Pesti Napló, 1862. december (13. évfolyam, 3843-3862. szám)

1862-12-03 / 3844. szám

278 3844 13 ik évi folyam Szerkesztési iroda : Fereneddk tér* 7-ik n&m , l-s8 emelet. « Up szellemi részét illető minden közlemény E 1 a d Ó • h i V 8 t a 1 ! I Előfizetési föltételek : a sz erkesztőséghez Inteni, Ferepcn­ek terje 7-dik iE&m földszint I Vidékre, postán : Helyben, h&zho* hordva i Bénáén tetten levelek csak rsmért kezektől 16- 4 Up anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadte körüli Félévre . . . . 10 írt 50 kr. a. é. gadtatnak el, panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendtek, t­vnegyedre • • 1­6 irt 86 kr. a. é. Szerda, dec. 3.1862. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 njkr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Magán vita 6 hasábos petit-sor 36 njkr. Előfizethetni „PESTI NAPLÓ“ december -februári évnegyedre 5 forint 25 krajczárral, decemberi—martiusi 4 hóra 1 forint. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST., december 2 1862. (Fk) Nem tudom, vájjon a „P. Hirnök" F. jegyű fémünk­atársa a „logikátlan fe­jek“ vagy „az irgalmatlan financier“ek közé soroz-e engem, vagy tán mind a két czimmel egyszerre akart-e megtisz­telni? Nem is töröm rajta a fejemet. Gőthe szavait : „wo Begriffe fehlen, da stellt ein Wort zur rechten Zeit sich ein“, a pole­­miára alkalmazva, így lehetne módosíta­­ni : a­hol érvek hiányoznak, ott jó szol­gálatot tesz egy kis­­ udvariatlanság. Azonban sajnálom — nem­­ örülök rajta, hogy ez udvariatlanságot nem viszonoz­hatom egyébbel, mint annak kinyilatkoz­tatásával, hogy nálamnál tán senki nem méltányolja inkább F.ur érdemeit hazánk tudományos irodalma körül, és hogy — az én nézetem szerint — az évek halad­tával sem az ő logikája, sem financziai tu­dománya csorbát nem szenvedett, hisz különben szóba sem állanék vele. Hanem van egy, a­mi iránt F. ur múlt szombati vezérczikke némi kételyt támasztott ben­nem, és ez mind az ő, mind a „P. Hírnök“ — conservativ iránya! A bankügyről van szó! F. ur azt mond­ja, hogy velem, ki még örülnék rajta ha a bankszerződés ez ülésszak alatt létre nem jöne, nem foghat kezet; ő épen az ellenkezőt szeretné, mert honnan vennék különben 2 év alatt azt a 232 milliót,me­lyet a banknak vissza kell fizetnünk, mi­után az 1860-as kölcsön is ily roszul si­került ? A banktól megtagadjuk a 80 mil­liótól járó 1,600,000 kamatot, és nem veszszük észre, hogy ez­által 97 millió adósságba vernék az államot, a­mi 6­7 millió forint évi kamatot igényelne; tehát nem marad egyéb választás, mint a bank­tól, habár 2% kamat mellett is, elfogadni azt a 80 milliónyi kölcsönt. Ha ezt a „Pesti Napló“ mondja, szinte hallom, mint kiált ránk a „Hírnök“ : „Ti demokraták, radikálisok , freimaurerek, tehát úgy tüntetitek elő az osztrák biro­dalmat, mintha már minden segédforrása megernyedt volna, mintha létele potom 2—300 milliótól függne, mintha e tál len­cséért kénytelen volna 10—15 évre áruba bocsátani becses bankszabadalmát, és auf Gnade und Ungnade megadni ma­gát a nemzeti bank részvényeseinek, ti de­mokraták, radikálisok“ ... da capo alfine. Mert valóban, ha F.