Pesti Napló, 1861. május (12. évfolyam, 3366-3389. szám)

1861-05-26 / 3386. szám

120—3386. 12-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám , 1-gő emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre , postán . Helyben, házhoz hordva , félévre ..............10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre . . 5 frt 25 kr. a. é. 1861. Vasárnap, máj. 26. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 4 hasábos petit-sor 25 ujkr. PEST, május 25. (Fk.) És jön világosság! A bécsi kormánynak Magyarországra vonatkozó terveiről annyi ellenkező hír keringett e napokban, miszerint nem le­het köszönettel nem vennünk azt, hogy e tervek végre szabatos és semmi kétséget nem engedő formában léptek a világ elé. A szóban álló felvilágosítást egy röpirat­­ban találjuk, mely ezen pillanatban került ki sajtó alól és — miként czímlapja mondja — ez évi pünkösdnapján íratott. Czime „Die Frage des Augenblickes, von A.“ Szerző nem nevezte meg magát és nekünk nincs jogunk az anonymitás fátyolét föllebbenteni, de annyit tudunk, még pedig a legjobb forrásból, hogy ez irat korántsem magán-combinátió, hanem azon programjának kifejezése, melyet a bécsi minisztérium a legközelebbi teen­dőkre nézve alkotott magának, és mely­­nek valósítására fog törekedni. Minden mellékes megjegyzések mellő­zésével a dolog velejére térünk. E szerint három út volna a magyar kér­dés megoldására — a „véres erőszak­tól elnézve, melylyel (a röpirat szavai szerint) „legalább még most nem akarnak kísérletet tenni.* Első u­t: a magyar országgyűlés fel­oszlatása, a birodalmi tanács számárai egyenes választások elrendelésével vagy a magyar országgyűlés „contumach­o­­zása.“ Ezen utat — a röpirat szerint — követni nem lehet, mert azon remény, hogy az északmagyarhoni szlávok és a vajdasági szerbek tán mégis választaná­nak és igy a magyar elemet izolálnák — részint „nagyon is vérmes“, részint pe­dig ezen eszköz uj faj-harczra vezetne. Aztán idő sincs ily kísérletre, mely után — hetek veszteségével — alkalma­sint ismét csak ott volnánk, a­hol most vagyunk; a pénzügy rendezése pedig el nem halasztható. Magyarország „contumach­ozása“ erőszakra vezetne, me­lyet egyelőre még kerülni akarnak, és melyre a birodalmi tanács hézagossága következtében jogalap sincsen. Második út: Ausztria közigazgatási tekintetben egészen magára hagyja Ma­gyarországot, finánczhivatalnokait, sőt katonáit is — az erősségek őrségét ki­véve — visszahívja; a visszahívottakból a határon vámcordont képez és aztán így várja be — a ki nem maradható reactiót. E szerint saját zsírunkban akarnának min­ket megfálasztani és állapotaink „tart­­hatlanságától“ várni azt, hogy magunk hívandjuk vissza az osztrák közigazgatás közlönyeit. De ez hatalmas krízist idézne elő a német-szláv tartományok kereske­delmében is; másfelől „sociális revolutió“ állhatna be és annál könnyebben, ha a katonai hatalom távol van. Marad tehát csak a­ Harmadik út: a magyar országgyű­lés felszólíttatik, hogy kebléből te­kintélyes küldöttséget nevez­zen ki, mely a birodalmi tanács kül­döttségével az egyezkedés alapjait álla­pítsa meg; ezek a magyar országgyűlés és a birodalmi tanács elé, onnan pedig ő­felsége elé terjesztendők szentesítés vé­gett. Hogy azonban ez alkudozásnak si­kere legyen, előre meg kell állapítani a kölcsönös engedékenység leg­szélső határait (g­egenseitig die aussersten Grenzen der Nachgiebigkeit). Milyenek e határok ? A politikai és igazságszolgáltatási, va­lamint a b­e­­-közigazgatási költség fede­zésére szánt adót rendező törvényeket ő Felsége a magyar országgyűléssel