Pesti Napló, 1858. február (9. évfolyam, 2413-2427. szám)

1858-02-14 / 2422. szám

36—2422. 9-dik évf­folyam.PESTI NAPLÓ. Szerkesztési iroda: Egyetem-utcza 2-dik szám, 1-az emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sz. A lap szellem­i részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentet­len levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egy­etem utcza, 2-dik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: , Vidékre, postán ! Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre . . . . 6 frt pp. I Évnegyedre Félévre ... . .. . 11 frt pp ' Félévre 5 frt p­kr. pp. 9 frt 30 kr. pp. ------------ *»* jpjt' I. ^ wcvrc . . . 9 xri# ou Ai. w Híréül mámról/ dija ■ 6 hasáb, petitsor 3-szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij niraeimeUyCK. mjd ■ külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit sor 6 pkr. \j­i 1858. Vasárnap, febr. 14. PEST, febr. 14. Tájékozás. (Fk.) Francziaország belügyei mintegy há­rom hét óta annyira veszik igénybe figyelmün­ket, hogy alig érünk rá, ámaz ország határain túl is pillantani, s az általános európai viszo­nyokat szemügyre venni, melyeknek nem le­het nem érintetniük azon események által, miknek Francziaország jan. 14. óta színhelye volt. Csak az angliávali viszonyról mondhat­tunk itt ott egyegy szót, pedig épen erre nézve lehetetlen e perc­ben határozott véleményt ad­ni, mert az átalakulási folyam még sehogy sincs befejezve. Nem mondjuk, hogy ezen át­alakulás épen csak jan. 14-vel kezdődött vol­na. Palmerston lord sokkal előbb mondta (a cityi lordmayor-ebéd alkalmával) hogy az an­gol hadsereg a continens egyik hadsergétől sem félt, az orleánsi herczegek és a párisi gróf régen részesülnek az angol udvar rokon­­szenvének félremagyarázhatlan jeleiben, a stuttgarti találkozásra nézve csak nagyon k­é­­s­ő­n fedezték fel a franczia lapok, hogy az „Osborne kiegészítése“, Thouvenel és Strat­ford kibékülése talán inkább külső mint benső volt, szóval száz meg száz apró esemény adta elő magát, mely a gyúanyagot növelte, s a kölcsönös szívélyességet nem csekély mérték­ben csökkenté. Oroszország úgyszólván telje­sen „eliminálta“ magát, hanem a függöny me­­gött leskelődik, s ha egy egy léghuzam félre­csapja a függönyt, azonnal megpillantjuk a kárörömtől vigyorgó arczot. A „Nord“ szor­galmas olvasója e tárgy körül igen épületes tapasztalásokat tehet. Hanem jan. 14-ig mindezen apró viszály, csakhamar ismét elszunyadt, bár végképen el nem enyészett. Ha a feszültség nagyon is ma­gasra nőtt, Lipót Király Európa valóságos bé­kefejedelme, kit csak a frivol élet szokott „katonás kabinetfutár“-nak czímezni, egyegy utazást tett Londonba vagy Párisba, s minden ismét ki volt egyenlítve. Lipót király jan. 14-ke óta újra Londonban volt, s közbenjárása e perczben nagyon is szükségesnek látszott, mert a merénylet csak­ugyan avval fenyegetett, hogy a régóta felhal­mozódott gyúanyagot rögtön lángra lobban­hatná ; de mégsem hiszszük, hogy a belga ki­rály ez ízben mint közbenjáró működött, hanem talán a pro domo szónokolt. Brüsseli tudósítások t. i. igen komor szín­ben festik az ottani hangulatot, pedig épen­ Belgium volt azon pont, melyen a szem még kéjjel legelhetett, ha egész Európa egét sötét felhők bontották. „Nálunk már csak suttogni mernek — így szól egyik tudósító — mintha veszélyes beteg közelében volnánk... A sajtó szelíd, unalmas, ásítozó, a különben oly bár­­dolatlan „National“ már csak „szerény taná­csot“ bátorkodik adni a kabinetnek, s a Jour­nal de Bruxelles ismételten kinyilatkoztatja, miszerint „hazafiai kötelességét teljesítendi.