Pesti Napló, 1858. március (9. évfolyam, 2429-2441. szám)

1858-03-16 / 2429. szám

43—2429. 9-dik évf folyam. 1858. Szerkesztési iroda: E­gyete­m-utcza 2-dik szám, 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynő 53. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem utcza, szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , Pesten, házhoz hordva: Évnegyedre .... 6 írt pp. Évnegyedre . . 5 frt 8 kr. pp. Félévre ..................11 frt pp.­­ Félévre . . . 9 frt 30 kr. pp. ríinimenyek díja • ,8 hasáb, petit sor S szori hirdetésnél 4 pkr. Bélyegdij­raélmenyek IIIJA • külön 15 pkr. Magán vita 6 hasábos petit sor 6 pkr. Kedd, mart. 16. PEST, mart. 16. Tájékozás. (Fk.) Ha nem csalódunk, a franczia regény­írók elsők voltak, kik nem a kezdetnél kezd­vén a dolgot, s a szokásos alapos expositiót kerülvén, úgyszólván mindkét lábbal egyszerre beleugrottak az események folyamába, s a múltnak kifestését az olvasó képzelmére bizták. Mi — bár nem egészen önkénytesen — e pertzben hasonló utat követünk. Nem ülhettük meg Palmerston kabinetjének halotti torát, nem üdvözölhettük az új toryminisztérium születé­sét (ámbár ez tulajdonképen nem is született, hanem mint megfordított Illés próféta az égből pottyant alá!) nem kisérhettük azon törekvé­seket, miket az új kabinet az „angol becsület megóvására“ jön, nem mondhattuk el körül­ményesen, mint tudakozódott Párisban, mi mó­don kívánják ozt a „lehordást“ foganatosítva látni, mint cenzuráltatta Párisban azt az „eré­lyes“ jegyzéket, melynek elmulasztása miatt Palmerston kénytelen volt a puha gyapjuzsá­­kot a kemény ellenzéki paddal felcserélni. Mindezt nem mondhattuk el olvasóinknak, s most sem mondhatjuk el, mert újságot kell írnunk és nem óságot, hanem egyszerre bele­lépünk az események menetébe s magunk előtt látjuk ismét a parlamentet, mely olvasóink kedvéért mindenesetre oly szíves lesz Derby és Disraeli uraktól a múlt hetek eseményei iránt némi felvilágosítást kérni, úgy hogy a mulasztottakat legalább ezúton lehetene pó­tolnunk.*) Eddigelé csak távirati tudósításaink vannak az angol miniszterek nyilatkozataira nézve, s ezek oly soványak, hogy egyebet nem láthatni belőlük, mint azt, hogy a diplomatiai levele­zés, melybe a parlament annyi súlyt fektetett, megtörtént s az illető irományok legközelebb elő fognak terjesztetni. Azon rövid kivonat, melyet a Times Wa­­lewski gróf legújabb sürgönyéből közöl, csak annyit mond, mint a minap megjelent „csá­szári röpirat“, azaz­­ semmit sem, vagy leg­alább olyant nem, a­mit már azelőtt is nem tudtunk volna. A múlt napok eseményei mindazáltal igen fontos eredményt szültek, melyet nem lehet hallgatással mellőznünk, t. i. világosságra hoz­ták, hogy Francziaország sokkal in­kább szorul a nyugati szövetségre,­ mint Anglia. Tényeket akarunk elősorolni, a­nélkül, hogy azoknak j­o­g­i­a­s oldalát tekintetbe vennék. Párisban január 14-kén merénylet történt,­ mely Angliában forraltatott; a franczia kor­mány karja nem nyúl Britannia szabad föld­­­jéig; Napoleon császár tehát a brit kormány-­­ hoz fordult panaszaival. Mondtuk, hogy nem fogjuk kutatni, kinek van igaza, kinek nincs; annyi tény, hogy Angliában semmi sem történt, a­mi Francziaország panaszainak meg­felelt volna. Azon minisztérium, mely ilyesmit tenni akart, elkergettetett; utódjai, kik elein­­tén elődjeik nyomán látszottak járni akarni, látható megdöbbenéssel állapodtak meg a han­gosan nyilvánuló közvélemény előtt, s most az összeesküvési biliről alig van többé szó. Tehát, a­mint mondjuk, Napóleon császár ked­véért semmi sem történt, még akkor