Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)

1862-02-12 / 3601. szám

35-3601 13-ik évi folyam. Szerda, febr. 13.1863. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi ré­szeit illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo­gadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva: Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 3 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. “ Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, február 11. 1862. Erdélyi ügyek a bécsi lapokban. I. ’A szász nemzeti gyűlés­­— Universitás — a'Aiult év december havának 14-kén bizottmányt nevezett ki javaslat készité­­sére, a nemzeti egyenjogúság elvének al­kalmazására nézve, s E bizottmány hét tagból áll. Tudatik, mikép Erdély régi közjoga abban különbözött a ma­gyar­országitól, hogy míg Magyarország csak egy politi­kai nemzetiséggel birt, Erdély a magyar nemzeti fejdelmek a e­g i­s e alatt, három kiv­­­ltságos nemzetiséget ismert el, melyek közül eredetileg az egyik aristocraticus szervezettel birt; a másik a területén ki­rályi adományos birtokot nem ismert el s a katonai szolgálat szerinti osztályozás mellett is egyenjogú lakosokból állott; a harmadik pedig — t. i. a szász nemzet — tiszta democraticus városi rend­szerrel volt ellátva. Nem hozzánk tartozik hoszasan fejte­getni az okokat, melyeknek következ­tében az egyenjogú székely nemzetben késő­bb tekintélyes aristocratia fejlődött ki, mely még királyi adományozásokra is hivatkozott,a­míg viszont a szász nemzet democratikus városi rendszere a legkizáró­­lagosabb bureaucratismussá fajult el, s né­hány pap és hivatalnok közt osztott meg minden jogot és befolyást. Azt is csak alig kell érintenünk, hogy a fundus regiuson — mert ez az ő­s­­neve a szász nemzet területének — mi­előtt a flammand, vagy tán más német törzsű gyarmat letelepittetett volna, bár gyéren és szórványosan vlakkok és biszszenusok laktak. Hogy a biszsze­­nusok (a besenyők) a magyarral rokon népfajok voltak-e ? ezzel nincs miért most bíbelődnünk. De az kétségtelen, hogy a vlakkok azok, kiket mi oláhoknak hiv­­tunk, s most már románoknak nevezünk. Ezen románok a szász nemzet kebelé­ben úgy elszaporodtak, hogy jelenleg már valamivel számosabbak a szász elemnél, mely három vagy négy dialectus szerint beszél, s a melynek csak miveit férfiai ismerik azon német nyelvet, melyen a bécsi Reichsrath szónokot. Emlitendő még, hogy a három nemzet csupán municipális jogokkal birt, s nem­zeti gyűlései, a szászokén kivül, rendre divatból kimentek, s midőn virágzásuk tetőpontján voltak is , semmiben sem hasonlítottak az országgyűléshez. Az unió által , mely a 17-dik század elején igtaztatok­ az erdélyi törvény­­könyvekbe, a három nemzet collec­­tív módon tiltakozhatott ugyan a kor­mány által elkövetett erőszakoskodá­sok, sőt az egyének jogsértései ellen is; de ez sem volt más, mint egy neme azon „vis inei­tiaenak“, melyet Magyarorszá­gon a törvényhatóságok a körlevelek ál­tal együttesen is­ gyakorolhattak. A nemzetek felett állott az erdélyi kor­mány és országgyűlés, melynek nyelve a 16-dik század közepéig latin, s azután pedig magyar volt. S bár a kormányszék­ben a lipolti hitlevél előtt is minden nem­zetből neveztettek ki tagok, s bár az