Pesti Napló, 1863. augusztus (14. évfolyam, 4039-4062. szám)

1863-08-04 / 4041. szám

176-4041 14. évf folyam. Kedd, aug. 4.1863. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7-ik szám, 1-ső emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva s félévre . . . . 10 frt 50 kr o. é. Évnegyedre . . . 5 frt 25 kr o. é. Hirdetmények dij­a: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sör 25 ujkr. Előfizetés ft .,Pesti Napló“-ra aug.—septemb. 2 hóra 3 ft 50 kr. aug.—októberi 14 évre 5 ft 25 kr. aug.—d­ecemb. 5 hóra 8 ft 30 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala Pest, aug. 3. 1803. (Fk) Azon pillanatban, midőn a berlini „Kreuzzeitung“ azt fejtegeti, hogy Orosz­ország egy maga Poroszországra nézve se nem elégséges, se nem biztos szövet­ségestárs, hogy tehát a berlini­­kabinet­nek Ausztria és Anglia felé kell­ közeled­­nie (Francziaországról nincs szó!) ezen pillanatban Párisban egy röpirat jelent meg, melynek czime : l’Empereur, la Pologne et TEurope“, melynek azon­ban igy kellene czimeztetnie : „l'Empe­­reur, la Pologne et­­ la Prusse“, mert a szóban álló irat velejét azon szakasz ké­pezi, mely Poroszországról szól, és mely­nek súlypontját e mondat képezi : „Po­roszországnak ki kell lépnie eddigi kétes helyzetéből; a három hatalmasságnak tud­nia kell, várjon ő velek jár-e Poroszor­szág, vagy pedig Oroszországgal.“ Ezen „aut-aut“ választ képez egyfelől a „Kreuzzeutg“ azon indítványára, mely szerint Poroszországnak , a­nélkül hogy Oroszországot cserben hagyná, Angliával és Ausztriával kel­lene szövetkeznie, de másfelől választ azon porosz ajánlatra is, miszerint a len­gyel ügyet az öt nagy hatalmasság érte­kezlete által el kellene dönteni. A „Kreuzzeitung“ indítványára már a minap szóltunk, kimutatván, hogy an­nak valósítására semmi kilátás nincsen. De ennél még tovább is mehetünk, azt állítván, hogy még akkor is, ha valósít­ható, ez indítvány csak súlyosbítaná a helyzetet, a­helyett, hogy könnyítene raj­ta. Tegyük fel, hogy Poroszországnak sikerülne, a­nélkül, hogy Oroszországnak hátat fordítana, a „Kreuzzeitung“ tervét valósítani, és mintegy hidat képezni a czár és Ausztria s Anglia közt: mit je­lentene ez? Nem egyebet, mint Franczia­­ország elszigeltetését! Ismételjük, hogy ennek sikerülése valószínűtlen, nemcsak az egymással egyesítendő hatalmak vi­szonyainál, hanem m­ég annál fogva is, hogy Napóleon az ellene irányzott koali­­tió létrejöttét mindenkor gátolni töreke­dett, és hogy e tekintetben mindannyi­szor czélt is ért. De, föltéve, hogy az el­szigetelés sikerülne, ez, természetesen, csak a kormányokra vonatkoznék. Fran­­cziaország a kormányok szövetségé­ből kizáratnék, de ki hinné, hogy Na­póleon akkor más szövetségest ne ke­resne, és hogy azon szövetséges, mely­nek keze után ő aztán nyúlna, nem vol­na a­­ forradalom ? Kiki tudja, hogy ez azon hátsó ajtócska, melyet III. Na­póleon mindig szemmel tart, és melynek kulcsát Napoleon herczeg őrzi, egyedül azért, mert koronás bátyjának ama kime­netre még valamikor szüksége lehetne. A franczia császár akkor kénytelen vol­na va-banque-ot játszani, és ki ne látná, hogy Európa akkor Chariboisból Scyl­­iába esnék, és sokkal vérebb háborút kel­lene viselnie, mint a­mely most a lengyel ügy alkalmából fenyeget ? Azt mondják erre a „Kreuzzeu­g“ em­berei, nogy a négy nagyhatalomnak csak lesz elég ereje, még a forradalommal egyesült Francziaországot is legyőzni. — Nem vitatkozunk e felett, de