Pesti Napló, 1858. október (9. évfolyam, 2592-2618. szám)

1858-10-22 / 2610. szám

Pest, oct. 21. (Fk.) A franczia-portugalli viszálynak eddig­­elé igen csekély fontosságot tulajdonítottunk; az egész perpatvar annyira hasonlított az úgy­nevezett Cagliari-ügyhöz, mint egyik tojás a másikhoz, s így kimenetele iránt sem aggód­hattunk. Itt csak kettő közt lehetett válasz­tani: Portugallia vagy állhatatosan ellenezze­gül a franczia követeléseknek, s akkor ez utóbbi „tisztességes hátrálás“ ról gondosko­dott volna, — vagy pedig Portugallia enged, s akkor a dolog még egyszerűbb. Megvalljuk, hogy — a­mi a végkimenetelt illeti —’ még ma is azon véleményen vagyunk, ámbár azóta két angol hadihajó is érkezett Lissabon elé, de nem tagadhatjuk, hogy ezál­tal az ügy politikai fontossága tetemesen nö­vekedett, ha nem is közvetlenül, ne legalább közvetve. Nem közvetlenül, mert miként mondtuk, még most is úgy vélekedünk, miszerint a Charles Georges miatt Lissabon nem fog ha­lomra lövetni, hanem közvetett fontosságot nyert a vita, mert a két nyugati hatalom köl­csönös viszonyára némi világosságot vet. Ezen időről időre felmerülő események olyanok, mint az egyes villámok, melyek legalább idő­közökben egy egy pillanatra felderítik a ho­mályt, s a tájékozást lehetségessé teszik. Angliának, midőn két hajóját a Tajo torko­latjai felé indította, nem lehetett más czélja, mint Francziaország elbizottságát megbüntet­ni, azáltal, hogy a fentebb említett út mind­egyikét — bármelyik választatnék is — el­zárja vagy legalább nehezíti. Ha Portugál engedni akarna, Anglia majd gondoskodik arról, hogy ezen engedmények mértéke olyan ne legyen, mely Francziaország diadalát különösen fényessé tenné. Ha pedig Portugál nem enged, Francziaor­szág nem fog végsőre mehetni s még ha hátrál is, ezt már nem saját nagylelkűségének s a gyöngébb iránti kíméletének, hanem az An­gliátóli félelemnek fogják tulajdonítani. Angliának ezen szándéka oly világos, mi­szerint lehetetlen, hogy Páriában meg ne ér­tenék, s ott majd Albion ezen új „perfidiá“ -ját is bele­írják abba a nagy könyvbe, melynek követelési tételei újabb időben oly meglepő gyorsasággal szaporodtak. Csak azt lehetne még kérdezni, miért késett' - i’ rm ■un wiw—gagenassg­iwiimémbbímbmmb—rbí Anglia annyira ezen demonstratióval, melyet már két héttel ezelőtt is tehetett volna ?! Nem vagyunk oly gonoszak, hogy felten­­nék, miszerint a brit kormány a francziát szántszándékkal ringatta azon ámításba, hogy a­ csatornán túl cseppet sem gondolnak a kis Portugáliái; aztán pedig, midőn Francziaor­szág már jó messzire ment, egyszerre vetették le az álarctot s Napóleon császárral a brit oroszlán fenyegető képét láttaták. Ez talán nem lehetetlen, de miként az ol­vasó tudja, mi az efféle dolgokban oly jámbo­rok vagyunk, hogy az európai diplomatiáról mindig csak a legjobbat szoktuk feltenni. Ez esetben tehát inkább azt hisszük, misze­rint Anglia talán az ujjakon keresztül nézett volna, ha a franczia diplomatia Redcliffe lord stambuli küldetésének sikerülését nem gátolja. E remény azonban úgy látszik nem teljesült s ma már általánosan azt hallani, mi­­­­szerint az öreg lord eg­ész csendben összeszedi­­ sátorfáját és a török fővárostól eredmény­­ nélkül­i buchut veend. A török kormánynak nincs kedve a Verestenger partján a kívánt pon­­­­tokat Angliának átengedni s ezen szándékában­­ főleg Thouvenel báró által erősítt­etett meg. Mármost: „ha te vered az én zsidómat, én is­­ verem a tiédet; ha te arra nógatod a Portát,­­ hogy az én kivánatomat ne teljesítse, én majd­­ Portugált is arra uszítom, hogy irányodban se­­ engedjen.