­ur okoskodása ál­lana, ha csakúgy nem volna egyéb vá­lasztás, mint vagy a banktól elfogadni ama kölcsönt, vagy pedig oly államköl­­csönt kötni, melynek sikerülését F. ur az 1860-ki tapasztalás után kétségesnek tart­ja, és m­ely legjobb esetben is évenkint 6 —7 millió kamatteherbe kerülne, akkor egyedül a bank nagylelkűségének köszön­hetjük, ha ez mindjárt 4 vagy 5%-ot nem kíván, mert az állam még akkor is meg­takarítana évenként 2—3 milliót. Ily nagylelkűségre pedig a „demokrata“ la­pok véleménye szerint még sem szorult az ausztriai birodalom! Hagyjuk azonban egyelőre érintetlenül F.­ur idézett állításainak helyességét; tegyük fel, hogy azok egytől egyig ala­posak és megc­áfolhatlanok. De még ak­kor is azt kell kérdenünk, nem egyol­­dalú-e F. úr felfogása, és nem ütközik-e össze a méltányosság igényeivel? Ha két ember valami szerződésre akar lépni, mél­tányos-e csak az egyik szerződő félre nézve várható előnyöket fejtegetni, s nem kell-e azt is szemügyre venni, mennyit nyer a m­á­s­i­k, és olyan e az alku, hogy ez a másik fél mellette fennállhat vagy sem? A mi esetünkre alkalmazva, csak azzal kell-e törődnünk, vájjon mennyiben előnyös a bankszerződés, illetőleg a 80 milliónyi kölcsön az államra nézve, és nem kell-e egyszersmind azt is kérdeni: ér-e valamit és mennyit ér a bankszab­a­dalom, melyet az állam ajánl, a bankra nézve? Mert közönséges fogalmak szerint az, a­ki nemcsak méltányos alkut kíván, hanem másnak szorult helyzetét követe­léseinek túlfeszítésére használja fel, uzsorás, és azt nem hihetjük, hogy F. ur ilynemű alkunak szószólója akarna lenni. Oly tapasztalt financziernek, a­milyen F. ur, bizonyosan nem mondunk újat, midőn azt állítjuk, hogy egy jegybank­­szabadalom értéke azon jegymennyiség­től függ, melyet a bank é­r c­z­­­e­d­e­­zés nélkül tarthat forgalomban. Az osztrák bank­szerződés e fedezetlen jegy forgalom m­­imumát 200 millióban állapítja , tehát ezen 200 milliónak jöve­­delmezésétől függ az osztrák bankszabada­lom értéke. Ha már most ebből 80 millió kamat nélkül adatik kölcsön az ál­lamnak, marad még 120 millió, melytől a­ bank — méltányosak akarunk lenni, és átlagosan csak 4 Va %-os kamatozást fel­tenni — évenkint kerek számban 5 Va millió forintot húz; ezen évenkinti 5 Va millió képezi tehát a bankszabadalom ér­tékének minimumát még akkor is, ha a 80 millió kamat nélkül kölcsö­­nöztetik az államnak. Vájjon nem eléggé értékes adomány-e ez ?! Igen helyesen jegyzi meg egy jeles nemzetgazdász, hogy egy jegybankszaba­dalom értéke a fedezetlen (itt mindig azt értjük, hogy nemes érctek­kel nem fe­dezett) jegyeknek ne relatív, hanem absolut mennyiségétől függ, azaz nem attól, hogy a fedezetlen jegyek mennyi­sége miképen aránylik a fedezettekéhez, hanem általában attól, hogy mily összeg foroghat fedezetlen jegyekben. A kis ge­­rai bank péld., melyre mindössze 2­5­ mil­lió fizettetett be, és melynek % részt, azaz 10 milliót érezczel kell fedeznie, még mindig előnyös vállalat, ámbár nem is egészen 1 millió adathatik ki fedezetlen jegyekben, és ki állíthatná, hogy az osz­trák nemzeti bank nem volna eléggé fé­nyes vállalat, midőn — az államnak adan­dó kölcsön leszámítása után — 120 mil­lióig emelheti fedezetlen jegyeinek meny­­nyiségét ?! Az persze nem tagadható, hogy a bank­ra nézve még előnyösebb volna az, ha nemcsak e 120 milliótól húzna 40 %-ot, hanem még az államnak kölcsönzött 80 milliótól is 2 %-ot húzhatna, hanem in­nen aztán a magamféle „logikátlan fej“ azt következtethetné, hogy