Pesti Napló, 1859. január (10. évfolyam, 2668-2691. szám)

1859-01-26 / 2687. szám

PEST, JANUÁR 25. Mint a „P. Napló“ közelebbi számában is mondva volt, az angol parliament megnyílása előtt arra alig számíthatunk ugyan, hogy sze­münk elöl kevesebb homály borítsa el az eu­rópai helyzetet, mint most. De az alsóház magatartása még e tél foly­tán határozni fog a Derby-minisztérium sorsá­ról, az angol-franczia barátság megszilárdítása vagy szétbontása által. Mert a porosz trónbeszéd tartalmatlanságát nem utánozhatja az angol. Berlinben óvatosan hallgathattak a külpoli­­káról, de a londoni trónbeszédben e hallgatás vakmerőség volna. Nagyobb rémületet terjesz­tene, mint a határozott aggodalmak kifeje­zése, miután az angol-franczia szövetség meg­szűntét jelentené. S ha a trónbeszéd általános kifejezések mel­lett maradna is, nem derítenék-e föl az inter­pellálók a jelen helyzetet, mely most komor némaságával kezd rémíteni, míg alig két hete, hogy lármája és izgatásai által okoz való fé­lelmet ? Aztán, ha az interpellációkat a terhes kö­rülmények parancsszava a tartózkodás és ki­mély határai közé vissza is vezetné, a trónbe­szédre vonatkozó vitatások és válasz kétség­kívül az angol politikát az eshetőségek irányá­ban határozottan fogják jelzeni. Sőt ha a pártok taktikája, akár a minisz­teri krisis késleltetéséért, akár a külviszonyok iránti tekintetből minden derekas vitát a föl­irat alkalmával mellőzne is, van két oly kö­rülmény, mely a háború és béke felől határo­zott meggyőződést fog teremteni. Egyik a reform, másik a tengeri erő sza­porításának kérdése. Még a radical párt vezetője sem késett ki­nyilatkoztatni , hogy a parl­ament mostani ülésszaka alatt a reformjavaslatokat háttérbe kell szorítani, mert a külpolitika nagy érde­kei veendik a nemzet figyelmét igénybe. Ha tehát a háború eshetőségei túlsúlynak, akkor a képviselőház reformja csak mellesleg fog a szőnyegen levő tárgyak közt figurálni, s megoldása más időkre tétetik át. Ha ellenben a békeremények szilárd alap­pal bírnak, akkor a reform, mely a képvise­letbe a polgári elem befolyását törekszik a középvagyonú földbirtokos osztály befolyása fölébe emelni, uralkodó kérdéssé válik, mely előtt meghajolnak a többiek. S látható , mikép a középrend csekély okok­ért nem fogja a középvagyoni földbirtokoson nyerendő diadalát elhalasztani, és nem fogja Ó-Angliát az európai democratia új, de kétes jellemű vívmányaitól távol tartani. Ennélfogva tehát, ha a reformügy bágyadtan mozog, az a háború erélyes kitörésére mutat. Hasonló jel leend a tengerészet költségve­tésének emelése is. Közelebbről a londoni lapok, egy német összeállítás után, a franczia tengeri erőnek az angol fölötti túlsúlyát hévvel kezdették vitatni. Számokkal jön bebizonyítva, hogy nemcsak több hadigőzöse, de minden tekintetben hatal­masabb marillája van III-dik Napóleonnak, mint Viktória királynénak. S minő hatást gyakorolt a bőven osztott tömjén a franczia hiúságra és a franczia kor­mányra, melynek büszkeségéhez tartozott a roppant áldozat Cherbourgért és a hajóhad szaporításáért ? A félhivatalos Constitutionnel hosszú czikk­­ben c­áfolta meg a londoni hírlapokat. Világosságra deríte az angol tengerészet erős oldalait. Kimutatá, mennyi hajót