“ Valóban nincs szebb ■dolog, mint minden : önzés és mellékérdek nélkül is, az el­­­nyomott gyöngének pártját fogni az igazság­talan hatalmas ellenében! Természetes, hogy­­ az angol lapok e szép szerepet most Angliá-­­ nak fogják vindikálni, s ennek nemeslelkűsé­­­gét kellő fényben előtüntetni. Ez alkalommal tehát nem Angliának, min­­ként talán játszhatnék, hanem Portugálnak ju­tott az „inter duos litigantes tertius“-nak sze­­repe, s ezen valóban örvendhet is, mert­ ezáltal a dolog reá nézve igen kedvező fordu­­ latot vett. De nem örvend ám azon másik „ter-­ tiu­s“, mely keleten a két versenytárs közé­­ szorul — a szegény Porta, mely a maga fejét­­ kénytelen támpontul nyújtani azon hinta szá­­j­mára, melynek egyik végén John Bull, mási­k­kán­y kozáksüveggel fején -- Macaire Ro-1 bért ül. Akár ez emelkedik, akár amaz, a tám-­ pont mindig ugyanazt a nyomást érzi. Az al­kalmatlan terhet magáról lerázni pedig se bá­torsága, se ereje nincsen. Legeredetibb azon felfogás, melyre a fran­czia kormány egyik meghitt lapjában a török birodalom úgynevezett „integritására“ nézve akadunk; a Portának így hangzik e gyö­nyörű okoskodás — nem szabad akár csak egy arasznyi földjét is eladnia, mert nemcsak a többi hatalmak, hanem maga a török kor­mány is megígérte, miszerint az ozmán bi­rodalom területi épsége sértetlenül fentartandó, tehát neki sem szabad olyant tennie, a­mi ál­tal ezen integritáson csorba ejtetnék , hisz a hatalmak ezen integritást nemcsak a Porta, hanem Európa érdekében is biztosítot­ták! Ne neked, önzéstelen barátság! Hanem, ha holnap ismét más argumentumra szorulnak, azt fogják mondani : mi teéretted ontot­tuk vérünket, neked háladatosnak kell lenned, Törökország ! Bocsássa meg az olvasó a kissé ügyetlen tréfát, hanem a Porta helyzete élénken emlé­keztet a parasztleányra, ki uj piros csizmáját a kezében hordja, és mezítláb tövisen, sáron keresztül gázol. Az európai hatalmasságok is azt mondták Törökországnak : azt akarjuk, hogy lábod kiméh­essék, ime, szép uj csizmát adunk ajándékul, hanem jaj neked, ha fel me­red húzni! Főherczeg-Főkormányzó Urócsászári Fen­sége tegnapelőtt este Bécsbe utazott. A cs. k. A­p­o­s­t. F­e­n­s­é­g­e f. é. sept. 20 ki legma­­gasb kézirata által dr. Szymonovicz Ignácz orszá­gos főtörvényszéki elnököt a Szerbvajdaságban és Temesi bánságban, valóságos titkos tanácsos méltóságával hij­­elengedés mellett fölruházni méltóztatott. A cultus- és oktatásügyi miniszter Hartmann Hen­rik helyettes tanítót a bécsi józsefvárosi gymnasiumban valóságos tanítóvá a pozsonyi katholikus gymnasiumh­oz kinevezte. Az ügyvédség ideiglenes gyakorlására az eperjesi orsz. főtörvényszéki területen hivatalhelylyel Nagy Szőllösön G­u­t­h­y László kineveztetett. A magyarországi cs. k. Főkormány V­­ 1t­e­c­z Antalt a pozsonyi kincstári- és pénzalapi épületek felügyelőjét az ottani orsz pénzügyigazgatóságnál alkalmazott orsz. fiók­gazdahivatal kezelőjévé kinevezte.