egye­temben állapítja meg és az országot csak e magyar országgyűlés előtt felelős ma­gyar miniszterekkel, valamint a nádorral mint helytartóval kormányozza. A hadsereg-illeték repartitiója (Um­lage) az országgyűlést illeti. A dohány­­monopólium és más szokatlan adónemek kiküszöbölésére „kiegyenlítési kísérle­tek“ fognak létezni. A törvénykezés kü­lönbségénél fogva a bírói ítéletek kölcsö­nös végrehajtása egyelőre felfüggesz­­tetnék. De azt nem engedhetnék meg, hogy felelősség nélküli nádor, mint alter Rex létezzék, hogy a­ hadsereg, a bi­rodalmi pénz- és külügy külön­­külön miniszterek kezében legyen. Ezekre csak egy-egy minister volna az összes birodalomban, azonban a tárczák szétosz­tásánál magyar személyiségekre is volnának tekintettel; az ö­s­s­z­e­s m­i­­­niszté­rium pedig csak az összes birodalmi képviselet irányában volna felelős. Ez a programm veleje, főérdeme a vi­lágosság, szabatosság és azon szenvedély nélküli hang, mely kellemes ellentétet képez a bécsi czentralista lapok epés ki­­fak­adásaihoz. Ezen külső érdemek azonban csak mellékes dolgok. Forduljunk az indítvány belsejéhez — lényegéhez,és hasonlít­suk össze Deák programmjával, mely a nemzetének mondható, miután annak lényege ellen az országgyűlésen s­enki sem tett kifogást. A félhivatalos irat azt mondja, hogy a commisionális értekezésnek csak úgy le­het sikere ha „kölcsönösen az engedé­kenység legszélső határai“ tartatnak szem­mel. De ezen „kölcsönösség“ csak papí­ron áll, mert csak a német miniszterek „engedékenységének legszélső határaira“ vétetik tekintet de nem arra, a­mit Deák és vele együtt a magyar nemzet minden értekezés „conditio sine qua non“-jának jelölt meg. Magyarországot oly autonómiával kí­nálják, mely — az igazságszolgáltatás kivételével — semmi lényeges pontban nem különbözik attól, melyben a februári alkotmány szerint a birodalom bármely koronaországa is részesül, és mely árnyéka sem annak, a­mire nálunk még a legmér­sékeltebbek is törekszenek. A „kölcsö­nös“ engedékenység tehát puszta szólás­mód ; lényegben egyoldalú engedés kívántatik, még pedig magyarország ré­széről, — engedés a legfontosabb két kor­mányzási ág — a pénz- és hadügyre nézve, engedés a birodalmi tanácsbani részvételt illetőleg, szóval elejtése nemcsak az 1848- as hanem még sokkal régibb sarkalatos törvényeinknek, azaz ugyanaz, a­mit Deák és az eddig szállott képviselők mindegyike lehetlennek mondott. Ha tehát az országgyűlés Deák prog­­rammját elfogadja, miként fogad­hatna el egy időben oly program­­mot is, mely amannak legnagyobb részét megsemmisíti, miképen állhatna szóba oly terv iránt, melynek leglényegessebb pont­jait a Deák féle mettó melletti szavazat által már­is visszautasítja? Sőt még azok is, a­kik az 1848-as törvények jövőbeli országgyűlési módosítását kívánják, mi­ként fogadhatnák el már előre is nem az országgyűlés, hanem a bécsi miniszte­rek módosítványait, mielőtt még maguk ama törvények el volnának ismerve? Úgy hisszük tévkörben forog a röpirat tisztelt szerzője. Ha — dato non concesso — a magyar országgyűlés ráállana küldetséget válasz­tani oly értekezletre, mely a fennebbi alapokon (közös pénz- és hadügyminiszté­rium, közös birodalmi tanács stb.) indul meg, akkor ezen alapokat ipso facto már is elfogadta volna; de ha el­fogadta, akkor nem kell erre se küldöttség se értekezlet, mert akkor az országgyűlés egyszerűen megválaszthatná a birodalmi tanácsba küldendő követeket is. így lesz az mindannyiszor, valahányszor előre megállapított programm alapján akarnak értekezletet megnyitni, és ennek országgyűlésileg választandó