Pesti Napló, 1862. február (13. évfolyam, 3592-3615. szám)

1862-02-14 / 3603. szám

37-3603 13-ik évi folyam. Péntek, febr. 14.1862. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. e lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó-hivatal. Előfizetési föltételek : a szerkesztőséghez intézendő. Ferencziek terén 7-dik szám földszint. Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva: Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fo- A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása Félévre . . . 10 frt 50 kr. a. é. gadtatnak el. körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. Évnegyedre ... 6 frt 25 kr. a. é. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. „PESTI NAPLÓ“ február—mártiusi 2 havi folyamára előfizethetni 3 frt 50 krral. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. JW“ Január 1-től kezdve még néhány teljesszámu példánynyal szolgálhatunk. PEST, február 13. 1862. (Fk) Úgy látszik, hogy Napoleon csá­szár Európán kívüli politikáját nem ki­séri ugyanazon­­a majdnem példabeszé­­dessé vált szerencse, melynek a császár, saját lángesze mellett, annyi fényes sikert köszönhet a mi világrészünkön. A syriai expeditió legalább látható si­ker nélkül maradt, és most oly fordulatot vesznek a dolgok, mintha Francziaország amerikai politikáját hasonló sors várná. Bár­milyenek is azon tervek, miknek valósítására III. Napóleon az óczeánon túl törekszik, annyi tény, hogy ő Angliát háborúba akarta volna bonyolítani Észak- Amerikával, és hogy e kívánat teljesítésére már semmi kilátás nincsen. A franczia diplomatia egyre késztette a britt kormányt: rontson keresztül a déli kikötők blocusán, ismerje el a déli álla­mok önállóságát, szóval lépjen fel mint az északi unió nyílt ellensége, és Ime Rus­sell lord maga veti fel magát mint a déli kikötők elzároltatásának ügyvéde, meleg szavakkal mutatván ki, miszerint az os­tromzár tettleg létezik és Anglia által erő­szakosan meg nem sérthető. Napoleon császárnak egy angol-ameri­kai új viszályra c­élzó tervei tehát jófor­mán meghiúsultak, és alkalmasint épen azért hiúsultak meg, mert Londonban mindinkább átlátták, miszerint épen Na­póleon terve az, a­mit Anglia elősegítene, ha az amerikai unióval viszályba keve­rednék. A britt kormánynak e téren a politikája azonban még más okból is magyarázható, és Russel­lord biztos lehet arról, miszerint a parlament többsége az ő magatartását tökéletesen helyeslendi, daczára annak, hogy az ostromzár megszüntetése roppant előnynyel — még­pedig kettőssel — jár­na Angliára nézve. A déli államok t. i. az „Orleans“ név alatt ismeretes nyers gyapotot adják el Angliának és ennek gyártmányait veszik érte. Néhány hónapon át félbe lévén szakasztva a két fél közti közlekedés, nem csak Anglia fogyott ki a nyers amerikai gyapotból, hanem a déli államok is ki­fogytak az angol gyártmányokból. Ha már most a kikötők újra megnyittatná­nak, az üzlet mesés élénkséget nyerne. Anglia pótolná a máris nagyon érezhető gyapothiányt, a déli államok pedig nagy­ban fedeznék gyártmány-szükségleteket. Azonban van a dolognak­ még egy há­­tulsó oldala is, mely amaz előnyt tökéle­tesen elhomályosítja. Hogy Anglia az unió kettészakadását kívánja, arról alig lehet kétség, és való­­szinű­, miszerint a brittek e kívánatuk maj­dani teljesülésében is hisznek, de ők e teljesülést attól várják, hogy az északi ál­lamok elvégre át fogják látni, miszerint nem elég erősek a déli államok alávetésé­nek erőszakolására. Ha Anglia beavatkoz­nék s a déli államok nem saját ellenállási ké­pességüknek, hanem idegen segélynek kö­szönnék „felszabadulásukat“ ,ez nem vezet­ne az unió két része közti valóságos békére, hanem