hallgattak el, még pedig szándékosan , az angolok, s mily igaz­ságtalanul gyalázzák parterődítményeiket és flottáikat. Győzedelmes dialecticával bizonyította be, hogy a franczia hajóhad minden ügyessége mellett sem állhatná ki a versenyt az angol­lal, s kivált hosszasabb hadviselet alatt, mi­dőn a veszteségeket gyorsan kellene pótolni, a végeredmény csalhatlanul ellene ütne ki. Figyelmezteté a közönséget azon okra, melyért az angol marinát Napier admirál szokta ócsárolni, s mostanság a londoni hír­lapírók szeretik árnyékba helyezni. Az egész — t. i. a „Constitutionnel“ sze­rint — csak azért történik, hogy az aggo­­dal­mak által felzaklatott közvé­lemény rábírja a parliamentet: a a tengerészeti rovat számára rend­kívüli hitelt nyitni. S vájjon miért kellene Angliának, még a háború esetében is, a mostaninál nagyobb ten­geri erő? Az olaszországi hadjárat mindaddig, míg Francziaország és Anglia szövetségben élnek, nem fog egy admirált is halhatatlanná tenni. Vagy van-e olasz állam, melynek hajóhadát Anglia csak nagy erőfeszítéssel győzhetné le? Az ostromzarlásokra, és egy kis csapatnak Palermoba vagy Anconába szállítására a világ első tengeri hatalma minden pere­ben rendel­kezhetik elég gőzössel és sorhajóval. A parliament tehát, midőn a tengerészeti ki­adások növelését határozandja el, kétségkívül csak azon eszméből indulhat ki, hogy III. Na­póleon még megkísértheti az angol partokra kiszállást, s hogy az angol politikának érde­kében fekhetik a háború kezdetekor vagy fo­lyama alatt Francziaország ellen erős szövet­séget alakítni. Szóval, néhány hét múlva alkalmasint tisz­tában leszünk a helyzetekkel. De valamint a háborús hírek eddig is már néhány száz millióba kerültek, szintúgy biz­tosan számíthatunk rá, hogy a közelebbi he­tekben épen annyi vagy még több vesztesége­ket fog szenvedni Európa, mert csudálatos kö­vetkezetességgel paralysálják a békereménye­ket a hadi készületek, s a hírlapok csillapító nyilatkozatait a párisi értekezlet isméti ülése­zéseire vonatkozó fenyegetőzések, s Szardinia nagy erőfeszítéssel fegyverzi magát. Január 13-kán Mollard dandárparancsnok rendeletet ven, hogy a nizzai grófságnak min­den csapataival az elindulásra készen legyen, s másnap ezen indulás határideje kitűzeték. Há­rom gőzhajó meg is érkezett Nizzába, s azóta folyvást szállítja a katonákat Genuába. A niz­zai brigáda Alessandria és Casale őrségét, melynek száma ötvenezerre emeltetik, fogja gyarapítani. Az új hadjutalékok összehivatnak. Nizzától Genuáig az egész Riviera di Ponente hosszában nincs semmi csapat már, s Mentone, Monaco, St. Remo, Savona és Fináléban a köz­bátorságot csak a nemzetőrök tartják fen. Ge­nua nagy tábornak látszik, melyből ágyutite­­gek, hadikészletek és csapatok vizetnek Ales­­sandriába és Casaleba. Turinból és Novarából is Tessin felé mozdittatnak a zászlóaljak. S míg az egész vonalon a piemonti sereg homlo­kot formál Ausztria ellen , addig Piemont háta mögött Francziaország szintén csapatokat ösz­­pontosít. Toulonban élénk készülődések foly­nak, és a „Gazette de Lyon“ szerint a fran­czia kormány 1­00 tábori ágyút rendelt meg, melyek 25 ágyuüteggé lesznek felosztva. íme, a háborúval fenyegetőzés. Már most lássuk a békereményeket. A félhivatalos „Patrie“ jan. 22-ki száma a többi közt így szól : „Mi mindig a béke iránti reményünket fejeztük ki, de egy perc­ig sem titkoltuk bizonyos európai bonyodalmak létezé­sét. Miért tagadtuk volna, hogy a legnehezebb bonyodalmak egyike az olasz kérdés ? Nem tőlünk függ, és nem senkitől a világon, hogy Olaszország ügye ne legyen az európai rend föntartásának legnagyobb horderejű feladata, legnehezebben megoldható kérdése De következik-e ebből, hogy a béke meg van rendítve, és a háború valószínű ? Nem, ezerszer ismételjük, nem. Előbb föl kellene tennünk, hogy a souveraine hatalmukkal válóperben áll a bölcseség, ha elhinni akarnák, miként Európa államai megoszlani, fe­nyegetőzni, és egymással verekedni kívánnak, ámbár kie­gyezkedni, s békés utón kellő megoldáshoz jutni tudnának. A párisi congressus nagy elvet alapított meg :az európai békebiróságét, mely a kizárólagos követelések és iso­­lált alkudozások helyébe lép. Ezen ítélőszék elébe kell ezen­túl vinni minden, egyensúlyt, nemzetek jogát és nemzetisége­ket illető érdekeket Európa közbírósággá alakul, s minden fél becsülettel terjesztheti ügyét ennek döntvényei alá Az ily kiegyeztetés ezentúl sok véres háborút fog kikerültetni. S ha mégis valamelyik állam megátalkodottságán vagy nagy­ra vágyásán a congressus törekvése hajótörést szenvedne, iszo­nyúan terhes felelősség hárulna arra, ki a küzdést elkerülhet­­lenné tenni és maga ellen fölingerelni merészkednék a közvé­leményt, mely, egy magas egyén mély felfogású nyilatkozata szerint, mindig megnyeri a végső csatát.“ Nem kell hoszasan czéloznom arra, mit kü­lönben is a „Patrie“ világosan megemlít : hogy Ausztria az, kit III-dik Napóleon ezen békebiróság elébe akar idézni, még pedig az olasz kérdés miatt. Ausztriát úgy látszik kecsegtették azzal is, hogy a conferentia Londonban fog tartatni. Frankfurt szintén szóba hozaték. Sőt tán a Né­met szövetségnek is szék és von adatott volna a még IV-ik Henrik által tervett európai are­­opagusban. De Ausztria nem akar a conferentiáról sem­mit tudni, miután felség­jogait nagyra becsüli. Muszkaországnak békét kellett köt­ni, mert a háborúban rövidet vont. Törökország elfogadni kényszerült, hogy belügyeinek né­mely rovatába hat idegen hatalmasság avatkoz­zék, mert gyönge vala és beteges, de Ausztria nem akarja elfogadni, hogy ezen öt nem ilető két corollarium közül akármelyik is rá alkalmaztathassák. Aztán a Patrie úgynevezett európai béke­­birósága neon is az, a minek czimeztetik, ha nem a hódít­ás s leigázás egy különös neme volna. Mindenki p. o. meg van arról győződve, mi­ként a congressus itélőszéke elébe sohasem fog Anglia azért idéztetni, hogy az uniót Iz­­landdal bontsa fel, és a róniai szigeteket adja át Görögországnak. A párisi congressus nem fogja Napóleontól követelni, hogy készítsen szabadabb alkotmányt, vagy legalább az olasz nemzetiség érdekeinek kedvezve mondjon le Piemont részére Corsicáról, mely különben is genuai birtok volt. Sőt igen valószínű, hogy még Oroszországtól sem követelendik a párisi diplomaták a lengyel királyság helyreállítását, vagy Finnland panaszainak orvoslását. így állván a dolgok, természetesnek talál­juk, hogy azon állam magát okvetlenül meg­alázva érezné, mely az európai békebiróság