Pesti Napló, 1863. április (14. évfolyam, 3939-3963. szám)
1863-04-22 / 3956. szám
91-3956 14-ik évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva , félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. é. Szerda, apr. 22.1863. Hirdetmények dija : 7 hasábos petit-sor egyszer fürdetésnél 7 ty kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 uj Kr. Pest, apr. 2. 1863. (Fk) Előre látható lévén, hogy Oroszország — suaviter in modo, fortitor in re — az apr. 12-ki ukázra való hivatkozással nagy udvariasan vissza fogja utasítani a három hatalmasság sürgönyeit, minden ajkon most az a kérdés lebeg : mi fog aztán történni ? A felelet nehéz is, nem is. Nehéz, ha a távolabb lehetőségeket is tekintetbe akarnók venni, és a végkimenetelre nézve valami prognoszicont kockáztatni, de nem nehéz, ha arról van szó, ami Oroszország visszautasítását közvetlenül követendi. Ujjmutatásul szolgálhat itt néhány , jó forrásból eredő adat, mely a legközelebbi múlt eseményeire vonatkozik. Tény ugyanis, hogy Metternichig Bécsben létekor Francziaországnak oly messzire menő terveit leplezte le, melyek az osztrák kabinetet úgyszólván elkábitották. Rechberg gróf majdnem szédelgéssel pillantott fel azon magaslatra, melyre Napoleon az osztrák politikát magával felakarta hurczolni. A zavar nem csekély volt, és azon nyilatkozattal végződött, hogy a franczia császár tervei oly roppant terjedelműek,hogy azokat érett megfontolás tárgyává kell tenni, hogy azonban Lengyelországban ez alatt patakokban foly a vér, és hogy a lengyelek érdekében gyorsan legalább valamit tenni kell, így keletkeztek azon, jóformán halvány sürgönyök, melyek két vagy három nap előtt nyújtattak át Sz.Pétervárott. A visszautasító feleletre Francziaország természetesen meg fogja újítani előbbi indítványait, és miután ezeknek lényegére nézve eddig még komoly szóváltás sem történt, miután a Bécs és Pária közt e téren létező ellentétek szabatos körvonalakban még ki sem léptek, és így kiegyenlíttetésekről még sokkal kevésbé lehet szó: új, hosszadalmas diplomatiai alkudozás az, amire a legközelebbi jövőben készülnünk kell, sokkal hosszadalmasabbra annál, mely a három sürgöny útnak indulását megelőzte. Ezen alkudozások számára a különböző érdekelt felek máris összehordják az anyagot, és a sajtó ez alkalommal is a diplomatia csatáját képezi. Egyfelől a titkos lengyel comité azon kiáltványát tette közzé, melyben kijelenti, hogy a lengyelek nemcsak az amnestiáról nem akarnak tudni, hanem átalában semmit sem hajlandók elfogadni Oroszország kezéből, mert teljes önállóságuk — magyarán mondva az Oroszországtól elszakadás — mellett küzdenek, tehát körülbelül a mellett, ami hallomás szerint Napóleon császár lengyel politikájának is velejét képezi. Másfelől azon közlönyök, melyek Oroszország részén állanak, azon felötlő tüneményt láttatják, hogy nem helyzik magukat ellentétbe a közvéleménynyel, mely unisono mondta ki az amnestia és az eddigi sóit disant reformok elégtelenségét, hanem ez elégtelenséget részükről is bevallván , Lengyelország „autonómiája“ mellett buzgólkodnak, de nem Oroszországtól elszakadás, hanem „egy szabadelvű alkotmányos oroszországgali egyesülés“ útján. A „Nord“ e tekintetben formaszerű programmot készített, vagy — helyesebben — az osztrák februári alkotmányt vette kölcsön. Lengyel-, Finnországnak stb. tartományi gyűléseket akar adni, ezeknek succusát pedig egy orosz reichsrathban gyűjteni egybe, mely két házból állana, és az egész birodalom nevében gyakorolná az alkotmányos jogokat