a bank még okosabban cselekednék, ha mindjárt 3 vagy 4 %-ot, vagy átalában annyit köve­telne, hogy az & feltételei és a sols mik mellett az állam másnemű kölcsönt létesíthetne, legfölebb némi kis különbség maradna! A három csoportban (1819, 1852 és 1855-ben) kibocsátott 150,000 bankrész­vény a bankalapot 110,250,000 ftra emelte, melynek 5 %-os kamatja körülbelül 5­/5 millió, tehát ezen alap 5 %-os kamatja egyedül a fent említett 120 millió fedezetlen jegymennyiség 4 VaVo-es kamatjáb­ól majdnem teljesen fedeztetik, és min­den további nyereség fölös­ osztaléknak marad meg. E tiszta nyereség a pénzügy­­miniszter által egyre másra 10,187,000 forinttal számíttatott fel. Tegyük föl, hogy ez összeg nem emelkedik (pedig va­­lósannű, hogy emelkedni fog), és vonjuk le azt az 1,600,000 frtot, mely a 80 mill­ó 2 %-os kamatját képviseli, akkor a fennmara­dó 8,587,000 frt — mint 110 milliónyi alaptőke kamata — még mindig majdnem nyolcz százalékot tesz, vajjon nem elegendő-e ily jövedelmezés, és mél­tányos-e az államra még 1,600,000 frtnyi kamatterhet róni, hogy a bank részvé­nyesei 8% helyett 9,­ %-nél többet húz­hassanak. A kérdés tehát, igénytelen nézetünk szerint, így áll: el kell-e fogadni a bank bármily követelését is, hacsak azon érv szól mellette, hogy más után még kemé­nyebb feltételeknek kellene magunkat alá­vetni, azaz a bank minden tekintet nélkül diktálhatj­a-e a feltételeket, vagy pedig csak addig kell-e menni az enged­ményekben, hogy a bank vállalat közönsé­ges és méltányos fogalmak szerint a részvé­nyesekre nézve jutalmazó vállalat legyen de ne tovább ? Nincs-e a banknak más kötelessége, mint az állam szorult hely­zetét lehetség szerint kizsákmányolni, és ennek pénzügyi bajaiból hasznot me­ríteni ? A dolog ezen oldalát F. úr nem érin­tette, és ez az, mit conservativ laptól meg nem foghatunk; épen az ilyennek e kér­désben óvakodni kellene az egyoldalú­ságtól, főleg oly egyoldalúságtól, mely az államot ily kedvezőtlen helyzetben tün­teti elő. Itt egyelőre megállapodunk, néhány további megjegyzést holnapra tartván fenn magunknak. Ily fontos tárgyban, és ily ellenféllel szemben, a vitát minél alaposabban szeretnők folytatni. F.­ur helyreigazíthatja tévedéseinket, de lega­lább könnyelműségről vagy felületesség­ről ne vádoljon. Mai czikkünk befejezéséül csak egy kis történetkét szeretnénk még elmonda­ni. Hol volt, hol nem volt, volt egy ál­­lam, melynek kormánya pénzbőség hijá­­­­val vagy pénzhiány bőségében lévén, vasutainak és bányáinak eladására ha­­t­­ározta magát. Egy franczia társulat­­ aránylag olcsó vételárt ajánlott, ama­i kormány habozott. Dec­ember 30 -án­­ távirati sürgöny érkezik Párisból , oly tartalommal, hogy ha az alku a Sylvesz­­terét tizenkettedik órájáig meg nem kötte­tik, a vevő visszalép. Már most nyakra fő­re elfogadtattak a franczia társulat feltéte­lei, mert a pénzre szükség volt. Nem em­lékezik-e történetesen F.­ur azon benyo­másra, melyet ez all.u létrejötte tett, és nem tapasztalta-e akkor, hogy a közvéle­mény épenséggel nem találja menthető­nek, ha egy kormány — a pillanatnyi szükség hatalma alatt — magánérdekek által, népeire nézve nyomasztó alku elfo­gadására kényszeritteti magát ? ! -a. A magyar tud. akadémia dec. 1-én tartott ülésében T­r­e­f­o­r­t Ágoston tar­tott igen érdekes előadást ily czím alatt: „A társadalom tudománya s Riedl munkái.