Pesti Napló, 1863. szeptember (14. évfolyam, 4063-4091. szám)

1863-09-26 / 4084. szám

219-1084 14. évf folyam. Szerkesztési iroda : Perei cz.'ek tere 7-ik szám, 1-18 emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a s­zerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Előfizetési feltételek : Ferenctiek terén 7-dik grám földszint. Vidékre, postán . Helyben, házhoz hordva . A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli félévre ... 10 frt 50 kr o. é. panaszok, hirdetmények) a kiadó hivat­alhoz intézendők. Évnegyedre . . . 5 trt kr o. é. 1863. Szombat, sept. 26. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetőmér 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Magánvit - 5 hasábos petit-sör 25 nj ír. Ellőfizetés October 1-jétől kezdődő­­ évnegyedre a „Pesti Napló“-ra. Előfizethetni 5 ft 25 krral. A kiadó-hivatal. Pest, sept. 25.1803. *** Bécs, sept. 24. Azért, hogy Orosz­ország átalában semmit sem akar tenni a lengyelek érdekében, itt talán nem hara­gudnának annyira, mint azért, hogy vo­nakodásának kijelentésében teljesen mel­lőzte azon formabeli simaságot, azon édes szavakat, mikről az orosz diplomatia egyébkor oly bőven rendelkezik. De még ezen rideg formát is megbo­csátanák Gorcsakoffnak, ha azt — való­ban bámulatra méltó önmegtagadás! — egyedül Ausztria irányában használta volna; de hogy Anglia irányában is ily szárazon lépett fel ő herczegsége, holott a britt közvélemény súlyát ismeri, hogy Napóleonnal is csak úgy könnyedén bá­nik, holott Pétervárott tudva van, mily érzékeny Francziaország, ha a lengyel ügy forog szóban, és mily nagy kárát vallotta Lajos Fülöp annak, hogy a len­gyelek érdekében mit sem tett — ez az, a­mi kimondhatlan kőszültséget okozott itteni politikai körökben. Oroszország e fellépésének indokait nagyon is jól ismerik itt; tudják, hogy Gorcsakoff nyersesége nem „történetes“, hanem számításon alapul, oly számításon, mely még az avatatlan szemre nézve is teljesen átlátszó. Akarják Sz. Pétervárott, hogy Fran­­cziaország sértve érezze megát, akar­ják, hogy Napóleonnak ne lehessen hát­rálni, ak­arj­ák, hogy tettekre hajtsa őt a franczia közvélemény. Azt is tudják, hogy Anglia végső pere­ben nem fogja megengedhetni, hogy Napóleon egy­maga karolja fel a lengyel ügyet, és hogy a britt kormány vég­ére kénytelen leend , legalább „controlle“­­képen egy ideig Francziaországgal men­ni; de mitevő leend aztán Ausztria? Ez az, a­mi körül az orosz diplomatia figyelme központosul; e hatalmat akar­ják először elszigetelni, aztán pedig — a­mit az elszigeteltség természetes következményeül tekintenek —­oros­or­szág oldala mellé terelni. Ugyanis azt hiszik, hogy Ausztriának el kell sza­kadnia a nyugati hatalmaktól, mihelyt ezek a tett terére lépnek, mert Ausztria földirati helyzeténél fogva legelső, és egy ideig talán egy maga kénytelenül­ne az orosz hatalom lökéseit kitartani. Lehetetlennek tartják, hogy Ausztriának bátorsága volna ily szerepre vállalkozni, de ha ezt nem teszi, akkor a nyugati ha­talmak ellenségül fognak tekinteni, és habár az osztrák kormány rövid ideig némileg semil­ges maradhatna az angol­­franczia és orosz - porosz coalitio közt, utóbb mégis ez utóbbi részére kellene állnia , — ezzel aztán ellenkezésbe jutna az osztrák birodalom népeinek többségé­vel, és