Pesti Napló, 1859. október (10. évfolyam, 2890-2915. szám)

1859-10-19 / 2905. szám

PEST, OCTOBER 18. Még néhány szó a magyar és német nyelv ügyében gymnasiumainknál. Előttünk fekszik a f. é. júl. 20-diki legkegyebb rendelet, mely világosan kimondja ,hogy azokon a helyeken, hol az ifjúság nagyobb ré­sze magyar, a tantárgyak előadásának közlönye is magyar legyen. Mit akarunk még többet? Kell-e ennél még világosabb rendelet?! Hozzánk még nem érkezett a cs. k. helytartóságtól semmi értelmezvény, s ezt nem csodáljuk, legkevésbbé sem ütközünk meg rajta, hisz meg vagyunk győződ­ve, hogy azért nem jött hozzánk a cs. kir. helytartó­ságtól leirat, mert Ő Felségének nemzeti ünnepünkön kibocsátott rendelete oly tiszta, oly világos és érthető, hogy ahhoz kommentár nem kell, úgy hiszem, ezt gondolja a cs. kir. helytartóság is. Hogy pedig a már idézett értelemben kell venni a közzé tett legmagasabb rendeletét, megc­áfolhatlan bizonysággal tanúskodik erről az „Alig. Zeit.“ bécsi levelezője, ki nagy bölcsen igy kiált föl: „Akartok-e (magyarok) a német nyelv által fölvilágosodni, s az európai szellemi miveltség magasságára emelkedni, vagy nemzeti nyelvetek mellett elbutulni.“ Ily fonák állítás csak a nagy tudatlanságnak, tehát műveletlen­­ségnek mérfontja; hisz nekünk magyaroknak előbb volt egyetemünk (1276) mint a németeknek (1348); előbb volt szótárunk (Pesti Gáboré); előbb tudós tár­saságunk (1480­) mint a németeknél (1702). Szomorú vigasztalás ugyan, de elég annak megmutatására, hogy nem butultunk el; — világos tanúja annak, hogy a magyar szerencsésebb csillagzat alatt nem maradt volna hátra, hanem a többi nemzetekkel együtt haladt volna a tudomány és műveltség terén. És még ezen levelező úr is, ki pedig — a­mint le­veléből kitűnik, a német nyelv mellett is a műveltség alanti fokán maradt, megértette a jul. 20 -i rendele­tet ; — valóban csodálandó, hogy Magyarhonban mi, kiket leginkább érdekel és illet, nem tudjuk megér­teni !­ . . Dehogy nem értettük — igen is jól értettük. Megértette minden lap, elég ha a sok körül­i hivata­los „Budapesti Hírlap“ nem aug. 20 diki számából, hol a legkegyesebb rendelet csak egyszerűen van közlve, hanem September 20-diki számából, hol kom­mentár is van, néhány mondatot közlök: „A magyar nyelv és tudományos mű­veltség általában, ha tanítói kar szan­­k céy­birodalom Magyarországban ma m­ár o­ly lábon áll, hogy e tekintetben a tanintézetek irányában emelhető legszigorubb igényeknek is képes meg­felelni“ s hogy: „a német nyelv megszűntével nem fogunk anyai nyelvünk mellett el­hat­olni, hanem leszünk civilizált ma­gyarok“; de bocsásson meg a t. szerkesztő úr, mi nemcsak leszünk civilizált magyarok, hanem már azoknak is tartjuk magunkat, hisz ezt a t. szerkesztő úr maga bevallja ezen szavaival, hogy a magyar nyelv­ű tudományos műveltség általában oly lábon áll, hogy a legszigorúbb igényeknek is képes meg­felelni. Továbbá mi azon időtől fogva, midőn nemzeti élet­fánk gyökerét — édes anyai nyelvünket, — mert e nélkül ledől maga a fa is, a nemzet— a reánk jött vi­har miatt a kilépéstől féltettük, hasonlítottuk a be­teghez, ki betegállapotában tudja csak felfogni, mily nagy kincs az egészség. És mi betegek mit tettünk ? Minden jóhatású orvosságot fölhasználtunk sebeink begyógyítására; ekkor keletkezett a legtöbb hírlap, tudományos és szépirodalmi könyveink egymást ér­ték, de eljött a legjobb orvos, adott egy jó recipét, és mi meggyógyultunk. Talán szerénytelenség is igy dicsekedni, azért hadd szóljanak mások helyettünk. Lacy franczia történet­he (Histoire générale de Hongrie 8.) a többi közt igy szól: „Egy nemzet sincs Európában, mely a műveltség magasabb fokára oly rövid idő alatt em­elkedett volna föl, mint a magyar.