Pesti Napló, 1859. október (10. évfolyam, 2890-2915. szám)
1859-10-19 / 2905. szám
PEST, OCTOBER 18. Még néhány szó a magyar és német nyelv ügyében gymnasiumainknál. Előttünk fekszik a f. é. júl. 20-diki legkegyebb rendelet, mely világosan kimondja ,hogy azokon a helyeken, hol az ifjúság nagyobb része magyar, a tantárgyak előadásának közlönye is magyar legyen. Mit akarunk még többet? Kell-e ennél még világosabb rendelet?! Hozzánk még nem érkezett a cs. k. helytartóságtól semmi értelmezvény, s ezt nem csodáljuk, legkevésbbé sem ütközünk meg rajta, hisz meg vagyunk győződve, hogy azért nem jött hozzánk a cs. kir. helytartóságtól leirat, mert Ő Felségének nemzeti ünnepünkön kibocsátott rendelete oly tiszta, oly világos és érthető, hogy ahhoz kommentár nem kell, úgy hiszem, ezt gondolja a cs. kir. helytartóság is. Hogy pedig a már idézett értelemben kell venni a közzé tett legmagasabb rendeletét, megcáfolhatlan bizonysággal tanúskodik erről az „Alig. Zeit.“ bécsi levelezője, ki nagy bölcsen igy kiált föl: „Akartok-e (magyarok) a német nyelv által fölvilágosodni, s az európai szellemi miveltség magasságára emelkedni, vagy nemzeti nyelvetek mellett elbutulni.“ Ily fonák állítás csak a nagy tudatlanságnak, tehát műveletlenségnek mérfontja; hisz nekünk magyaroknak előbb volt egyetemünk (1276) mint a németeknek (1348); előbb volt szótárunk (Pesti Gáboré); előbb tudós társaságunk (1480) mint a németeknél (1702). Szomorú vigasztalás ugyan, de elég annak megmutatására, hogy nem butultunk el; — világos tanúja annak, hogy a magyar szerencsésebb csillagzat alatt nem maradt volna hátra, hanem a többi nemzetekkel együtt haladt volna a tudomány és műveltség terén. És még ezen levelező úr is, ki pedig — amint leveléből kitűnik, a német nyelv mellett is a műveltség alanti fokán maradt, megértette a jul. 20 -i rendeletet ; — valóban csodálandó, hogy Magyarhonban mi, kiket leginkább érdekel és illet, nem tudjuk megérteni ! . . Dehogy nem értettük — igen is jól értettük. Megértette minden lap, elég ha a sok körüli hivatalos „Budapesti Hírlap“ nem aug. 20 diki számából, hol a legkegyesebb rendelet csak egyszerűen van közlve, hanem September 20-diki számából, hol kommentár is van, néhány mondatot közlök: „A magyar nyelv és tudományos műveltség általában, ha tanítói kar szank céybirodalom Magyarországban ma már oly lábon áll, hogy e tekintetben a tanintézetek irányában emelhető legszigorubb igényeknek is képes megfelelni“ s hogy: „a német nyelv megszűntével nem fogunk anyai nyelvünk mellett elhatolni, hanem leszünk civilizált magyarok“; de bocsásson meg a t. szerkesztő úr, mi nemcsak leszünk civilizált magyarok, hanem már azoknak is tartjuk magunkat, hisz ezt a t. szerkesztő úr maga bevallja ezen szavaival, hogy a magyar nyelvű tudományos műveltség általában oly lábon áll, hogy a legszigorúbb igényeknek is képes megfelelni. Továbbá mi azon időtől fogva, midőn nemzeti életfánk gyökerét — édes anyai nyelvünket, — mert e nélkül ledől maga a fa is, a nemzet— a reánk jött vihar miatt a kilépéstől féltettük, hasonlítottuk a beteghez, ki betegállapotában tudja csak felfogni, mily nagy kincs az egészség. És mi betegek mit tettünk ? Minden jóhatású orvosságot fölhasználtunk sebeink begyógyítására; ekkor keletkezett a legtöbb hírlap, tudományos és szépirodalmi könyveink egymást érték, de eljött a legjobb orvos, adott egy jó recipét, és mi meggyógyultunk. Talán szerénytelenség is igy dicsekedni, azért hadd szóljanak mások helyettünk. Lacy franczia történethe (Histoire générale de Hongrie 8.) a többi közt igy szól: „Egy nemzet sincs Európában, mely a műveltség magasabb fokára oly rövid idő alatt emelkedett volna föl, mint a magyar.