kénytelen volna a szabadelvűség útját odahagyva, ismét az orosz porosz kormányrendszer áldásaihoz visszatérni, így magyarázgatják itt az orosz kabi­net terveit *). Ha e tervek léteznek, l­g­­i alább jó, hogy itten ismerik, mert annál könnyebb lesz azoknak meghiúsítása. Könnyen megtörténhetnek, hogy az orosz diplomatia nyilai maga a lövész ellen fordulnak, hogy Gorcsakoff hg föllépése erélyes elhatározásra késztendi Ausztriát, de nem oly irányban, miként Sz. Péter­várott remélik , megtörténhetnek, hogy az osztrák kormány kísérletet tesz — mi­után évtizedeken át a közvélemény elle­nében a szent alliance politikáját védte és követte — ez egyszzer a szent alliance politikája ellenében a közvéleményre tá­maszkodni. Ily kísérlet sikere majdnem színtoly bizonyosnak látszik, a­mely bizo­nyos, hogy Ausztria véghetetlen calami­­tásba döntené magát, ha a lengyel ügy­ben a nyugattól elszakadva, Orosz-Po­­roszország mellé akarna állni. A lengyel ügyet azonban, habár csak pillanatra, háttérbe szorítja az erdélyi, mióta tudva van, hogy a nagy­szebeni országgyűlés legfe­b­irat által fel fog szó­­líttatni, hogy haladék nélkül válaszsza meg a birodalmi tanácsba küldendő kö­veteket. Feltűnt, hogy az államminiszter, szo­kott óvatossága és tartózkodása ellenére, hivatalosan tudata a pénzügyi bizottmány­nyal a kormány imént említett szán­dékát, mielőtt az még tetté vált volna. Az ügy, miként ma halljuk, eddig csak az erdélyi kanc­elláriában tárgyaltatott; onnan a Staatsrathba megy, aztán a Mi­­niszterrathba, aztán terje­ztetik ő Felsé­ge elé, és csak mindennek utána fog a le­irat Erdélybe küldethetni. Azt hiszik , hogy az államminiszter közleménye ballon d’essai volt ; termé-­­­szetes, hogy e közleményt innen tüstént Nagy-Szebenbe telegrafh­ozták, a­hol majd gondoskodva lesz arról, hogy az ország­gyűlés tagjai tüstént értesüljenek róla,­­ úgy, hogy midőn e sorokat írjuk, talán már értesítés érkezett ide azon hangulat­ra nézve, mely a szászok és románok közt az innen szándékolt lépésre néz­ve uralkodik. Hallomás szerint a legfe­l­irat a válasz­tásra nézve oly szabatos és részletes uta­sításokat fog tartalmazni, hogy minden további vita fölöslegessé válik, de egy­szersmind ki fog mondatni, hogy a jelen eset csak kivételes, és hogy általa semmi praejudicium nem állapíttatik meg, úgy, hogy az erdélyi országgyűlés a III. és IV. propositiót teljes szabadsággal fogja tárgyalhatni, és e tekintetben határozhat­ni — suo tempore ! Ha jól emlékezem, e lapok is tettek említést Bécs erődítésének tervéről, mely­ről itteni újságokban nem rég sűrűen volt szó. Utána jártam e hírnek, és illetékes kö­rökben i­s értesültem, hogy az komo­lyabb, mint a­milyennek látszik. Ugyan­is az 1848-ki események azt a tanulságot szolgáltatták, hogy nem tanácsos, ha a birodalom egyes részeinek óvárosaiban vagy erősségeiben nagyobb mennyiségű hadiszerszám halmoztatik fel, és hogy — miként mindenütt — úgy e téren is „cen­tralizálni“ kell. Ez okból építtetett itt sok milliónyi kö­­tséggel azon roppant „arsenal“, mely talán az egész világban nem egy köny­­nyen találja párját. Egyről azonban meg­feledkeztek a bölcs urak, t.