elébe járulni kényszeríttetnék. Mihelyt a congressus a „Patrie“ elvére épül­ne fel, tüstént áldásnak tekintetnék a háború, a békéhez mérve. A szegény Törökország az előzmények ha­talmánál fogva alkalmasint részesülni fog, még­pedig a moldovai és oláhországi ügyek miatt, az európai bíráskodás jótékonyságában. Jassyban t. i. jan. 9-kén a fejedelemet vá­lasztó gyűlés megnyittatott, nagy ágyudörgés és katonai parádé közt. A két kajmakám, ki az ausztriai érdekű harmadikat még régebben a hatalomból ki­zárta, mint mondják, a franczia konzul segítsé­gével mindent elkövetett az unionisták teljes diadalára. Az ülés első tárgya volt a követek név­jegyzékének felolvasása. Két bizottmány ne­veztetett a választások igazolására. A 12-ei ülésben, miután a ház szabályai megállapították, a verificáló bizottmányok elő­terjesztései olvastatának föl, és a legszenve­délyesebb vitatkozásokra adtak alkalmat. Többek közt a szabadelvű párt jelöltjének, ki a fejdelemségre legtöbb kilátással látszott bírni, Szourdza Gergely herczegnek, követté választatása egész hévvel megtámadtatok, azon okból, mert török tábornok lévén, az orga­­nikus szabályok szerint, Moldovában semmi politikai jogot nem gyakorolhat. A her­­czeg hitelesen bebizonyította, hogy még sep­­temberben beadta lemondási kérelmét, de min­den táviratozás daczára a Portától választ sem nyerhetett. A közvélemény tudni akarta, hogy a Porta azért késedelmeskedik, mert Gergely her­czegnek conservativ érzelmű s Ausztria által pártolt atyját szerette volna a fejdelmi széken látni. A fiú érdeke küzdött tehát az atyáéval, a szabadelvű párté a conservativokéval. Végre Cousa Gergely, a vörös unio­nisták feje, egyesülve Pano kajmakámmal, a radical párt vezérével, Stourdza Gergely ügyét fölfogták, és 34 szavazattal 18 ellené­ben diadalra segíték. Az akarat­a ellen török tábornok követsége igazoltatott, az ülés esti 6 órakor eloszlott, és senki sem kétkedik többé, hogy Moldova Koszpodára Stourdza Gergely leend. Pár nappal utóbb megtörtént a fejdelmi vá­lasztás , de minden előreszámítások kiját­szásával. Cousa neve volt csak a szavazati szek­rényben. Hatalomra jutásának története magában is igen érdekes, de még azonkívül nagy politi­kai fontossággal is bír, érzet miatt, de az én kezem üres, jövendőm is csak annyi van, mint jelenem ; mindazon előnyök közöl, melyeket a világ becsülni szokott, csak egy van bir­tokomban , és ez czimem, melynek nem-viselésére örömest elszánnám magam, csak ne mondhassák, hogy ezt adom a vásár fejében. Egy szóval, nem nyer­nék mindent és nem tudnék adni semmit: egy király­nőül vehet egy pásztor­leányt, ez szép és nemeskeblű tett, s méltán dicsértetik; de ha egy pásztort egy ki­rálynő venne férjül, a dolog visszásabbnak tetszenék. Azzal töltöttem az évét, hogy e gondolatokat hány­­tam-vetettem szegény fejemben, hogy valami megálla­podást találjak,melyet most is keresek. Talán jó volna, ha rögtön idehagynám e házat és e vidéket. Az okos­ság ezt tanácsolná. Nem lehet ennek jó vége. Mily nagy bánatoktól kímélné meg magát az ember oly­kor csupán egy pereznyi bátorság és elszántság ál­tal ! Soha sem lehetne erre ily jó alkalom, mint a mostani! De hiában­­ nem vagyok rá képes. Megrendült s elkínzett lelkem fenekén