“ F. évi jan. hónapban volt nálunk Pokorni tanár, a nagy természetbúvár, s az igy nyilatkozott: „Nagy szerencse reánk utazókra nézve Magyarország általános civilizátiója, hogy a magyarok nemcsak nemzeti nyelveket művelik, hanem idegen nyelvek megtanulása által is i igyekeznek a műveltség színvonalára felemelkedni. Valóban ritka tartomány, hol a lakosok annyiféle nyelven beszélnének vagy értenének, mint Magyarország“. Mi megköszönve kedvező nyilatkozatát, hozzátettük, hogy ezek a civilizált magyarok nem a mostani systemának szülöttjei. Taníttatott-e csak évtized előtt is iskoláinkban a német nyelv ? És mégis hányan tudnak Magyarországban e nyelven folyékonyan beszélni és helyesen fogalmazni, ez eléggé mutatja, hogy a művelődésnek soha nem voltunk ellene, mert kívánatos. sőt szükséges, hogy kövessük a mivelt külföldet, de ne majmoljak, haladjunk, de ne nemzetiségünk rovására. Várjon áldanának-e bennünket a későbbi unokák, ha a miveltség legmagasabb fokára eljutnánk, de megszűntünk volna lenni magyarok, — mi nem lehetünk igaztalanok nemzetünk irányában!! Nem is akartam ezeket fölhozni, csak néhány sorral vala szándékom járulni a „Pesti Napló“ oct. 9 ki számában közlött ily czimü „Néhány szó a magyar és német nyelv ügyében gymnasiumainknál,“ jeles czikkhe:1; egy részről azért, mert a szerző ezen szavai által: „Ne hallgassuk el nézetünket mint eddig tevők,“ felhivatva éreztem magamat, mint tanár; másrészről pedig szent kötelmemnek tartom a felszólalást, mint hazafi, mert a kérdésben forgó tárgy nem csak a tanári testületet, hanem az egész magyar hazát és nemzetet érdekli. Szentpétery tudós tanár úr jeles, és a jelen körülmények közt nagyon fontos czikke valóban nagy aggodalmat gerjesztett bennünk, s hiszem, minden honfi kebelben, s ez aggodalom annyival nagyobb, mert ha Nagy-Várad vidékén, melyet pedig mi legmagyarosabbnak gondolunk és tartunk, igy értelmezik a Felségének kibocsátott legkegyelmesebb rendeletét, mit remélhetnek a felső és más vidékiek, hol a magyarajkú ifjúság német-, tót-, szerb stb ajkunkkal keverve van! !! Tehát a nagyváradi cs. k. helytartóságtól kiadott értelmezvény szerint tanári tanácskozmányok lennének tartandók. — Szünidőkben bizonyos helyen, például Pesten összejönni (de minden gymnasiumból legalább egy tanár), értekezleteket fölolvasni, a taneszközök könnyebb beszerzésének módjairól tanácskozni, igen, az ily összejöveteleket, mint a szomszéd birodalmakban tartatnak, czélszerüeknek tartjuk ; de a tanmódszer vagy a tanítási nyelv meghatározása végett összejövetelt czélszerűtlennek, haszontalannak tartjuk. Lám a múlt 1858 ban a „Tanodai lapokban“ mennyi módosítási javaslatot közlött a magyar tanári kar is lett valami haszna ? Semmi. Mert híjában mi tanárok csak olyanok vagyunk a kormánygépezetben, mint az evezők a hajón, akárhogyan lapiezbálóduak, evezünk, törekszünk, mégis az óhajtott révparthozi eljutás nem tőlünk, hanem a kormányostól függ. Tehát a tanári tanácskozmányokkal arra nézve, hogy anyai nyelvünk legyen az iskolákban a tantárgyak előadási közlönye, nem nyerünk semmit. Ami illeti az érettségi vizsgákon megkívántató német nyelv ismeretét, hogy tán túl szigorúan fogják kívánni, szintén alapos félelemmel tölti el lelkünket, de bízunk azon világszerte ismeretes axiómában „ad impossibilia non datur obligatio,“ mint ezt a jales