“ F. évi jan. hónapban volt nálunk P­o­k­o­r­n­i tanár, a nagy természetbúvár, s az igy nyilatkozott: „Nagy szerencse reánk utazókra nézve Magyarország általá­nos civilizátiója, hogy a magyarok nemcsak nemzeti nyelveket művelik, hanem idegen nyelvek megtanu­lása által is i igyekeznek a műveltség színvonalára felemelkedni. Valóban ritka tartomány, hol a lakosok annyiféle nyelven beszélnének vagy értenének, mint Magyarország“. Mi megköszönve kedvező nyilatko­zatát, hozzátettük, hogy ezek a civilizált magyarok nem a mostani systemának szülöttjei. Taníttatott-e csak évtized előtt is isko­láinkban a német nyelv ? És mégis hányan tudnak Magyarországban e nyelven folyékonyan beszélni és helyesen fogalmazni, ez eléggé mutatja, hogy a mű­velődésnek soha nem voltunk ellene, mert kívánatos. sőt szükséges, hogy kövessük a mivelt külföldet, de ne majmoljak, haladjunk, de ne nemze­tiségünk rovására. Várjon áldanának-e ben­nünket a későbbi unokák, ha a miveltség legmagasabb fokára eljutnánk, de megszűntünk volna lenni ma­gyarok, — mi nem lehetünk igaztalanok nemzetünk irányában!! Nem is akartam ezeket fölhozni, csak néhány sor­ral vala szándékom járulni a „Pesti Napló“ oct. 9 ki számában közlött ily czimü „Néhány szó a magyar és német nyelv ügyében gymnasiumainknál,“ jeles czikkhe:1; egy részről azért, mert a szerző ezen sza­­­­vai által: „Ne hallgassuk el nézetünket mint eddig tevők,“ felhivatva éreztem magamat, mint tanár; más­részről pedig szent kötelmemnek tartom a felszóla­lást, mint hazafi, mert a kérdésben forgó tárgy nem csak a tanári testületet, hanem az egész magyar ha­zát és nemzetet érdekli. Szentpétery tudós tanár úr jeles, és a jelen körül­mények közt nagyon fontos czikke valóban nagy ag­godalmat gerjesztett bennünk, s hiszem, minden honfi kebelben, s ez aggodalom annyival nagyobb, mert ha Nagy-Várad vidékén, melyet pedig mi legmagya­­rosabbnak gondolunk és tartunk, igy értelmezik a Felségének kibocsátott legkegyelmesebb rendeletét, mit remélhetnek a felső és más vidékiek, hol a ma­gyarajkú ifjúság német-, tót-, szerb stb ajkunkkal ke­verve van! !! Tehát a nagy­váradi cs. k. helytartóságtól kiadott értelmezvény szerint tanári tanácskozmányok lenné­nek tartandók. — Szünidőkben bizonyos helyen, pél­dául Pesten összejönni (de minden gymnasiumból legalább egy tanár), értekezleteket fölolvasni, a tan­eszközök könnyebb beszerzésének módjairól tanács­kozni, igen, az ily összejöveteleket, mint a szom­széd birodalmakban tartatnak, czélszerüeknek tart­juk ; de a tanmódszer vagy a tanítási nyelv meghatározása végett összejövetelt czélszerűtlennek, haszontalannak tartjuk. Lám a múlt 1858 ban a „Tanodai lapokban“ mennyi módosítási javaslatot közlött a magyar tanári kar i­s lett valami haszna ? S­e­m­m­i. Mert híjába­n mi tanárok csak olyanok vagyunk a kormánygépezetben, mint az evezők a hajón, akár­hogyan lapiezbálóduak, evezünk, törekszünk, mégis az óhajtott révparthozi eljutás nem tőlünk, hanem a kormányostól függ. Tehát a tanári tanácskozmányok­­kal arra nézve, hogy anyai nyelvünk legyen az isko­lákban a tantárgyak előadási közlönye, nem nyerünk semmit. A­mi illeti az érettségi vizsgákon megkívántató né­­­­met nyelv ismeretét, hogy tán túl szigorúan fogják kívánni, szintén alapos félelemmel tölti el lelkünket, de bízunk azon világszerte ismeretes axiómában „ad impossibilia non datur obligatio,“ mint ezt