stb. Nem kutatjuk, vájjon a „Nord“ által választott minta oly kielégítő eredményeket szolgáltatott-e eddig, melyek Oroszországot utánzásra buzdíthatnák, — azzal sem törődünk, vájjon általában Oroszországra alkalmazható-e oly kormányrendszer, amilyent a „Nord“ indítványoz, csak azt a tényt akartuk megállapítani, hogy az orosz kormány hajlandónak látszik az április 12-diki ukáz engedményeinél tovább is menni, és hogy — valamint a minapi sürgönyöket az említett ukáz által megelőzte — úgy talán meg fogja előzni a diplomatia további lépéseit az iménti említettekhez hasonló új engedményekkel. Anglia, Francziaország és Ausztria ezentúli alkudozásai tehát főleg két „megoldási mód“ körül fognak forogni; egyik a varsói titkos comité, a másik pediga Nord, illetőleg az ezt inspiráló orosz kormányférfiak programmja. A vita főleg Ausztria és Francziaország közt fog folyni, mert Anglia végre ahhoz fogja magát alkalmazni, amire nézve e két hatalom egyezkedni tudott. Főkérdés tehát : vájjon e programmód melyikét fogja Ausztria elfogadhatónak tartani ? A Nord-é mindenesetre csábító az oszrák államférfiakra nézve, mert ki ki szereti azt az idegen gyermeket, ki a magáénak szakasztott mása. Hanem itt nem homályos érzelmekről, hanem fontos érdekekről van szó, miket higgadtan kell szemügyre venni. Akkor pedig az osztrák kormánynak először is be kell látnia, hogy az ő fő czélja — a lengyel forradalom lecsillapítása — ez után nehezen, későn, vagy épen nem érhető el. Az orosz birodalomnak oly modoni szervezése, amilyent a Nord tervez, éveket igénylő munka, és a lengyelek ily puszta „kilátásért“ valóban nem teendik le a fegyvert. De még akkor is, ha a szóban álló terv tüstént valósítható volna, nem hihető, hogy a lengyelek a nyújtott engedményekkel meg fognak elégedni. Az autonómia azon mértéke közt, melyben például Galliczia részesül, és a közt, melyet a varsói comité Orosz-Lengyelország számára igényel, mégis igen tetemes különbség van. Ha az oroszok minden várakozás és az eddigi tapasztalásokból merített valószínűség ellenére rögtön valami roppant győzelmet vívnának ki , olyant, mely nemcsak egy ponton semmisíti meg a fölkelést, hanem annak gyökerét irtja ki minden ágakkal együtt , akkor, meglehet, hogy a lengyelek az ily mérsékelt autonómiát elfogadnák , de csak azért, hogy a küzdelmet a csatatérről az ülésterembe vigyék át, és a legrövidebb idő múlva ismét ott volnának, ahol félév előtt voltak, az engedmények visszavétele, új elnyomatás és új forradalom. Ha pedig Lengyelország orosz szuverainitása alatt a lengyelek kívonatai legalább megközelítő mértékét élveznék a szabadságnak és önállóságnak, tehát jóval többet, mint amennyi Ausztria lengyel alattvalóinak jut, akkor — úgy hiszszük, ez sem oly combinatio, mely Ausztriára nézve nagyon kívánatos volna, miként ezt már a minap fejtegettük. A Nord programmja tehát Ausztriára nézve legfeljebb csalétek, melyet ez — reméljük — érintetlenül fog hagyni. Minél többet gondolkodunk e tárgy felett, annál inkább szilárdul meg bennünk azon meggyőződés, hogy Ausztriára nézve a lengyel kérdésnek csak egy előnyös megoldása képzelhető, az, melyet e napokban megjelöltünk: a franczia eszmének elfogadása, hanem egyszersmind Ausztria érdekébeni értékesítése. E körül fog forogni a legközelebbi jövőben várható diplomatiai vita, és ámbár távolról sem merjük azt állítani, hogy az általunk pártolt eszme győzelme biztosítottnak, vagy akárcsak valószínűnek mondható , mégis legalább lehetségesnek tartjuk, hogy a birodalom érdekeinek higgadt megfontolása túlsúlyt fog nyerni egy letűnt kor politikai hagyományai felett, nyilatkozik Erdély a reichsrathba küldést illetőleg ? Általában, úgymond, nagy súlyt fektetnek itt Schaguna báró közreműködésére. Az országgyűlést az „O. P.