Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)
1862-02-12 / 3601. szám
35-3601 13-ik évi folyam. Szerda, febr. 13.1863. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részeit illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva: Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények díja : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 3 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. “ Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, február 11. 1862. Erdélyi ügyek a bécsi lapokban. I. ’A szász nemzeti gyűlés— Universitás — a'Aiult év december havának 14-kén bizottmányt nevezett ki javaslat készitésére, a nemzeti egyenjogúság elvének alkalmazására nézve, s E bizottmány hét tagból áll. Tudatik, mikép Erdély régi közjoga abban különbözött a magyarországitól, hogy míg Magyarország csak egy politikai nemzetiséggel birt, Erdély a magyar nemzeti fejdelmek a eg is e alatt, három kivltságos nemzetiséget ismert el, melyek közül eredetileg az egyik aristocraticus szervezettel birt; a másik a területén királyi adományos birtokot nem ismert el s a katonai szolgálat szerinti osztályozás mellett is egyenjogú lakosokból állott; a harmadik pedig — t. i. a szász nemzet — tiszta democraticus városi rendszerrel volt ellátva. Nem hozzánk tartozik hoszasan fejtegetni az okokat, melyeknek következtében az egyenjogú székely nemzetben később tekintélyes aristocratia fejlődött ki, mely még királyi adományozásokra is hivatkozott,amíg viszont a szász nemzet democratikus városi rendszere a legkizárólagosabb bureaucratismussá fajult el, s néhány pap és hivatalnok közt osztott meg minden jogot és befolyást. Azt is csak alig kell érintenünk, hogy a fundus regiuson — mert ez az ősneve a szász nemzet területének — mielőtt a flammand, vagy tán más német törzsű gyarmat letelepittetett volna, bár gyéren és szórványosan vlakkok és biszszenusok laktak. Hogy a biszszenusok (a besenyők) a magyarral rokon népfajok voltak-e ? ezzel nincs miért most bíbelődnünk. De az kétségtelen, hogy a vlakkok azok, kiket mi oláhoknak hivtunk, s most már románoknak nevezünk. Ezen románok a szász nemzet kebelében úgy elszaporodtak, hogy jelenleg már valamivel számosabbak a szász elemnél, mely három vagy négy dialectus szerint beszél, s a melynek csak miveit férfiai ismerik azon német nyelvet, melyen a bécsi Reichsrath szónokot. Emlitendő még, hogy a három nemzet csupán municipális jogokkal birt, s nemzeti gyűlései, a szászokén kivül, rendre divatból kimentek, s midőn virágzásuk tetőpontján voltak is , semmiben sem hasonlítottak az országgyűléshez. Az unió által , mely a 17-dik század elején igtaztatok az erdélyi törvénykönyvekbe, a három nemzet collectív módon tiltakozhatott ugyan a kormány által elkövetett erőszakoskodások, sőt az egyének jogsértései ellen is; de ez sem volt más, mint egy neme azon „vis ineitiaenak“, melyet Magyarországon a törvényhatóságok a körlevelek által együttesen is gyakorolhattak. A nemzetek felett állott az erdélyi kormány és országgyűlés, melynek nyelve a 16-dik század közepéig latin, s azután pedig magyar volt. S bár a kormányszékben a lipolti hitlevél előtt is minden nemzetből neveztettek ki tagok, s bár az országgyűlés, mint pecsétje is tanúsítja, három nemzetből állott; de mindezért sem a kormányzat nem volt polyglott természetű , sem a törvényhozásban a nemzetiségek nem gyakorolhattak úgynevezett curiatum votumot, s tiltakozásaikkal nem akadályoztathatták, s annál kevésbé változtathatták meg a többség szavazatát. Erdély, három municipális nemzete mellett is, szintoly magyar állam volt, mint a testvér haza. A lipolti hitlevél nem változtatott ezen állapoton. Csak azt nyilatkoztasd újra ki, mi különben is tudatott, hogy Erdély a