czikkíró kifejté, és reméljük, hogy növendékeinket nem fogják túlzott szigorral hallgatni az illetők, de félelmünknek más oldala is van. Ugyancsak a „Pesti Napló“ nem tudom biz én hányadik számában, a magyar egyetemi tanórák felosztása soroltatván elő, azokat legnagyobb meglepetésünkre, most a kibocsátót rendelet után túlnyomólag németeknek találtuk, s ez az, ami szeget ütött fejünkbe. Mert tegyük föl, hogy a német nyelv épen úgy fog kezeltetni az érettségi vizsgán, mint a görög, vagy már ha szigorúan akarják venni, mint a latin nyelv, és ez nem is lehet a józan ész szerint máskép, akkor este letehetik ifjaink a német nyelvből a vizsgát; de mit fognak tenni az egyetemi csarnokokban, hol az előadási nyelv nagyrészben német, sőt, mint épen most olvastak, a jogtanulói pályának két első évére szabott kötelezett tantárgyak közül egy sem magyar, Hic Rhodas feje Salta. Egyébiránt e bajra is a szükséges ír kegyes megadását mihamarabb remélve, áttérek tárgyam befejezésére. Hogy az ifjak a német nyelvet jobban megtanulhassák, I. Szentpétery úr úgy akarja módosítni a mostani rendszert, hogy az anyai nyelv hárm órájából (nálunk már régen kettőre szoríttattak) a II. osztályban vétessék el egy, s helyette a német nyelv óráinak száma négyre emeltessék. De engedjen meg kedves jó tanár úr, ha azt jegyzem meg, hogy e pont homály — különben valóban fényes és tündöklő csikkében. Csak ezt nem hisz akkor igaztalanok volnánk önmagunk irányában ! Hisz „nemcsak bármily nyelvtanításnak, hanem általában minden bármily irányú szellemfejlésnek egyedül biztos alapja az anyanyelvűknél világosabb tudalma.“ (Magyar nyelvészet X. füzet.) Ki nem fogja föl az idézett mondat valóságát és fontosságát ? És épen ez a baj, hogy tökélynek indult anyai nyelvünkre a tanodákban nem fordíttatott elegendő gond! Nem a néposztályban, hanem az úgynevezett műveit osztályban, hányan vannak, kik igy beszélnek; egyen, igyon, ne haragudjon, — továbbá nemcsak fogalmazni; de még 5—6 soros levélkét sem tudnak helyesírási hiba nélkül leírni; pedig más nyelvet tanulni szép, a hazait tudni szent kötelesség, mond a nagy Kölcsey. Továbbá a német nyelvre több helyen, mint az iskolai tudósítványokból kitűnik, már úgyis az I. és II. osztályban 4 óra fordíttatott. A görög nyelvet illetőleg : nem nyúlok e darázsfészekbe, mert akkor a „humanismus“ és „realsmus“ról kellene valamit előre bocsátanom, ezt pedig, rövidre akarván szabni czikkem, nem tehetem, mert a tisztelt indítványozónak állítását csak azért is helybe kell hagynom, mert testis contra se, — hanem végre azt kérdem, mi a teendő a jelen helyzetben ? Szerény véleményünk szerint nincs „egyéb hátra, mint hogy a gymnasiumok tulajdonosai, Ő Felsége által jul. 20 kán hoz tt lm. rendelet folytán a rendelkezésük alá helyzett tanári karnak, vagy az igazgatóságoknak határozott utasítást adjanak, hogy Ő Felségének azon rendelete, mely szerint azon helyeken, hol a magyarajkú ifjúság számra nézve nagyobb mint a németajkú, magyarul adassanak elő a tantárgyak, menten minden dalmagyarázattal igénybe vétessék és teljesedésbe menjen. Melyek e gymnasiumok ? a kiadott isk. tudósítványok vagy azok hiányában az igazgatóknak hivatalos fölterjesztései eléggé bizonyítják és megmutatják. A „Budapesti szemle.