sem, mi­dőn Palmerston aggályteljes hangon arra fi­gyelmeztetett, hogy a nyugati szövetség ve­szélyben forog. A nemzet cseppet sem gondolt e veszélylyel, az öreg­­premiernek szeme közé nevetett; ez visszavonult s a felelősséget a parlamentre hárította, ha majd a nyugoti frigy feltalálna bomolni és — mit tettek ezalatt Francziaországban ? Naponként harminc­háromszor ismételték, hogy a szövetséget fen akarják tartani, Per­­signy Londonban maradt, még akkor is, mi­dőn ablakait beverték s az olasz menekültek egyre meetingeztek; végre pedig egyik „csá­szári publicista“ feltörte ujját­ és officio­us röpiratban mutogatta, mennyire szereti Napo­leon császár azt a perfid Albiont, mennyit tön annak érdekében, mily kevés hálát aratott ér­te , mint maradtak teljesületlenül még oly kö­vetelések is, melyek a császár életének biz­tosítására valának irányozva. Egyetlen erő­sebb kifejezés, egyetlen komoly fenyegetés sem fordul elő e röpiratban; minden olvasó fe­szülten várta azon conclusiót, hogy ily hálá­­datlan baráttal nem lehet többé karöltve járni, hanem a röpirat szerzője épen megfordítva azt mondja, hogy a szövetség mindamellett fenn­áll, s hogy franczia részről további fenál­­lását is kívánják; a­helyett, hogy maga ítéle­tet mondana az oly világosan elemezett tény­állás felett, ezen ítéletet az­­ angol nemzetre bízza. Valóban netovábbja a részrehajlatlanság­­nak, melyben a felperes az ítéletet az alperesre bízza! Hanem az angolok practicus emberek s tud­­­ják, hogy Napoléon császár is az. Azon kö­rülmény , hogy III. Napóleon polgpkarokkal ragaszkodik a nyugati szövetséghez, azt sej­teti velük, hogy e hűség nem valami idilli ra­jongás kifolyása, hanem a számítás, az előny megfontolásának eredménye. Az angol — ke­reskedő , azon árút, melyről tudja, hogy a vevő nagyra becsüli, s hogy múlhatlan szük­sége van rá — drágán adja. Barátságáért min­denesetre becsületesen meg fogja adóztatni Francziaországot, — először erkölcsileg, ké­sőbb talán anyagilag is. Az erkölcsi adó egy részét Francziaország máris fizeti : Anglia a katonai adressek miatt boszankodott; Walewski gróf a császár nevé­ben bocsánatot kért. A január 20-iki franczia jegyzék Londonban nem tetszett és­­ Fran­cziaország újra bocsánatot kér. Az összeeskü­vési bilt boszantja a brit nemzetet, és a fran­czia félhivatalos lapok egyre hajlonganak, nagy courtoisiéval ismételvén: kérem, kérem, ne tessék vele fáradni, hisz nem oly szüksé­ges ; nem kívántuk mi ezt soha! Elég lesz mára, ha e megváltozott viszony constatk­ozására szorítkozunk; oly magnak tekintjük azt, melyben a jövő nem egy világ­­fontosságú eseményének csirája szunnyad. Napóleon császár protectori szerepe Európában fogyatékán van, majd meglátjuk, mi következik ezután! *) Igyekeztünk a lehető legrövidebb resummék és átte­kintés által már e számban tájékozni a lapunk szün­ideje alatt történtek iránt t. olvasóinkat, mit annyival szükségesbnek láttunk, mert t. előfizetőink közül alig 30-an pótoltatták lapunkat más lappal. S­z­e­r­k. TUDOMÁNY IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. III. Napoleon császár és Anglia. (Sietünk olvasóinkkal fordításban közölni ezen röpiratot, melyet némelyek szerint Napoleon császár maga irt, má­sok szerint a császár eszméinek alapján Laguerronniére senator fogalmazott.) I. A közvélemény iránti kötelességünket hisszük tel­jesíteni, midőn az angol földön oly igaztalanul föl­zaklatott szenvedélyek ellenében nyugodt és pártat­lan nézetet mondunk el. — Bízunk, hogy meg fognak érteni túl a csatornán. Észrevételeinket mérsékelt hangon teendjük