tagok által­­ hivatalos jellemet adni, mert ily esetben a választás végre­hajtása mindig azonos a progr­amm elfoga­dásával , ez­által pedig a fődolog el volna döntve, a mellékkérdések pedig rendes úton is intézhetők el. Van még egy pár kérdésünk, melynél mindig azon supponált, de meg nem en­gedett föltevésből indulunk ki, hogy az országgyűlés az indítványra reflectálna. Magyarország koronájának területe a mostani országgyűlésen nincsen teljesen képviselve, az összes nemzet jogainak feláldozására pedig az összes nemzet kép­viselete szükségeltetik. Hogyan lehetne tehát az, hogy a csonka országgyűlés, saját rovására és a kiegészítés előtt ily életbevágó lépést tenne és olyasmit ál­dozna oda mi nem csak az övé, hanem másoké is, kik nincsenek képviselve. De talán kiegészítik az országgyűlést ha a most együttlevők kinyilatkoztatják, hogy a német programmot azután elfo­gadják. Igen ám de épen az a föltétel te­­jesíthetlen, miután az országgyűlés épen hiányosságánál fogva nem is kompetens előre ily nyilatkozatot, illetőleg ígére­tet adni. Aztán: minden választásra törvény kell, tehát a szóban álló küldöttség tag­jainak választására is. Hol található ily törvény? Régi törvényeink közt nem! Od­rogh­ozást nem fogadhatunk el! Új törvényt a csonka országgyűlés nem alkothat! Tehát nem is volna módunk, még ha akarnak is, a választást létesítni. Végre : a röpirat nem mondja meg, hogy mi történik aztán, ha a conferentia a maga elaboratumát az országgyűlés elé terjeszti ez pedig el­veti! Absurdi­tás volna azt mondani, hogy az ország­gyűlésnek ily elvetésre nincs joga, hogy az elaboratumot mindenesetre el kell fogadnia, mert akkor fölösleges az elő­terjesztés és vitatkozás, akkor az ország­­gyűlés csak pictus musculus, döntő pe­dig maga a commissi­o, azaz a magyar országgyűlés jogát oly testület gyako­rolná, mely a birodalom két felének kép­viseletéből választott tagokból áll, tehát — magyarán mondva — kis birodal­mi tan­ács. E szerint, míg a birodalmi tanácsba való belépésről még csak érte­keznénk, ipso facto már be is léptünk volna ily birodalmi tanácsba, — tehát is­mét circulus vitiosus. Látni való, hogy az uj, vagy nem is új hanem csak megújított programm mind lényegére mind alakjára nézve egyaránt hiányos, hogy ellentétben áll egyfelől a m­a­yar nemzet ünnepélyes nyilatkoza­taival, másfelől a logika törvényeivel is. Nagyon sajnálnék, ha ez a kormány utolsó szava volna, ámbár azon nem hiva­talos alak, melyben ez irat megjelent, azt remélted velünk, hogy nem változ­­hatlan ultimátummal, hanem a közvéle­ményhez intézett kérdéssel állunk szem­ben. Mert ha oly elvek állíttatnának fel utolsó ajánlatként a­miknek elfogad­­hatlansága már előre is bizonyos és ha ilyenkor azt teszik hozzá, miszerint a békés utak közül ez az egyetlenegy lehetséges, ennek mellőzésével pedig az erős­zak állna be, akkor ez nem volna egyéb, mint közvetett kijelentése annak, hogy az egyezkedésre nincs kilátás és hogy új hatalomszóra kell készülnünk. Pedig szeretünk kétkedni abban, hogy ilyesmit akartak volna mondani! A Dunau*Zeitungnak. A reactionak e közlönye legújabban „Deák és Eötvös“ feliratú czikkében folytatja a har­­czot melyet törekvéseink, önállásuus s alkotmá­nyunk ellen kezdett. Az eszmék melyeket a képviselőház e két vezér szónoka, s hazánknak két nagy fia kép­visel, elég gyűlöltek előtte, hogy e gyű­lölsé­­get személyeikre is kiterjessze. Természetes hogy a mily alant áll ügyeink megítélésében, melyeket csak tudatlansága s rész akarata szempontjából bir áttekinteni, ép­p oly törpe e személyekkel szemben, nem tud felülemelkedni