­­ Lapunk tegnapelőtti számában jelentettük, hogy a magyar kereskedelmi bank az ingatlanokra eddig nyitva tartott hitelét felfüggesztő. Az ingatlan birtok tehát is­mét kevesebb forrásból meríthet, midőn terhei kölcsön­­vételre kényszerítik. Mily segédalapok maradnak meg a magyar földbirtok részére jelen szorult helyzetében ? Az ausztriai nemzeti bank reálhitelosztálya nem képes a bé­csi közbirtos­osok s az uradalmak tulajdonosainak igé­nyét kielégíteni; a hitelintézet magyarországi fiókja azon keveseknek is, kik tőle kölcsönt nyertek, 7—8%-nél nagyobb százalék mellett ad csak kölcsönt. A szegény földbirtokos sóvár szemekkel tekint a takarékpénztárak­ra, melyek oly jótékony szolgálatot tesznek az ipar és kereskedésnek, melyek azonban földbirtokra 6° 0 mellett nem kölcsönözhetnek. A földbirtoknak adott kölcsön biz­tosítása annak betáblázását igényelvén , a takarékpénz­tárak által követelt és a váltóüzletnél törvényes 6%, a kötelezvények mellett tett kölcsönöknél, a törvény által mint uzsora bü­ntettetnék. Csak legközelebb fejtegette lapunk, kereskedelmi rovatában a földbirtok terheit, azon bajokat, melyben az siülödik, mint e bajok legsúlyosbi­­kát, az olcsó hitel hiányát jelölvén meg. A magyarorszá­gi földbirtokosokat nem illetheti a vád, hogy e bajon se­gíteni nem igyekeztek. Emlékezünk a felterjesztett föld­­hitelbank tervre. A magyar földbirtokosok főbbjei azon elvnél fogva, hogy „segíts magadon, ha azt kívánod, hogy Isten is megsegítsen,“ egy ily bank szabadalmáért folya­modtak évek előtt. Nem kivánt az államtól áldozatot, csak azt, hogy segíthessen magán. Nem ismerhetjük, nem kutat­juk itt azon okokat,melyek a magyar földhitelbank életbe­hozatalát meg nem engedhetik. De azt tudjuk, hogy a köze­lebbi két év alatt a magas kormány meggyőződhetett a­felől, miként e különös kiváltságban részesített ausztriai nemzeti bank reálhitelosztálya s a hitelintézet kevés pénzű, nagy procentű fiókja századrészben nem képesek a magyar földbirtok szükségein segíteni. Az ál­am érde­ke azt kívánja, hogy a földbirtok teherviselési képessége ne csökkenjen, hogy annak terhei ne magát a tőkét fo­­gyaszszák. Ez azonban csak olcsó hitel mellett lehetsé­ges. Nem tudjuk, a közelebbi évek tapasztalatai nem fognak­­ jótékonyan hatni a magyar földhitelbank ter­vének megérlelésére, nem tudjuk, hogy az illetők meg­újulandó tevékenysége sikeres leend­ e, de azt tudjuk, hogy az olcsó hitel hiánya mind érezhetőbb lesz s a szük­ségérzet mindinkább nyilatkozik. Azt tartjuk, hogy a bajon nagy mértékben lehetne segíteni, ha a takarék­­pénztáraknak megengedtetnék, hogy kölcsön a föld­birtoknak is adhassanak 60/- tet. Ez engedély egyik ki­folyása volna azon gondosságnak, melyet a földbirtokos illető helyről jogosan megvár. — Magyarország hgprimása, bibornok­i eminentiája, mint a „Rel.“ írja, Csallóközből visszaérkezvén, f. hó 16-kán délután Mária-Nosztrára utazott, hogy ott a sz. Vincze féle apáczák gondjára bizott nő fegyencz­­házat meglátogassa s beszentelje, az apáczákat pedig ünnepélyesen bevezesse s nehéz föladatuk teljesítésében főpásztori áldása által erősitse. Nosztra a pest bécsi vas­út szobi állomásához félórányi távolságra fekszik az Ipoly mellett, hajdan a paulinusok hires klastroma volt. A „Rel.