or­szággyűlés, mint pecsétje is tanúsítja, há­rom nemzetből állott; de mindezért sem a kormányzat nem volt polyglott ter­mészetű , sem a törvényhozásban a nem­zetiségek nem gyakorolhattak úgy­ne­vezett curiatum votumot, s tilta­kozásaikkal nem akadályoztathatták, s an­nál kevésbé változtathatták meg a több­ség szavazatát. Erdély, három municipális nemzete mellett is, szintoly magyar állam volt, mint a testvér haza. A lipolti hitlevél nem változtatott ezen állapoton. Csak azt nyilatkoztasd újra ki, mi különben is tudatott, hogy Erdély a magyar koronához tartozó birtok, s hogy az ausztriai ház védhatalma alá ezen jog­­czim alatt megy át. Aztán szabályozta a három nemzetiségből és a négy bevett vallásból a kormányszék tagjainak egyen­lő számmal választatását. Tudjuk, hogy az 1848-ai pozsoni és kolozsvári törvények Erdélynek Magyar­­országgal egyesülését, és a jogegyenlősé­get mondatták ki.. Ez által lépett Erdélyben előtérbe a negyedik nemzetiség kérdése. Erdély né­pességének felénél valamivel több az oláh, mely egyébiránt vagyonilag az or­szág fekvő és ingó értékének hatodát sem birja, s bár dicsekedhetik miveit egyéni­ségekkel, de utólag az olvasni és írni tu­dók­észleteinek tán huszad részét sem teszi. Ezt nem gáncsként, hanem csak mint tényt hozzuk fel, s azon buzgó óhajtás­sal, hogy e rájok nézve kellemetlen arány nem sokára meg fog változni. Mi Szent­ István koronájának területét, a fenyege­­tő veszélyek ellenében, annál biztosítot­­tabbnak képzeljük, m­inél nagyobb az intenzív erő öszlete, s minél magasabb fokra emelkedik a közvagyonosodás és közműveltség. És épen ennél fogva, a hazai ügy diadalaihoz számítjuk azt is, ha a román nemzet szorgalma, vagyono­­sodása, és értelmi képzettsége gyors fej­lődésnek induland. De az ily óhajtás nem zárja ki a hely­zetek constatkrozását. Az 1848-as törvé­nyek a jogegyenlőséget mondván ki, megfogható volt, hogy Erdélyben elütő politikai doctrinák támadtak a jogegyen­lőségnek a náluk sajátságos közjogi rend­szerbe illesztése felől. Voltak, kik a jogegyenlőség megoldá­sát, egyedül azon 1848-ki democraticus irányú törvényeknek, foganatosításában keresték, melyek a politikai befolyást a­­ kiváltságtalan osztályokra is, még­pedig igen széles alapokon, terjesztették ki. Ezen kívül, még a nyelv kérdését óhajtották a helyi viszonyoknak megfelelő intézkedé­sekkel rendezni. A politikai számítás látszott javasolni, hogy a románok, kik kiváltságos mu­­nicipális nemzetiséggel nem bírtak, tömegestől ezen nézethez csatla­kozzanak, s a politikai jogegyenlőség és a nyelvkérdés megoldásai által vívják ki azon befolyást, melynek népességek száma és a csekély választási census mellett sok­kal nagyobb súlya lett volna, mint bármi más experimentumok nyomán. De ők jobbnak látták a kiváltságos egyenjogúságot sürgetni, még­pedig kü­lön területtel. A románok negyedik nemzetté akar­nak fölavattatni. Ők a számukra kisza­­kasztandó megyéket és székeket keresik a magyar és szász földön; ámbár azzal, hogy negyedik nemzetként szere­pelnek, a közügyekre befolyásuk mér­téke csökkenést szenvedne. Erdélynek magyarországgali egyesülé­se által a jogegyenlőségnek akár átalá­­nos politikai, akár pedig kiváltságos nemzetiségi és területi kédései a magyar országgyűlés illetékességéhez