“ Mit ért értekező a társadalom tudománya alatt, kifejté a következő bevezetésben : „Ha a középkori állapotokat korunk viszonyaival hasonlítjuk össze, úgy talál­juk, hogy a középkor egyik lényeges megkülönböztető jelleme a particu- l­a r i s m u s. A középkor nem ismert a vallás és egyház körén kívül általános eszméket és intézményeket, nem ismert se jogot, se szabadságot, se állampolgársá­got ; de azok helyett találunk a középkor­ban jogokat, szabadságokat és rendeket, nemeseket, papokat, polgárokat, paraszto­kat. S már ennél fogva is a középkori ki­rályságnak is másnak kellett lennie, mint az újkor királysága; a király nem volt sou­­verain se a római jog, se az új államjog értelmében, hanem főleg a nemesek el­seje volt. Jellemző e tekintetben a ma­gyar államjogban a jus resistendi, valamint az arragoniai alkotmány hasonló irányú rendelvényei. A király, mint az államnak Il©m Sz©mj5lyo»xt3jo7 _xLe fó­L^pvffipl/­jo. nem birt se nagy pénzforrásokkal, se állan­dó sereggel, tehát maga az állam hatáskö­re is szűk korlátok közé volt szorítva; nem avatkozott száznemű magán viszo­nyokba, melyeket az újkori állam min­denhatóságából kifolyt szervezések ál­tal elkeserít. Ilyen egyszerű , feudális középkori államból fejlődött ki azon bá­mulatos államszerkezet, melyben az em­berek a szabadság legnagyobb mérté­keit élvezik, melynek elérésére az embe­riség eddig képesnek mutatkozik, s­ér­tem az angol államot. Más országokban a középkori állam szinte ilyen átalakulási iránynyal bírt, de a fejedelmek a geogra­­phiai helyzetet, a népfajok hajlamait, s fő­leg a külön rendek egymásközti súrló­dásait felhasználva, a régi világ hagyomá­nyai nyomán lassanként előállíták a ró­mai imperium példájára azon absolutis­must, melylyel a legembertelenebb for­mák közt találkozunk II. Fülöp alatt Spanyolországban, a humánusabb for­mák közt XIV. Lajos alatt Francziaor­­szágban , melyből az európai continens véres forradalmak, s az időnként divato­zó constitutionalismus daczára sem tud kibontakozni, s melyet épen Francziaor­szágban az 1789-ki forradalom, és főleg a két Napóleon, a legmagasabb fokra tud­tak fejleszteni. — Ha tekintjük a mosta­ni franczia államot, s a franczia nép szo­kását, mely szerint mindent az államtól vár s folytonos államgyámság alatt élni, minden érdekeit az államra bízni, vé­delmét a társadalom ellenségei ellen nem saját erélyétől, hanem csupán az állam hatalmától remény sem szereti attól kell ta­ranunk, hogy az évek folya­ma meg fogja szülni vagy azon caesaris­­must, mely a római népnek oly nyomo­rult végét, s a római állam teljes szétbom­lását idézte elő, vagy a socialismust, mely az egyéni szabadságot végképen megsem­misítené, s az emberiséget merő felsőbb állatisággá sülyesztené le. De valamint a növényzet világában, úgy az erkölcsi vi­lágban is gondoskodva van arról, hogy a fák ne nőhessenek az égig. Az európai emberiségben az anyagi, valamint a szel­lemi erőnek oly nagy kincse rejlik, hogy a legégetőbb veszély végperezében bizo­nyosan fel fog ébredni benne az a szel­lem, mely őt más utakra fogja átterelni.