“ érd. szerkesztője ez értesítést következő törté­neti jegyzettel kiséri: „Mária Nosztra jeles­ klastroma volt remete sz. Pál szerzetének. Nagy Tlajos királyunk 1852-ben épitteté, és sokszor megfordult benne közel fekvőő visegrádi várából. Az említett szerzet évkönyvei szerint itt történt az, hogy, midőn Lajosunk a velencei­ekkel háborút viselt, azon fogadást tette, miszerint, ha győztes leend, sz. Pál remete testét, mely Velenczében Népismei párhuzamok. (Utitárcza-töredékek.) IV. Lemberg: Nemzetiségi jelenségek. Lengyel irodalmi s művészi törekvések. Régi s mai közszellem. Lengyel nemesség gazdasági viszonyai hajdan s most. — Társasélet. b­y. Lemberget mindig német városnak hal­­lám mondani. Külső alakja elannyira modern is s európai, hogy első tekintetre bárhol előbb vélnéd ma­gad, mint száz mértföldre a német törzs székhelyei­től, a szláv tenger közepette. De a csalódás hamar eltűn. Lemberg és oly kevéssé német mint Krakó. Az alsó osztályok teljesen szlávok; lengyel, ruthen, örmények; a középosztály, a mesterember, a keres­kedő sok német családi nevet mutat föl, de nyelvök lengyel; kevés bolt van, hol a német nyelvvel boldo­gulni lehetne; közhelyen, társaságban alig hallani mást mint lengyel nyelvet, s még az itt letelepült ide­gen is elsajátítani iparkodik azt; vagy ha ellenszen­ve van ellene, kellemetlennek találja az itt­léteit. Elismert tény, hogy az itt letelepült más nemzetbe­liek legközelebbi nemzedéke lengyel, s azon vagyo­nos közosztályhoz tartozó családokban is, a­hol meg­fordultam, azt felem, hogy az ifjak legalább folyéko­nyan beszélik a nyelvet; veséikben persze nem olvas­hattam ; a kis gyermekek pedig német családokban is — a pesztonkák ethnographiai fontos küldetését fennen hirdetve — mind po­polszki kotyognak. Nem valószínű, hogy egy század óta sok lengyel család elnémetesült volna; ellenben igen sok idegen lengyellé lön. — Hogy a lengyel annyi csapás után, mikkel önhibái, ellenségei s a történet szigora ismé­telve lefújtált, még el nem tűnt, hanem tán még újabb időben számszerint szaporodott is, leginkább azon körülményből magyarázható, mert egy rokon nyelvű nagy nép compact tömege környezi; egy nép, mely ugyan a lengyellel mint politikai fogalommal rokon­­szenvet nem érez, sőt ellenséges, de m­iveltebb nyelvének felsőbbsége alatt áll. A lengyelnek ambitiói közé tartozik azt hinni, hogy nyelve és a ruthen közt csak a legtávolabb nyelvcsaládi rokon­ság létezik. Valójában pedig e rokonság igen közeli. Szláv nyelvészi hivatással ugyan nem dicserhetem , csak azt tapasztaláta, s ezen észrevételemet közölvén a lengyelekkel, nem győztek meg az ellenkezőről, hogy a felső magyarországi tót nyelv közelebb áll a ruthenhez, mint a lengyelhez, s könnyebben értik meg egymást tót és ruthen, mint tót és lengyel ; de bonczolás alá vevén szavakat s hajlitásokat — a tót, ruthen és lengyel nyelv lényege, anyaga s épülete egy és ugyanaz. A lengyelben a szavak hangzatosabb, dallamosabb alakot vőnek — mert a lengyel nyelv ki van mivelve irodalom s a miveltebb körök régi használata