozni, a tények száraz, naivitás nélkül való elmondására szorítkozik. Valami akár komoly megilletődést okozó, akár hu­moros, akár comicus költői hangulatot nem találunk benne, é­s annál kevésbbé valami mélyebb vagy meg­lepő hű­ségű lélektani vonást. A keleti Csodás poesis ki van vetkőztetve mysticismusából. Az álomlátás ma­teriális módon van megfejtve, a megfejtés pedig, mely bölcs komolysággal van adva, kétséges. Ha a Muh­­zin (a főszemély) álmában egy ember feletti látvány jelenik meg s a költő élénk színekkel festi azt képze­letünk elé s nem magyarázza, hogyan, állt elő e csoda, az illusio teljesebb lett volna, mint igy a mint e lát­vány megfejtetik. Ali Hodzsia rá akarja szedni jó ba­rátját Muhzint. Egy éjjel sz­akálát, fejét bekeni phos­­phorral, hogy egész feje világoljon, így jelenik meg Muhzinnál, s mint kisértet így beszéli rá őt, hogy vándoroljon Mekkába. Az oly tárgynál, mint a Jókaié. *) Czime : Szépirodalmi Album, a „Szépirodalmi Köz­löny“ első könyvilletménye, szerkesztette Szeles­tey László. Pest 1858. Müller Emil könyvnyomdája.

Next