“ De hát mi történt? Mi történhetik még? Az úgynevezett laider-törvény (a sajtó vét­ségek körül) revisiója nem fog akadályra buk­kanni ; az idegen törvényt, mely az igazság­ügyminisztert minden nem-belga kiutasítá­sára meghatalmazza, ellenállás nélkül meg­­hosszabbittatott; azon három lap, mely a merényletet nem roszalta, az esküdtszék elé állittatik s alkalmasint el is ítéltetik; a „sza­badelvű“ kabinet a menekültek irányában, a legnagyobb szigorra is késznek nyilatkozott; de hát mit akarhat Francziaország még ? Mi az, mit Ligne herczeg a tuileriákban hallott, és a mi a csendes Belgiumot nyugalmából fölvert ? Nem mernék kimondani, ha már több lap­ban nem olvastuk volna, hogy Francziaország a belga alkotmány megszüntetését sürgeti!! Nem hihetjük, nem akarjuk hinni, hogy e hit való, ámbár nem egy körülmény mellette szól. A franczia kormány egyszerre Anglia, Belgium Svejtz és Piemont ellen fordul, azaz mindazon szomszéd államok ellen, mikben még mindig az alkotmányos rendszer divatozó. Talán nem annyira, vagy csak mellékesen a menekültektőli félelem nyugtalanítja; fő czélja az, hogy a franczia nemzetnek ne legyen al­kalma a maga szomszédjainak kormányrend­­szere közt folyvást összehasonlításokat tenni, s tanúja lenni ezen, apró, de ildomosan kor­mányzott országok virágzásának. Ilyen a franczia politikusok hangulat­a! Ha azonkívül a Moniteur-adressek csak­ugyan a franczia hadsereg hangulatának kifejezéséül tekintendők, akkor e hangulat is nagyon ingerült s valahol szellentyttt kellene nyitnia a túlságos hév kipárolgására, és miu­tán a krétasziklák táján még nem lehet partra szállni, talán egy kis sétaút Belgium felé aján­latosnak látszhatnék. Lipót király hallomás szerint ezen lehető­séget szóba hozta Londonban s ott azon ígé­retet nyerte volna, miszerint megtámadtatás­a esetén a brit segélyre számíthat. De úgy hisz­szük, van a belga királynak s a belga népnek még hatalmasabb támasza, még erősebb szö­vetséges társa is, és ez­­ egész Európának jogérzete, mely nem fogja megengedni, melynek nem lehet megengednie, hogy bár­mily hatalmas állam másnak belügyeibe avat­kozzék s erőszakos lépéseket tehessen szom­szédja ellen, kinek nincs egyéb hibája, mint hogy ama hatalmaknál — szerencsésebb és bol­dogabb is! . . . . Nem tehetünk róla, hanem ily dolgokban fatalisták vagyunk s erősen hisszük, miszerint oly államnak, mint Bel­gium, mig irányához hű marad, nem lehet elvesznie, bár­mi történjék is körülötte és ellene. A felhők az ég kékjét nem változ­tatják, hanem legfelebb néhány perezre eltakarják; aztán pedig csak olyan szé­pen mosolyog, mint annakelőtte, míg a felhők már régen semmivé lettek ! MÁRTHA. Irta VALN­ KY. YI. Mártha az emésztő nyugtalanságnak nem engedte át magát minden küzdés nélkül. Télen művészettel és tanulmánynyal igyekezett elfoglalni idejét, nyáron feledni akart mindent, testi törődést keresett, nagy lo­vaglásokat