csak fegyverszünetre,melyet kedve­ző pillanatban új ellenségeskedés követne, ennek kíséretében pedig a kereskedelmi vi­szonyok újbóli megzavarása. Pedig köny­­nyebb a mostani szorultságot még néhány hónapig tűrni, mint mindig új meg új vál­ságokat koc­káztatni. Miután az éjszaki államok már a pénzből is kifogynak, és beválthatlan bankjegyeket kénytelenek forgalmi eszközül használni, a háború már semmi esetre nem tarthat sokáig, és így a kikötők blocusa sem. Minek vonná tehát magára Anglia az éjszakamerikaiak gyűlöletét, midőn czélját ezen ódium nélkül is így vagy amúgy el­érhetni véli ? Minek idegenítené el magá­tól még a britt nemzet nagy részét is az­által, hogy nyíltan a rabszolga álla­mok pártját fogja? Mindezen okokhoz aztán, miként mond­tuk, még az is járul, hogy Napóleon császár terveitől is félnek a britt állam­­­­férfiak! A Trent-ügy e tekintetben tán némi gondolkozásra késztette őket; ez ügyből azt tanulhatták, hogy mily köny­­nyen bánhatni el még oly tekintélyes ha­talommal is, ha ennek csak egyik keze szabad, míg a másikkal más ellenség el­len kell küzdeni. Hátha mi is így jár­nánk — gondolhatták Londonban — hátha valamikor háborút kell viselnünk Európában és az amerikai unió ez alkal­mat felhasználná a kölcsön visszafizeté­sére, és annak megéreztetésére, mily kel­lemes az, ha az ember egyszerre két tűz közé szorul?! Ennek megfontolása kétségen kívü­l szin­tén nagy súlylyal bírt Anglia elhatározá­saira és Francziaország álmodott örömé­nek elrontására. Párisban természetesen nem maradand egyéb választás, mint jó képpel nézni a gonosz játékot, de a franczia császár nem szokta magát oly könnyen visszaszorít­­tatni kitűzött czéljai mellől, és mindig nem csak egy, hanem több utat törekszik magának nyitva tartani. Ha az egyiket véletlenül eltorlaszolva találja, miként ezt most az angolamerikai viszálylyal tapasz­talja, észrevétlenül a másikra tér át, mely ugyanazon czél felé vezet. Kiváncsiak vagyunk ezen másik útra, de erről már nem hisszük, hogy az óczeá­non túl kellend azt keresnünk! A bécsi lapokból, ,A concordatum az urak házában!* —e czim alatt olvasunk több bécsi lapban czikkeket. A parlamenti ülésszak alatt — mond az „alkotmányos“ Oesterreichische Zig, értve a parlamenten a reichsrathot — ám legyen, tehát „a parlamenti ülés­szak alatt először­ történt, hogy az egyhá­zi kérdés komolyan szőnyegre került.“ És pedig, mind nyomatékkal, nem sza­badelvű ügyvédek, nem szabad­kőmivesek és a „hírlapok zsidói“ (Journaljuden) hoz­ták szőnyegre, hanem magas állású, az államnak fényes szolgálatokat tett fér­fiak, herczegek és grófok, számszerint 18-an, s mind jó katholikus családból, lép­nek a miniszteri pad elé, panaszt emelvén, hogy: az állam joga, és az ő joguk sért­ve van! A­mi a dolog lényegét illeti: ekkép ad­ja elő a „Morgen-Post.“ „A concordatum egyik rendelete szerint az összes egyházi vagyon a papság közvetlen keze­lése alá adandó. A concordatumot 1855 nov. 4- kén hirdették ki, s csak 1858 oct. 3-kán adatott ki egy császári rendelmény, az érintett concor­­datumi pont végrehajtását illetőleg. A végrehaj­tást illető további rendeletek azonban, melyek a császári rendelmény életbe léptetésére szüksé­gesek, máig sem adattak ki. Legközelebbről azonban több püspök és érsek, s többek közt hg Schwarzenberg, prágai bibornok-érsek, azon pa­rancsot intézte az alatta levő egyházakhoz, hogy f. évi márczius 1-től fogva az összes egyházi va­­gyon­ kezelését a lelkészek vegyék által, a köz­ség kebeléből választandó, de csupán tanácsko­zási szavazattal biró egyházi tanácsossal. Ezen intézkedésre vonatkozik a felsőházi urak, gróf Hartig, gróf Larisch, herczeg Kaunitz, gróf Bu­­quoy, herczeg