és mindenek felett a tényeket fog­juk beszéltetni. Midőn Napoleon Lajos a köztársaság elnökévé vá­lasztatott, a nemzet­gyűlésben, (mely nemcsak oszto­zott vele az uralkodásban, de a végrehajtás körül gyakran gátakat is gördített elébe) valamennyi párt Angliának"ellensége volt; a legitimisták hazájuk ős ellensége iránt a hajdankori nemzetiségi harczokból fennmaradt hagyományos gyűlölettel voltak eltelve ; a köztársaságiak Pittre emlékeztek, ki a forradalom elnyomására a Coburgival lépett szövetségre; az or­­leanisták, épen annyira restelték a pártfogást, mely őket megalázta, mint a mennyire boszankodtak a cserbenhagyásért, mely bukásukat megelőzte; végre a császárság hívei, a közel múlt idő vérző sebeit érezve, fájdalommal és dühvel valának eltelve. Mit vala teendő I. Napoleon örököse, midőn Fran­cziaország állam feje jön ? — A pártok előítéletének és gyűlöletének lábat kell vala hogy adjon ? A Wa­terloo és Szt. Helena emlékével föl föl lobbanó bosz­­szuszomját, jó példával bátorította volna ? — Avagy az angol lapoknak a választás pillanatában, nevét és jellemét gyanúsító eljárásáért, hideg negativitás utján kell vala bosszúját tölteni ? —Nem. A számkivetés bölcseségnek és fölvilágosulásnak iskolája, olyanok számára, kik hivatva vannak uralkodásra. Ezen isko­lát járva Napoleon Lajos sokat tanult és sokat fele-­­­dett.­­ Egyetlen dologra emlékezett még, tudniillik, hogy borús napjaiban, szerencsétlenségében az angol vendégszeretetnek sokat köszönhetett, és egyetlent vett tekintetbe, tudniillik azon nagy fontosságú érde­ket, mely Francziaországot és Angliát a haladás és mivelődés előmozdítása czéljánál annyira közel tartja egymáshoz. II. A Porta 1849-ben, a magyar menekülteknek befo­gadásáért, Ausztria által fenyegetve jön. A köztársa­ság elnöke úgy vélekedett, hogy Francziaország, ilyen, az európai nagy kérdések körébe vágó ténynél sehogy sem maradhat részvétlen; megparancsolta te­hát a franczia flottának, hogy egy időben az angol flottával közelítse meg a Dardanellákat, és e szerint megragadta az első alkalmat a két hatalom tényleges egyetértésének előmozdítására. — De az érzékenyke­dés Angliával szemben, akkor még annyira napi­ren­den volt, miszerint a franczia minisztérium, melynek Odillon Barrot úr is tagja volt, azon föltétel alatt kül­dötte ki flottánkat, hogy az, az angol flottával ne egyesüljön s habár egy czélra, de egészen kü­lönválva intézze működését. — Tagadhatatlan, hogy ezen tartózkodó rendszabály túlságos bizalmatlanság­ból eredett, de azért nem volt más, mint viszhangja egy szintén túlságos, a szószék és sajtó által egy iránt szítogatott neheztelésnek. Nem sokkal utóbb Palmerston lord olyan ultimátu­mot küld Görögországba, mely fölzaklatja egész Eu­rópát. A törvényhozó testület, mely az örökölt angol­­ ellenszenvet képviselte az alkotmányozó gyűlésben, örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy ellenséges indulatát bebizonyíthassa: fölhasználta a népszerűség által gyámolított alapon egész befolyását az elnök miniszterénél, mire csakhamar követünk Drouin de l’Huys­ur visszahivatott Londonból. Midőn de la Hitte tábornok, akkoron külügyminiszter, a gyűléssel ezen eseményt tudatta, az egész gyűlés mintha csak egy ember volna, oly megfontolatlanul átadta magát a ha­zafias lelkesedésnek. Azon este a jobb­oldal vala­mennyi vezére testületileg megjelent az Eliseeben, hogy az elnöknek szerencsét kívánjon, de ez hidegen fogadta őket, melyből eléggé megérthették, hogy azon rendszabály iránti lelkesültségekben, melynek köz­vetlen eredménye a két nemzet közti