“ Minél szűkebb térre szorították az újabb idők viszontagságai közéletünket, annál komolyabb ügyeimet érdemel irodalmunk, mely szellemi munkásságunknak csaknem egyetlen, mindenesetre legfontosabb nyilvánulta. Még nem sokkal ezelőtt a buzdítás volt ez irányban a legfőbb teendő; most azonban, hála az égnek, más teendők szüksége is előállott, ha a megkezdett ösvényen tovább akarunk hakolni, ha a jelen körülményeket nemzeti irodalmunk fejlesztésére fel kívánjuk használni. Mintha erdődeink harczdicsősége vagy a zöld asztal mellett vívott eredményeiért a tollnál az íróasztalnál keresne kárpótlást, oly hévvel seregel a szellemi erő az irodalmi térre. Hogy e törekvés minden jó jelei mellett egyoldalúsággal s nagyrészben középszerűséggel jár, több mint természetes. Az egyoldalúság a még most is túlnyomó szépirodalmi irányban mutatkozik, a középszerűség pedig onnan van, miszerint többen készületlenül vagy épen tehetség nélkül lépnek az írói pályára; s hogy ifjaink közül sokan azon időt, melyet leghelyesebben készülésre és tanulára használhatnának, az alkotásra fordítják s érett és jó izü termény helyett éretlen gyümölcsöket hoznak létre. Az ily írók azután a belbecs hiányát külmesterkedéssel, álszerekkeligyekeznek pótolni, egyaránt rontva önizlésöket, valamint a közönségét, egyaránt megcsalva magukat és olvasóikat. Ki ezen kétkednék, tartson szemlét irodalmi műveink fölött, s meg fog győződni, aránylag mennyire túlnyomók a szépirodalmi művek és néhány jelessége mellett mennyi a középszerű s még annál is alábbvaló. Mily nagy a nyugtalanság, a töprenkedés íróink egy részénél, középszerű s annál is alábbvaló műveiknek kelendőséget szerezni, mint ostromoltatik a közönség a házhoz vitt egy vagy más után szétküldütt czifránál czifrább, dagályosnál dagályosabb hirdetményekkel, aláírási felszólításokkal. S mi azután még boszantóbb és károsabb, az ily után született művek gyakran nagyobb anyagi szerencsével dicsekedhetnek, mint azok, melyeknek jeles szellemi tehetség, alapos ismeret és huzamos munkásság adtak létet. A dolgok ez állásában nemzeti irodalmunkra nézve semmi sem szükséges, mint a komoly reflexió, az , igazságos, de szigorú ítészet, mely kíméljen, ápoljon, buzdítson ott, hol érdemes; de bíráljon, tiltson, büntessen, hol ennek van helye, mely a valódi érdemnek szerezzen kelendőséget, ellenére az ál becsnek és mesterkedéseknek, mely javítsa úgy íróink, mint olvasóink ízlését, s működjék oda, hogy olvasó közönségünk minél nagyobb része legyen képes, bár ha nem avatottan, de jó ízléssel és józan tapasztalattal bíráskodni olvasmányai fölött, jutalmazni a valódi érdemet, elfordulni a silánytól, az ízetlentől. Hogy továbbá nemzeti irodalmunk a szépirodalmi irány egyoldalúságától szabaduljon, e czért az által érhetjük el, ha a komolyabb, a tudományos birodalmat is ápoljuk, annak is tért, kelendőséget szerzünk a nélkül, hogy az ítészet jótékony befolyásától felmentenék, mely mint a jó kertész ápoló keze, tisztítás, nemesítés, izmosítás által hat. A fent elemzett bajokon kívánt a „Budapesti szemle“ segitni, vagy lagalább azokat lehetőleg mérsékelni, midőn azon legüdvösebb működési tért elfoglalta, melyet nemzeti irodalmunk egyoldalúsága és korszerinti hiányai jelöltek ki, midőn komoly, de egyszersmind igazságos bírálatot gyakorol, midőn különösebben a komolyabb irodalomnak próbatért nyit s Íróinkat a szorosabb tudományos munkássághoz, olvasó közönségünket az ily művek olvasásához kívánja szoktatni. Ez irodalmunknak eddig élő páratlan folyóirata szükséges volta és iránya megindulásakor sokkal helyesebben és világosabban jön kifejtve, semhogy részben egy rövid tájékozás elégséges ne volna. A kérdés csak az, megfelelt-e eddig eze a „Budapesti szemle“ feladatának, megközelítette e a mindenesetre