egy rendőr gyanakodó sej­tő szempontján. A „Donau Zig“ csak azt a hazafiságot isme­ri, mely egy parancsszóra kész elhagyni buko­vinai szerény levélhordói állomását, hogy Er­délyben mint főnök terjeszsze a civilisátiót, s zúgolódás nélkül megy innen is tovább,­­ foglal el Magyarországon valamely kitűnő polgármes­teri állomást - vándorol —meg újra vándorol, és a hivatalos ünnepeken a rendelt két gyertya helyett néggyel világítja ki ablakát. Ő csak azt a hazafiságot ismeri, mely él a hazáéból, mely szolgál, ha megfizetik, de nem azt, mely ha kell vérével, vagyonával önkényt áldozik, mely életét fajának szellemi s erkölcsi fölemelésében napszámoskodva tölti el. Ha ily hazafiságot ismerne, ismerni érzéke volna, nem szólna Deákról és Eötvösről úgy , mint szól. Nem mondaná, hogy Deák nem a haza jól­létére hanem népszerűségére volt féltékeny, mi­dőn feliratjavaslatát előadta Nem mondaná, h­ogy Deák és Eötvös erköl­csi terrorismus nyomása alatt választanak a népszerű áradat és saját jobb meggyőződésük között. És ha csak egy pillanatig őszinte volna sa­ját bűnei áttekintése körül, s elég józansággal bírna átlátni, hogy a szenvedés a magyar föld minden lakóját egyé forrasztotta — akkor ké­pes volna belátni azt is, hogy Deák és Eötvös­­tík nyomás nélkül is érezniük kell a három­száz éves szenvedés és lealáztatás gulyát — s ha nem volna hagyományos vaksággal meg­verve, látnia kellene, hogy itt nincs pártnyo­más, hanem az egész haza áll megöttök, midőn jogainkból semmit se bocsátnak alkuba s a ha­zát a jövendő szenvedések ellen biztositni akarják-Deák és Eötvösnél a hazaszeretet a nem­zet háromszáz éves szenvedése által van megszen­telve, s követelések nem nyomás, hanem politi­kai szükségesség kifolyása. A Donau-Zig és vele együtt több bécsi colle­­gája gyakran beszél terrorizmusról, túlzások­ról, melyek fölébe kerekednek a tapasztalás­­nak, higgadtságnak, hazafiságnak stb . az or­szágot vészbe, forradalomba sodorják. Önök azért mondják ezt, mert szeretnék, hogy így legyen, mert szeretnék a világgal el­hitetni, hogy már így is van. Tele torokkal kiabáljak, mily bántalma­zó de­­monstratioknak volt kitéve Deák, midőn a nép véleménynyel szemben a törvénykezésben be­következhető anarchiára figyelmeztetett, mily kíméletlenséget kellett tapasztalnia, midőn ki nyilatkoztatta — ismét a nép véleménynyel szemben , hogy a haza állapota halasztást nem tűr, s ha Budán nyitják is meg, az or­szággyűlésnek meg kell nyílni. Mi, kik Pesten vagyunk, e kíméletlenségről s bántalmazó dem­onstrációkról semmit sem tu­dunk. Önöknek különös szerencsétlensége, hogy az elferdített tudósításokat keresik, az igazság a tény a­mint történt, önöknek nem kell, bizonyos előre kicsinált politikai eljárás érdekében ko­holtalak maguknak hazugságot, a rendőrség­gel vitetnek naplót a nép erkölcsi, érzelmeiről, szántszándékkal ámítják magukat, s még­is azt követelik, hogy hazug adatokra épített in­­tézményeik kártyavára állandó legyen, azt jó­zannak, practicusnak, czélravezetőnek higyje a világ. A jelen esetre vonatkozólag menyit tudjunk fel ebből a hatóság a részakarat rovására ez alkalommal nem kutatom — de az legyen önök­nek elmondva, hogy az a tulságoskodás , az a terrorismus, az a bántalmazás melyre ön a né­pet Deák irányában képesnek — s Deákot és Eötvöst e nyomás alatt állóknak, hirdeti — merő koholmány. A tény ennyi: Midőn Deák ajánlotta, hogy saját érdekünk­ben és ügyeinkért óvatosak legyünk a törvény­székek átalakításában egyetlen egy ember akadt a pestvárosi gyűlésen ki az osztrák tör­vénykezésnek azonnali megszüntetése mellett lármázott. Ezen egynek nézeteinek jellemzésére legyen elég felemlíteni az érvet melyel a meg­szüntetés lehetőségét indokolta: .a bírónak, úgymond — nincs másra szüksége lélekismere­­tén kívül.