“ szerint még e hónap vége felé kihirdetik. Azonban még nem bizonyos: Kolozsvárit lesz-e vagy Szebenben. A „Don. Ztung“ egyik közelebbi számában újra meg újra visszatér a jogfolytonosság elvének vitatására. Elismeri annak bizonyos tekintetben hasznos voltát, de, úgymond, absolut érvényességre nem tarthat számot. Meg kell egyeztetni az állam fenntartása elvével. Felhívja a „Don Ziung“ az ellenzéket, hogy a tényeket is méltányolja valahára, ne csak a jogokat. Bécsi dolgok. A „Lloyd“ után a „Presse“ is közli, hogy a magyar udvari kanczelláriában, az alkanczellár elnöklete alatt, sajtórendszabály fölött tanácskoznak Magyarország részére. Azt is mondják, hogy e sajtószabályok, amennyire lehet, a 48-as magyar sajtótörvényhez közelítenek, másfelől meg a német-szláv koronaországok számára készített új sajtótörvényből is átvesznek annyit, amennyi csak a magyar viszonyokkal összefér. A 48-as sajtótörvény visszaállítását azért tartják lehetetlennek, mivel az esküdtszék a provisorius rendszerbe nem illik bele, aztán meg igen általánosnak, mindenesetre ki nem terjedőnek tartják azon törvényeket a journalistikára nézve. Azonban — az idéztük források szerint — a m. udvari kancelláriának ezen szándéka is nagy akadályra talál. Az ideiglenes sajtórendszabálylyal megszűnnék a katonai hatóság eljárása sajtóügyekben, ami bizonyos körökben aggodalomra ad okot. Másfelől meg a királyi curiának octrogált törvény alapján kellene felebbviteli törvényszékképen járni el, a mi viszont Pesten nem tetszik. Az erdélyi dolgokat illetőleg, a „N. Nachr.“ szerint, döntő körökben leginkább azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy Prouiemoria a pestmiskolczi vasút érdekében. I. Midőn 1848-ban Széchenyi István gróf az országgyűlés elé terjeszté a hazai közlekedési ügyekről irt javaslatát, azon meggyőződését fejezé ki a nagybecsű mű zársoraiban, hogy „hazánk, saját fekvése, kedvező alkata s kimerithetlen terményi kincsforrásai miatt, melyek ugyan még kifejletten veszteglenek, többet várhat a közlekedések létrehozásától, mint bármely más ország; mert mi a természet kedvezései által hivatva vagyunk az emberi ipar majd minden ágait meghonosítani e változatos fekvésű hazában, hol minden, mi anyag, meg van, csak a szellem nem fejlődött még ki.“ A sors, mely az anyag gazdagságát, a productív természeti erők bőségét árasztá a hazára, éveken át mostoha volt magához a nemzethez. Innen az anyag túlhalmozottsága mellett a paralizált tevékenységű szellem. Innen az eredmény, mely mialatt örömben s boldogságban áldozatokat mutat fel, a nemzet anyag gazdagságán mégsem tüntet fel helyrehozhatlan csorbát. A legnagyobb magyar fentebb idézett meggyőződése nem egy nap műve, s nem is emphemer érdekek képviselése. Országos szempontok szülték azt, hogy mélységéből s elvitázhatlan nyomósságából idők jártával se veszítsen. Van-e valaki e hazában, kinek eszébe ne jusson Felső-Magyarország akkor, midőn az emberi ipar majd minden ágainak meghonosításáról hallja idéztetni hazájának egyik legnagyobb fiát? Van-e valaki a róna alföldön bár, ki a felvidékre ne gondoljon, valahányszor az anyagi fejlődés hátramaradásának okain s szemmel látható tényén méltó joggal borul el a lélek ? S végre van-e valaki, ki forrón ne óhajtana akadálytalan iparos, gazdasági s közlekedési