által. A konyhába, vagy mint Széchényi mondá : előszo­bába és istállóba relegált nyelvek eldurvulnak s elfajulnak. De mivel ily közel rokon nyelvű nép veszi körül a lengyelt, azért tarthatá fönn magát. — Másik fontos körülmény, hogy Lengyelországban — a világszerte divatozó gyengeség , — t. i. valamely idegen nyelv majmolása, nem a közel orosz vagy né­met, hanem a franczia nyelvet karolá föl. A fran­­cziák sokkal távolabb laknak a lengyelektől, hogy sem nyelvek elterjedése által a lengyelt elnemzetiet­­lenítenék. Ha a franczia helyett a német volna luxus­nyel­­vek, bizonnyal nagyobb hódításokat tett volna ez, mert a német nemzettest közel fekszik hozzá, s ezer­féle csatornán szivárog be nyelve eleme. Panaszolja ugyan Le­le­wel, a lengyelek legújabb történészei egyike, hogy a német gyarmatok betelepítése a mennyi anyagi hasznot, ugyanannyi kárt ten a nemzetiségben ; a lengyel királyok által szabadalmakkal, többi közt a német jog kiváltságával ruháztatván föl Posenben, Siléziában stb. városokat s vidékeket elnémetesitet­­tek ; mint ezt csakugyan tevék is több ős szláv tarto­mányokban, melyek ma nagyrészt németek. De a német nyelv ezen terjedése a lengyelek közt határt ért újabb korban a franczia nyelv fölkarolása által. A mint is nemcsak a fensőbb aristokratia körében, ha­nem a középosztály Borsosainál, minden középbirto­kos s vagyonosabb polgár házában csak a franczia nyelvet hallani a lengyelen kívül. De a főfentartója s őre az anyai nyelvnek a len­gyel nő. Mindenütt az anyanyelve a ház és család uralkodó nyelve s a kisdedekben az anyai nyelv vál vérzé s szellemmé. A lengyel nő, grófnő vagy falusi kisasszony, legszívesebben s saját buzgalommal be­szél lengyelül; francziául csak szenvelgésből, néme­tül csak udvariasságból az iránt, kivel máskép nem beszélhet. „Nálunk pedig a falusi liba szinte sugároz a büszkeségtől, ha csak annyit is mondhat németül: wi beifinden zizik“ ? — A lembergi közszellem és társas élet különben meglehetősen laza; s e tény né­mi tekintetben ma is viszszavezet történeti okaira. Lembergben századok előtt négy osztály létezett, négy külön szabadalmakkal s jogokkal biró népcsa­lád. A lengyel a látszólag s jogilag uralkodó faj; mint mondák, a lengyel s szláv népek közt tán egye­dül uralk­odó jellemű; a lengyel paraszt ma is tegezi a ruthent, de egymást „ur­azzák. A német rendes üzleti s hasznossági privilégiumai által vált ki. Az örmény mint a római egyesek, finan­­cierk és bankárok , pénzök lévén, ők szabtak feltéte­leket. Valamennyi, mint keresztyén ellenében állt a zsidó, az elnyomott, ki látszólagos elnyomóit gúny­­mosolylyal zsákmányolá ki. Például a belvárosban csak kereszténynek volt szabad boltot tartani. Lát­szólag roppant előny. De a zsidók kiváltságos joga­­ volt, hogy csak ők hozhattak be külföldi árukat Lem­­bergbe. Az egész külföldi kereskedés en gros az ő kezükben volt tehát, s a keresztyén kereskedők a belvárosban csak tőlök vásárolhatván, tettleg nem voltak egyebek, mint a zsidó nagykereskedők szató­csai, kis vöröskereskedők, kraiszlerek. De társas é­­letben a négy család mindig külön állt; a zsidó ghet­­tójában, az örmények saját utczáikban, hol ma is laknak elszegényedett slavizált utódaik ; a