“ E szavaiban egyik együ­gyűséget, a másik elhamarkodást stb. keresett, de olyan nem akadt, ki Deák bölcseségét ily handabandával kívánta volna helyettesíteni. És nem is történt semmi, de épen sem­mi, a­mi a reactio jeles közlönyét feljogosí­totta volna, hogy Deák elleni demonstratiókról s bántalmazásáról beszéljenek. Ezután történt Deáknak Pest belvárosi kö­vetté választatása, oly egyhangúsággal, a­mely megtisztelő mind a választottra, mind a válasz­tókra nézve. Ha minden áron demonstrate keresnek önök, miért nem keresik azt ebben a választásban ? A másik demonstratio, melyre szintén gyak­ran hivatkoznak, hasonló az elsőhöz. Rég lefolyt, de mivel elleneink gyakran mint fontos tényt emlegetik föl, mondjuk el újra. Deák az országgyűlés kinyitása feletti előle­ges értekezleten, a kérdésben, hogy felmenje­­nek-e Budára vagy ne, úgy nyilatkozott, hogy ha egyedül marad is fel fog menni, mert szüksé­gesnek tartja, hogy megnyíljék az országgyűlés mely alkalmat szolgáltat a nemzetiségek meg­nyugtatására. Az egész ország érezte Deákkal együtt, hogy az 1848-ból ismert fondorlatok ellen a törvény betűje nem ad védelmet . Az önfentartás ösz­töne a nemzetet Deák nyomaiba vezérelte. És most a nemzet képviselői, kik a Budán megnyitásról hallani se akartak, együtt tanács­koznak Deákkal egy oly országgyűlésen mely­­ek megnyitó ünnepélye Budán tartatott. Pest városa választóit pedig Deák nyilatkoz­ta után falragaszok a választási helyre csődí­­tették A falragasz készítője egy ügyetlen Ügyvéd bizalmatlansági szavazatot akart kimondatni Deák ellen. És a szerencsétlen egyén az egyhangú rosza­­lás, gúny s boszankodás nyilatkozatai s érez­hető jelei között alig tudott hozzá menekülni. Ez ismét demonstrativ, ha nem is olyan, mi­lyet önök keresnek, melyből meggyőződhetnek, hogy itt közöttünk ingatlanul áll a bölcsesség, a tiszta hazafias érzelem és becsületesség ciitusa. És most önöknek szeme előtt foly a megyék bizalmi szavazata. — Ugyan nyomást gyako­rol-e ez vagy emeli a haza nagy fiát? Magyarországon oly nemű h­zafi és oly nép­hangulat, milyet önök óhajtanak soha se .lesz. Itt csak oly hazafi lehetséges, ki rokonszenve­­ket, mellőzve elég belátással bír egyfelől a dy­­nastiáhozi ragaszkodás politikai szükségességét átlátni, s másfelől küzdeni az ország jogai biz­tosításáért. Oly hazafi itt mindig lesz, ki szószó­lójává teszi magát a nemzet köz­hajtásának, és a nemzet soha se fog kevesebbel megeléged­ni, mint jogai biztosításává­. Te­szik-e a „Donau Zig“-nak vagy nem, az mindegy, de nálunk a hazafiság a jogok bizto­­sítá­ának követeléséből, s a nép esztelen túlzá­sa a követelés támogatásából fog állani — ez­után is — mindaddig m­ég czért érünk. Országgyűlési tudósítás. A képviselő­ház ülése. Mai 25-én. 1861 A tegnapi ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után, a ház elnöke jelentést tesz az időközben beérkezett iratokról, melyek közül különösen Esztergom vá­rosának azon felirata, melyben az adót erőszakosan behajtó katonaság hallatlan vandalismusát tudatja a házzal, átalános indignatiót eredményezett. K­u­b­i­n­y­i F­e­r­e­n­c­z, ez indignatiót jegyző­­­könyvileg kifejeztetni óhajtja. Bősze János személyes tanúja lévén, mint bánnak a békés polgárokkal, pártolja ez indítványt. Madarász József: A kérvény­­bizottmányt utasittatni óhajtja, hogy minden e tárgyra vonat­kozó adatot össze­gyüjtvén, oly nyilatkozatot