a jales czikkíró kifejté, és reméljük, hogy növendékeinket nem fogják túlzott szigorral hallgatni az illetők, de félelmünknek más oldala is van. Ugyancsak a „Pesti Napló“ nem tudom biz én há­nyadik számában, a magyar egyetemi tanórák felosz­­­­tása soroltatván elő, azokat legnagyobb meglepeté­sünkre, most a kibocsátót rendelet után túlnyomólag németeknek találtuk, s ez az, a­mi sze­get ütött fejünkbe. Mert tegyük föl, hogy a német nyelv épen úgy fog kezeltetni az érettségi vizsgán, mint a görög, vagy már ha szigorúan akarják venni, mint a latin nyelv, é­s ez nem is lehet a józan ész szerint máskép, akkor est­e letehetik ifjaink a német nyelvből a vizsgát; de mit fognak tenni az egyetemi csarnokokban, hol az előadási nyelv nagyrészben né­met, sőt, mint épen most olvastak, a jogtanulói pá­lyának két első évére szabott kötelezett tan­tárgyak közül egy sem magyar, Hic Rho­das feje Salta. Egyébiránt e bajra is a szükséges ír kegyes megadását mihamarabb remélve, áttérek tár­gyam befejezésére. Hogy az ifjak a német nyelvet jobban megtanulhas­sák, I. Szentpétery úr úgy akarja módosítni a mos­tani rendszert, hogy az anyai nyelv há­rm órájából (nálunk már régen kettőre szoríttattak) a II. osztály­ban vétessék el egy, s helyette a német nyelv óráinak száma négyre emeltessék. De engedjen meg kedves jó tanár úr, ha azt jegyzem meg, hogy e pont homály — különben valóban fényes és tündöklő csikkében.­­ Csak ezt nem hisz akkor igaztalanok volnánk önma­gunk irányában ! Hisz „nemcsak bármily nyelvtanításnak, hanem általában min­den bármily irányú szellemfejlésnek egye­dül biztos alapja az anyanyelvűk­nél világosabb tud­a­lma.“ (Magyar nyelvé­szet X. füzet.) Ki nem fogja föl az idézett mondat va­lóságát és fontosságát ? És épen ez a baj, hogy tö­kélynek indult anyai nyelvünkre a tanodákban nem fordíttatott elegendő gond! Nem a néposztályban, ha­nem az úgynevezett műveit osztályban, hányan van­nak, kik igy beszélnek; egyen, igyon, ne haragud­jon, — továbbá nemcsak fogalmazni; de még 5—6 soros levélkét sem tudnak helyesírási hiba nélkül leírni; pedig más nyelvet tanulni s­z­é­p, a hazait tud­ni szent kötelesség, mond a nagy Kölcsey. Továbbá a német nyelvre több helyen, mint az is­kolai tudósítványokból kitűnik, már úgyis az I. és II. osztályban 4 óra fordíttatott. A görög nyelvet illetőleg : nem nyúlok e darázsfé­szekbe, mert akkor a „humanismus“ és „realsmus“­­ról kellene valamit előre bocsátanom, ezt pedig, rö­vidre akarván szabni czikkem, nem tehetem, mert a tisztelt indítványozónak állítását csak azért is helybe kell hagynom, mert testis contra se, — hanem végre azt kérdem, mi a teendő a jelen helyzetben ? Szerény véleményünk szerint nincs „egyéb hátra, mint hogy a gymnasiumok tulajdonosai, Ő Felsége által jul. 20 kán hoz tt lm. rendelet folytán a rendel­kezésük alá helyzett tanári karnak, vagy az igazga­tóságoknak határozott utasítást adjanak, hogy Ő Felségének azon rendelete, mely szerint azon helyeken, hol a magyarajkú ifjúság számra nézve nagyobb mint a németajkú, magyarul adassanak elő a tantárgyak, menten minden dalmagyarázattal igény­be vétessék és teljesedésbe menjen. Melyek e gymnasiumok ? a kiadott isk. tudósítvá­­nyok vagy azok hiányában az igazgatóknak hivata­los fölterjesztései eléggé bizonyítják és megmutatják. A „Buda­pesti szemle.