magyar koronához tartozó birtok, s hogy az ausztriai ház védhatalma alá ezen jogczim alatt megy át. Aztán szabályozta a három nemzetiségből és a négy bevett vallásból a kormányszék tagjainak egyenlő számmal választatását. Tudjuk, hogy az 1848-ai pozsoni és kolozsvári törvények Erdélynek Magyarországgal egyesülését, és a jogegyenlőséget mondatták ki.. Ez által lépett Erdélyben előtérbe a negyedik nemzetiség kérdése. Erdély népességének felénél valamivel több az oláh, mely egyébiránt vagyonilag az ország fekvő és ingó értékének hatodát sem birja, s bár dicsekedhetik miveit egyéniségekkel, de utólag az olvasni és írni tudókészleteinek tán huszad részét sem teszi. Ezt nem gáncsként, hanem csak mint tényt hozzuk fel, s azon buzgó óhajtással, hogy e rájok nézve kellemetlen arány nem sokára meg fog változni. Mi Szent István koronájának területét, a fenyegető veszélyek ellenében, annál biztosítottabbnak képzeljük, minél nagyobb az intenzív erő öszlete, s minél magasabb fokra emelkedik a közvagyonosodás és közműveltség. És épen ennél fogva, a hazai ügy diadalaihoz számítjuk azt is, ha a román nemzet szorgalma, vagyonosodása, és értelmi képzettsége gyors fejlődésnek induland. De az ily óhajtás nem zárja ki a helyzetek constatkrozását. Az 1848-as törvények a jogegyenlőséget mondván ki, megfogható volt, hogy Erdélyben elütő politikai doctrinák támadtak a jogegyenlőségnek a náluk sajátságos közjogi rendszerbe illesztése felől. Voltak, kik a jogegyenlőség megoldását, egyedül azon 1848-ki democraticus irányú törvényeknek, foganatosításában keresték, melyek a politikai befolyást a kiváltságtalan osztályokra is, mégpedig igen széles alapokon, terjesztették ki. Ezen kívül, még a nyelv kérdését óhajtották a helyi viszonyoknak megfelelő intézkedésekkel rendezni. A politikai számítás látszott javasolni, hogy a románok, kik kiváltságos municipális nemzetiséggel nem bírtak, tömegestől ezen nézethez csatlakozzanak, s a politikai jogegyenlőség és a nyelvkérdés megoldásai által vívják ki azon befolyást, melynek népességek száma és a csekély választási census mellett sokkal nagyobb súlya lett volna, mint bármi más experimentumok nyomán. De ők jobbnak látták a kiváltságos egyenjogúságot sürgetni, mégpedig külön területtel. A románok negyedik nemzetté akarnak fölavattatni. Ők a számukra kiszakasztandó megyéket és székeket keresik a magyar és szász földön; ámbár azzal, hogy negyedik nemzetként szerepelnek, a közügyekre befolyásuk mértéke csökkenést szenvedne. Erdélynek magyarországgali egyesülése által a jogegyenlőségnek akár átalános politikai, akár pedig kiváltságos nemzetiségi és területi kédései a magyar országgyűlés illetékességéhez tartoznak ugyan, de a románok és a szászok közül sokan csupán a nemzetiségi kérdésért mutatkoznak hajlandóknak Erdélyben még egy országgyűlésre is. Kiváncsiak valánk tehát, hogy a szász nemzeti gyűlés két tagú bizottmánya minő tervet készít a nemzeti egyenjogúság elvének alkalmazására a szász földön. A hetes bizottmány operátumát az „Ost und West közzé tette, s a most egybegyült szász universitás tárgyalás alá is veszi. A tervkészítő hét szász úr bevallja, hogy valódi küldetését nem teljesítheti s nem adhat véleményt az iránt, hogy külünösen a szász földön, miként kell a nemzeti egyenjogúságot létesíteni, de a helyett szolgál oly alapelekkel, melyek Erdély rendi nemzetiségeinél a politikai egyensúlyt helyreállíthatják. Tehát a hét szászból álló bizottmány egész Erdélyország alkotmányát a következő módon reformálja: 1.) Erdély az osztrák összes birodalomnak önálló, minden más tartománytól független , elválaszthatlan és megoszthatlan része legyen. Ezen szabálylyal a tisztelt hét szász nemcsak az 1848-diki uniót söpri el, mint szétszakított lomot, de azon kivül a magyarok bejövetelével támadt, s azóta folyvást tartó minden egybeköttetést megtagad, és az ajtón kidob. 