nehéz czélt, s ha erre minden részrehajlatlan biró igennel kell hogy feleljen, ha kétséget nem szenved, hogy a „Budapesti szemle“ két rövid év leforgása alatt tetemes akadályok közepett a legüdvösebben hatott nemzeti irodalmunk fejlesztésére, ha ez igaz, akkor minden honfira, ki honunk egyik legszentebb érdekét fölfogni képes, szomorítólag hatna, ha a „Budapesti szemle“ a közönség részvétlensége miatt megszűnnék, vagy munkásságát szűkebb körre volna kénytelen szorítni, ez a legkomolyabb esemény fölötte érzékeny csapás lenne különösen komolyabb és tudományos nemzeti irodalmunkra. *) Bizonyosan a szellemi tehetség, a tudományos műveltség és kitartó szorgalom öszhangzó tökélye semminél sem kívántatik inkább , mint a költészet, a szépirodalom ama remekeinél, melyekben a világ felkentjei minden időhöz és minden néphez szólanak. Bizonyára semmi sem emel és nemesit inkább ízlést és jellemet, mint ama remek müvek olvasása ; de az emberi nem e valódi kincseitől mi mész- Be állanak egy két középszerű versecskék s más hasonló szépirodalmi müvek. Az érzelgés mellett mily üresen hagyják ezek az emberi szív mélyét, mily silányítólag hatnak ízlés, érzés és jellemze, mi észrevehetlenül rabolják el különösen a fiatalságtól soha többé vissza nem vehető idejét. A lepkefogdosás, a S z e rk. szappanbuborékokkal való játék kedves, korszerű időtöltés gyerekeknek, de mulatságnak is mi silány a serdültebb korban. Mi is, úgy írók mint olvasók irodalmunk serdültebb korszakában keressük és találjuk kedvünk és élvünk komolyabb foglalkozásban, mint minek voltak azok, melyek irodalmunk gyerek korszakában talán helyükön lehettek, most azonban idejök már lejárt. Ha azt akarjuk, hogy nemzeti irodalmunk ép oly erős gyökeret bocsásson a nemzet élete és jellemébe, mint minő pompával és kerekdedséggel terjeszti ki fölötte termő koronáját, ha a művelt népek irodalma közt diszteljes helyet akarunk elfoglalni, ha ezeket akarjuk, sokoldalúságra, tökélyre kell törekednünk, mit csak úgy érhetünk el, ha a komolyabb irodalmat is miveljük, pártoljuk, gyarapítjuk, ha addig is, míg többet tehetünk, legalább azt, mi létezik, fenntartjuk. A „Budapesti szemle“ fenntartása még igen kevés része annak, mit ez irányban tennünk kell, de kezdetnek igen cs félszerű,s fenntartása mindenesetre sokkal több, mintha azt is bukni, hanyatlani engedjük , ki többet nem tehet, legalább előfizetéssel járuljon annak gyiimolítására, s bizonyosan egyszersmind egy igen becses művet, igen hasznos és mulattató olvasmányt szerez meg magának, s ki teheti, fizessen elő több példányra s módja leend a legokszerűbb emlénynyel jutalmazni egy oly reményteljes ifjú szorgalmát, ki honi irodalmunkat buzgalommal és eredménynyel tanulmányozza, akár kedveskedni oly lelkes honleánynak, ki érti, mennyire szükséges a női szív, ész és jellem kifejtésére és a komoly irodalommal való foglalkozás legalább ama körben, melyben a „Budapesti szemle“ teszi. Id. gróf Teleki Domokos. *) Úgy tudjuk, ezúttal se a megszüntetésről, se a vállalat munkásságának szűkebb körre szorításáról nincs szó. A közönség oly pártolásban részesíti a „Budapesti szemlét“, minővel eddig nálunk tudományos vállalatok nem igen dicsekhettek. Azonban az eddigi tudományos közlönyök nagyára ingyen munkákkal látták és látják el hasábjaikat, míg a „Budapesti szemle“ úgy hiszi tudományos érdekeinket valóban előmozdíthatni, ha szakférfiainknak legalább annyi tiszteletdíjt adhat, mely — fáradságuk jutalmazását nem is említve — tudományos eszközeik egy