tartoznak ugyan, de a románok és a szászok közül sokan csupán a nemzetiségi kérdésért mutatkoznak hajlandóknak Er­délyben még egy országgyűlésre is. Kiváncsiak valánk tehát, hogy a szász nemzeti gyűlés két tagú bizottmánya mi­nő tervet készít a nemzeti egyenjogúság elvének alkalmazására a szász földön. A hetes bizottmány operátumát az „Ost und West közzé tette, s a most egy­­begyült szász universitás tárgyalás alá is veszi. A tervkészítő hét szász úr bevallja, hogy valódi küldetését nem teljesítheti s nem adhat véleményt az iránt, hogy kü­­lü­nösen a szász földön, miként kell a nem­zeti egyenjogúságot létesíteni, de a he­lyett szolgál oly alapelekkel, melyek Erdély rendi nemzetiségeinél a politikai egyensúlyt helyreállíthatják. Tehát a hét szászból álló bizottmány egész Erdélyország alkotmányát a kö­vetkező módon reformálja: 1.) Erdély az osztrák összes biro­dalomnak önálló, minden más tarto­mánytól független , elválaszthatlan és megoszthatlan része legyen. Ezen szabálylyal a tisztelt hét szász nemcsak az 1848-diki uniót söpri el, mint szétszakított lomot, de azon kivül a ma­gyarok bejövetelével támadt, s az­óta folyvást tartó minden egybeköttetést meg­tagad, és az ajtón kidob. 2) A hetes bizottmány elfogadja az October 20-diki és február 26-ai alapokat, s azon eredeti nézetből indul ki, hogy ezek csak a leopoldi diplomának és a „pragmatica sanctiónak“ kifolyásai lévén, Erdély jogviszonyai ezentúl csak a Reichs­­rath által változtathatnak meg. Ez által a hetes bizottmány a Reichsrath számára egészen új tevékenységi tért nyit. 3) A birodalmi tanács körébe nem tar­tozó ügyekre a hét szász elismeri az erdé­lyi országgyűlés illetékességét az 1791-ki Vil-dik törvényczikk értelmében. Midőn a hét személyű bizottmány az 1791 -ki Xl-dik czikket mellőzi, mintegy tért nyit azon követelésre, hogy a rega­­listák, kik a mennyire lehet, a nagyobb földbirtokot is képviselik, küszöböltesse­­nek ki a törvényhozásból, s hogy a nem­zetek az országgyűlésen semmi szabályo­zó törvényhez nem bilincseltetve, a cu­riatum votumig mindent igénybe vehessenek. 4) A hetes bizottmány, valamint a szász universitásnak, úgy a többi három nem­zetnek önkormányzási jogát, teljes épség­ben föntartatni javasolja. 5) Kívánja, hogy nemcsak az ország­­lat, de a hatósági közkezelés és igazság­szolgáltatás minden kiadásait is a biro­dalmi kincstár hordozza. Feleslegesnek tartja tehát még az úgynevezett n­á­c­i p­énztárral is bibelődni, s az universi­tás tőkéit is alkalmasint a Reichsrathra ruházza át, mi nem csekély ajándék vol­na, és szokatlan tágkeblüséget bizonyí­tana. 6) A román nemzetet a kiváltságos eggyei,j°g'OSH0tt nemzetiségek közé igtat­­ja be. 7) És számukra területet is kíván ki­­szakitatni; de az ország oly helyein, hol a román nemzet nemcsak többségben van; de eszközökkel és kellékekkel is bir arra, hogy a jogéletre nemzetisége szí­nét és bélyegét nyomhassa. Hol található Erdélynek ily igényekre képesített része ? erről a hét szász bizott­mánya közelebbi fölvilágosítást nem ad. Az minden esetre a szász földtől minél messzebb fog fekünni. Végre: 8) A tervkészítő bizottmány a köze­lebbi erdélyi országgyűlés végett a szász nemzet számára választási törvényeket kíván a kormány által od­rogh­oztatni. Ezekben