2) A hetes bizottmány elfogadja az October 20-diki és február 26-ai alapokat, s azon eredeti nézetből indul ki, hogy ezek csak a leopoldi diplomának és a „pragmatica sanctiónak“ kifolyásai lévén, Erdély jogviszonyai ezentúl csak a Reichsrath által változtathatnak meg. Ez által a hetes bizottmány a Reichsrath számára egészen új tevékenységi tért nyit. 3) A birodalmi tanács körébe nem tartozó ügyekre a hét szász elismeri az erdélyi országgyűlés illetékességét az 1791-ki Vil-dik törvényczikk értelmében. Midőn a hét személyű bizottmány az 1791 -ki Xl-dik czikket mellőzi, mintegy tért nyit azon követelésre, hogy a regalisták, kik a mennyire lehet, a nagyobb földbirtokot is képviselik, küszöböltessenek ki a törvényhozásból, s hogy a nemzetek az országgyűlésen semmi szabályozó törvényhez nem bilincseltetve, a curiatum votumig mindent igénybe vehessenek. 4) A hetes bizottmány, valamint a szász universitásnak, úgy a többi három nemzetnek önkormányzási jogát, teljes épségben föntartatni javasolja. 5) Kívánja, hogy nemcsak az országlat, de a hatósági közkezelés és igazságszolgáltatás minden kiadásait is a birodalmi kincstár hordozza. Feleslegesnek tartja tehát még az úgynevezett náci pénztárral is bibelődni, s az universitás tőkéit is alkalmasint a Reichsrathra ruházza át, mi nem csekély ajándék volna, és szokatlan tágkeblüséget bizonyítana. 6) A román nemzetet a kiváltságos eggyei,j°g'OSH0tt nemzetiségek közé igtatja be. 7) És számukra területet is kíván kiszakitatni; de az ország oly helyein, hol a román nemzet nemcsak többségben van; de eszközökkel és kellékekkel is bir arra, hogy a jogéletre nemzetisége színét és bélyegét nyomhassa. Hol található Erdélynek ily igényekre képesített része ? erről a hét szász bizottmánya közelebbi fölvilágosítást nem ad. Az minden esetre a szász földtől minél messzebb fog fekünni. Végre: 8) A tervkészítő bizottmány a közelebbi erdélyi országgyűlés végett a szász nemzet számára választási törvényeket kíván a kormány által odroghoztatni. Ezekben szorítottuk össze a hetes bizottmány több alapeszméit. A „Vaterland“ felhozva azt, hogy a szászok az 1848-ks erdélyi országgyűlésen az uniót elfogadták, így szólt : „Nehéz megfogni, miért nem említi a hetes bizottmány bár csak egy szóval is az uniót, mintha az soha sem létezett volna és egészen ignoráltathatnék. Nem szándékunk politikai lelkiismeretével pörleni,és fel akarjuk tenni,hogy jogosítva hiszi magát az egyesülési törvény érvényét tagadni. De még ily esetben is javaslatai logikátlanok és veszélyesek. A szászok még soha sem állították, hogy Erdély az 1848-ki és 1849-ki események miatt jogvesztetté lön. Tehát rájuk nézve csak a következő alternatíva áll: vagy érvényes az uniótörvény; — vagy ha nem, akkor az előbbi törvények bírnak jogerővel. Mert lehetetlen azon egy pereben egyik törvényi jogerejébeni kétkedés miatt dobni el, a másik törvényt pedig, mely a szükséges kellékekkel bír, opportunitási szempontból feláldozni. Ennélfogva, ha a szász nemzeti egyetem az unió ellen nyilatkoznék, akkor okvetlenül az erdélyi országgyűlésnek az 1848 előtti módoni összehívását kellene sürgetnie. A kettő közt egy középút keresése csak a törvényes alapot ragadná ki a keresők lába alól. Továbbá a bizottmány javaslatai szintúgy veszélyesek, mint következetlenek, s az universitás azoknak elfogadása által oly előesetet teremtene , mely könnyen találna utánzókra Erdélyben, hol már is sok helyen uralkodó hajlammá vált : vakon áldozni föl az igazságot és jogot opportunitási tekintetekből., Könynyen történhetnék, hogy a szászok a legelsők volnának, kik ballépéseik következményeit megsanyarulnák. Reméljük azonban, hogy a nemzeti egyetem a bizottmány javaslatait feltétlenül elvetendi, még mielőtt oly alapelvek vitatásába keveredik, melyek másként is csak akkor verhetnének gyökeret, ha elfogadásuk mellett egy ország törvényes után nyilatkozhatnék.