Paar, hercz. Lobkovicz, gr. Clam- Gallas, gr. Thun József, hg. Kinsky, hg. Rohan, hg. Colloredo-Mannsfeld, i hg. Schönburg, hg. Collalto, gróf Wratislaw, hg. Fürstenberg Mik­sa , gr. Waldstein, gr. Czernin, gr. Trauttmans­­dorf interpellációja. A birtokos főurakat ugyan­is az úgy nevezett patronátusi jog illeti. Egy­házi czélokra kötelezettségeik vannak, de azért nagy befolyás illeti őket az egyházi vagyon ke­zelésére. Ha ezt egészen a lelkészek veszik által, a nemességnek csak a patronátus terhei marad­nak fenn s a lelkészek túlságos követelései elle­nében nem támaszkodhatnak semmire. A cseh országos bizottság ez okból már panaszt emelt az érintett érseki rendelet ellen, s ezen panaszt formulázza a szóban forgó interpellate is. Lát­juk ebből, hogy a felszólalók nem elvi tekin­tetben szólalnak fel a concordatum ellen, hanem anyagi szempontból. Azonban ez is mutatja, mennyi felől ütközik egybe a concordatum a nép, egyes osztályok és az állam érdekeivel.“ Az interpellálók ez ügyben az állam­miniszterhez fordultak kérdésükkel. A la­pok — még az „alkotmányos“ Oesterrei­chische is — kiváncsiak az államminisz­ter válaszára. Elvárjuk mi is, s közölni fogjuk. Addig folytassuk szemlénket. Az „Ost und West“ egy czikk­soroza­tot kezd meg ily fölirattal: „A büntető törvény revisiója.“ Mindenekelőtt kiemeli, hogy most Ausztriában „alkotmányos közjogi elveknek kellene divatozniok, s az osz­trák büntető törvény még 1803 ból, tehát „a pa­triarchális absolutismus korából“ való, s „egy évtized előtt, a korlátlan kormányrendszer s nem felelős közigazgatás szellemében még szigo­rúbbá tétetett.“ Ez okokból úgy hiszi az idéztük lap, hogy a reichsrab­ első kötelességének kel­lő való lenni: bizottságokat nevezni ki sajtótörvény, egyesületi törvény készíté­sére s a büntető törvény revisiójára. Mert e három törvényben találhatni főleg az alkotmányos elvek szentesítését s megtes­tesülését. Míg ellenben e törvények, az ab­solutismus érdekében alkotva meghiúsít­ják az alkotmány ígéreteit. „Hogy — úgymond az O. und V. — hogy az álta­lunk fölvetett kérdés fontos, mutatják egyebek közt a sajtópörök, melyek né­hány hónap óta, sőt csak az utolsó hetek­ben megint a birodalom majd minden ré­szében szerfölött nyugtalanító módon sú­lyosodnak és szaporodnak, s miután azt kell hinnünk, hogy e tényből maga a mi­nisztérium sem a népek politikai közszel­lemének roszabbá váltát következteti, e jelenség természetes magyarázatát csak abban kell keresnünk, hogy a népek és a sajtó mindenütt föléledt alkotmányos szel­leme szükségkép számos összeütközésre vezet az államügyészséggel, mely termé­szetesen kénytelen ezen szellemmel szem­közt betű szerin­­t alkalmazni a büntető­­törvényt. De a sajtót meg kell menteni ezen, az ellentétes közjogi elvek tusájából származó, s azért demoralizáló helyzetből — a büntető törvény revisiója által. E revisió szükségét a kormány is sokszor el­ismerte. Míg az Ost und West így elmélkedik: az Ostdeutsche Post, a sajtótörvény tár­gyalásáról a birodalmi tanácsban ezeket írja: „A képviselőház mai ülésében a múltkor Lass­er miniszter úr által kilátásba helyezett meglepetésben részesült, ugyanis a kormány ma előterjeszté azon pótczikket, mely szerint nem csak a birodalmi tanács egyik házának vala­melyike, vagy a császári hadsereg ellen, hanem a birodalmi tanács bármely tagja, vagy közható­ság, vagy közhivatalnok, katona vagy pap, tanú vagy szakértő ellen elkövetett becsületsértés ese­tében a perbefogás „hivatalos úton“ intéztessék el. A minisztériumnak épen nem volt mesterfogása, a győzedelmet, melyet az utolsó ülésben kivívott, tovább folytatni, sőt épen elhibázott taktikának lehet nevezni, ha az, egy inkább