kiki át fog­ja látni, hogy ha ez lehetséges, a siker első előfeltétele az, hogy a négy nagyha­talom szövetsége szilárd, és minden kö­rülmények közt kitartó legyen. Lehet-e ezt állítani ? Ki hiszi, hogy Anglia oly térszeri háborúnak, melynél rémítőbbet a világ még nem látott, hogy Ausztria el­­láthatlan veszélyeknek tenné ki magát a semmiért ? Mi érdeke van Oroszor­szágnak abban, hogy Napóleon a trónról letaszíttassék, vagy hogy Anglia legje­lentékenyebb vetélytársa, Francziaország hatalma megtöressék, és hogy a britt kor­mány ekként szabad kezet nyerjen, kele­ten Oroszország útját állani ? Nem kell-e attól tartani, hogy minden perez szülhet­ne­ egy-egy csábító alkalmat, mely a küz­dők egyikét másikát Francziaország ol­dala mellé tereli, és a négyes szövetséget felbontja? Az új franczia császárság meg­buktatása a porosz és más országbeli re­­jtetló kivonatában állhat, de e császárság már­is oly mély gyökeret vert Európá­ban, hogy az összes világrész földjének veszélyes megrázkódtatása nélkül lehe­tetlen azt onnan kiszakítani, így vagyunk azon tervvel, mely Fran­­cziaország kizárásával a négy nagyhata­lom egyesítésére van irányozva. De, ha — a porosz kormány indítvá­­nya szerint — Francziaország nem záratik ki, ha az öt nagyhatalom egye­sítése képezi a porosz törekvések czélját? Erre csak egyetlen példa idézésével felelünk. Poroszország közvetítő állása Oroszország és a nyugat közt, ily esetben nagyon hasonlítana ahhoz, melyet Ausz­tria foglalt el 1854-ben, és mely azzal végződött, hogy e hatalom Oroszország halálos gyűlöletét vonta magára, és Fran­cziaország szívességéből három évvel a párisi békekötés után Lombardiát el­vesz­tette. A lengyel kérdés taliter qualiter „rendeztetnék“, a mint 1856-ban a ke­letit „rendezték“, de helyébe lépne a porosz kérdés, a mint a keleti he­lyébe az olasz lépett. A fentemlített sugalmazott franczia röp­irat, habár utólag defavoyáltatnék is, vé­leményünk szerint, komoly intés Porosz­­országhoz. E lapok egyik minapi bécsi levelében e­mlítve volt, miszerint Ausz­triától egyelőre nem kívánnának többet, minthogy Oroszország felé szolgáló hatá­rait őrizze, és hogy Poroszországot ugyan­erre akarják bírni. A félhivatalos röpirat hasonlót mond. Francziaország (ez irat szerint) egyelőre tartózkodnál a harcz színhelyét, közép Európába tenni át, ha­nem csak azt kívánná, hogy Oroszország nyugati határai szorosan őriztessenek, a­mi Ausztriának és­­ Poroszországnak feladata. Természetes, hogy ez alatt nem az őrizés eddigi módja értetik, melynél fogva a porosz kormány tulajdonképen csak segéde volt Oroszországnak, hanem oly katonai felállítás, mely Oroszországot arra kényszeríti, hogy a porosz és osz­trák haderővel hasonló jelentőségű oroszt állítson szembe és mely Oroszországot minden nyugati diversióban gátolná. Akar-e Poroszország erre rá állani vagy sem ? ez azon kathegorikus kérdés, melyet a franczia röpirat Poroszország­hoz intéz, és melyet a Jena és Friedland - ra való hivatkozás által nagyon érthetően illustrál. Meglehet, hogy e kérdés nem sokára hivatalos alakban ismételtetni fog, és akkor Bismark úrnak felelni kellene rá. Francziaország ezzel oly keveset kö­vetel Poroszországtól, hogy e kivonatát alkalmasint Anglia is támogatná, mely­nek közvéleménye a febr. 8-ki conven­­tió óta amúgyis fel van izgatva a porosz kormány ellen. Sőt Anglia már azon ok­ból is gyámolítandja e kívonatot, mert ennek teljesítésében kezességet látna azon