“ „De mielőtt a tett emberei — kiket én magam is tisztelek, s kik a néptömegnek a cultus egyedüli herosai — e nagy m­un­kát véghez fogják vinni, a tudománynak ki kell fejteni az eszméket, s ki kell jelöl­nie az utakat, mert a tett emberei, bármi nagy lángé­szszel bírnak, mindenütt s min­denkor csak az eszmék napszámosai, gyak­ran öntudattal, legtöbb esetben öntudat­lanul s akaratuk ellen. Ily körülmények közt a tudomány igen jelentékeny vív­mányának kell tekintenünk, hogy a társa­dalom és az állam fogalmait egymástól elválasztani, s mindeniknek külön hatás­körét körülvonalazni tudta. Az állam nem azonos a társadalommal. E megkülönböztetés pedig nem valami tu­dományos mesterfogás , nem valamely leleményes ész szüleménye a tudományos világ időtöltésére, hogy a társadalmi vi­szonyokat kényelmesebben elem­ezhesse, s abból deductiókat csinálhasson. A fo­galmak e tisztázása practicus horderejű, mert minél világosabban látjuk a határ­­vonalt a t­ársadalom és az állam közt, an­nál jobban fogjuk magunkat védhetni a közigazgatás kicsapongásai ellen, annál éberebb szemmel fogjuk őrizni egyéni szabadságunkat a vallás, a család köré­ben, valamint nem fogjuk engedni, hogy tehetségeink kifejlődésében és használa­tában s társadalmi viszonyaink rendezé­sében az állam mindenhatósága által gá­­toltassunk.“ „A fogalmak e tisztázásával keletkezett természetesen egy új tudomány, mellék­képe az államtudománynak, a társada­lom tudománya. E tudomány ép annyira fontos , mint uj, s mostanáig még tökéletlen, mert tulajdonkép csak a neve kész, minden egyéb csak töredék, csak anyag, melyből a jövő nemzedékek fognak teljes tudományt alkotni.“ „Egyik szellemdús német iró, ki ez irányban foglalkozik — Riehl.“ Értekező ez okból Riehl miunkáinak ismerte­tésére tér által. E szellemdús ismertetést a „Budapesti Szem­lében, hol Trefort értekezése meg fog jelenni, találja meg majdan az olvasó. Az értekezés azon részének ismertetésére azonban, mely a magyar társadalom képét adja, addig is vissza fogunk térni. Most még csak annyit, hogy az akadémiai nagy­gyűlés 1863. évi január közép­én tartatik, ilyképen : január 11-én megjelenési nap a vidé­ki tagoknak ; január 12 én és 13 án nagygyűlés, 14-kén igazgatósági ülés, 15-én nyilvános köz-Ülot. A. 1/lUgmisuaud­ báró Jüanés Ta *lnök, Csengery A., Pauler, Pólya, Szalay L. és Toldy Ferencz rr. tt. készítik. Úgy hiszszük, a közülés egyik főtárgya lesz Lonovics József tiszt. tag emlékbeszéde Majláth György volt igazg. tag felett. Egy nevezetes új könyv megjelenését adjuk tudtára olvasóinknak örömteljes meglepetéssel. A könyv czime : Galan­­tai gr. Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, I. köt. 1582—1623. bg Eszterházy Páltól. Íme, az ősz diplomata, ki hazájá­hoz való szeretetét annyiszor tanusitá, ki legközelebbről is oly képtárt ajándékozott az országnak, minőt csak ő adhat, mert első rendű képtárakat nem lehetne vásá­rolnunk, ha millióink is volnának; hanyatló kora végnapjait is nemzetének kivánja áldozni, s mit főuraink közül oly kevés tesz, a magyar tudományosság napszá­mosai közé áll, hogy egy becses tör­ténelmi monographiával gazdagítsa iro­dalmunkat. Művét, mely három nagy kö­­te­től s egy füzet műmellékletből fog ál­­lani, unokáinak ajánlja, kiknek egyike, a leendő herczeg, nem rég oly élénk érde­keltség kíséretében vett részt hitelintéze­tünk közgyűlésében. Az előszót is uno­káihoz intézi, melyet egész terjedelmében közlünk : „Midőn ezzel gróf Eszterházy Miklós nádornak