szer­kesszen, mely a világnak kétségbe vonhatlanul megmutassa, hogy a békés kiegyenlítés útját nem mi zártuk el. (helyeslés.) Közöltetett ezután a tegnapi választás eredmé­nye, m­ely szerint Klauzál Gábor, Eötvös Jó­zsef báró, S­z­a­l­a­y László, Nyári Pál, L­u­­k­á­c­s György, Tisza Kálmán, P­a­p­p Mór és Bar­tál György a törvénykezés ideiglenes rende­zését illető javaslat kidolgozásával megbízott 9 tagú válas­ztmány tagjaivá lőnek. Az állandó igazolási bizottmány előadója P­o­­p­o­v­i­c­s János, M­o­c­s­á­r­y Lajos, Frideczky Timót , László Imre, Urházy György és Pasku Fülöp választására vonatkozólag, az iga­zoló bizottmány azon nézetét terjesztvén elő, hogy e megválasztások ellen semmi akadály fenn nem forog, a ház az érintetteket igazolta­tás­okul fogadja el, fenntartván természetesen, a választás napjá­tól számítandó 30 napok alatti kifogástétel lehe­tőségét. Ezek után a ház napirendre térvén: B­e­n­i­c­z­k­y Lajos. Az előtte szóllottak a tár­gyat minden oldalról kimerítvén , neki alig marad ahhoz toldani valója. Van ugyan még egy tér, me­lyen hetekig, és folyvást újat lehetne mondani, s e tér a reeriminatio tere, de ő arra lépni , hogy ne mondhassák róla hogy szavait nem az igazság, hanem a boszu érzete adták aj­kaira. Tényekre szorítkozik tehát egyedül. A jelen nem csak a miena, hanem a jövő nem­zedéké is, mert nekünk úgy kell sáfárkodnunk a jelenben , hogy a jövőt utódaink számára bizto­sítsuk. Áttérvén ezután a 12 évi osztrák gazdál­kodásra , csalhatatlan számokkal bizonyítja be, mi­ként áldozta fel a kormány az egységes Ausztria ábrándjából kifolyó tekinteteknek Magyarország virágzó bányászatát, s mily rendszeresen követett el mindent, hogy 12 évi sáfár­kodása alatt csak magában a selmeczi bányakerületben majdnem 20 millió kár okoztassék; a selmeczi kerület szegény bánya­munkásainak segélyp­sztása, mely a munkás nép véres verejtékkel megtakargatott filléreiből alapittatva, azok közvetlen kezelése és ellenőrködése alatt 400,000 pengő forintra sza­porodott, a kezelés alól kivétetvén, jelenleg úgy áll, hogy a fennebbi összeg unio állampapírokba fektettetett, s így nemcsak a pénzvásár Auctuatio­­nak alá­vetve, hanem Ausztria jelen pénzügyi za­varait tekintve, az epen nem valószínűtlen, meg­semmisülésnek is kitéve van (átalanos indignatio)­­Ezek után még Bende Józsefnek a jus placetum el­törlését illető szavaira, és a horvát kérdésekre te­vén megjegyzéseket, a határozathoz járul szavával. Jekelfalusy Emilnek a fölirat érdekében tartott beszédét alább egész terjedelmében kö­zöljük. T­a­n­á­r­ky Gedeon a határozatot pártolja, de nem Tisza Kálmán, hanem Grabarits Ernő indítványa értelmében. Mihályi Gábor a fölirat mellett szónokol, kü­lönös súlyt fektetvén arra, hogy Erdély uniója esz­közöltessék, s e végből az ott élő nemzetiségek ki­­elégíttessenek. D o m a h i d y Fer., mint parlamentáris ujoncz, csak azért szólal fel, mert tudja azt, hogy közem­ber nélkül még egy tábornok sem nyert csatát. Ő a zsarnokot gyávának is tartja, a gyávának pedig tér­mészete, hogy a mily gőgös a kérelmező irá­nyába­n, ép oly alázatos az előtt, ki jogait férfias határozottsággal követeli, s ezért a határozathoz szavaz. Ragályi Ferdinand. Beszédét a mé­­hekről vett azon szép hasonlattal kezdé, hogy azoknál azért megy oly szép rendben minden, mert a kormányzó királynénak falánkja nincsen. — Az október 20-diki diplomát oly csecse­becsének tartja, melyek az európaiak, az indiánok legszebb kincseit cserélik be. Ő nem csudálkozik ezen, de bossztantja, hogy Bécsben feltették rólunk, hogy mint a műveletlen indiánok, tőrbe