németek egymás közt élve, a lengyel lóháton. A gyűlölet kölcsönös volt, s ha régi okai megszűn­tek is, e mai napig se találkoztak közérdekek s ér­­s­zeim­ek, mikben egyesülnének. A zsidók szennyes, s büzhödt utczáikban úgy élnek mint 300 év előtt ma­gukra húzódva. A bourgeosie kis városias örömök­nek, sör, pálinka, theának. A lengyel aristocratia, a mennyire épen Párisban nem lenne, hanem véletle­nül honn, önmagának. A közörömök, mű­élvek sorá­ban a lézengő hangászegyleten kívül csak a színház marad megemlítendő. Krakóban télen át van megle­hetős rész lengyel színészet. Lembergben kéthavi szünettel egész éven át meglehetős jó lengyel társu­lat működik. Mindkettő magánintézet, ez utóbbi vá­rosi épület. — Különben a lengyel szellemi érdekek­nek központja nem létez. Egyike Krakóba, másika Lembergbe szeretné helyezni. Krakóban az egyetemi könyvtár keletkezőben van. Lembergben az Ossolynski-féle „nemzeti intézet“ könyvtára mint egy család adománya igen szép , de magában jelentéktelen. Képtára épen szegény ; a tör­téneti arczképek egy része silány, azonfelül tartalma hézagos; a királyok képei (mik közül némelyik va­lódi kártya-király) sor és rend nélkül vegyítvek más képekkel. Könyv- és képtár csak keletkezőben; catalogue hiányzik;­­ a nemzeti érdekű tárgyak helyett itt is chinai bibliát et cetera graeca mu­tattak. Az intézet nyomdája csekély. Azonban di­csérjük a kezdetet is. Magunknak sincs sok mi­vel dicsekedni. Különben Párisban , Lipcsében, Po­senben, Krakóban, Lembergben oszolván föl a len­gyel könyvkiadás — Orosz-Lengyelországról szán­dékosan hallgatunk,­­ se Lemberg, se Krakó nem ad elegendő alkalmat az irodalom bel- és külterje megismerésére. Széltében vázolni pedig touristai kö­römön kivül esik. — Különben az aristocratia köré­­beni társaséletről szólva, meg kell jegyezni, hogy az ma vajmi más, mint 1848 előtt, s egészen más volt is­mét 1830 előtt. Europa pacificatiója 1815 után Gallicziába is átha­tott az általános kimerültség következménye — az apathia. A földbirtokos nemesség anyagilag jól állt; a jobbágyi viszonyok kedvezménye alatt volt miből jól, sőt fényűzéssel élni, s azt tévé i.­?. Vendégeskedés, kutya, ló, kártya, mint nálunk, elfeledteté az eszélyt, mely intheté őket, hogy e jó időkben róják le adós­ságaikat, vagy majorátusok által biztosítsák jószá­gaikat a szétporlás előtt. Vig élet volt, senki sem gondolt a jövővel. A galiieziai lengyel keveset gon­dolt a Galliczián kívüli lengyellel; a közösség szinte megszakadt. De az 1831-ki események korszakot ké­peztek e részben. A galiicziai ifjúság jó része átment osztozni rokonai küzdelmeiben ; miután a fölkelés le­­tiportatott, velők és nélkülök számosan jöttek át a me­nekültek , kik rokonszenvvel fogadtattak föl vendé­geként a gallicziai nemesség által. A kormány nem ellenzi az emberiség részvevő mű­vét , de következései gyászosak voltak Gallicziára nézve. Egészen mellőzve azt, hogy a menekültek közt mint minden osztályban szokott lenni, gonosz, vagy idővel a tétlenségben és kegyelemkenyéren elfajult, megromlott jellem találkozók — maga a tény termé­­szetellenessége nem maradhatott rosz hatás nélkül. Természetelleni dolog ugyanis vendégeket határtalan időre, egy egész