veszély ellen, hogy a lengyel háború árát Napóleon császár elvégre Porországtól hajthatná be. Ha a porosz kormány ma a nyugati hatalmakkal kezet fog, de nem mint közvetítő és „Allerweltsfreund“, ha­nem a végre, hogy Oroszországra nyo­mást gyakoroljon, akkor megszűnnék azon fő ok, mely Angliát eddigelé oly bi­zalmatlanná teszi Francziaország és az általa óhajtott háború irányában. Vájjon lehetséges­­, hogy Poroszor­szág Bismark úr alatt i­­­y politikát kö­vessen ? az persze más kérdés, de vájjon Bismark azon egyetlen egy államférfi-e, a­ki Poroszország külügyeinek vezetésé­re képesítve volna ? ’ Berlin, aug. 1-jén. Az első benyomás gyakran csal. Midőn Gorcsakoff válasziratait a közzé­tétel perezében olvastuk, úgy tetszik, hogy e diplomatát ismert ügyessége cser­ben hagyta. Igen sok gunyorral gyanúsítá Ausztriát, igen arczátlanul dobta, bár meg nem nevezve, a Napoleonidák szeme közé azt a vádat, hogy ők szítják az emigratio által a lengyel forradalmat, igen kegyet­len őszinteséggel tüntette ki, mily nevet­ségesnek tartja Russel lord rögeszméi­nek, a fegyverszünetnek, javaslatba hoza­talát, holott csak a lázadás erélyes elnyo­másáról, csak a feltétlen alávetésről le­het szó. Miután pedig mind a három nagyha­talom kormányának épen azt mondta el, a­mi legingerlőbb, egyszersmind határo­zottan tudtul adá nekik, hogy esze ágában sincs a conferentia tartását elfogadni, azonban nem bánja, ha a régi lengyel bi­rodalomból osztozott hatalmak, a közös belügyek rendezésének ürügye alatt, a szent szövetséget fölélesztik, s homlokot formálnak azok ellen, kik az európai ér­dekek miatt az eredménynyel elégületle­­nek leendőnek. Tehát Gorcsakoff arra ajánlkozik, mi, ha kivihető volna, Angliáról nem is szól­va, Francziaországot a lengyel ügyben vagy minden befolyásból kizárná, vagy egy új szent szövetségi háborúval fenye­getné, s azt tagadta meg, mit, ha elvileg elfogadott volna, biztos lehet­ az iránt, hogy a húzás-halasztásra teljes ürügye van, és hogy a nyugati diplomatia lelki­ismeretét megnyugtathatja, bármi végle­tes kötelezettség nélkül. Mert az csakugyan nem látszik hihető­nek, hogy a hat pont megoldást szerez­hessen, és a conferentiának — a kivihet­­len fegyverszünet nélkül — más ered­ménye lehessen, mint Oroszország az iránti megnyugtatása, hogy a jövő ta­vaszig háborítás nélkül fordíthatja egész erejét a forradalom elnyomására, s akkor a bevégzett tény jogánál fogva felesleges­nek nyilatkoztathatja azon barátságos eszmecserét is, melyet conferentiának ne­veztek vala el azok, kik a háborútól irtóz­tak, de a lengyel ügy iránti teljes rész­­vétlenség vádját röstelték. Valóban, a nyugati hatalmak a confe­rentia alakulása, helye, illetékessége fe­lőli előleges vitáik által kezébe adták Gorcsakoffnak a húzás-halasztást. Eszme­cserékkel, apró sakkhúzásokkal tölthette volna az időt, míg azélbeállván, a lengye­leket akadály nélkül rombolható. A nyuga­ti diplomatáknak pedig, a reputatión ejtett sebekért, meghagyhatá írül azt a mentsé­get, hogy ők kényszerítő szabályokhoz nyúlni, sőt a háborút is koc­káztatni ké­szek lettek volna, ha a czár nem mutat hajlékonyságot engedélyekre, s ha az idő nem tünteti ki a lengyel fölkelés erőtlen­ségét. Ezt a ravasz, simulékony, kijátszó tak­tikát várta a v­ilág Gorcsakofftól. S a helyett mit kapott olvasmányul? Egy gúnyos, vádló, ingerlő, s mindent visszautasító okmányt, mely tán nincs annyi gőggel írva, mint a minőt Miklós czár fejezett