“ Így vélekedik a „Vaterland“ s úgy hiszszük helyesen. S az „Ost und West“, mely a nemzetiségi politika táborában a szélső baloldalon foglalt állást, nem tartá czélszerűnek a hetes bizottmány általa közlött javaslatát helyeslő észrevételekkel kisérni. Tárcza. Vachott Sándor emlékezete. Költő felett tartok emlékbeszédet, feledhetlen barátom felett, ki semmi egyéb nem volt, mint magyar költő s az , a mi ezzel együtt jár a szó legnemesb értelmében. — Költő! mily kevés magában! — nemde, ti szeretetreméltó urai a tőzsdének, kiknek irodalma csak a napi árfolyamjegyzékek, lovagjai az anyagnak, nem ismerek más élvezetet, mint melyet a szakács, s a pinczemester s kaczér nők csókja nyújt? — nemde, ti hetvenkedő hősei a napi politikának, utczai s kávéházi bölcsek, kik a költészetet is csak annyiban becsülitek valamire, ha divatos nádparipátok szolgálatába szegődik? — De a gondolkodó ember s hazafi , kinek agyában és szivében harmónia van, mely minden tényezőt érdeme szerint akar s tud méltányolni — érezi és tudja, mi a költészet, a valódi tudja, hogy az előtte jár, mint fáklyavivő, mint útegyengető, minden szellemi fejlődésnek, hogy tőle lesi el legszebb, leghatásosabb eszméit s képeit a politikai szónok is, hogy ő élesíti s fényesíti a hon- és szabadságvédő bajnok vasát is, hogy benne találják vonzó s emelő mintaképeiket a legmagasb, legnemesb erények, a férfiak hösisége s bátorsága, lovagiassága a gyengébbek s a nők iránt, hit és ragaszkodó szerelem s barátság, hon- és szabadságszeretet, az anya s feleség csodás önfeláldozása! Mindez a költészetben találja, mondom, ha nem is forrását, mert az az istenadta szív, de ébresztőjét, lelkesítőjét s nemes előképét, mely után idomul. — Ki merné ezt tagadni, — hogy a legközelebbi s legfeltűnőbb példával éljek, — ha nyílt fülei voltak, s hallotta zengeni országszerte „a hazádnak rendületlenült“— van-e magyar ember e hazában, ki e dal, s egyenesen ez által megtanítva, ha addig erre nem gondolt, felolvasztva, ha keblét addig jégkéreg boritá, mélyen ne érezné, hogy a rendületlen hűség hazánkhoz, melyen kivül nincsen számunkra helye s nemzetünkhez, melynek nincs ismert rokona a föld színén, egyedüli megmentője s partra vezetője a hullámok közt, s jövőjének egyetlen biztos záloga. — Íme a valódi költészet! — Áthat s lelkesít ez mindent; s fontossága aránylag még sokkal nagyobb oly hazában, mely a mieinkhez hasonló viszonyok közt vergődik. — Csak a börzével nincs köze; ezt, s a mi körül ennek élete forog, nem ismeri. Önzés s anyagiság nélkül tör a legnemesb czélok felé, — s mint a Petőfi életéből vett ismerős képen látjuk, butorozatlan hideg szobában, éhezve s fázva is, — csupán szelleme lángjaitól melegítve, — teszi, mit tennie kell, zengi, mit zengenie kell. — Tiszteljétek tehát a valódi, hivatott költőt, s főleg a magyar költőt, ki többnyire szive vérével írja, a mi titeket emel s lelkesít, — s ajándékozzatok néhány pereznyi kegyes figyelmet egy szerencsétlen magyar költő emlékezetének. Az évet s napot már nem tudom, de azon kegyeletdús korszakban volt, midőn a magyar irodalmi tábor nagyobb s kisebb bajnokai, a vezérek s a közvitézek, édes testvériség lánczával valának egymáshoz fűzve, mely kizárt minden irigységet s fondorkodást, visszautasító gőgöt s kegyúri lenézést, midőn elbizakodottság s önhittség nélkül, fiúi bizalommal s örömmel hallgattuk az érdem koszorús öregebbek szavait s intéseit, midőn a sebestyén téri egyszerű vendéglő asztala, hol