tett; de nyáron úgy mint télen, a zene va­lamint a lovaglás, untalan csak a szerelmet juttatták eszébe. Ha végig nyargalt a nap sugaraitól izzó ho­mokos sivatagon s a tenger­part Üditő légkörébe ju­tott, enyhülés helyett mámoros örömre gyuladt és séta lovaglásából haza felé térve, nem tudván mint csilla­pítsa kebelének viharát, le­szállt lováról és rendre ölelte csókolta az utcza porában játszó vézna gyer­mekeket. Megmagyarázzuk, hogy miért és mennyire szerette ő Manuelt ? Van-e olyan a­ki sohase igyekezett volna megmagyarázni magának, hogy miért és meny­nyire szeret és olyan a kinek e kísérlet valaha sike­rült volna ? — Magunk is megkisértjük, de előre tud­juk, hogy mindannak a­mit csak elmondani tudunk valódi értelme e rövid és gyermekes pár szó : s­z­e­­rette, mert szerette. Azonban Manuel személyében, a lehető két legna­gyobb inger egyesülve volt, tudniillik a hontalan az ismeretlen állapot és a féllehetlenség, mert a teljes lehetlenség a vágynak keletkezését is elfojtja. — Idegent szeretve, minden nézpontról ismeretlen a tárgy. A nő mit sem tud múltjáról annak a kit szeret, nem ismeri a mindennapi élet prózai részleteit, melyek a leghódítóbb alaknak is csak hátrányává szolgál­nak, bálvánnyának fénykőrét saját ábrándja szerint alkothatja, pedig hasonló esetekben a nőnek képzelő­dése dús és költői. Sőt önkénytelen ragadtatik egy ismeretlen véletlenség felé és több joggal mint bár­ki más megengedi magának azon édes csalódást, hogy, csak szive ébredésével kezdődött élete, az ilyennél minden múltat mámoros feledés takar, hogy szerel­me varázs világítása mellett fedezzen fel új eget és uj földet. A­mi a lehetlenséget illeti Mártha meg­győződve volt, hogy a báróné azon frigybe, mely közte és egy száműzött, egy a nép osztályából származott, azon fölül vagyon- és társadalmi állástalan ember közt megkötendő volna, soha, de soha nem fog beleegyezni. Ehez járult, hogy Manuelnek magas képzetei voltak és a legártatlanabb tévedéssel hasonló magasságban képzelvén helyzetét,oly csalódásban élt melyért őt csak szánni lehetett. Az erély és a nagylelkűség jellemvoná­sai közé látszottak tartozni; de ha körülmények merül­tek fel, melyek szavak helyett tetteket igényelnek, csak akkor tűnt fel jellemének valódi gyengesége. Társal­gás közben érinteni tudta a léleknek legnemesebb húr­jait, melyekből a szerelem ihletségével varázshan­gokat csalt. — Bizonytalan jövője, helyzetét messze túlszárnyaló vágyai Mártha szemei előtt nem kevéssé voltak előnyére. A megnevezhető, úgy szólva osztá­lyozható dicsőség, a határozott és ingatlan állás, akár­­mily szép és nagy légyen nem bir lelkesültséget elő­idézni , a­hol a végérél látható unatkozás kezdődik, de midőn eszményképünkhöz vágyainktól kölcsönöz­hetjük a mértéket, midőn az ábrándok határtalan uradalmában építhetjük hajlékunk falait, semmi sem gátol, hogy ne repüljünk a végetlen magasságba, hogy egyéniségünkkel ne olvadjunk be a végtelenségbe s minthogy a nő, a­kit szeret, azt mindenre képesnek hiszi, teljes bizalommal kél a szerelem szárnyaira, hogy vele a véletlenség birodalmába repüljön. Azon körülmény, hogy talán nem soká válni kell az ismert tárgyaktól, helytől, személyektől, a jövő­nek bizonytalansága varázshatást gyakoroltak Már­tha