részének beszerzését elősegíti. S ez nagy különbség ! Ily körülmények közt a közönségnek a szokottnál nagyobb részvéte sem hárítható el a veszteséget. S hogy e veszteség nagyobb nem volt a második évben , mint az elsőben, nem a közönség növekedő részvétének , hanem a vállalat költségvetésének egy részben az írók rovására tett módosításával volt csupán eszközölhető. Meddig fog ez tartani ? Meddig lesz a szerkesztő azon kínos helyzetben, hogy — a részéről szívesen hozott áldozatot nem is érintve — egy igen tisztelt hazánkfiától, országunk egyik valódi nagyjától, legyen kénytelen elfogadni azon beruházást, melylyel a közönség tartoznék irodalmunknak s önmivelődésének ? .. Tudtunkra ez a kérdés. Vaszary Kolos. A cultus- és oktatásügyi minisztérium Henrik Antal gymnasiumi helyettes tanítót Laibachban, a kassai gymnasiumnál valóságos tanárrá kinevezte. A budai cs. k. országos pénzügyigazgatósági osztály Márki Lipót ideiglenes III. osztályú cs. k. pénzügyi fogalmazót ugyanazon minőségben véglegesen megerősítette, és Perathonor Ede fogalmazó gyakornokot a soproni cs- k pénzügyi iazgatósági osztálynál III. osztályú pénzügyi fogalmazóvá ideiglenes minőségben kinevezte. A „Constitutionnel“ a pápa világi hatalmáról. A „Constitutionnel“ oet. 14-i számában Grandguil-our a császár bordeauxi beszédéből indulva ki, melyet „egyszersmind feleletnek tart a közvélemény legélénkebb és legkomolyabb töprenkedéseire“ — miután sajnálkozását fejezte ki ezen hírlapi polémia támasztása fölött, a dolog érdemében így nyilatkozik : „Miért e háborgás és e szorongás ? Mire való ilyen módon hasztalan nyugtalanságokat vetni a kedélyekbe? A pápa világi hatalma annyira fenyegetve van-e, hogy fenntartása iránt kétségbe kelljen esni, s hogy védőinek ne legyen egyéb hátra, mint átkozni ellenfeleiket? Bizonyára semmi ilyen nincs a dologban. Távol attól, hogy megtámadnák ezen hatalmat, mely az egyház függetlenségére, Olaszország szabadságára, sőt még Európa egyensúlyára nézve is annyira szükséges, inkább minden eszélyes és gondolkozó ember épen azon gonddal foglalkozik, hogy annak számára a megszilárdulás és tartósság új feltételeit biztosítsa. — Végzetteljes oktalanság volna el nem ismerni, mily ingatag helyzetben van e hatalom most. Félszázad óta hasztalan iparkodik feltalálni saját alapját. És ha így van a dolog, hogyan lehet nem érteni, hogy egész Európának érdekében és kötelességében áll nyugtalankodni oly szabálytalan helyzeten, mely veszélyek nélkül nem húzódhatik tovább ? „Ámde — azt mondják előttünk — némely katolikusoknak visszatetsző a szent széket, habár csupán világi hatalmában, egy európai itélőszék ellenőrködése alá vetve látni. Engedelmet, hogy mi e pontban nem érezzük e sajátságos visszatetszést. Bármit mondjanak némelyek, különbséget kell tenni a pápa, mint a kath. egyház legmagasb feje közt, és a pápa, mint Közép Olaszország egy részének világi uralkodója közt. A főpap fölül van minden emberi törvényhatóságokon, s csupán az Istenét ismeri el; az uralkodó ellenben az európai jogtól függ (retéve) már magában azért, mivel jótékonyságában részesül. Márpedig ezen jog a másodrangú államokra nézve azt akarja, hogy oly bonyolódás esetében, mely a világ békéjét kockáztathatná, a kérdés congressus elé terjesztessék. A tapasztalás megmutatta, mennyire bölcs és igazán conservatív intézkedés az ilyen. Ezen magas ítélőszék közbejövetele nem egyszer volt már elegendő eltávoltatni a fenyegető válságokat, s megoldani a legnehezebb feladatokat. Miért ne történhetnék