egyenetlenség­nek megújulása leend, maga nem osztozik. IH. Végre bekövetkezett december második­a. Belszerkezetünkből fölmerült tény volt ez, melyhez­­ nem volt szava bárkinek is külföldön. Némely angol lapok még is megtámadták azon férfiút, ki hazáját rémítő anarchiától és talán egész Európát összeom­lástól védelmezte meg. Nem volt oly rágalom, melyet ki ne gondoltak volna, és nem volt szemrehányás, melyet ne nyilvánítottak volna ellene. Sőt egy lon­doni lap­rajzban is hozott jelenetet, a­mint a Marsme­zőn a fölkelteket agyba lődözik. Oly tényeket akar­tak elhitetni a világgal, melyek átalános erkölcsi érzületünkkel össze nem férnek, sőt a mellett merőben lehetetlenek. Igazat szólva, a csata után­ nem csak hogy senki agyon nem lövetett, de sőt az 1,600,000 lelket számláló városban a lázadást eszközölt 1500 demagóg közöl, a küzdtéren és fegyverrel kezében legfeljebb 150 esett el. Ezen tényállás Angliában épen úgy mint Francziaországban nagyítva jön, és csak is annak szemtelen elferdítése által lehetett elkeseredést ébreszteni azon eljárás iránt, mely tulajdonkép min­den mivelt népnek hálájára lett volna érdemes. Ilyen szidalmakkal szemben érzéketlennek maradni lehe­tetlen vala, de a haza szeretete és a nyilvános jóllét érdeke, látszó rész­vétlenséget és nyugodtságot igé­nyeltek. — Francziaországnak államfője, elvonulni engedte ezen árját az olyan szenvedélyeknek, mely­ben polgári harczainknak salakra is fölvegyült, sőt még a sajtót zabolázó megszorításokat (bár helyén lesz valam) sem akarta életbe léptetni. Nagy nemzetek ok nélkül nem bántják meg egymást, vagy ha megbántják egymást, akkor közel van­nak ahhoz, hogy egymás ellen harczra keljenek, így történt az amiensi béke idejében, mely az el­ső consul ellen részint a szószékből, részint a saj­tó által szórt bántalmak és megtámadások miatt, oly hamar jön veszélyeztetve. Annyi bizonyos, hogy ha 1852-ik évnek első holnapjaiban nem lettünk vol­na okosak, a közvéleményre csillapítólag hatni ismét az ISOA-ik év került volna elé és a két országban uralkodó elkeseredésnek elkerülhetlen következmé­nye szakadás lett volna. Az angol népnek jobb részét inkább józan értelme, mint az idő birta rá tulajdonképeni méltánylására a tényeknek és azon férfiaknak, kiket annyi goromba valótalansággal és gyalázatos rágalmakkal bemocs­kolni akartak. Angliában épen úgy mint Francziaor­szágban a császár magaviseletét oly igazán ítélték meg, mint a­hogy azt egykor a részrehajlatlan történet fogja megítélni.­­ A londoni City már 1852 ben, az angol lapok egy részének a lehető leghevesebb ke­reszttüzelésével szembe támadta meg azon polémiát, melyet épen úgy józan értelme, mint hazafisága szem­pontjából helytelennek talált. Két évvel utóbb, midőn a császár, a császárné kíséretében, mint szövetséges, meglátogatta az angol királynét, e szép és nagy or­szágban mindenhol rokonszenvvel és becsüléssel ta­lálkozott. (Folytatjuk.) (Lapszemle.) Most a közfigyelmet „Ill­ik Napóleon császár és Anglia“ czímű röpirat egészen magára vonta. Szerzője Laguerronniére senator. Készült a tuileriai értekezletekben elmon­dott eszmék szerint. Napóleon császár, midőn még csak szám­űzött volt, maga írta a vezérczikkeket és röp­­iratokat; a­mióta trónon ül, szintoly kitartás­sal szeret a sajtó útján a közvéleményre hatni, mint hajdan; de már nincs ideje az eszmék felöltöztetésére, az apró árnyalatokra, az irály­nak sokaktól nem is sejtett, azonban az ava­tottak által jól ismert nehézségei legyőzésére. Magához parancsol tehát egy-egy szép tollú imperialis journalistát, feljegyezteti vele