“ Minél szűkebb térre szorították az újabb idők vi­szontagságai közéletünket, annál komolyabb ügyei­met érdemel irodalmunk, mely szellemi munkássá­gunknak csaknem egyetlen, mindenesetre legfontosabb nyilvánulta. Még nem sokkal ezelőtt a buzdítás volt ez irányban a legfőbb teendő; most azonban, hála az égnek, más teendők szüksége is előállott, ha a meg­kezdett ösvényen tovább akarunk hakolni, ha a jelen körülményeket nemzeti irodalmunk fejlesztésére fel kí­vánjuk használni. Mintha erdődeink harczdicsősége vagy a zöld asztal mellett vívott eredményeiért a tollnál az íróasztalnál keresne kárpótlást, oly hévvel seregel a szellemi erő az irodalmi térre. Hogy e törekvés minden jó jelei mellett egyolda­lúsággal s nagyrészben középszerűséggel jár, több mint természetes. Az egyoldalúság a még most is túlnyomó szépiro­dalmi irányban mutatkozik, a középszerűség pedig onnan van, miszerint többen készületlenül vagy épen tehetség nélkül lépnek az írói pályára; s hogy ifjaink közül sokan azon időt, melyet leghelyesebben készü­lésre és tanulá­ra használhatnának, az alkotásra for­dítják s érett és jó izü termény helyett éretlen gyü­mölcsöket hoznak létre. Az ily írók azután a belbecs hiányát külmesterkedéssel, álszerekkel­­igyekeznek pótolni, egyaránt rontva önizlésöket, valamint a közön­ségét, egyaránt megcsalva magukat és olvasóikat. Ki ezen kétkednék, tartson szemlét irodalmi mű­veink fölött, s meg fog győződni, aránylag mennyire túlnyomók a szépirodalmi művek és néhány jelessége mellett mennyi a középszerű s még annál is alább­­való. Mily nagy a nyugtalanság, a töprenkedés író­ink egy részénél, középszerű s annál is alábbvaló műveiknek kelendőséget szerezni, mint ostromoltatik a közönség a házhoz vitt egy vagy más után szétkül­­dütt czifránál czifrább, dagályosnál dagályosabb hir­detményekkel, aláírási felszólításokkal. S mi azután még boszantóbb és károsabb, az ily után született műv­ek gyakran nagyobb anyagi szerencsével dicseked­hetnek, mint azok, melyeknek jeles szellemi tehetség, alapos ismeret és huzamos munkásság adtak létet. A dolgok ez állásában nemzeti irodalmunkra néz­ve semmi sem szükséges­, mint a komoly reflexió, az , igazságos, de szigorú ítészet, mely kíméljen, ápoljon, buzdítson ott, hol érdemes; de bíráljon, tiltson, bün­tessen, hol ennek van helye, mely a valódi érdemnek szerezzen kelendőséget, ellenére az ál becsnek és mes­terkedéseknek, mely javítsa úgy íróink, mint olvasó­ink ízlését, s működjék oda, hogy olvasó közönsé­günk minél nagyobb része legyen képes, bár ha nem avatottan, de jó ízléssel és józan tapasztalattal bírás­kodni olvasmányai fölött, jutalmazni a valódi érde­met, elfordulni a silánytól, az ízetlentől. Hogy továbbá nemzeti irodalmunk a szépirodalmi irány egyoldalúságától szabaduljon, e czért az által érhetjük el, ha a komolyabb, a tudományos b­irodalmat is ápoljuk, annak is tért, kelendőséget szerzünk a nélkül, hogy az ítészet jótékony befolyásától fel­mentenék, mely mint a jó kertész ápoló keze, tisztí­tás, nemesítés, izmosítás által hat. A fent elemzett bajokon kívánt a „Budapesti szem­le“ segitni, vagy lagalább azokat lehetőleg mérsé­kelni, midőn azon legü­dvösebb működési tért elfog­lalta, melyet nemzeti irodalmunk egyoldalúsága és korszerinti hiányai jelöltek ki, midőn komoly, de egy­szersmind igazságos bírálatot gyakorol, midőn külö­nösebben a komolyabb irodalomnak próbatért nyit s Íróinkat a szorosabb tudományos munkássághoz, ol­vasó közönségünket az ily művek olvasásához kívánja szoktatni. Ez irodalmunknak eddig élő páratlan folyóirata szükséges volta és iránya megindulásakor sokkal helyesebben és világosabban jön kifejtve, semho­g­y részben egy rövid tájékozás elégséges ne volna. A kérdés csak az, megfelelt-e eddig eze a „Buda­pesti szemle“ feladatának, megközelítette