kedélyére; nem lévén más eszméje mint a szere­lem, szemeivel sem látott más tárgyat mint két élet­nek tökéletes összeforrását, mint együtt utazást, egye­sített munkásságot, megosztott boldogságot és meg­osztott szenvedéseket, mely utóbbi eszme minden női szivet ellenállhatlanul magával ragad. Manuelnek első megjelenése óta a kastélyban, Már­tha csudásan átszellemülve jön. Egész hosszú estvén át ablakán kihajolva merengett, hallgatta a hymnust, mely szép nyári éjjeken annyi bűbájjal emelkedik a völgyből az ég boltozatáig. — Óhajtotta, hogy a sok­­ apró világ a végetlenségben sebesebben üldözze egy-­­­­ mást, a madarak hangosabban énekeljenek, a csúszó­mászók szisszenése élesebb, a virágok illata áthatóbb legyen, mert ő is élt, ő is lebegve úszott az élet folya­mán, mely a teremtés ezernyi ezer forrásaiból buzog fel; szóval, nem állt többé elszigelten, egyedül. Néha egész reggelig el­feledte magát azon hangta­lan beszélgetésbe merülve, mely a szerelmesek együ­tt­­léte után a lelket elfoglalja, mely véletlen eszményi­­sége által néha boldogitóbb az azt megelőzött valódi beszélgetésnél, melynek folyama alatt a lélek kérdez­­és­ felel, nyugodt és háborgó, zord és nyájaskodó egy­szersmind , mert a­ki szeret, annak két élet fekszik szivében, és a kettő közöl nem saját élete az, mely sebesebben lükteti a vért. E mámoros állapotot azonban, néha fölváltja az éberség. Ilyenkor szerelmét mint bűnt, mint bohósá­got hányta szemére Mártha saját magának. A bá­rónő furfangos önösségének rétegeit bár régóta is­merte, de azért nem bírta feledni azt, a­mivel neki tartozik.­­ Azonfölül, a nemes lények fogalma sze­rint a hálánál még erősb kötelék is csatolta őt nén­­jéhez, érezte tudniillik, hogy nélkülözhetlen szük­ségévé vált. — Cernán asszony házának Mártha gyönyörűsége, boldogsága és szelleme volt. Elhagy­hatná-e ő nagynénjét, midőn az aggság rá súlyosul, midőn több szüksége van mint valaha ápolásra, szóra­kozásra és szeretetre ? — Ezen eszme, mint vétek öntu­data elrémítette őt. — föltette magában, hogy szivén diadalmaskodni fog, hogy Manuelt nem látandja többé és fogadását meg is tartotta három végetlen napon át. Ne csalatkozzunk, ennyi is valódi hősiesség volt; s a férfiú, ki oly hévvel szeret mint ő, bizonyosan nem lett volna képes ennyire.­­ A nők szenvedő termé­szetükből és lelküknek szeplőtlen tisztaságából merí­tik az erőt, melylyel a férfiak nem birnak. A George szerencsétlensége és a Manuel párvia­dala ha elmarad, Márthának lélekküzdelme kétségte­lenül még soká tart, de miután bevallotta szerelmét (mert azon lépésnek következményei iránt, melyre őt a kétségbeesés vezette, egyetlen pillanatig sem élt csalódásban) valamennyire nyugodtabb lett. — A ke­resett lelkiismeretesség, a tettetett ellenkezés, nem fér­tek öszve az ő szellemével. Állításunkat nem sokára bebizonyítják tettei. (Folytatjuk.) Középitések. Ugocsából. A vasútépítésekre, kinevezett cs. k. középponti igazgatóság a máramarosi sóbányákhoz vezetendő vasúti mellékág naraény-rakóczi vonalán a földmunkákra 904,995 ft 43 krra számított előleges költségvetéssel, i. é. február 15-kéig pályázatot nyit­ván, — az e vidéki földbirtokos osztályból többen, kik e tárgyban földbirtokaiknak a czélba vett vonal általi