­­, hogy ha az ellenségnek sikerült Bécset bevenni, eo ipso kezébe kerül a birodalom összes ha­dikészlete, minden műhelyekkel együtt, azaz, hogy ezen bevétel perczétől fogva Ausztriára nézve végképen megszűnik a háború folytatásának lehetősége. Ezen okból, továbbá, mert Bécs a birodalom leggazdagabb­­városa, a­hol az ellenség 24 óra alatt akár 100 milliót szerezhetne meg magának, végre az újabbkori hadtu­domány azon elvénél fogva, miszerint erődítések ott alkalmazandók, a­hol a nagy hadsereg elszállásolására és élelme­zésére megkívántató előfeltételek amúgy is meg vannak — mind­ezen okokból il­letékes katonai körökben Bécs erődítését múlhatlanul szükségesnek, hanem azt a sok apró erődítményt Linz, Wels stb. mellett teljesen fölöslegesnek tartják. (Mellesleg emlegetik még Buda est erődítését is, mint azon egyetlen pontét, a­hol a Dunán való átmehetés minden körülmények közt biztosítható.­ Ennyiben tehát nem alaptalan a szóban álló hír, ha­nem arról, hogy a birodalmi tanács szí­­ne előtt már jelenleg szó leendene e tárgy­ról, mit sem tudunk, és a dolog nagyon is mai a­propos jőne most, midőn a deficit és a magyarországi írség amúgyis rend­kívüli pénzügyi műttételeket igényel. *) Konstantin nagyherczeg bécsi látogatása, — azon hir, hogy nem sokára maga a czár is Bécsbe jö­vend, tová­bbá hogy a bécsi követség nagy­követség rangjára fogna emeltetni stb., szintén arra látszik mu­tatni, hogy Pétervárott még nem mondtak le azon re­ményről, miszerint Ausztria és Oroszország közt is­mét a­ régi „szívélyes“ (helyesebben pedig függőségi) viszony állhatna helyre. Bécsi dolgok. A pénzügyi bizottság azon lépése, hogy jelentésével bevárja a szebeni követek megérkeztét, mint látszik — jegyzi meg a M. Post — azon intézkedések tudtával történt, melyeket a kormány az érintett kérdés eldöntése siettetésére tett. „A sze­­beniek, mind az idéztük lap, szinte két hónapot fordítottak arra, hogy a kormány két előterjesztését — a románok egyen­­jogúsítá­st s a nyelvkérdés eldöntését — bevégezzék, s az utóbbi még most sincs befejezve. A viták se gyorsan, se kielégí­­tőleg s­em folytak, s az utóbbi ülések egyikében már azon fenyegetésre fakadt egy szász szónok, hogy a szászok oda­­hagyják az országgyűlést, ha a románok többségükkel nagyon visszaélnek. Harmadik kormányi előadás, folytatja a „Morgen Post“, a román nemzet be­­czikkelyezése a többi három nemzet mel­lé. De épen e kérdés, mely egysze­rsmind a területi felosztás kérdése, annyi alkal­mat nyújthat lehető összeütközésekre a szászok és a románok közt, hogy hosszas és zajos vitákra lehet kilátás, s a landtag azon feladata, mely a kormánynak legin­kább szivén fekszik, tudniillik a reichs­­rab­ba választás, a legjobb esetben is messze távolba eshetnek. E kérdést tehát előtérbe kelle állítani. Egy uj kir. rescrip­­tum, mely már az erdélyi kar­czellária által legfelsőbb határozás alá van ter­jesztve — mint hallja a Morg. Post — az erdélyi országgyűlést felszóllítandja, hogy azonnnal lássanak a reichs­­rathi követek választásához, s ennek siettetése végett állja­nak el a választási törvény meg­előző tárgyalásától. A v­álasztási mód, mint provisorius, alkalmaztatnék, a­nélkül, hogy ez­által megfosztatnék az ország azon jogától, hogy utóbb a válasz­tási módon változtatásokat tehessen. Az erdélyi kérdés csomója tehát, mond végül a M. Post, rövid időn meg lesz oldva, — te­­rmészetesen nem az egész országos képviselet, hanem csak két nemzet