van egy gondolat, mely minden fölött uralkodik, s mely em­berfölötti vidorsággal tölt el most is , midőn a bánat súlya alatt meg kellene hajlanom. Lelkem eleven, mint az ég madara. Mindig szemem előtt van és sze­mem előtt fog állani a kis temetőkért, a távoli tenger, a végetlen látkör s a fényteli magaslaton a jóság ez isteni könyeket öntő angyala. Kezét most is ajkimon érzem, kezemen, szivemben érzem könyeit! Én szeretem őt! Hiszen, majd rá­érek holnap, hogy va­lamire határozzam magam. Addig, az Istenért! hagy­jon nekem békét minden! Úgy is oly rég nem élvez­tem mértéken túl a boldogságot!... Meglehet, halá­lon végződik e szerelem, de hadd éljek legalább egy egész nap békében! EGY SZEGÉNY IFJÚ TÖRTÉNETE. REGÉNY. Irta FIllISKUT OCTAV. (Folytatás.) Aug. 20. Éjfél tájban érkeztü­nk haza. A bejárati fasor kez­detén szállottam le, hogy minél előbb érkezzem szál­lásomra, a parkon keresztül. A­mint egyik sötét sétányon mentem keresztül, emberi halk hangok és léptek közeledése vonta ma­gára figyelmemet s homályosan két alakot vehettem ki a Betétben. Elég késő idő volt, hogy igazolva legyen abbeli elővigyázatom, hogy a sűrűségben elbújva maradjak s szemmel tartsam az éjjeli sétálókat. Lassan haladtak el előttem: Helouin k. a. volt, ki Bévallan úrral karon fogva járkált. Ugyanazon percz­­ben a kocsi robogása megriasztotta őket s miután ke­zet szoritanak, sietve váltak el. Hébouin k. a. a vár felé osont el, a másik a berek felé. Lakomba érkezvén s meg folyvást az iménti eset­ről gondolkodván, boszankodva kérdém magamban: engedjem-e, hogy Bévallan úr szabadon folytathassa kettős szerelmi játékát s egy ugyanazon időben s egy ugyanazon háznál keressen magának menyasz­szonyt és szeretőt ? Igaz, hogy magam is nagyobb mértékben vagyok a kor embere, semhogy némely ily emberi gyöngeségek iránt egy puritán ellenszen­vével viseltetném s képmutató sem vagyok, hogy ezt tettessem; de azt hiszem, a legszabadabb és tágabb erkölcsi meggyőződés is megenged ily dolgokban bi­zonyos emelkedettséget, méltóságot és gyöngéd ér­zetet. Ezen bonyolult utakon az ember kisebb na­gyobb egyenességgel jár; de szükség, hogy a szere­lem mentsége mindenek felett maga a valódi szere­lem legyen s azon mindennapi tetszelgés, melyben Bévallan ur oly sokakat részesített, kizárta a valódi szerelemnek s önkénytelenségnek még árnyékát is. Az ily szerelmeskedés többé nem tévedés vagy hi­ba; semmi erkölcsi mentsége sincs, csupán egy bal­gatag üzérnek számításai és szerencse­játékai. Ezen estnek különböző eseményei lelkemben egy­más mellé állítva, végkép bebizonyíták, mily nagy mértékben méltatlan ez ember azon szívre és kézre, melyet el óhajtott nyerni. Ily frigy szörnyű fonáknak tűnt fel. S mégis is azt kellett éreznem, hogy föl nem hasz­nálhatom fölbontására azon fegyvert, melyet ma este a véletlen adott kezembe. A legjobb czél sem iga­zolhat aljas eszközöket, már­pedig becsületes árul­­kodás nincs. E házasság meg fog hát történni! Az ég meg fogja engedni, hogy egyik legnemesebb te­remtménye e hidegen számító aljas ember karjaiba jusson ! Elnézi e szentségtelenítést! — Hiszen , fáj­dalom ! elnéz oly sok másokat. Aztán meg akartam fejteni magamnak, minő téve­désnél fogva választá ki e leány mindenek