e a minden­esetre nehéz czélt, s ha erre minden részrehajlatlan biró igennel kell hogy feleljen, ha kétséget nem szenved, hogy a „Budapesti szemle“ két rövid év le­forgása alatt tetemes akadályok közepett a legü­dvö­sebben hatott nemzeti irodalmunk fejlesztésére, ha ez igaz, akkor minden honfira, ki honunk egyik legszen­tebb érdekét fölfogni képes, szomorítólag hatna, ha a „Budapesti szemle“ a közönség részvétlensége miatt megszűnnék, vagy munkásságát szűkebb körre volna kénytelen szorítni, ez a legkomolyabb esemény fölötte érzékeny csapás lenne különösen komolyabb és tudo­­mányos­ nemzeti irodalmunkra. *) Bizonyosan a szellemi tehetség, a tudományos műveltség és kitartó szorgalom öszhangzó tökélye semminél sem kívántatik inkább , mint a költé­szet, a szépirodalom ama remekeinél, melyekben a világ felkentjei minden időhöz és minden nép­hez szólanak. Bizonyára semmi sem emel és nemesit inkább ízlést és jellemet, mint ama remek müvek ol­vasása ; de az emberi nem e valódi kincseitől mi mész- B­e állanak egy két középszerű versecskék s más ha­sonló szépirodalmi müvek. Az érzelgés mellett mily üresen hagyják ezek az emberi szív mélyét, mily si­­lányítólag hatnak ízlés, érzés és jellemze, mi észreve­­hetlenül rabolják el különösen a fiatalságtól soha többé vissza nem vehető idejét. A lepke­­fogdosás, a S z e r­k. szappanbuborékokkal való játék kedves, korszerű időtöltés gyerekeknek, de mulatságnak is mi silány a serdültebb korban. Mi is, úgy írók mint olvasók iro­dalmunk serdültebb korszakában keressük és talál­juk kedvünk és élvünk komolyabb foglalkozásban, mint minek voltak azok, melyek irodalmunk gyerek korszakában talán helyükön lehettek, most azonban idejök már lejárt. Ha azt akarjuk, hogy nemzeti irodalmunk ép oly erős gyökeret bocsásson a nemzet élete és jellemébe, mint minő pompával és kerekdedséggel terjeszti ki fölötte termő koronáját, ha a művelt népek irodalma közt diszteljes helyet akarunk elfoglalni, ha ezeket akarjuk, sokoldalúságra, tökélyre kell törekednünk, mit csak úgy érhetünk el, ha a komolyabb irodalmat is miveljük, pártoljuk, gyarapítjuk, ha addig is, míg többet tehetünk, legalább azt, mi létezik, fenntartjuk. A „Budapesti szemle“ fenntartása még igen kevés része annak, mit ez irányban tennünk kell, de kez­detnek igen cs félszerű,s fenntartása mindenesetre sok­kal több, mintha azt is bukni, hanyatlani engedjük , ki többet nem tehet, legalább előfizetéssel járuljon annak gyiimolítására, s bizonyosan egyszersmind egy igen becses művet, igen hasznos és mulattató olvas­mányt szerez meg magának, s ki teheti, fizessen elő több példányra s módja leend a legokszerűbb em­­lénynyel jutalmazni egy oly reményteljes ifjú szor­galmát, ki honi irodalmunkat buzgalommal és ered­­ménynyel tanulmányozza, akár kedveskedni oly lelkes honleánynak, ki érti, mennyire szükséges a női szív, ész és jellem kifejtésére és a komoly irodalommal való foglalkozás legalább ama körben, melyben a „Budapes­ti szemle“ teszi. Id. gróf Teleki Domokos. *) Úgy tudjuk, ezúttal se a megszüntetésről, se a vál­lalat munkásságának szűkebb körre szorításáról nincs szó.