családi levéltáromban őrzött irományait közre bocsátván, a korabeli hazai történetíráshoz némi adalékkal járulók, s a hálaadatos kegyelet adóját róvom le azon ős iránt, kinek családunk legki­vált köszönheti emelkedését; mindenek felett azt veszem czélba, hogy nektek, édes unokáim, a religiótól áthatott, a lojalitástól lángoló kalauzt a politikai élet pályáján, az övéiért és utódaikért híven gondoskodó családfő-példányt adjak keze­tekbe. Miklós nádor szerény körből indult ki a pályára; mindig éber buzgalom , lankadatlan munkásság s ritka szellem, műveltség és kedé­lyesség által az ország első dynastái közt vivott ki­állást magának; s midőn a tanácsteremben és a harezmesen szerzett érdemeit készséggel megis­merte a korona, egyszersmind a nemzet szabad választása által az ország főpolczára jutott. Ősünk­nek kimutatni a helyet, mely őt a nemzet életé­ben illeti, a történetírás feladata; példáját kö­vetni, magatokat hozzá mindig méltóknak bizo­nyítani, parancsolja nektek a religió, a trón, a magyar haza,Miklósunknak ezen egy hármas ma­gasztos vezércsillaga, parancsolja az atyáitoktól öröklött becsületérzés, s háládat legszentebb kö­telessége. Vegyétek a nagyatya áldását.“ E kegyeletes előszó kevesebbet igér, mint a mennyit a szerző teljesít. Eszter­házy Miklós irományait nem pusztán, fel­dolgozás nélkül vesszük itt. Egy rendsze­res munka áll előttünk, mely közepet­­ tart az életirat és korrajz, a kritikailag rendezett okmánytár és elbeszélő tör­éne­lem között. E munkában sokat nyer a tör­ténelem irodalma. A harminc­éves háború históriája csak most készül , mióta a müncheni, de legkivált mióta a simancasi levéltár kincseit birjuk. Magyarország­nak tetemes része volt e háborúban, ezen részről alig tudnak valamit a külföldi tör­ténetírók , pedig nevezetes adalékokat nyújt ehez Kemény önéletírása, Szalárdi krónikái, és főleg a kis-martoni levéltár kincsei, melyeket herczeg Eszterházy Pál ősének életirásában íme közzétett. Ezen ősről mondja a becsületes politikai ellen­fél, Kemény János, az erdélyi fejedelem: j.Egy időben élének e három nagy ma­gyarok: Bethlen Gábor, Pázmány Péter­, Eszterházy Miklós, kiknek esmeretekben voltam, köztök nagy dolgokban forogván nevekedtem. De jaj adut hagyatánk árvátul országostól, nemzetestől ! . . . . Eszterházy Miklós igen eszes , módos, authoritativus jó magyar , nemzetét és annak szabadságát szerető hasznos em­ber vala." Ezen ős nemcsak egyike volt a kor legjelesb politikai képességeinek, hanem hatalmas magyar író is egyszers­mind, ki mindjárt Pázmán mellett állt. De nem folytatjuk tovább, mert nem is­mertetni akartuk e jeles munkát, csak megjelenését üdvözleni, és köszönetünket nyilvánítani a szerzőnek, a magyar nem­zetiség és tudományo­ság nevében. A görög figy. Az „Opinion Nationale“ november 29-ről úgy értesül, hogy a pétervári kabinet felvilágosításo­kat kévetett a franczia kormánytól az iránt, mi­lyen magatartást szándékozik fölvenni a görög­­országi ügyek­ és Angliának ide vonatkozó mes­terkedései (menées) irányában. Oroszország — mint mondják — tudtára adta volna a tuilleriák kabinetjének, hogy azon eset­ben, ha ez utóbbi nem volna hajlandó Alfred hy jelöltsége ellen nyilatkozni , ő egyedül is tilta­kozni fog, még­pedig erélyesen, ezen trónjelölt­ség ellen. Másfelől Gros báró, a Londonban lévő franczia nagykövet, Párisba egy sürgönyt kül­dött, a­mely körülményes részleteket foglal ma­gában a Palmerston-kabinet eljárásáról, s azon nyomásról, melyet e kabinet mindenképen iparkodik gya­korolni a görög nemzetre, hogy ez utóbbit óhajtásai és nagyra­­vágyása betöltésére bírja. Ezen sürgöny olvasása — a „Palais Royal“ lapja szerint — nagy benyomást tett a franczia kor­mányra. E két tény s azok kivételes fontossága miatt —■ végzi az „Op. Nat.