esetleges siker által felbátorítva, még az eredeti, elég kemény javaslattól eltért és jónak látta, az eziránti hatá­rozatokat még élesíteni. Mert ily igazolatlan éle­sítés az valóban, ha még a kormány- előterjesz­tésben foglalt eredeti határozmány is, hogy a perbe fogás rendszerint csak a megsértett bele­egyezésével történhessék, az utolsó órában elvet­tetik, és helyette feltétlenül a „hivatalos utáni“ perbefogás állíttatik fel. Nem szükséges bővebben bizonyítani, mikép az új sajtótörvénynek esetleges kedvezményei nagy­­részint illusóriusokká válnak, ha a minisztérium ezen legújabb javaslata a ház által sanctionálta­­tik,­­ hiszen már a megszavazott törvényja­vaslat négy első pontja is nemcsak az egyén szabad mozoghatásának elvével ellentétben áll, hanem a ház által kiadott sajtó­törvény szel­lemével is. Nem lehet kétségbe vonni, mikép szemben oly határozattal, melyet a miniszté­rium ma javaslott, minden szabad bírálat, párt­nézet nyilvánítása bénává tétetett; az új bün­tetőtörvény-javaslat ily határozattal gazdagítva, valóban tökéletes szájkosár volna és méltó párja a famosus Thierry-féle sajtótörvényjavaslatnak. Valójában nem könnyen tagadhatja valaki, hogy az alkotmányszerű intézmények a törvényhozás tényezői, a törvény védelme alatt nem álla­nak, hogy részakaratú vagy méltatlan megtáma­dások nyilvános hivatalnokok, hatóságok stb. el­len büntetés alá nem vonatnak ; mind­erről már gondoskodva van, a birodalmi tanács a már meg­szavazott négy pont által védve van, és a többi testületek és egyénekre nézve elegendők a jelen sajtótörvények szakaszai. Hatóságok, papok, ka­tonák stb. eddig is léteztek; nem oly újak, mint épen a birodalmi tanács ; azokat tekintve, nem szükséges a büntető­ törvényekben újításokat ten­ni, és felesleges számukra új biztosítási levelet kiadni. Azért reméljük, hogy a bizottmány, melyhez a kérdéses kormány­módosítvány tárgyalás végett utasíttatott, úgy szavazand, mikép a ház ezen módosítvány további ismeretségétől mentve ma­rad ; az odautasítás magában is a miniszteri pad iránti udvariasságot tanúsít, mert valóban az egy­szerű visszautasítás itt helyén volna.“ Mi sorsa lett a Lasser-féle pótczikknek, távirati sürgönyünkből már tudja az ol­vasó. Elvetették a miniszteri indítványt, habár Schmerling úr kinyilatkoztatá, hogy — ha elvetik — a sajtó­törvény részére ő Felsége szentesítését nem képes kieszkö­zölni. Tehát a kormányt — a reichsrathban leszavazták ! Lám , minő méltatlanul bántja a krakói ,Czász­e testületet, midőn közelebbről azt írja róla, hogy „a viták­nak ott nagy akadálya, mely minden be­ható kritikát lehetlenné tesz, azon körül­mény, hogy a tagok szavait nem benső meggyőződésük mérve , hanem kisebb vagy nagyobb mértékben miniszteriális voltuk szerint mérlegelik, s azt, a­ki nem hiszen a miniszteri politika czélszerűségé­­ben, mindjárt az állam ellenségének ki­áltják ki, az autonómiát egy jelentésűnek mondván a separatismussal s általános politikai dogmául tartatván, hogy a mi­niszteri politikán kívül nincsen üdvösség, sőt kárhozat vár az ellenvéleményre.“ S mit tesz most már a kormány ? fogja kérdeni az olvasó. Tegnapi lapunkban elmondá bécsi le­velezőnk. Csak egyet feledett. Se az oc­toberi, se a febr. diploma nem szól parlia­­mentáris minisztériumról, s azt hiszszük, semmit sem vétünk a kellő tisztelet ellen, midőn azt mondjuk, hogy a reichsrath maga is oly kevéssé parliament, a­mily kevéssé „alkotmányos“ a jó Oesterreichi­sche Zeitung, a „Constitutionelle.