kifejlődést azon felvidékeknek, melyek nem egyszer védték meg s tartották fenn a magyarságot alkotmányharczaiban és úgy, mint a török ár ellen ? Fényesen felelt erre az 1848-diki országgyűlés, midőn Felső-Magyarország anyagi kincsforrásainak kifejtése körül buzgólkodva, elfogadta Széchenyi gróf azon indítványát, hogy Pestről, mint központból, a felvidék népes városait érintőleg, vaspálya vezettessék Miskolczon át Kassáig, s onnan köttessék össze Gallicziával s az éjszakkal, mely évszázadokon át nemcsak a hegyaljai boroknak, de legfőbb kiviteli czikkeinknek hálás piacza volt. (Közlekedési Javaslat. I. 57. 1.) Népet felemelni s nemesíteni, valamint egy ország segélyforrásait áldást hozó bőségben kifejteni, alig lehet sikeresebb módon, mint teljes előnyű közlekedési rendszer létrehozása által, mely az érdekek támogató szövetségét az emberek kölcsönös érintkezése által szilárdítsa. Hazánk közlekedési rendszerében egy ily tulajdonságú sugár azon vonal, mely Pestről kiindulva Miskolczon s Kassán át nyomulna Tarnówig. Talán elég is lenne a közlekedési Javaslatra, s a Magyar Országos Gazdasági Egyesület vasúti memorandumára hivatkozni, talán elég lenne reámutatni azon vidékekre, városokra, megyékre, melyeknek egyhangú nyilatkozatai, homogén érdekei országos szükségként állítják elénk a pest-miskolczi vaspálya kiépítését, a vonal kijelölt irányú folytatásának egyidejű elhatározásával , hogy fel legyünk a tüzetes tárgyalásoktól mentve. Én nem hiszem. Az anyagi téren az érdekek néha csaknem rohamos sebességgel változnak vagy cserélnek helyet, s így nem lehetnek már termesztőknél fogva sem kedvezők egyes vélemény örök változhatlan kultusának. És itt rejlik szüksége az időközi elfogulatlan vizsgálódásnak , itt rejlik szüksége annak, hogy vizsgáljuk meg, minő uj tényezők állanak a sorompók közt, minő módosulások alapján állott elő uj viszony s ebből uj szükség, mert különben vesztegmaradásunk készakaratos süketség lenne kiáltó szükségek előtt, s még úgy is járhatnánk, hogy változott viszonyok daczára is és azt védnék, mit maga lángeszű teremtője is bizonyos feltételekhez kötött. Például az eszék-fiumei vaspályaterv ma már életszükség, holott az ellen 1848 előtt Széchenyi maga is agitált. Anyagi érdekek terén soha sem árt a nagy világosság s összevető, bíráló, bárha nem a legkimélőbb, de őszinteségben találó vizsgálódás, különösen akkor, midőn megyék s megyék életkérdésüknek tekintik a fenforgó tárgyat, s inkább érdeklődnek annak legkisebb részletei, mint önmagukkal meghasonlott programm-kovácsok ábrándozásai iránt. Különösen áll pedig e tétel a pest-miskolczi vaspálya ügyében, mely iránt nem csak Borsod, Gömör déli s keleti része, Szepes, Torna, Abaúj, Sáros, Zemplén, Szabolcs északi része, Ung és Bereg megyék — hanem már eddig tényezőkül elismert jónevű társulatok is érdeklődnek, értvén a Sz. István kőszénbányatársulatot s a tiszai szabadalmazott vasúttársaságot, gróf Károlyi Ede concessiója csak azért nem jöhetvén szóba, mert azt a pest-miskolczi vaspálya központi bizottmánya megmásihatlanul átruházta s az illető társulatra átruházni kívánta. Néhány nappal ezelőtt említést tevén a pest-miskolczi vaspályáról, megemlékeztünk a pest- losonczi tervről is, s nyilatkozatunkból azt lehetett kivenni, hogy mi a két hazai vállalatot párhuzamba vonjuk, súlyt fektetve a pest-miskolczi pályatervre akkor, midőn a pest-losonczinak az előbbivel összevetve, csak alárendelt szerepet tulajdonítottunk. Az érdekek rátartóbbak a legelkényeztetettebb hajadonoknál is, s