­­ A közönség oly pártolásban részesíti a „Bu­dapesti szemlét“, minővel eddig nálunk tudományos vál­lalatok nem igen dicsekhettek. Azonban az eddigi tudo­mányos közlönyök nagyára ingyen­ munkákkal látták és látják el hasábjaikat, míg a „Budapesti szemle“ úgy hiszi tudományos érdekeinket valóban előmozdíthatni, ha szakférfiainknak legalább annyi tiszteletdíjt adhat, mely — fáradságuk jutalmazását nem is említve — tudományos eszközeik egy részének beszerzését elősegíti. S ez nagy különbség ! Ily körülmények közt a közönségnek a szo­kottnál nagyobb részvéte sem hárítható el a veszteséget. S hogy e veszteség nagyobb nem volt a második évben , mint az elsőben, nem a közönség növekedő részvétének , hanem a vállalat költségvetésének egy részben az írók ro­vására tett módosításával volt csupán eszközölhető. Med­dig fog ez tartani ? Meddig lesz a szerkesztő azon kínos helyzetben, hogy — a részéről szívesen hozott áldozatot nem is érintve — egy igen tisztelt hazánkfiától, országunk egyik valódi nagyjától, legyen kénytelen elfogadni azon beruházást, melylyel a közönség tartoznék irodalmunk­nak s önmivelődésének ? .. Tudtunkra ez a kérdés. Vaszary Kolos. A cultus- és oktatásügyi minisztérium Henrik Antal gymnasiu­mi helyettes tanítót Laibachban, a kassai gymna­­siumnál valóságos tanárrá kinevezte. A budai cs. k. országos pénzügyigazgatósági osztály Márki Lipót ideiglenes III. osztályú cs. k. pénzügyi fo­galmazót ugyanazon minőségben véglegesen megerősítette, és Per­at­honor Ede fogalmazó gyakornokot a soproni cs- k pénzügyi i­azgatósági osztálynál III. osztályú pénz­ügyi fogalmazóvá ideiglenes minőségben kinevezte. A „Constitutionnel“ a pápa világi hatalmáról. A „Constitutionnel“ oet. 14-i számában Grandguil-­­­o­­­ur a császár bordeauxi beszédéből indulva ki, melyet „egyszersmind feleletnek tart a közvélemény legélén­kebb és legkomolyabb töprenkedéseire“ — miután sajnál­kozását fejezte ki ezen hírlapi polémia támasztása fölött, a dolog érdemében így nyilatkozik : „Miért e háborgás és e szorongás ? Mire való ilyen módon hasztalan nyugtalanságokat vetni a kedélyekbe? A pápa világi hatalma annyira fenyegetve van-e, hogy fenntartása iránt kétségbe kelljen esni, s hogy védőinek ne legyen egyéb hátra, mint átkozni ellenfeleiket? Bizo­nyára semmi ilyen nincs a dologban. Távol attól, hogy megtámadnák ezen hatalmat, mely az egyház független­ségére, Olaszország szabadságára, sőt még Európa egyen­súlyára nézve is annyira szükséges, inkább minden eszé­­lyes és gondolkozó ember épen azon gonddal foglalko­zik, hogy annak számára a megszilárdulás és tartósság új feltételeit biztosítsa. — Végzetteljes oktalanság volna el nem ismerni, mily ingatag helyzetben van e hatalom most. Félszázad óta hasztalan iparkodik feltalálni saját alapját. És ha így van a dolog, hogyan lehet nem érte­ni, hogy egész Európának érdekében és kötelességében áll nyugtalankodni oly szabálytalan helyzeten, mely ve­szélyek nélkül nem húzódhatik tovább ? „Ámde — azt mondják előttünk — némely katoliku­soknak visszatetsző a szent széket, habár csupán világi hatalmában, egy európai itélőszék ellenőrködése alá vetve látni. Engedelmet, hogy mi e pontban nem érezzük e sa­játságos visszatetszést. Bármit mondjanak némelyek, kü­lönbséget kell tenni a pápa, mint a kath. egyház legma­­gasb feje közt, és a pápa, mint Közép Olaszország egy részének világi uralkodója közt. A főpap fölül van min­den emberi törvényhatóságokon, s csupán az Istenét is­meri el; az uralkodó ellenben az európai jogtól függ (retéve) már magában azért, mivel jótékonyságában ré­szesül. Már­pedig ezen jog a másodrangú államokra néz­ve azt akarja, hogy oly bonyolódás esetében, mely a vi­lág békéjét koc­káztathatná, a kérdés congressus elé ter­jesztessék. A tapasztalás megmutatta, mennyire bölcs és igazán conservatív intézkedés az ilyen. Ezen magas ítélő­szék közbejövetele nem egyszer volt már elegendő eltá­­voltatni a fenyegető válságokat, s megoldani a legnehe­zebb feladatokat. Miért