“ – Bécsi dolgok. Mindjárt a reichsrathi szünnapok utáni első ülésben febr. 5-dikén, mikor a képviselők egy része az árvizek, más része más okok miatt meg nem jelent meg Bécsben, került napi­rendre azon pótezikk a büntetőtörvényekhez, melyet a kormány az új institutiók védelmére gondolt ki, melyet azonban a bizottmány tetemesen módosí­tani kívánt. Noha ez alkalommal a tulajdonképi baloldal a jobb­oldalbeliekkel a kormány ellen szavazott, mindazáltal a fentebb mondott körül­mény miatt a kormány, a közép által támogatva, győzött. így történt, hogy a javaslat első czikke a fel­ségárulásról úgy fogadtatott el, a mint a kormány kívánta, t. i. meghagyatott a Bach idejébeni szer­kezet is, s kiterjesztetett az a „birodalom alkot­mányai elleni merényletre“, míg a bizottmány „a birodalmi alkotmány vagy valamelyik or­szágos alkotmány elleni merényletet“ kívánta felségárulásnak tekinteni. Így jön, hogy a kormányi szerkezet szerint a 2-dik czikkben a közcsendháborítási bűntett fo­galma szinte csak a „birodalom alkotmánya“ el­len való gyűlöletre, izgatásra szoríttatott, s a bi­zottmány szabatosabban körülírt szerkezete, mely „az országos alkotmányokat“ is magában foglalta, elvettetett. Így jön végre, hogy a 3. és 4-dik czikkben a Reichsrath mindkét háza, valamelyik országgyű­lés, úgyszinte a császári hadsereg, vagy annak valamely önálló osztálya elleni gyűlöletre inger­lés, nyomtatványokban, iratokban vagy képes ábrázolatokban, rágalmazás, kigúnyolás, valótlan adatok,vagy tényferdítések által, 1-6 hónapi fog­sággal büntetendő vétségnek jelentetett ki. Ez, mint mondtuk, még február 5-én történt. A kormány az akkori siker által neki bátorítva, jónak látta még élesíteni javaslatát, s tegnap febr. 12-ikén egy czikkben már azt indítványozta, hogy mindezen becsületsértési (leginkább a sajtó körébe vágó) vétségek, hivatalból fogas­sanak perbe nemcsak akkor, midőn a Reichsrath két háza, valamely országgyűlés, valamely közhatóság, a császári hadsereg vagy annak egyik önálló osztálya ellen követtetnek el, hanem akkor is, ha azok egyes reichsrati vagy országgyűlési tagok, köztisztviselők, egyes katonák vagy lelkészek stb. ellen vannak is in­tézve, midőn azok hivatalos járatban vannak. A táviró jelentette már, hogy Lasser urnak ez utóbbi szerkezete megbukott. Eddig még csak az előadó, Waser ur beszéde fekszik előttünk kivonatban, a ki a többi közt kiemelte, hogy azon censurai rendeletben, melyet 1781-ben még Ha dik József adott ki, ez áll: „Kritikákat, ha ugyan nem rágalmazó iratok azok, illessenek azok bárkit, a legfelsőbbtől kezdve a legalsóbbig, sohase tiltassanak el.” A­ szónok megemlíté, hogy a bizottmány kisebbsége a miniszteri javaslatot, a mennyiben a Reichsrath­­ra vagy országgyűlésre, vagy ezen testületek egyes tagjaira vonatkozik, elfogadandónak vélte. „De a bizottmány többsége — téve hozzá — azon nézetben volt, hogy a Reichsrath meg az országgyűlés, a fennálló törvények szerint­e rész­ben eléggé védve vannak ; a­mi pedig az egyes országgyűlési tagokat és reichsrab­okat illeti, ezeknek mostani immunitások mellett eféle ki­váltságra szükségük nincs, a­mely annyi volna, mintha maguknak szent- és sérthetlenséget igé­nyelnének.“ A legújabb bécsi lapokból. A február­­ 1-ei ülésről még valamit meg kell említenünk az esti postával ér­kezett lapokból. Schmerling miniszter úr maga is megjelent a csatatéren, s az okok c­áfolatát s ellenokok felhozatalát mellőz­ve, azon kategorikus nyilatkozattal iparko­dott a házat a kormány­javaslat elfogadá­sára indítani, hogy ha a büntető törvény pót­czikkét a ház el nem fogadja, akkor a minisztérium a sajtótörvény szentesítését nem fogja kieszközölni Ő Felségénél. Ezen szavakat a független bécsi sajtó úgy fogja fel, mint igen komoly, és egy­­átalában nem alkotmányos fenyegetést. Mint fenntebb mondva volt, a képviselő­ház a javaslatot csakugyan elvetette. A „Morgenpost“, mely