volna ki, ha például az osz­­trolenkai csata után Lajos Fülöp a len­gyel kérdést diplomatiai értekezletre át­tétetni javasolta volna, de viszont aligha tanúsít kevesebb önérzetet, mit aztán a megrendelt nagy ujonczozás még maga­sabbra fokoz. Pedig nem azon Oroszországot illeti meg ez a hang, ez a modor, mely az Al- Duna vonalán Omer basa ellen folyvást csatákat vesztett, mely flottájának elsül­­lyesztését, az almai és inkermanni kudar­­czokat, a sebastopoli kikötő és erődök megsemmisítését, a Feketetenger neutra­­lizáltatását tűrni volt kénytelen, s mely keblében decompositionalis elemekkel bir, mely kilencz év óta az európai viszo­nyokra határozó befolyást nem gyako­rolhatott, melynek financziája bomlott, s hadi ereje öt hónap alatt nem volt képes egy guerilla-harczot elnyomni. Hisz, a mit Gorcsakoff most jön a há­rom nagyhatalom oly kiméletes, oly sze­líd és óvatos jegyzékeivel szemben : az Mencsikoff históriai emlékű kabátjának felöltése; az lenézés, az provocatio, az sa­ját erejének túlbecsülése, s vagy az ellen­fél szilárd akaratának, vagy képességé­nek kétségbevonása. Ily balfogás nem is eredhetett ravasz és előrelátó diplomatától. Alkalmasint Gorcsakovkra tukmáltatott a gőgös orosz aristocratiai és katonai párt által, mely a múltat a jelennel összeté­vesztve, csak azon párisi békékre emlék­szik, melyek Elbával, Szent-Helenával és a restauratióval függnek össze. Alkal­masint a pétervári reichsrabh azon tagjai sugallták a válasziratot, kik Világosvá­ron 23 ezer fegyvert tétettek le, és a­kiknek Ausztria történetéből a legpregnán­sabb mozzanatként az tűnt fel, hogy Mik­lós czár komoly nyilatkozatára rögtön a porosz-osztrák háború helyett az olmützi conferentia rendezteték. Gorcsakoff, ha alkalmatlan nyomás alatt nincs, nem tehete oly lépést, mely­nek múlhatlan következése a három ha­talom szövetségének megalakulása, egy identicus vagy collectiv jegyzék, még pedig az ultimátum veszélyes sajátságai­val ellátva; sőt tán egy vagy két tenger­part blokk­ozása is , nem is említve a gal­­licziai határszéleken történendő seregösz­­pontosítást. Innen benyomás, melyet Gör­cs a k­o­f­f válasza, megjelenése után pár napig, a közönségben előidézett. Még azok is, kik a három hatalom mér­­­séklettségét nagynak, s harezvágyát rend­kívül csekélynek képzelték, nem nyom­­haták el azon félelmeket, ha az orosz­e provocatio valami gyors és erélyes lé­pésre vezethet, mely a pétervári politika bölcseségét nagy mértékben compromit­­tálhatja. Rechberg grófnak Londonba és Pá­riába küldött julius 19-ei sürgönye, mely többnyire az orosz gyanúsítások elleni mentegetőzés volt, ha nem is nyilatko­zatai, de legalább gyors megjelenése ál­tal arra mutatott, mintha csakugyan va­lami nagy, valami döntő lépés forogna szóban az orosz arrogantia fékezésére. De a napok egymásután teltek, s a ret­tegett vagy epedve várt visszatorlásnak semmi nyoma. Az oroszszal polemizáló hatalmak mind kevesebb kedvet látszanak mutatni a diplomatiai toll meghegyezésére, s annál kevésb­é más fegyver élesítésére. Mind inkább világosságra derül, hogy Páris és London még alkalmatlanabbnak találná az idén a lengyel ügybe komolyan vegyülni, mint Pétervár az ily beleve­­gyülést visszautasítani. Ebből aztán az foly, hogy ha most veszszük kezünkbe Gorcsakoff válasz­iratait, őszintén be kell vallanunk, hogy tévedtünk, midőn az orosz diplomata el­járásában a bölcseség kiváló nyo­maira nem találtunk. Valóban, ezen okmányok a