néze­teit, s rá­bízza, hogy adjon a gondolatoknak kellő ruhát, csináljon a vázlatból czikket vagy könyvet. Önként értetik, hogy az ily munka, mielőtt a nyomdába küldetnék, a császár ő fel­sége revisiója alá kerül. Sőt arra is volt eset, hogy a levonatok hasábonként vitettek a Tuile­riákba, újabb áttekintés végett. Részesült-e e kitüntetésben Laguerron­niére senator úr műve? nem tudjuk. A „Constitutionnel“ (félhivatalos lap) azt mondja, hogy ezen oly higgadt, oly nyugodt és az igazság meggyőző erejével oly ékesszálló előterjesztés Európaszerte roppant hatást idé­­zend elő. Lényegesen fog hatni a sziget ki­rályságban minden ok nélkül felkorbácsolt szenvedélyek csillapítására. Fölvilágosítja a közvéleményt Francziaország valódi érzel­mei és ama bámuszra méltó lojalitás felöl, melyet ez, a béke és háború folyama alatt, az Angliával a szövetséget kezelte.“ Kevesebb optimismussal szólt Laguerron­niére úr művéről a „Neue Preussische Zei­tung.“ Szerinte e röpirat szépen van írva, s kitűnő ügyességgel állítja össze a tényeket, melyekre Francziaország a jelen válságban nagy súlyt helyez. Mindent óvatosan mellőz, mi a brit nemzet érzületét ismét sérthetné, s nehezíthetné a szem előtt tartott kettős czélt:­t. .. az angol szövetség épségben maradását és az angol minisztérium engedékenységét a me­nedék­jog megszorításának ügyében. Laguerronniére ur — folytatja a „N. Pr. Zig“ — elősorol mindent, mit a közelebbi években Francziaország a szárazon és tenge­ren Angliáért jön; beszél a nagy előnyökről, melyek Európa békéjére és a világ­polgároso­dásra nézve az angol-franczia szövetségből erednek: mintha bizony 1852 előtt Európában minden fonák és kuszáli lett volna, s a cultura Francziaországon kívül egy országot sem nyalt volna ki csinosra! Végre pedig megmutogatja Laguerronniére­ur, hogy mily könnyű Angliának a hű szövetséges kivonatát teljesí­­teni, és számít az angol minisztérium engedé­kenységére s az egész európai közvéleményt helyeslő nyilatkozatára. Az európai közvéleményre hivatkozás ered­ményét a N. Pr. Zeitung nem hiszi oly föltét­lenül kedvezőnek, mint a röpirat szerzője. Mert, mint állítja, lehet valaki határozott el­lensége a forradalmi propagandának és gyil­kolás­ terveknek, a­nélkül, hogy Francziaor­szág jelen viszonyaiért rajongjon; lehet a leg­élénkebben érdekelve Európa bátorlétéért, a­nélkül, hogy e földrészt a franczia köz bátor­­­sági törvények alá helyezni óhajtaná; kárhoz­tathatja Pynt Felix gyalázatos iratait, a­nélkül, hogy Laguerronniére senator úr virrasztásaira „éljent“ harsogtasson. A röpirat azt akarná elhitetni, mintha Fran­cziaországban az élet csupa gyönyör és ész­­hangzás volna, ha idegen bandittáknak az egész nemzet által megbélyegzett és borzalmas működései nem zavarnák meg. De ámbár a fél­­hivatalos publicista ezen eljárásának oka s könnyen felfogható, nem épen bizonyos: val- Magyar könyv­eszet. 31. Községi tanácsadó a városi és falusi községe­ket illető ügyekben. Szerkeszti s kiadja Szokolay István. Első évi folyam II. füzet. Pest, 1858. Nyomatott Beimel és Kozmánál 8­ rét 77—148 lap. 10 füzet. Előfizetési ára 5 port. 32. Xan­dirham. Székely hősköltemény a kilencze­­dik századból. Irta Dózsa Dániel. (Az iró tulajdona.) Kolozsvárit. Stein János bizománya. 1858. Nyomatott az ev. ref. főtanoda betűivel. NI. 8 rét 296 lap. Ára 2 port. 33 A magyarítani természetbarát. Szerkesztik és kiadják Dr N­a­g­y József és Láng Adolf Ferencz. (November.) VI. füzet. Nyitra, 1857. Nyomatott Szigler testvéreknél Komáromban. N. 4­ rét 135 154 lap. A trencsin-tepliczi fürdő rajzával

Next