szorítottuk össze a hetes bi­zottmány több alapeszméit. A „Vaterland“ felhozva azt, hogy a szászok az 1848-ks erdélyi országgyűlé­sen az uniót elfogadták, így szólt : „Nehéz megfogni, miért nem említi a hetes bizottmány bár csak egy szóval is az uniót, mint­ha az soha sem létezett volna és egészen igno­­ráltathatnék. Nem szándékunk politikai lelkiis­meretével pörleni,és fel akarjuk tenni,hogy jogo­sítva hiszi magát az egyesülési törvény érvényét tagadni. De még ily esetben is javaslatai logi­kátlanok és veszélyesek. A szászok még soha sem állították, hogy Er­dély az 1848-ki és 1849-ki események miatt jogvesztetté lön. Tehát rájuk nézve csak a kö­vetkező alternatíva áll: vagy érvényes az unió­­törvény; — vagy ha nem, akkor az előbbi tör­vények bírnak jogerővel. Mert lehetetlen azon egy pere­ben egyik törvényi jogerejébeni két­kedés miatt dobni el, a másik törvényt pedig, mely a szükséges kellékekkel bír, opportunitási szempontból feláldozni. Ennélfogva, ha a szász nemzeti egyetem az unió ellen nyilatkoznék, akkor okvetlenül az erdélyi országgyűlésnek az 1848 előtti módoni összehívását kellene sürget­nie. A kettő közt egy középút keresése csak a törvényes alapot ragadná ki a keresők lába alól. Továbbá a bizottmány javaslatai szintúgy ve­szélyesek, mint következetlenek, s az univer­sitás azoknak elfogadása által oly előesetet teremtene , mely könnyen találna utánzókra Erdélyben, hol már is sok helyen uralkodó hajlammá vált : vakon áldozni föl az igazsá­got és jogot opportunitási tekintetekből., Köny­­nyen történhetnék, hogy a szászok a legelsők volnának, kik ballépéseik következményeit meg­­sanyarulnák. Reméljük azonban, hogy a nemzeti egyetem a bizottmány javaslatait feltétlenül elvetendi, még mielőtt oly alapelvek vitatásába keveredik, me­lyek másként is csak akkor verhetnének gyöke­ret, ha elfogadásuk mellett egy ország törvényes után nyilatkozhatnék.“ Így vélekedik a „Vaterland“ s úgy hiszszü­k helyesen. S az „Ost und West“, mely a nemzeti­ségi politika táborában a szélső balolda­lon foglalt állást, nem tartá czélszerűnek a hetes bizottmány általa közlött javasla­tát helyeslő észrevételekkel kisérni. Tárcza. Vachott Sándor emlékezete. Költő felett tartok emlékbeszédet, feledhetlen barátom felett, ki semmi egyéb nem volt, mint magyar költő s az , a mi ezzel együtt jár a szó legnemesb értelmében. — Költő! mily kevés magában! — nemde, ti szeretetreméltó urai a tőzsdének, kiknek irodalma csak a napi árfo­lyamjegyzékek, lovagjai az anyagnak, nem isme­rek más élvezetet, mint melyet a szakács, s a pinczemester s kaczér nők csókja nyújt? — nem­de, ti hetvenkedő hősei a napi politikának, utczai s kávéházi bölcsek, kik a költészetet is csak annyiban becsülitek valamire, ha divatos nád­paripátok szolgálatába szegődik? — De a gon­dolkodó ember s hazafi , kinek agyában és szivében harmónia van, mely minden ténye­zőt érdeme szerint akar s tud méltányolni — érezi és tudja, mi a költészet, a valódi­ tudja, hogy az előtte jár, mint fáklyavivő, mint útegyen­­gető, minden szellemi fejlődésnek, hogy tőle lesi el legszebb, leghatásosabb eszméit s képeit a po­litikai szónok is, hogy ő élesíti s fényesíti a hon- és szabadságvédő bajnok vasát is, hogy benne találják vonzó s emelő mintaképeiket