három ha­talom helyzetének mély ismeretéből szár­maztak, s a merészség, mely a kimélyte­­len hangban és a nyers visszautasításban mutatkozik, nem vakmerőség, nem koc­­­káztatás, hanem avatottság, belátás, s a nehézségeknek, melyekkel a három hata­lom küzd, teljes felfogása. Nem hiszszük ugyan, a­mit Berlinben sokan kétségtelennek tartanak, hogy t. i. Gorcsakoff mostani eljárása a nyugati hatalmak politjainak nemcsak teljes re­­cognoscirozása volt, hanem egy megnyert nagy diplomatiai csata is. Nem hiszszük — a­mit itt remélnek — hogy a lengyel forradalom peripetiái Oroszországnak alkalmat fognak nyúj­tani azon visszavonult és dicsőségtelen helyzetből, mely a párisi béke után részé­ül jutott, gyorsan ki­vergődni , s régi befolyásának és dicskörének egész fényé­ben lépni föl ismét a történelem szín­padjára. Mi nem hiszszük, hogy a folyó és a jövő év a nyugati hatalmak irányában számos és keserves deceptiókat készítsen , de attól végtére is tartani lehet, hogy a len­gyelek nagyon roszul számítottak, ha forradalmuk sikerére nevezetes ténye­zőként jegyezték be a rokonszenvet, mely­­lyel a nyugat kiséri egy hős nemzet és egy üldözött vallás szenvedéseit. KEMÉNY ZSIGMOND: Bécsi dolgok. . Még eleve nem él a trienti püspök hi­res pásztori körlevele a protestánsok el­len a közönség emlékezetében — írja a „N. Nachr. “ — s ime a püspök egy új anathemát bocsátott ki. Július 24-kén kiadott pásztori levelében megtilta hí­veinek a „Messagiere di Rovereto“ olvasá­sát.“ „Az ily tilalom, jegyzi meg az idéz­tük lap, más országban, Tirolon kívül, csak igen hathatós reclame fogna lenni a lap mellett. Tirolban egy ily interdictum­­nak valóban az lehet eredménye, hogy a nevezett lapot nem olvassák, s megbukik, a­nélkül, hogy az áll­am bármely törvé­nye ellen vétett volna.“ Bezzeg ha most a reichsrath együtt élne, mi jó alkalom volna dr. Schindler úrnak újabb inter­­pellatióra. Ad vocem interpelláló ! Hát az előbbi interpellate dolga, a trienti püspök előb­bi pásztori levelét illetőleg, miben van ? Tudjuk, hogy ez ügyben felvilágosí­tást kért az igazságügyi miniszter dr. Haszlwanter tiroli államügyésztől. Az adott felvilágosítást — írja a „Voss. Ztg“ insbrucki tudósítója — nem­­talál­ták kielégítőnek. Dr. Hanszlwanter újabb utasítást kapott, melyben meghagyták neki, ha igaz, hogy indokolja, miért nem találta a pásztori levél illető helyeit sér­tőknek. A főállamügyész valószínűleg vonakodni fog a püspök ellen föllépni, s ha odautasítják, hogy a vádiratot nyújtsa be, le fog mondani. Mondják, hogy már 1861-ben sem találta többé összeférhető­­nek a hivatalban maradását lelkiismere­tével, s már akkor kérte, hogy nyugdí­jazzák, vagy tegyék át egy időre a fő­törvényszékhez, míg a vallásegység kér­dése megoldatik. úgy látszik, az érintett ügy még ér­dekes internelatiókra fog alkalmat utal­­a reichsrath uraknak.­­ A reichsrath urak most szünetelnek. Mondják, ezalatt készül a staatsrathban a büntető eljárási javaslat. E körülmény alkalmat szolgáltat a „Presse“nek azon megjegyzésre, hogy a minisztérium és ál­lamtanács közötti tárgyalások folyamát kellene egyszerűsíteni, s nem a reichs­­rathét. Azt a hírt, mintha a kormány az egye­sületi jog iránt törvényjavaslatot szándé­­dékoznék előterjeszteni, alaptalannak mondják. A „Wanderer“ ismerteti az erdélyi magyarok és székelyek felterjesztését. Ennek benyújtásával, mint tudjuk, Haynald püspök, gróf Mikó és báró­­ Kemény Ferencz voltak megbízva. Az „Österreichische“ szerint az erdélyi kan­­czellárnak adták által. Gr. Mikót és b. Keményt magán kihallgatáson fogadta ő Felsége. E kihallgatások meglehetősen sokáig tartottak. A „N. Nachr.