Vörösmarty, Bajza és Czuczor keltek el, lelkes társalgással fűszerezve, takarékos estélyeket, csaknem oltár volt nekünk, hová bucsujárói kegyelettel közeledtünk okulni s nemesbülni; midőn egy szerető, önzéstelen, s ha olykor versengő, csak a szent ügy érdekében versengő egy családot képezett minden magyar iró, vallásos áhítattal gyülekezve a zászló alá, melyre fel volt irva a jeligéi anyagi jutalom reménye nélkül művelni a nemzeti nyelvet, s e müveit nyelven hirdetni a jót, szépet, igazat, s zengeni dalt, melly lelket emeljen, nemes érzelmeket ébresszen s tápláljon , — ezen kedves emlékű korszakban lépett be szobámba örömtől tündöklő arczczal, geniális barátom, az aranyszáju Kazinczy Gábor, s lelkesülve közlé velem, hogy kincset fedezett fel, egy szelíd, szerény, csöndes fiatal embert, ki nem rég jött Pestre, s gyönyörű verseket i íme egy mutatványs felolvasó oly szépen, mint csak ő tudott olvasni. Magyartalan hölgyhöz Ha bűnbánat fog el leány ! , Egy csöndes reggelen, És gyónni megy, hogy kis szived Ismét nyugodt legyen, Súgd bűneidhez, oh leány, Fájdalmas hangokon ; Hogy nem hevíti kebledet Anyád, H a drága hon. Nem sokára megismerkedtem a költemény szerzőjével. — Vachott Sándor volt. 1844-ik év tavaszán, haza jővén az országgyűlési küzdelmek színhelyéről, jól esett a politikai zaj, a mindig megérdemlett pisszegések s olykor meg nem érdemlett élyenek helyett, a budai hegyek dús virányain alkonyi szellők susogását s madárdalt hallani. A virágok s lombok közepette, édes-páros magányban, boldog fiatal házasokat találtam, örülve az életnek s tavasznak. E boldog pár Vachott Sándor és fiatal neje volt. Mintha most is hallanám zengeni lantját: „Kedvesebb vagy, mint a hajnalálom“ , és: „Én előttem a világnak Vége és kezdete Ott van, a hol téged látlak Szivem élete!” 1849-ben a vihar által Debreczenbe sodortatva, azon férfi napkörében, ki akkor a körülé forgó magyar világ középpontja volt, lelkesült 30 éves fiatal embert találtam, hivatalos munkákkal elfoglalva, kinek munkában izzadt, olykor a hazai gondokról elborult homlokáról egy őt mindig a menyasszony hevével szerető ifjú nő simitá le a fellegeket. E férfi Vachott Sándor, Kossuthnak, anyai rokonának egyik titkára volt. Lantja csak ritkán zendült meg ez időben, s ha zengett, ilyképen zengett . Oh annyi honfivér elég. Talán sok is leendne Piruló hajnalt festeni Egedre, szép hazám, vele ! 1852-ik évben, a gyászos rémuralom, a józan ész s emberség által csak ritkán mérsékelt szigor korában, — egy szomorú, merengő politikai foglyot látogattam meg, ha reá engedelmet nyerhettem, az új épület rideg folyosóin. A szomorú, merengő fogoly kebléből nehéz sóhajók emelkedtek, kihalt szemében, s halvány vonásain oly sötét, mély fájdalom ült, mely folyvást azt látszott kérni: „adjátok vissza családomat! adjatok viszsza nőmnek s gyermekeimnek!“ — Pár évvel későbben ugyan e megtörött, szenvedő, fiatal, de már őszülő férfit, mintegy élő halottat, azon szerencsétlen körben látogatom meg, melynek látásán éles kinézzet facsarja az emberi szivet — Schwarzer budai tébolydájában. S ismét pár évvel későbben, lobogó fáklyák, gyászöltözetü ifjak, szivszaggató zene kíséretében, ünnepélyes , díszes, nagyszerű menetben, mely azonban hajdmi szomorú kárpótlás az átszenvedett kunokért! repkénynyel koszoruzott koporsó után lépdeltem a város utczáin végig, mely koporsó Schwarzer intézetének egyik kiszenvedett legnemesb vendégét rejté magában. E fogoly, e beteg, e hulla — Vachott Sándor volt. És az élet mindezen viszonyaiban, a boldogság tetőpontján, az élet virító rózsakertjében, — a hazai gondok hullámtengerén , a szenvedések poharát égre emelt szemekkel, gyönge testben erős, férfiasan erős lélekkel ürítve, a gyászravatal felett összeroskadva s csak Istenbe vetett szent bizalom, és szent anyai szeretet által támogatva, mindig és folyvást egy tiszteletre méltó fiatal nőt találtam, mint örömnek s búnak hű osztályosat, mint boldogítót, mint vigasztalót, mint őrszellemet s védangyalt — Vachott Sándornét. (Folytatása köv.) Az új földesür*. Regény. » Irta Jókai Mór. (Folytatás.