“ — rendkívüli cabinetta­­nács fog tartatni holnap (nov. 30-kan) Com­­p­­­é­g­n­e-ben, a császár elnöklete alatt, oly czélból, hogy újra megvizsgálja a kérdést, an­nak Francziaország érdekével és méltóságával való legbensőbb viszonyaiban, és hogy végleges határozatra tökéllje magát az ez­úttal követendő eljárás iránt. Jellemző, hogy az „Opin. Nat.“ ezen közlemé­nyét nyomban követi egy másik, mely így hang­zik : „A t o u 1 o n i révben lévő több hajó pa­rancsot kapott, fegyverkezzék fel gyorsan, hogy a legelső jeladásra készen legyenek Görögor­szág felé indulni.“ A „France“ az orosz fővárosból úgy értesül, hogy ott igen élénk benyomást tett Alfred hg kijelöltetése a görög trónra. Ha ezen jelöltség diadalmaskodni találna , Gorcsakoff bg — a „France“ levelei szerint — minden tekin­télye mellett bajosan bírná lecsil­apítani a kedé­lyeket, melyek fel vannak hevülve azon gondolat ellen, hogy egy angol herczeget lássanak Görög­ország királyává lenni, valamint azon következ­mények ellen, a­melyek az érintett tényből a keleti kérdésre hárulhatnának. A „France“ egyszersmind kötve hisz az an­gol lapok tagadásainak az iránt, mintha az an­gol hajóhadat egy corvettel se szaporították vol­na s akarnák szaporítani a görög partokon. Szem­tanuk az ellenkezőt bizonyítják, s név szerint Syra és Patra 8-ból a­z angol hajók ott létét jelentik. Fennakad továbbá a „France“ azon is, hogy noha a londoni lapok csak legközelebb erősítet­ték, miszerint Alfred herczegnek soha esze ágában sem volt Korfuba utazni; most eg­y csevegő telegramra Cadix-ból kibeszéli , hogy ő herczegsége épen elhagyta Gibraltárt, s A­­­­g­­­r felé vette útját. „Mit keres Angolország fia a mi afrikai gyarmatunk békés fővárosában ? — kérdi a „France.“ — Micsoda érdek vonja őt oda ? Mif­éle mulatságokat akar ott keresni ? Mi­csoda nagy kérdések megoldását reménye ott feltalálni ?“ A „France“ nem bátorkodik e kérdésekre fe­lelni, de annyit mégis megjegyez, hogy Algír, ha szinte nem esik is egyenesen útjába a herczeg séfé­nek , mégis igen jó közvetítő pont, vagy ideigle­nes állomás lehet Gribaltar közt, mely már angol birtok, és Korfu közt, mely azzá készül lenni. A „France“ úgy hiszi,hogy Alfred­ig nem fog soká időzni Algírban. Végül azzal vigasztalja magát a „France“ egy kissé, hogy az ifjú angol hg trónjelöltsége az id. görög kormány több tagjának helyeslését bírja ugyan, azonban mégsem látszik,mintha tökéletes egyetértés volna e tárgyban a hivatalos kö­rökben. A „Patr­e“-nak azt írják Londonból, hogy ott a görög telep legbefolyásosabb, s A­l­f­r­é­d hg trónjelöltségéhez szító tagjai indítása folytán egy nagy lakoma van készülőben, melyre meg van­nak hiva lord Palmerston, J. Russel, h­a valamennyi minisztertársaik, továbbá a lord­­- major és az alsó ház legelőkelőbb tagjai. Az utóbbiak nagyobb részt elfogadták a meghívást.

Next