“ szebeni levelezője jel­lemzi a szász és román követeket. „A po­litikai különbség — úgymond — a szá­szok és magyarok közt abban áll főleg, hogy a magyar szónokok fajuk közvéle­ményét követik, míg a szászoknál sok esetben épen az ellenkező viszony áll. Ezek — ritka kivételekkel ■— a momen­tán kormánypolitikához állanak, több napi­lap pé­dája szerint, szeretvén az erő­sebbel, hatalmasabbal tartani. Annak meg­ítélésében, mely részre hajlik a momen­tán győzelem, finom értelemmel és kö­rültekintő előérzettel birnak, míg a ma­gyar büszke önérzettel marad elvei mel­lett, ha tudja is, hogy e merev ragaszko­dás ártalmas reá nézve. Ez természetes eredménye az aristokrata jellemnek,mely­ből jókora adag van az utolsó magyar parasztban is. De csalódás volna azt hin­ni, hogy a szászoknál nincs aristokratia. A szász aristokratia a papokból és hiva­­t­anokokból kerül ki. Sokkal erősebb el­lenszenvet mutatnak ezek a mesallianceok iránt, mint rendesen a születési aristocra­­tia. Ez a kasztkottériák szerinti elzárkózás nem csak a családkörösre terjed ki, hanem egyes városok polgárai is. A szebeni pol­gár magasabb lénynek hiszi magát a szászvárosinál stb. A szászok többsége mindig leplezetlenül kijelenti programm­­ját, de valahányszor az országban két politikai párt áll szemközt, a szászok többsége mindig az erősebbel tart, míg kisebbségük a gyöngébb zászlója alatt áll, biztosítván ekkép némi chance-okat, az esetre, ha a szerencse változik. A ro­mánok politikai élete még új, de úgy lát­szik első fellépésük után, hogy sokat el­tanultak a szászoktól. Többnyire papok­ká, vagy hivatalnokokká nevelvén gyer­mekeiket a tehetősebbek , megeshetik, hogy néhány év múlva sok tanult em­ber lesz a románok közt stb. Egyébiránt a románok tömege vakon követi papjaik befolyását, kik ismét föltétlenül püspö­keiktől függnek, így jellemzi az erdélyi szász és román népeket a „N. Nadhr.“ Láthatni, hogy e kép nem egész, s igy nem teljesen hit, habár van benne egy pár találó vonás. Országgyűlési levelek. IX. N.-Szeben, jul. 31. (R.) A magyar és székely képvi­selők egyetemes visszalépése, mint előre látható volt, nem zsibbasztotta meg az országgyűlés munkásságát, a­mi egyéb­­­iránt nem is lehetett c­éljuk a nevezett hazafiaknak, bárha némely német lap azt szeretné ráfogni képviselőinkre , hogy azért nem léptek be a nevezett gyűlésbe, mivel azt távozásuk által határozatkép­telenné vélték tehetni. Ha ama bécsi lapok N.-Szebenben szé­kelő levelezői jobban megolvassák azon ügyrendtartást, melyre annyiszor törté­nik hivatkozás, és a­melynek mégis több lényeges intézkedése már megsemmisít­­tetett, daczára annak a mindenesetre el­ismerésre méltó fogadásszerű ragaszko­dásnak, ilyesmit bizonyára nem állí­tanak. A jelen országgyűlésen igen gyakran előfordul e figyelmeztetés : „tessék elol­vasni az x meg y §-t!“ Mi is e fölkiáltás­­sal felelünk ama bécsi lapoknak : tessék az ü. r. 41. §-át elolvasni, ott világosan ki van mondva, miként a jelenlevők,, illetőleg azok fele, kik helyeiket a gyű­lésben elfoglalták, határozatképes. Már­pedig annyi belátást csak feltehetnének a magyarok és székelyek közdolgokban is jártasságáról, hogy a §§-ok terén oly czért csak nem tűznek ki maguknak, mely ugyanazon §§-ok értelmében ki nem vihető.

Next