ne történhetnék ez ismét a jelen körülmények közt? „Az európai congressus szerkezete voltakép az, a­mi né­melyeket rettent. Ők nem engedik meg, hogy a protestáns Porosz- és Angolország, valamint az orthodox görög Orosz­ország részrehajlatlanul ítélhessenek, mihelyt a szent szék államairól van szó. Pedig nem kellene feledni, hogy 1815- ben a szent szék, a kath. Ausztria ellen, maga reclamált, tulajdon ezen hatalmaknál, és hogy nem lehetett panasza azok határozataira. — Mert a congressus nem concilium s tagjai, ha foglalkoznak is vallásos érdekekkel, főké­pen Európa politikai érdekeivel bajlódnak. E szempont­ból bátran elmondhatni, hogy a pápaság világi hatalmá­nak fenntartása és megszilárdítása szükségesképen ér­deklik a mi jelen politikai rendszerünk egyensúlyát és oeconomiáját. „Porosz-, Angol- valamint Oroszországnak óhajtani kell, hogy azon egyház legmagasb feje, mely 200 millió hivőt számlál, épen megtartsa függetlenségét s ne vigye egyik kath. hatalomhoz is kiválólag befolyása és dicsva­rázsa félelmes nyomatékot. Jól meg kell gondolni­ azon nap, midőn e fajta forradalom végbe menne, az egyete­mes monarchia álma elvégre valósulva volna, és a világ függetlensége nem léteznék többé! Ha már a nem-katho­­likus hatalmak érdeke úgy kívánja, hogy a szent­szék világi hatalmának fenntartása fölött féltékenyen őrköd­jenek : a többi hatalmak hite és tisztelete másfelől biz­tos kezességek, hogy ők azt megrendíteni nem fogják. „Kimondjuk egész őszinteséggel, hogy mi a pápaságot soha mer nem sértjük azzal, hogy sorsa fölött nyugta­lankodnánk. Múltjának nagysága minket jelen helyzeté­nek nehézségei iránt megnyugtat és jövőjébe hitet ad be­lénk. Még politikai tekintetben is — s csak is ezen szem­pont­ról van jogunk beszélni — az emberi institutiók legnagyobbika és legtermékenyebbike a pápaság. „Ez az, mely hajdan, a nemzetek élén, a törvényes ha­ladás végtelen utait megnyitotta előttük. A római világ feloszlásával szemben nem tétovázott másutt keresni új társadalmi elemeket, s a civilisatiónak meghódíti a bar­bár világot. Az invasio közepette a lelki erőt szegezte el­lene a nyers erőnek, s kápolnáit a hűbéres vártornyok mellé épité. — Később, midőn a hűbériség, betöltvén felszabaditási munkáját viszont támadóvá vált, ezen uj ellenség ellen egyedül maga mert kezdeni oly harczot, mely két századig tartott. Egyedül maga vette utalmába akkor a gyengét az elnyomó ellen, s egyedül pártfogolá a népeket a királyok ellen!—Később szintén, midőn Europa a középkor homályaiból kibontakozva, a szellemi dolgok felé fordult, a pápaság vala ott, mely erre annak jelt adott. Az nyitá meg diadalmasan az újjászületés ■ korszakát. Az pártfogolá a költőket, ihleté a festészeket és szobrásztokat, az volt e szerint elől a mai kor születé­sénél, amaz átmeneti és bizonytalan napokban, az volt a tűzoszlop, mely az egész világot vezeté és megvilágosítá. „Vét-e tehát az iránta való tisztelet­el­en, a­ki ma ezen bátor kezdeményezési régi szellemre hivatkozik ? A pápaság minden időben a legszélesebb és legeszélyesebb engedményeket tette a társadalmi szükségeknek és át­alakulásoknak. Noha egy mozdíthatatlan dogma ere ő, e mozdulatlanságot mindazáltal világi kormányzásába soha nem vitte be. Tudta, hogy ha a népeket irányozni magyar könyvessét. 264. Tájékozás az úgynevezett paraszt-gazdaságok rendezése kö­rül. A m. gazd. egyesület által kinyomatásra érdemesnek ítélt pályamunka; irta H­ó­m­a­n­n Bálint, gazdatiszt. Rost, 1859, nyomatott Beimel J. és Kozma Vazulnál. 8-adrét 85 l. Ára 50 kr. u. é.

Next