pedig a centralisatió­­nak nem ellensége, ebben határozó szava­zatot lát egy elvi kérdésben, s azt mond­ja, majd most fog kitűnni, micsoda fán ter­mett azon alkotmányosság, mely Ausztriá­ban 1861. február 26-dika óta fennáll. Hogy valamely törvényjavaslatot egy­szerűen visszavonjon a kormány, ha közte és a képviselők közt egyetértés nem jött létre, ez csak alárendeltebb jelentőségű tárgyaknál megy, nem pedig elvi kérdés­nél. Igazi alkotmányos államokban ilyen­kor a minisztérium vagy a kamrát osz­latja fel, s a képviselőkről a népre hivat­kozik, vagy pedig vissza­lép. „Nem tudjuk — így végzi a „Morgenpost“ — nem találhat e még a kabinet oly formát, hogy mai nyilatkozatának élét vegye, — nem tudjuk átalában hogy gondolkozik az egész kérdésben , de annyi szentül áll, hogy az első reichsrathi ülésnek nem szabad egészen eredménytelenül eltelni, pedig fájdalom, minden oda mutat, mintha épen úgy fogna történni. A differenciák a képviselő­ház és a minisztérium közt szapo­rodnak, s egyik törvényjavaslat a másik után omlik össze, s az országra meglehet azon busitó látvány várakozik, hogy képviselői egy egész­évi ülésszakot úgy fejeznek be, hogy abban csupán­­ az adók emeltettek fel.“ Ugyanezen ülésben a centralisták kí­sérletet tőnek, miként lehetne a centráli­saim keserű labdacsát a jótékonyság nád­mezével megédesítve beadni.. Gr­i­s­k­r­a­ur indítványára a Reichsrath felhatalmaz­ó római kérdés. A „Journal des Débats“ figyelemre méltó czikket tesz közzé ismét a római kérdésben John Lemoinne-tól. Épen most esztendeje, úgymond, a franczia kormány közlé a kamrákkal diplomá­fiai jegyzékeinek gyűjteményét. — A „Sárga könyv“ legérdekesebb részét teszik a római ügy­re vonatkozó levelezés, s a franczia követ és a bibornok államtitkár közt folyt társalgások. A­n­­t­o­n­e 11­­ bibornok feleletei, mint valami dogma, mindig ezen változhatatlan szavakra mentek ki: „a pápa nem enged semmit, egyátalában sem­mit. “ Ezt hittük magunk is, habár nem ezt kí­vántuk, mert semmiben sem vagyunk barátai az absolut eszméknek, s eleve nem utasítunk vissza emberi dolgokban minden transactiót. No, de az év lefolyt, évszakok váltogatták egymást, de Róma nem változott semmit, s az idén is azt feleli a rendíthetlen főpap, a­mit tavaly. Semmit sem tesz hozzá, semmit sem von vissza belőle. Elég magas helyről jönek e szavak, elég ün­nepélyesek, hogy czélszerű­nek lássuk idézni: „a­mi a fosztogatókkal való alkudozást illeti, monda Antonelli bíbornok, abba nem elegyedünk soha. Csak ismételhetem, hogy e téren lehetet­len minden alkudozás , bármi fenntartásokkal terjesztessenek elő, bármily kímélettel vegyék körül, mihelyt elfogadjuk, oly színben fogunk feltűnni, mintha szentesítenek. A pápa, fölemel­tetése, és a bibornokok kineveztetésök alkalmá­val esküvel kötelezik magukat, hogy az egyház birtokaiból semmit sem engednek át. A szent atya tehát ily engedményt tenni nem fog; egy conclave­­nak sem volna rá joga,hogy tegye; egy uj pápa sem tehetné; századról századra utána következő utódainak sem lesz szabad ezt tenniök.“ Habár, mint megjegyeztetik, e nyilatkozat a legnyugodtabb hangon történt, lehetetlen többet nem látnunk benne egyszerű visszautasításnál. Nem tagadjuk, hogy van e magatartásban bizo­nyos nemesség, e beszédben bizonyos nagyság , de ki ne látná, hogy egy év óta a­helyett, hogy az alkudozási eszmék tért nyertek volna, még veszítenek ? Mert tavai még csak a jelenről voló szó, az idén már a jövőre sem adnak reményt, íme az egyház függetlensége! Nemcsak hogy világi uralmának fenntartását aláveti minden­nemű ilyen beavatkozásnak, hanem önnön maga is rabja földbirtokainak. A bibornok szavaiból ítélve, mintha az egyházi