csalni en­gedjük magunkat. És igényelhet e bizalmat ezen kormány, mely az új alkotmányt is csak a Bach­­­rendszer nyugdijjintézetévé tette, midőn Benedek, ki mellesleg mondva Ausztriának jelenleg egyetlen reménye, a nemzőtnek egyik részét gyávának, a másikat koldusnak bélyegző, pedig tapasztalásból tudhatná, hogy a magyar akar mellette akar elle­ne küzdött, gyáva soha sem volt, s ha koldussá lett, a német kormány tette azzá, midőn az állan­dó hadsereget, itthon és béke idején, vandalis­­musra használják fel, melyet a műveit világ még háború idején is kárhoztat. Ő föliratot ajánl, mert a megbánás és jóvátevésnek még egyszer utat nyitni akar, és mert meg van győződve, hogy a föl­­írat csak süker esetében az, meghiúsulás esetére pedig oly vádirat, mely a zsarnokot Európa ítélő­­széke elé idézendi (helyeslés). Tisza László úgy vélekedik, hogy e 12 év ne­künk praedestinálva volt, mert egyetértésünk meg­szilárdítása tekintetéből szükségünk volt reá. Kár­hoztatja azon államférfiainkat, kik passiv helyze­tükből magukat kiragadtatván a megerősített biro­dalmi tanácsban megjelentek, s magukat később az oct. 20-iki diploma maszlaga által elkábíttatni engedék. Kijelenti hogy ha jelen küzdelmünknek sűkere lesz, abban nekik semmi érdem sem tu­lajdonítható. Hivatkozik a felejthetetlen Teleky László azon szavaira, hogy mi Ausztria ellenében csakugyan hatalom, még pedig, bár­mit kövesse­nek is el megrontásunkra, mindenesetre az erő­sebb hatalom vagyunk. Históriai adatokkal bizo­nyítja aztán, hogy Magyarország az osztrák ház­ból származott királyok alatt is befolyást gyako­rolt a külpolitikára. Erdély uniója ügyének meleg szavakat szentel, élénk előadással rajzolja e test­vérország 12 évi szenvedéseit, hova hivatalnokok­nak—pedig járási és megyei főnököknek — pinczé­­re­ket, vadászokat alkalmaztak, s boldognak érez­hette magát azon járás, melynek egy kiszolgált káplár jutott főnökéül. E hivatalnokok, ha a sze­gény románnak mindenét elvették, s adóhátraléka mégsem telt ki , behurczolták azt a városra, s ott mint valami barom felett árverést tartot­tak fölötte, s rabszolgaként adták el a legtöb­bet ígérőnek, kinél mindaddig tartozott ingyen szolgálni mig hátraléka le nem telt, kik, ha va­lakinek szalmáját felgyújtották, a panaszost azzal utasíták el, hogy szénáját is felgyújthatták volna. Ezek nem adomák, hanem tények, melyeknek Va­lódiságáért, bár­mikor, szavával vállal kezességet Mindezek folytán ő a határozat mellett szavaz. Az ülés eloszlik. Jekelfalusy Antil beszéde. Ily remek ily dicső felszólalások után, miket itt habár olykor a lelkesedés kitörései által félbesza­­kasztva csendes áhítattal valók szerencsés hallani, hallgattam volna csekélységem érzetében; köteles­ségem érzetében azonban meghatva bár, szólanom kell, hogy tudja a világ, tudják a bécsi népboldo­­gító civilizátorok, mikép érez széles e honban stá­­tusférfiu és földmivelő, nagy és kicsi, gazdag és szegény, magyar és más ajkú de magyar szivü hon­polgár. Midőn e sokat szenvedett nemzet anyagi s poli­tikai lételének a gyászos világosi nap egy időre végett vetett, voltak kik az isteni gondviselésen kétkedve e napon a gyászos végzet mérgező lehe­letét érezték, s kétségbeesetten felkiáltanak: „min­den veszve van.“ S íme láttuk, hogy ez talán a ma­gyarok Istenének műve volt, mert a legközelebb lefolyt 12 évi szív s lélekdermesztő közös kínszen­vedés (sunm cuique, azért köszönet ezért a bukott kormánynak is) szilárdítá a nemzetet, kiirtá az el­leneink által oly ügyesen elhintett viszálkodás és egyenetlenség magvát, s helyébe csírázott az egyet-

Next