ez ismét a jelen körülmények közt? „Az európai congressus szerkezete voltakép az, ami némelyeket rettent. Ők nem engedik meg, hogy a protestáns Porosz- és Angolország, valamint az orthodox görög Oroszország részrehajlatlanul ítélhessenek, mihelyt a szent szék államairól van szó. Pedig nem kellene feledni, hogy 1815- ben a szent szék, a kath. Ausztria ellen, maga reclamált, tulajdon ezen hatalmaknál, és hogy nem lehetett panasza azok határozataira. — Mert a congressus nem concilium s tagjai, ha foglalkoznak is vallásos érdekekkel, főképen Európa politikai érdekeivel bajlódnak. E szempontból bátran elmondhatni, hogy a pápaság világi hatalmának fenntartása és megszilárdítása szükségesképen érdeklik a mi jelen politikai rendszerünk egyensúlyát és oeconomiáját. „Porosz-, Angol- valamint Oroszországnak óhajtani kell, hogy azon egyház legmagasb feje, mely 200 millió hivőt számlál, épen megtartsa függetlenségét s ne vigye egyik kath. hatalomhoz is kiválólag befolyása és dicsvarázsa félelmes nyomatékot. Jól meg kell gondolni azon nap, midőn e fajta forradalom végbe menne, az egyetemes monarchia álma elvégre valósulva volna, és a világ függetlensége nem léteznék többé! Ha már a nem-katholikus hatalmak érdeke úgy kívánja, hogy a szentszék világi hatalmának fenntartása fölött féltékenyen őrködjenek : a többi hatalmak hite és tisztelete másfelől biztos kezességek, hogy ők azt megrendíteni nem fogják. „Kimondjuk egész őszinteséggel, hogy mi a pápaságot soha mer nem sértjük azzal, hogy sorsa fölött nyugtalankodnánk. Múltjának nagysága minket jelen helyzetének nehézségei iránt megnyugtat és jövőjébe hitet ad belénk. Még politikai tekintetben is — s csak is ezen szempontról van jogunk beszélni — az emberi institutiók legnagyobbika és legtermékenyebbike a pápaság. „Ez az, mely hajdan, a nemzetek élén, a törvényes haladás végtelen utait megnyitotta előttük. A római világ feloszlásával szemben nem tétovázott másutt keresni új társadalmi elemeket, s a civilisatiónak meghódíti a barbár világot. Az invasio közepette a lelki erőt szegezte ellene a nyers erőnek, s kápolnáit a hűbéres vártornyok mellé épité. — Később, midőn a hűbériség, betöltvén felszabaditási munkáját viszont támadóvá vált, ezen uj ellenség ellen egyedül maga mert kezdeni oly harczot, mely két századig tartott. Egyedül maga vette utalmába akkor a gyengét az elnyomó ellen, s egyedül pártfogolá a népeket a királyok ellen!—Később szintén, midőn Europa a középkor homályaiból kibontakozva, a szellemi dolgok felé fordult, a pápaság vala ott, mely erre annak jelt adott. Az nyitá meg diadalmasan az újjászületés ■ korszakát. Az pártfogolá a költőket, ihleté a festészeket és szobrásztokat, az volt e szerint elől a mai kor születésénél, amaz átmeneti és bizonytalan napokban, az volt a tűzoszlop, mely az egész világot vezeté és megvilágosítá. „Vét-e tehát az iránta való tiszteletelen, aki ma ezen bátor kezdeményezési régi szellemre hivatkozik ? A pápaság minden időben a legszélesebb és legeszélyesebb engedményeket tette a társadalmi szükségeknek és átalakulásoknak. Noha egy mozdíthatatlan dogma ere ő, e mozdulatlanságot mindazáltal világi kormányzásába soha nem vitte be. Tudta, hogy ha a népeket irányozni magyar könyvessét. 264. Tájékozás az úgynevezett paraszt-gazdaságok rendezése körül. A m. gazd. egyesület által kinyomatásra érdemesnek ítélt pályamunka; irta Hómann Bálint, gazdatiszt. Rost, 1859, nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál. 8-adrét 85 l. Ára 50 kr. u. é.