közöl ez embert. Azt hiszem, megfejtettem, Bévallan úr na­gyon gazdag ; ő, ha igaz, e vagyonhoz egyenlő va­gyont ad, ez pedig némi biztosításul szolgál , mert ellehetne vagyonának e növelése nélkül, azt hiszik felőle, kevésbbé önző, mivel kevesebb szüksége van. Szomorú csalódás ! Mi lehet helytelenebb, mint a jel­lemeket a szerint ítélni, melyik kisebb mértékben megvásárolható? Négy közöl három esetben a kincs­vágy együtt nő a vagyonnal, s a legkoldusabbak nem mindig egyszersmind a legszegényebbek. De vájjon nem volna-e benne valószínűség, hogy Margit k. a. szeme önmagától is fölnyiljék ez ember méltatlan voltára nézve, s szive valamely titkos su­gallatában találja meg a jó tanácsot, melyet nekem adnom nem volt szabad ? Nem ébredhetett-e fel e szívben egyszerre valamely uj, váratlan érzelem, a mely értelme hasztalan elhatározásait elfujja és sem­mivé teszi ? Vájjon nem született-e meg már is ez ér­zelem, s nem vehettem e észre magam is némi két­ségbevonhatatlan jeleit ? Ennyi csodálatos szeszély, habozás, küzdelem és köny, melynek egy idő óta ré­szint tárgya, részint tanúja valók, kétségkívül inga­dozó s uralkodásra képtelen észt árultak el. Nem voltam annyira újonez az életben, hogy ne tudjam, hogy oly jelenet, minőnek ez este tanúja és csaknem bűnrészese voltam, — bármily szándékta­­lanul is — véletlenül ki ne törhessen közönyösebb légkörben is. Ily felindulások, ily eltántorodások már a közös vihar által megzavart vagy megzava­randó két lelket tételeznek föl. De ha igaz, de ha szeret engem, a­mily igaz, hogy én szeretem őt, elmondhatom e szerelemről, a­mit maga monda el szépségéről : „Miért?“, mert nem re­mélhettem, hogy valaha elég ereje legyen legyőzni azon örökös bizalmatlanságot, mely e nemeskeblü leány erényét és hibáját képezi egyszersmind. E bi­zalmatlanságnak boszantásai, megvallom, rosz ha­tással vannak rám ; de helyzetem, inkább mint bár­ki másé, följogosítja rá. Ezen neheztelések, s azon még nagyobb önmegtagadás közepett, mely rám van mérve, valami csoda kellene hozzá, hogy a mélység be legyen töltve. És ha e csoda megtörténnék is, megnyerném-e azon kezet, melyért életemet adnám oda, de soha meg nem kérném — s ekkor is boldog volna-e e szövetség ? nem kellene-e tartanom, hogy e nyugtalan képzelet­ben előbb utóbb a roszul elfojtott bizalmatlanság föl­támadna? Ment lehetnék-e magam is minden kínos utógondolattól a mástól nyert gazdagság ölében? Tudnék-e egész lélekből örülni a jótéteménynyel szennyezett szerelemnek ? — A becsületérzés egész súlyával határozottan követeli tőlünk a nők ellené­ben a védői szerepet, úgy hogy egy perezre sem sza­bad azt megfordítni, még egész öntudatlansággal sem, a­nélkül, hogy bizonyos kétséges és gyanús ho­mályt ne vetne ránk. Igaz, a gazdagság nem oly előny , melyért e világban egyértékű javat ne lehetne cserében ad­ni , s azt hiszem , oly férfiú , a ki neje néhány zsák aranyáért egy általa fényessé tett nevet, ki­tűnő érdemet vagy magas állást , jövendőt tud cserében adni, nem köteles földig borulni a hála­ (Folytatjuk.) Magyar könyvészet. 17. A magyar kertészeti társulat 1858-diki évkönyve. Szerkesztő L­u­k­á­c­s­y Sándor társulati titkár. Pest, 1859. nyomatott Gyurián Józsefnél. II. 12-rét 91 lap.

Next