terület azon módon hullott volna le az égből, a minő most, vagy a minő ezelőtt pár évvel volt, délről, keletről, éj­szakról, nyugatról az evangéliumban megirt ha­tárokkal , minek soha sem volt kezdete, soha sem ment keresztül változáson, s vége sem lesz soha. Nincs egyéb hátra, mint megsemmisítni a történetet, a világ és egyház történetét. Számtalanszor el volt már mondva az ily po­litika, vagy az ily theologia gyászos következ­ménye az egyházra nézve, mely ily módon egy anyagi tény és geographiai fekvés minden vál­­tozandóságainak alá lesz vetve. S a bibornok semminemű formában nem akar alkudozni. Ez oly békétlenül fogadta Ausztria és Spanyolor­szág kiegyenlítési javaslatát, mint Francziaor­szág sürgetéseit. A spanyol követnek kijelenté, hogy nemcsak mostani területének az összes ha­talmak által való biztosításába bele nem egye­zik, hanem óvást tenne minden oly szerződés ellen, mely megkülönböztetné a biztosított terü­letet a nem biztosítottól, így a római udvar nem ad semminemű nyílást a kiegyenlítésre — s saját szempontjára állván, értjük is magatartását. A pápai kormány jobban szereti a nyílt ellenséget a kétséges jóakarók­nál , s feleletei tulajdonkép kevesebb gyűlöletet árulnak el támadói iránt, mint azok iránt, kik capitulatiót tanácsolnak neki. Bennünket nem lepett meg a római miniszter változhatatlansága, s az újabban közzétett ró­mai levelezés. Midőn a tavasi követ értekezni akart a bibornokkal, ez váltig azt ismétli: „mi nem állunk azon szempontra“, a­mi lehetetlenné ten minden vitát. A mostani franczia követ ügyes tapintattal kerülé az argumentatiót, de így is előre lehetett látni a választ. Lavalette úr ezt írja: „A bibornok egészen nyugodt hangja annyival rendithetlenebb eltökélést árult el, mi­vel oly eszmekörből vétettek az okok, melyek fölött vitatkozni nem lehet.“ Nincs miért titkolni, s nem kell félnünk a sza­vaktól : vannak igazságos, legitim ügyek, melyek csak forradalmi úton valósíthatók.És Olaszor­szág fölszabadítása is ez ügyek közé tartozott és tartozik még. Mikor Olaszország idegen ural­kodás alatt volt, soha sem értettük, miért kíván­ják az olaszok nevében, hogy ez idegen hatalom szabadelmű engedményeket tegyen, melyeket re­formoknak neveztek. Minden alku lehetetlen volt. Az olaszok nem azt kívánták Ausztriától, hogy alkotmányos legyen, hanem hogy menjen ki. A gyűlölködésből,mely kiengesztelhetlenségét annyi és oly folytonos tényekben mutatá ki, látni való volt, hogy csak forradalom és háború között le­het választás. Lombardia felé tehát világos a megoldás, nem ily világos a római oldalon, ezt elismerjük annyival inkább, mivel ebben a mo­rális erő hatalmát is elismerjük. Ismételjük, hogy korántsem hibáztatjuk a kiengesztelődésre tett lépéseket; helyes volt megkísérleni, ha nem egyébért, már csak sikeretlenségek bebizonyu­­lásáért is. De várjon itt is, a morális téren, le­hetséges-e a kiengesztelődés ? Francziaország követe úgy vélekedik, hogy „a pápai kormányt előbb utóbb kényszerítni fogják az események az érzelmek teréről a józan észére menni át, s a politika elvégre kénytelen ez utóbbi szempont­ból tekinteni az emberi dolgok természetes fo­lyamát. A kérdés az, vájjon a pápai kormány az olasz félszigeten az újabb rendhez való viszo­nyaiban folyvást azon hajthatatlansággal akarja­­­ tartani magát, mely első kötelessége és legel­­ta a kormányt, hogy a birodalom pénzé­ből 200,000 forintot fordítson a víz által károsult országok és királyságok szűköl­­ködőinek rögtöni felsegélésére.. A csehek és lengyelek felismerték a pillulát, a jó­tékonyságot a kormányra meg az ország­­gyűlési választmányokra akarták bízni, s Gyskra­ur indítványának ellene szavaztak.

Next