érintendésénél fogva többnyire legközelebbről érdekelték, elhatározták egymás közt, hogy az emlí­tett földmunkákra pályázzanak. Hogy ebbeli törekvések ezért érjen, sok tekintet­ben óhajtandó. Ha a vonal építése idegen vállalkozók kezeibe jut, annak csak a legalsóbb osztály, a napszámosok osztálya fogja venni hasznát, a földbirtokos pedig egyenesen kárát vallja, mert míg a nyers munka — a töltésezés — tart, földjei növelésére drága pénzen sem fog kapni dolgozó kezet. Oly vállalatnál, melynek elkészítése szorosan meg­határozott időtartamhoz van kötve, a létesülés elemi föltéte —a munka díjazása körül fukarkodni nem le­­— ‘uuuhi, tvx meszeresen DuYCUDen üzélte­tik­ , mint azt a­z olajér művelésére neíhmozneveű napszámoknál a gazda kézzelfogható romlása nélkül tehetné. A mi helyzetünk, mint gazdáké, cseppet sem jobb, sőt azáltal, mert birtokviszonyaink általában rende­zetlenek, mert a tagosztály után még mindig tanfalusi szomjjal epedünk, talán mostohább is, mint az ország bármely vidékén. " Ha potom áron elvesztegetni tudott termesztmé­­nyeink, szigorú önmegtagadás mellett, most még a föld terheit, cselédeink, napszámosaink fizetését úgy a­hogy fedezgetik : szálljon velünk a kézi munka dí­jazásánál versenyre egy idegen vállalkozó, kinek sok ezer dolgozó kézre van szüksége, melyet vállalata ha­­szonhajtóságánál fogva aránylag dúsan fizethet,­ és kiszabott időhöz­ kötöttsége, s az innen természetesen származó ford­rozás miatt dúsan is fizet: nem állhat­­juk ki semmikép a versenyt; a föld miveléséhez szük­séges kézierő drágasága és hiánya mellett földeink műveletlenül maradván, menthetlenül az uzsorások fojtogató kezei közé jutunk. Ellenben, ha e töltésezési vállalatot az itteni föld­­birtokosok nagy része nyerné meg , nemcsak az abba fektetett pénz maradna meg a vidéken, hanem a re­mélhető tiszta haszon is, melyet idegen vállalkozó nem fogna köztünk hagyni. A haszon a mi kezeink közt, kinek-kinek életrevalóságához képest, az osztá­lyok minden rétege közt fogna feloszlani; volna mit gazdaságunkba befektetni, anyagi emelkedésünket önként fogná követni a szellemi haladás is, s ekkor a czélba vett vasút már létesülése embryo stádiumában emeltyűje kezdene lenni azon eredményeknek, vív­mányoknak, melyek az anyagi jobblét, és szellemi haladás terén nyomában mindenütt felsarjadnak. CS. B. PESTI NAPLÓ. Pest, febr. 14. Ő cs. k. Apostoli Felsége az abrudbányai unitárius egyházközség 1849- ben leégett templomának helyreállítása végett 300 pftnyi összeget méltóztatott legkegyelmesebben aján­dékozni. Karolina Augusta császárné ő felsége az ákosfalvai r. kath. templom fölépítésére, a ma­ros-vásárhelyi kerületben, 100 ftot méltóztatott aján­dékozni.­­— Olvasóink előtt talán fel fog tűnni, hogy oly ba­darságok registrálásával töltjük időnket, mint a minőkkel a Szépirodalmi közlöny olvasóit egy idő óta S­z­e­g­fi Mór mulattatja. A gyom irtása az irodalomban szintoly szükséges foglalkozás, mint a gazdaságban. Ez is a kritika feladatai közé tartozik. Részünkről üdvös hatást remélünk e működéstől, ha kimutatjuk minden lépten, hogy van szó, a­ki fennen vitatja a tudatlanság kiváltságát a költő részére, s tanná emeli egyik vagy má­sik író sérthetetlenségét a kritika ellenében, van szó, a ki — mint halljuk —­­gyermek tanítványainak sem tudott imponálni, s a legzavartabb eszmékkel fejében, az iroda­lomban akar rendet szabni, a kritika határait akarja ki­jelölni , és a ki — még egy értekezést sem tud megírni iszonyú logicai ficzamodások nélkül, egy novellácskát sem számos nyelvtani hiba nélkül, — a­ki minden lépten nyomon elárulta, mint adatokkal kimutatta­, -tudatlansá­__ htpfiinymlAi* *»­•« X1-- “ - -sag* eredményeiről. Bocsássanak meg ez okból olvasóink, ha ezúttal is folytatják a gyomirtást, mely végső elbon­tással fenyegeti, — ha nem is a magyar szépirodalom, legalább a „Szépirodalmi közlöny“ kertjét. — Szegfi Mór szinte görcsöket kapott azért, hogy ezen szavai : „a tudós társaság akkor alakíttatott“ a P. Naplóban így valának idézve : „a tudós társaság akkor alakult.“ Okos ember e szócserében nem találna okot se görcsre, se haragra, de még csak megütközésre sem, mert hiszen könnyű belátni, hogy a magyar akadémia csaku­gyan akkor alakult, midőn alapittatott se két szó közül akármelyiket használjuk, az értelem mindig ugyanaz marad. Szegfi úr azonban, mert neki egészen extra logikája van, a fentebbi szócserélésért mondatainak elferdítésével, elcsavarásával, csonkításával vádol ben­nünket. Szegfi úr, ki mindig maga teszi, a mivel más a­ TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Én, a forma és a próza. (Gyulai Pálnak.) (Folytatás.) IL Ám világosítsák példáink a tényállást. — Bönne, Heine bármily szépen írtak is, meg kell róluk jegyez­ni, hogy kevésbbé hatottak a tudományosság érdeké­ben, minthogy ne irodalmi formát használjanak. Mun­kásságuk valamely szivelgő politikai térre volt irá­nyulva, oltárt emelvén sokképen a franczia élet és íz­lésnek, melynek áldozatából csak a füst ment saját nemzetökre. Küldöttek a német nehézkesség ellen ,de nem vették gondolóra,­­hogy a német elme oly isme­tárgyak körül viszi a főmunkás szerepét, a­hol nehéz­kesnek lenni fölötte könnyű. Egyébiránt ők csak ve­gyíteni akartak a német elembe a francziából. Más­különben tekintélyül ma már egyik sem szolgál. Szép­­elett írók, elmentek az elvvel, a­melyet vallottak. Igaztalanság többre becsültetniök, mint a­hogy maguk is elégnek látták. — Macaulay úgy ír, mint talán sen­ki ma, de mégsem úgy hogy másképen írni tévedés volna. Vagy ha igen, akkor Sulluszt és Tacitus nem történetírók. Sőt ezekhez mérve oly vakmerőn lehet­­­ne vádolni az angol történészt, mint Guizotról tudatik, hogy vádolá a „Consulat“ íróját: regényt h­a nem történetet, ha nem értenek: melyik tárta magát in­kább vagy kevésbbé a tudományos vagy irodalmi for­mához. De a Macaulay és Thiers elleni vád vagy szemrehányás, úgy nem teszi egyetlenné Guizot írás­módját, mint amazok szerencséje nem az övéket. Menjünk-e tovább a példákkal? Én nem látom szükségesnek, hiszen úgy sem érnek véget; elméle­tünk akkor sem változnék. Hanem óvást teszek azon általánosság ellen, mely szerint az egész világ minden nagy írója ön mellett bizonyít. Ismerem az iskolát, melynek tanítványával vitázok. Az a föltétlenül s minden különbséget kizáró egyetemesség, minőt az irodalmi formára szükség nélkül veszteget ön ,­ugyan­csak meg van fizetve. Zsoltja, mint rendesen, szűkkö­­rűség, egyoldalúság. Mert ha nincs egyéb forma mint

Next