életre eltartási kötelességgel fogadni házadba, beültetni családod közepébe. Ha legkedve­sebb embereid is, gyakran alkalmatlanok, mert leg­­bensőbb sajátodba is avatkoznak; gyakran ügyelmet­lenségeket lát az egyik, túlságos követeléseket vél észrevenni a másik­­ ezer apró súrlódás. — Majd egy, majd más után háborítva jön a családi élet csende; de mindenütt megzavartatott a gazdászati élet r­e­n­d­e. Pazarlás, dáridók, rendetlen életmód, kár­tya ekkor jöttek még igazán divatba; kényelmű­ség, aláásott vagyoni létei s kalandor szellem egymást növelék. Ily helyzetben lelé a birtokosok legnagyobb részét, mint villám­, az 1846 i fölkelés. Ezen esemény még nem fekszik világosan kifejtve a történet nyitott könyvében , de némi bizonyossággal mondható, hogy azon felkelés néhány esztelen vakmerő kezdeménye volt, melyről a birtokosok nagyobb része mit se tu­dott. E catastropha lefolyása ismeretes. Következései azonban a gazdászati s társadalmi életre kevésbé is­meretesek.. A birtokos nemesség bizalma a nép iránt állata annyira meg volt ingatva, mint tekintélye; egy részről nem bátorkodott tegnapi orgyilkosai közt egyedül élni; másrészt nem meré, s félt, hogy nem bírja patrimonialis s közigazgatási jogait gyakorolni. Tömegesen oda hagyák javaikat s városokba köl­töztek. Minden áron túl adtak mezei jószágaikon , s városi ingatlanokat vettek. Ezen ingadozó állapot­ban lepte meg az 1848-as év, a robot megszüntetése, a termesztményi gazdászatból rögtöni átmenet a pénz­­gazdászatba. A fényűzés, vendégeskedés, vig dáridók s lóversenyek zaja elhangzott. Követé mind e csapást egynéhány terméketlen év s a burgonyakór.­­ Sokak teljes romlása következett be, és az egész gallicziai nemességet tönkrejutás fenyegeté , — de 1853 dik év óta jobb termések álltak be. 1854-ben egy részről a földtehermentesítési kárpótlás kifizet­tetett; 75 millió forint került a földbirtokosok üres zsebeibe; más részről az orosz-török háború alkal­mával körülbelől 50 millió ftot vőnek be egyszerre vásárra lelt termesztményeikért. A földbirtokosok adósságaik nagy részét letisztázhatták, birtokaikat instruálták, s habár azóta a rendkívüli vásár meg­szűnt, s némi pangás állt is be a mezei gazdászatban — de meg voltak mentve. Természetes, hogy a sors súlyos féczkéi nem ma­radtak hatás nélkül: ma már a lengyel nemes is gazda; vendégszerető maradt ugyan, de nem ven­dégeskedő ; a­mi hajdan szabály volt — a pazarlás és dinomdánom — ma már csak kivétel. — A neme­seknek a városokba költözése által igen sokat nyert Lemberg; egy egész új városrész keletkezik; sok nemes család szép, modern 2-3 emeletes bérházat épített az eladott mezei birtokból; a város forgalma élénkült, mint a társas élet. De 1848 óta e mozgalom is megakadt; tíz év óta alig épült tíz ház, s egyálta­lán ugyanazon viszonyokat látjuk Lembergben is működni, mik a többi tartományi városokban is meg­­akaszták az építési kedvet, s továbbfejlődést. Magyar köny­v­é­szet. 405. Világtörténelem. Irta Cantu Caesar. A VII. turini olasz kiadás után fordította Gyurits Antal. Ki­adja a „Szent István-Társulat“. Pest, nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál. 1858. Harmadik kötet. IV. Korszak. I. 8 rét. 466 lap. Ára 2 pft.

Next