a legma­­gasb, legnemesb erények, a férfiak hösisége s bátorsága, lovagiassága a gyengébbek s a nők iránt, hit és ragaszkodó szerelem s barátság, hon- és szabadságszeretet, az anya s feleség csodás önfeláldozása! Mindez a költészetben találja, mondom, ha nem is forrását, mert az az istenadta szív, de ébresztőjét, lelkesítőjét s nemes előké­pét, mely után idomul. — Ki merné ezt tagadni, — hogy a legközelebbi s legfeltűnőbb példával éljek, — ha nyílt fülei voltak, s hallotta zengeni országszerte „a hazádnak rendületlenült“— van-e magyar ember e hazában, ki e dal, s egyenesen ez által megtanítva, ha addig erre nem gondolt, fel­olvasztva, ha keblét addig jégkéreg boritá, mélyen ne érezné, hogy a rendületlen hűség hazánkhoz, melyen kivül nincsen számunkra helye s nemze­tünkhez, melynek nincs ismert rokona a föld szí­nén, egyedüli megmentője s partra vezetője a hullámok közt, s jövőjének egyetlen biztos zálo­ga. — Íme a valódi költészet! — Áthat s lelke­sít ez mindent; s fontossága aránylag még sok­kal nagyobb oly hazában, mely a mieinkhez ha­sonló viszonyok közt vergődik. — Csak a bör­zével nincs köze; ezt, s a mi körül ennek élete forog, nem ismeri. Önzés s anyagiság nélkül tör a legnemesb czélok felé, — s mint a Petőfi éle­téből vett ismerős képen látjuk, butorozatlan hi­deg szobában, éhezve s fázva is, — csupán szelleme lángjaitól melegítve, — teszi, mit tennie kell, zengi, mit zengenie kell. — Tiszteljétek tehát a valódi, hivatott költőt, s főleg a m­a­­g­y­a­r költőt, ki többnyire szive vérével írja, a mi titeket emel s lelkesít, — s ajándékozzatok néhány pereznyi kegyes figyelmet egy szeren­csétlen magyar költő emlékezetének. Az évet s napot már nem tudom, de azon ke­­gyeletdús korszakban volt, midőn a magyar iro­dalmi tábor nagyobb s kisebb bajnokai, a vezérek s a közvitézek, édes testvériség lánczával valának egymáshoz fűzve, mely kizárt minden irigységet s fondorkodást, visszautasító gőgöt s kegyúri lené­zést, midőn elbizakodottság s önhittség nélkül, fiúi bizalommal s örömmel hallgattuk az érdem koszo­rús öregebbek szavait s intéseit, midőn a sebes­­tyén téri egyszerű vendéglő asztala, hol Vörös­marty, Bajza és Czuczor keltek el, lelkes társal­gással fűszerezve, takarékos estélyeket, csaknem oltár volt nekünk, hová bucsujárói kegyelettel közeledtünk okulni s nemesbülni; midőn egy sze­rető, önzéstelen, s ha olykor versengő, csak a szent ügy érdekében versengő egy családot képezett minden magyar iró, vallásos áhítattal gyülekezve a zászló alá, melyre fel volt irva a jeligéi anyagi jutalom reménye nélkül művelni a nemzeti nyel­vet, s e müveit nyelven hirdetni a jót, szépet, igazat, s zengeni dalt, melly lelket emeljen, ne­mes érzelmeket ébresszen s tápláljon , — ezen kedves emlékű korszakban lépett be szobámba örömtől tündöklő arczczal, geniális barátom, az aranyszáju Kazinczy Gábor, s lelkesülve közlé velem, hogy kincset fedezett­ fel, egy sze­líd, szerény, csöndes fiatal embert, ki nem rég jött Pestre, s gyönyörű verseket i­­ íme egy mutatván­y­s felolvasó oly szépen, mint csak ő tudott olvasni. Magyartalan hölgyhöz Ha bűnbánat fog el leány ! , Egy csöndes reggelen, És gyónni me­gy, hogy kis szived Ismét nyugodt legyen, Súgd bűneidhez, oh leány, Fájdalmas hangokon ; Hogy nem hevíti kebledet Anyád, H a drága hon. Nem sokára megismerkedtem a költemény szerzőjével. — Vachott Sándor volt. 1844-ik év tavaszán, haza jővén az ország­­gyűlési küzdelmek színhelyéről, jól esett a poli­tikai zaj, a mindig megérdemlett pisszegések s olykor meg nem érdemlett élyenek helyett, a bu­dai hegyek dús virányain alkonyi szellők suso­­gását s madárdalt hallani. A virágok s lombok közepette, édes-páros magányban, boldog fiatal házasokat találtam, örülve az életnek s tavasz­nak. E boldog pár Vachott Sándor és fiatal neje volt. Mintha most is hallanám zengeni lantját: „Kedvesebb vagy, mint a hajnalálom“ , és: „Én előttem a világnak Vége és kezdete Ott van, a hol téged látlak Szivem élete!” 1849-ben a vihar által Debreczenbe sodortat­va, azon férfi napkörében, ki akkor a körülé for­gó magyar világ középpontja volt, lelkesült 30 éves fiatal embert találtam, hivatalos munkákkal elfoglalva, kinek munkában izzadt, olykor a ha­zai gondokról elborult homlokáról egy őt mindig a menyasszony hevével szerető ifjú nő simitá le a fellegeket. E férfi Vachott Sándor, Kossuthnak, anyai rokonának egyik titkára volt. Lantja csak ritkán zendült meg ez időben, s ha zengett, ily­­képen zengett . Oh annyi honfivér elég. Talán sok is leendne Piruló hajnalt festeni Egedre, szép hazám, vele ! 1852-ik évben, a gyászos rém­uralom, a józan ész s emberség által csak ritkán mérsékelt szigor korában, — egy szomorú, merengő politikai fog­lyot látogattam meg, ha reá engedelmet nyerhet­tem, az új épület rideg folyosóin. A szomorú, merengő fogoly kebléből nehéz sóhajók emel­kedtek, kihalt szemében, s halvány vonásain oly sötét, mély fájdalom ült, mely folyvást azt látszott kérni: „adjátok vissza családomat! adjatok visz­­sza nőmnek s gyermekeimnek!“ — Pár évvel későbben ugyan e megtörött, szenvedő, fiatal, de már őszülő férfit, mintegy élő halottat, azon sze­rencsétlen körben látogatom meg, melynek látá­sán éles kinézzet facsarja az emberi szivet — Schwarzer budai tébolydájában. S ismét pár év­vel későbben, lobogó fáklyák, gyászöltözetü if­jak, szivszaggató zene kíséretében, ünnepé­lyes , díszes, nagyszerű menetben, mely azon­ban hajd­­­mi szomorú kárpótlás az át­szenvedett kunokért! repkénynyel koszoruzott koporsó után lépdeltem a város utczáin végig, mely koporsó Schwarzer intézetének egyik ki­szenvedett legnemesb vendégét rejté magában. E fogoly, e beteg, e hulla — Vachott Sándor volt. És az élet mindezen viszonyaiban, a boldog­ság tetőpontján, az élet virító rózsakertjében, — a hazai gondok hullámtengerén , a szenvedések poharát égre emelt szemekkel, gyönge testben erős, férfiasan erős lélekkel ürítve, a gyászra­vatal felett összeroskadva s csak Istenbe vetett szent bizalom, és szent anyai szeretet által tá­mogatva, mindig és folyvást egy tiszteletre méltó fiatal nőt találtam, mint örömnek s búnak hű osztályosat, mint boldogítót, mint vigasztalót, mint őrszellemet s védangyalt — Vachott Sán­­dornét. (Folytatása köv.) Az új földesür*. Regény. » Irta Jókai Mór. (Folytatás.**) A szép szellem. Doctor Grisák egy csínyt tett kis diák szívdo­bogásával engedé magát Ankerschmidt által ki­sértetni, mint a­kinek valami gonosz sejtelem azt súgja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró per ! Ankerschmidt pedig szívesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a legelső adásvevési viszony óta, mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyány szeretetreméltó tulajdo­nairól. Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hízelegjetek magatoknak azzal ifjú felbodorított hajú polgártársak, mintha az asszo­nyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki. *) A fordítási jog fenntartatik. **) Lásd a „P . N.“ 3. 4. 6. 7. 3. 9.12. 13. 14. 1 ti 17. 20. 21. 23. 24.24. 28. 29. 30. 83. számait. Szózat a magyarországi árvízkáro­sultak fölsegélésére. * Szegény Magyarország, szegény édes ha­zánk, mennyi csapás nehezül reád, hány ízben próbálja meg néped türelmét az ég! . . . A politikai levertség kezdetével azon némi­­leges vigasz maradt fenn e gazdag termékeny­ségül, s mégis boldogtalan ország lakóinak, me­lyet kövér földeinknek ez idén a szokottnál sok­kal dusabban jutalmazó aranykalászai nyujta­­nak. A nemzeti köziat legalább a nemzet anyagi boldogulásának tudata enyhité, úgy a­hogy. Az égő sebre is, de mely nem gyógyít, csak a fájda­lom élét tompítja némileg. Azonban alig örvendhetett a földmivelő gaz­dag termésének, még el sem értek a magyar bú­zával megrakott hajók és vonatok a külföld ke­reskedelmi lakhelyeire : új csapást küldött a bal­sors, eljött a keleti vész, a­melynek lehelle­­tétől az iga alatt rogyott össze az eket vonó tu­lok,­­ hogy az áldást hozó földek szántatlanul maradjanak. Mennyit szenvedett e vész által sok jó magyar vidék gazdaközönsége: elésoroltuk lapjainkban időrend szerint. A tél fagyával alig, hogy e veszély múlni kezde, hogy ne álljon perczig se üresen a ke­serű pohár , jött az új csapás, anyagilag még ret­­tenetes­. Örömmel és reménynyel vártuk a tavaszt, el­jött annak első napsugara, felolvaszta a folyamok jegét és a bérezek havát, és hozott nekünk a várt öröm és remény helyett but, nyomort és két­ségbeesést. Feldagadoztak a folyamok, különösen ezeknek királya , a hatalmas Duna árjai, szétszakgaták a gátokat, eszeveszetten rohanván keresztül zajon­­­gó utczákon, s hallgató pusztákon. A habok nyo­mán halál, jajveszéklés, vész és pusztulás, házak halomba omlanak, zöld vetések elmerültek, oda a keserves munka, sőt a ki dolgozott, a szegény földműves hajléktalanná és kenyértelenné lett. Szegény Csallóköz, „arany kert“-nek hit­tük termékeny voltodért, most az arany kertből, a paradicsomból pusztulásnak, nyomornak földe és siralomnak kertje lettél! Hát Pozsonyról, Paksról s vidékéről, és a többi árviz-boritott városokról, falvakról, mit szóljunk ? Beszéljenek helyettünk tetteink, adakozásaink, beszéljen helyettünk a könyö­­r­b­­­e­t. Legyünk ha testvérek , a­kit a csapás elke­rült, járuljon filléreivel az ínségre jutottak gyá­­molításához. A nemes eszméket a nemes szelle­mű magyar mindig fel tudá karolni : kell-e ne­mesebb, magasztosabb eszme , mint annak gon­dolata, hogy szenvedő testvéreinken kell segíte­nünk ?! Ha a szűkölködő horvátok javára a nem­zet ez­előtt két évvel oly nagy összegeket tudott áldozni , csak nem hagyhatjuk el min magun­­k­a­t, és segíteni fogjuk azon szenvedőket, a­kik­ről elmondhatjuk, hogy : ez édes hazám és nem­zetem fia, az én testemből való test, és az én vé­remből való vér.

Next