**) A szép szellem. Doctor Grisák egy csínyt tett kis diák szívdobogásával engedé magát Ankerschmidt által kisértetni, mint akinek valami gonosz sejtelem azt súgja, ha a praeceptor megtud valamit, majd olcsó lesz a mogyoró per ! Ankerschmidt pedig szívesen látandott vendég lehete Pajtaynénál, a legelső adásvevési viszony óta, mindig is nagyon magasztalólag szokott emlékezni a hadastyány szeretetreméltó tulajdonairól. Igen is: „szeretetre“-méltó tulajdonairól. Mert ne is hízelegjetek magatoknak azzal ifjú felbodorított hajú polgártársak, mintha az asszonyok már csak kizárólag titeket tüntetnének ki. *) A fordítási jog fenntartatik. **) Lásd a „P . N.“ 3. 4. 6. 7. 3. 9.12. 13. 14. 1 ti 17. 20. 21. 23. 24.24. 28. 29. 30. 83. számait. Szózat a magyarországi árvízkárosultak fölsegélésére. * Szegény Magyarország, szegény édes hazánk, mennyi csapás nehezül reád, hány ízben próbálja meg néped türelmét az ég! . . . A politikai levertség kezdetével azon némileges vigasz maradt fenn e gazdag termékenységül, s mégis boldogtalan ország lakóinak, melyet kövér földeinknek ez idén a szokottnál sokkal dusabban jutalmazó aranykalászai nyujtanak. A nemzeti köziat legalább a nemzet anyagi boldogulásának tudata enyhité, úgy ahogy. Az égő sebre is, de mely nem gyógyít, csak a fájdalom élét tompítja némileg. Azonban alig örvendhetett a földmivelő gazdag termésének, még el sem értek a magyar búzával megrakott hajók és vonatok a külföld kereskedelmi lakhelyeire : új csapást küldött a balsors, eljött a keleti vész, amelynek lehelletétől az iga alatt rogyott össze az eket vonó tulok, hogy az áldást hozó földek szántatlanul maradjanak. Mennyit szenvedett e vész által sok jó magyar vidék gazdaközönsége: elésoroltuk lapjainkban időrend szerint. A tél fagyával alig, hogy e veszély múlni kezde, hogy ne álljon perczig se üresen a keserű pohár , jött az új csapás, anyagilag még rettenetes. Örömmel és reménynyel vártuk a tavaszt, eljött annak első napsugara, felolvaszta a folyamok jegét és a bérezek havát, és hozott nekünk a várt öröm és remény helyett but, nyomort és kétségbeesést. Feldagadoztak a folyamok, különösen ezeknek királya , a hatalmas Duna árjai, szétszakgaták a gátokat, eszeveszetten rohanván keresztül zajongó utczákon, s hallgató pusztákon. A habok nyomán halál, jajveszéklés, vész és pusztulás, házak halomba omlanak, zöld vetések elmerültek, oda a keserves munka, sőt a ki dolgozott, a szegény földműves hajléktalanná és kenyértelenné lett. Szegény Csallóköz, „arany kert“-nek hittük termékeny voltodért, most az arany kertből, a paradicsomból pusztulásnak, nyomornak földe és siralomnak kertje lettél! Hát Pozsonyról, Paksról s vidékéről, és a többi árviz-boritott városokról, falvakról, mit szóljunk ? Beszéljenek helyettünk tetteink, adakozásaink, beszéljen helyettünk a könyörbet. Legyünk ha testvérek , akit a csapás elkerült, járuljon filléreivel az ínségre jutottak gyámolításához. A nemes eszméket a nemes szellemű magyar mindig fel tudá karolni : kell-e nemesebb, magasztosabb eszme , mint annak gondolata, hogy szenvedő testvéreinken kell segítenünk ?! Ha a szűkölködő horvátok javára a nemzet ezelőtt két évvel oly nagy összegeket tudott áldozni , csak nem hagyhatjuk el min magunkat, és segíteni fogjuk azon szenvedőket, akikről elmondhatjuk, hogy : ez édes hazám és nemzetem fia, az én testemből való test, és az én véremből való vér.