akkor is sértve érzik magukat, ha rokon, bár de nem azonos érdekek árnyait látják. Midőn én a pest-miskolczi és losonczi pályatervekről azon ígérettel emlékeztem, hogy az egyik vonal országos előnyeiről tüzetesebben szólani fogok, nem volt célom a pest-losonczi tervezet értékét csökkenteni, bárha annak országos vonali minőségét semmiesetre sem ismerhettem akkor, midőn a pest-miskolczi tervtől ezen minőséget az egeket verő bornírtság vádja nélkül meg nem tagadhattam. Én ki akartam emelni a pest-miskolczi pálya országos fontosságát, mely nem praejudikál a Szent István-kőszénbánya - társulat lelkes szándékának az osztrák vasúti törvények tettleg érvényben álló rendelkezése szerint „bánya-vaspályát“ építeni a roppant gazdagságú kőszéntelepekhez, sőt azt hittem, hogy mindenki előtt egyengetve lesz a két irány fusiója iránti nézet, ha emitt a roppant bánya érdeket, amott az országos vonal fontosságát s egész felső vidék érdekeit felismeri, s mindkét társulat a fusió alapjául egyedül szolgáló szilárd biztosítékot bír majd felmutatni. Voltak akik nem így fogták fel felszólalásunkat. Ezen urakat fel kell mindjárt előzőleg világosítanunk. Mi azt hittük, mert fájdalom a gyakorlati tapasztalás naponkint igy győz meg , hogy a pest-miskolczi vaspályatársulatnak sem hevernek még milliói készen a Wertheim ládában, s hogy ezekkel a szent István bányatársulat sem elég szerencsés dicsekedni, hanem mig amannál Zichy Ferencz gróf összeköttetései, szakügyessége, elismert pénztekintélye és erélyessége, ugyszinte a felsővidék részvéte kilátásba helyezik rövid idő múlva a tőkék összefolyását, azalatt emennél a társulat egyik lelkes igazgatója Havas, k. tanácsos ur s maga a társulat szintén előszerzendik a szükségelt tőkét, addig pedig lehet arról publicistailag szóltani, hogy a pest-miskolczi vaspálya országos fontosságú s hogy a sz. István bányatársulat bányajövedelmezőségi kilátásai is bízvást gyarapodnának, ha a kisebb érdek a nagyobbhoz simulna. Mindaddig, míg a pénz kérdése el nincs döntve — gondoltuk — lehet az ügy érdemleges vitatásába, a párhuzamozásba bocsátkozni, s valódi érdekekre szállítani le a kissé merészebb vágyó érdekeket. A „Pester Lloyd“ f. hó 17-ről szóló számában azonban azon meglepő hírt olvassuk, hogy „a pest-losonczi vonalon már májusban meg fog kezdődni az építés, mert ez ideig a kisajátítások s bizottsági hátralevő munkák be lesznek fejezve , s az építésnek semminemű pénzbeli nehézségek nem állják útját.“ Szívünkből kivánunk sükert az építéshez ! Megvalljuk, hogy nekünk alapos skrupulusaink voltak az építés ily korai megkezdése iránt, és pedig azért 1-er , mert 21 mértföldnyi vaspálya vonalra 18 milliót igényelvén a szent István bányatársulat, Európa ezen egyik legdrágább vonalának építési megkezdése, 2-ér , t, 1 engedély kikötése szerint a társulati alapszabályok helybenhagyásától s a kibocsátandó társulati részvények 30 százlék névleges értékének befizetésétől függött, amennyiben részvények csak így bocsáttathatnak ki, s 3-ot, mert a vasúti törvények értelmében a politikai vizsgáló bizottságnak is fel kell tárni a vonalt, s csak ennek bizonyítványa után kezdődhetik meg az építés. A fentebbi hir azt sejteti velünk, hogy a szent István bányatársulat nemcsak pénzzel rendelkezik a quantum satis, hanem a törvényes kellékeknek is eleget tett, s így az építésnek se pénzbeli, se törvényes akadályok nem állanak ellen. Minthogy azonban a miskolczi vonal országos fontosságát maga a kőszénbányatársulat is elismeri — daczára a fentebbi körülménynek — nem tartjuk feleslegesnek ezen vonal előnyeit kiemelni, s reflectálni egyszersmind a pest-losonczira, bizonyítani óhajtván, hogy mig a pest-miskolczi vonal országos érdekeket elégít ki, a losonczi — járjon bár mozdonya akár ez évben — széles bányaérdekek előmozdítására van főleg hivatva, s ha már nem lenne készen a nagy pénzmennyiség, (!!) eszélyesebb lenne, a pest-miskolczi vonalnak engedve az elsőbbséget, beérni oly vonallal, mely Hatvantól a kőszénbányáig vezetve, ugyanazon eredményt idézné elő, mint a 18 milliós pest-losonczi vasút. REVICZKY SZEVER: Jelenségek a lengyel ügyben A „Pays“ s utána a „Constitutionnel" azt jelentik, hogy a szentpétervári kabinethez intézett franczia sürgönyt Montebello hg apr. 17-én reggel közlötte Gorcsakoff herczeggel, s hogy az angol és osztrák sürgönyöket szintén a is nap kellett közölni az illető nagyköveteknek. Ellenben a „France“ úgy tudja, hogy a franczia jegyzék (mert Lagueronniére úr lapja jegyzékről beszél) 18-kán való átadandó, az angol és osztrák jegyzékek pedig csak 20-án vagy 21-én. Ez utóbbi verzió szerint tehát a három nagyhatalom egyetértéséből le kellene vonni az egyszerrességet, aminek szinte van némi fontossága, habár a „France“ hozzáteszi, hogy a dolog a három hatalom pétervári képviselőinek megegyezése folytán történik ily renddel. A „France“ egyébiránt megjegyzi, hogy a hatalmak még soha nem tettek így ki magukért, mint jelenleg. Az 1831-diki felkelés után is váltottak ugyan sürgönyök a londoni és pétervári kabinetek közt, azonban Nesselrode fennhéjázó feleletei után semmi sem háboríta többé az orosz czárokat a lengyel tartományok feltétlen birtokában. A júliusi kormány csupán azért tett valamit, hogy lelkiismeretét salválja, de a dolog érdemében, úgy látszik, el volt határozva, a csupa platonikus tiltakozással beérni. „Ellenben Európa mostani intervenciója — teszi hozzá a „France“ — semmi módon nem azon jellemmel bír, s kell, hogy komolyabb sikerre hivatottnak tűnjék fel.“ — A „France“ magán értesítéseket kapott Stockholmból április 12-ről, s jóllehet azokban a lengyel ügy egy szóval sincs említve, azok után, mik a legutóbbi tudósításokban Svédországra vonatkozólag olvashatók valának, e rovat alá kell soroznunk, annyival inkább, mert azon tudósításokat maga Laguéronniére úr lapja is nagy érdekűeknek mondja „a mostani körülmények közt.“ A „France“ közleménye így hangzik : „Néhány hóval ezelőtt a svéd kormány egy bizottmányt küldött ki a végre, hogy Svédország hajóhadainak és tengeri védműveinek újjászervezését tanulmányozza. E bizottmány elvégezte munkáját, s megállapította,hogy késedelem nélkül vértes hajókat kell építeni azon fémlemezes fregatté mintájára, melyre 1861-ben a költséget megszavazta az országgyűlés. Ugyanazon bizottmány egy sereg katonai és tengerészeti intézkedéseket tett javaslatba, amelyek elfogadtattak. „Azt állítják, hogy a stockholmi kabinet legközelebb elhatározta, hogy ezen intézkedések közül többeket, melyek csak meglehetős távol eső határidőben valának foganatosítandók, legközelebb életbe fog léptetni. Ezek közt említik a carlscronai kikötőre vonatkozókat. E tengeri művet, mely az ország legfontosabb hadi kikötője, oly kárba fogják tenni, hogy magába fogadhassa nemcsak a svéd hajóhadat, hanem azon hajórajokat is, melyeket oda küldeniük a többi hatalmaknak érdekükben állhatna. Ezen hajórajok feltalálandják ott az eszközöket a maguk kijavítására és élelemmel ellátására. Ezenkívül, hogy az ország vértes hajóhada gyorsabban fel legyen állítva, elhatározták, hogy