képviselői által négy nemzetéi hely­ett. A pénzügyi bizottság September 23-ai ülésében Gschnitzer úr a magyar udvari kanc­ellária költségvetését terjeszti elő. Az albizottság — olvassuk az Oesterreichischében — az összes költ­ségvetés „en bloc“ elfogadását h­ozó ez­úttal is javaslatba, a tavalyi eljárással indokolva. Azonban e javaslat a reichs­­rat­ pénzügyi bizottságában élénk ellen­zésre talált. Attól tartanak, hogy az en bloc elfogadással előzményt állítanék föl, melynek alapján végre kétségbe vonják a jogot a kanc­ellária költségvetésének tár­gyalására. Az albizottság indokolá­sát te­hát elvetették, s az „en bloc“ elfo­gadást azzal indokolják, hogy az idei budget úgyis kevesebb a tavalyinál, tehát alább­­szállítások az egyes tételeknél nem szük­ségesek. Hasonló észrevétellel ajánlották meg az erdélyi udvari kanczellária költségve­tését is. A N. Nadhr. panaszt emel a birodalmi levéltárak kezelése ellen, a­mennyiben a tudományos vizsgálódás­t­ól még min­dig el vannak zárva. „Míg, úgymond, másutt a levéltárak a tudományos nyo­mozásra nézve közvagyonul szolgálnak, Ausztriában valamely levéltár becse an­nál nagyobb, minél titkosabb, minél ke­­vésbbé hozzáférhető. A titkos Haus-, Hof- und Staatsarchiv, mely a tudo­mányra nézve legbecsesebb, különösen kegyelt egyéneknek, mintegy kegyelmi úton, rendelkezésekre adatik ugyan, de a­ki nem oly szerencsés, hogy valamely birodalmi vág -­udvari historiograph is­meretségével bír, ha históriai politikai felfogása teljesen fedhetlen, a következő türelemfárasztó eljárásnak kell magát alá vetnie. Kér­vény­nyel járul a külügyek és a császári ház minisztériumához, ellátva kérvényét szabályszerű bélyeggel, nem törődve azzal, minő financzpolitikai oka lehet az adónak a történelmi nyomozásra nézve. A nevezett minisztérium e kér­vényt a levéltár igazgatóságéhoz küldi, s ez, véleményével ellátva, megint vissza­küldi ; e közben a rendőrség is megkér­dezte-­e a folyamodó személyét és múlt­ját illetőleg; s miután ekkér a kérvény egy bureauból a másikba vándorolt, a miniszteri határozattal a levéltár­ igazga­tóságához érkezik vissza, a­hol a folya­modó alkalmilag megtudhatja, van-e joga a kérvényében különösen kijelölt okira­tokat megvizsgálni. Természetesen, a je­lenre vonatkozó diplomatiai adatokat a legjobbaknak sem engedik megtekinteni. De hát miért nem választják el, mint kül­földön szokás, a levéltárt történelmi és administrativ részre, miért nem vonnak határt az adatokra nézve, melyek a tör­ténelem birtokába adatnak által? stb.“ Országgy­űl­lesi levelek. XXVII. II. • Szeben, sept. 21. (B) Egy idő óta nagy előszeretettel vi­seltetem az ókorból kölcsönzött* képletek iránt. Mindennek meg van a maga oka. Ámde nem azért akarok ismét egy ily my thologiai hasonlatot fölhozni, mint­ha a mai papírkort azzal a classikai idő­szakkal párhuzamba állitni szándékoz­nám, Isten mentsen; hanem csak azért, mert történetesen eszembe jutott ama nagyszerű harcz, mely Minerva és Nep­tun közt folyt, midőn arról volt szó, minő név adassék Görögország fővárosának. Végre is győzött a tudomány és szellemi művelődés magasztos istennője a rom­boló elemet képviselő háromágas isten­ség fölött, s a görög főváros neve — At­hen leve. Ma is olyasmi forgott fenn, sőt több : egy egész országrész újjá­keresztelése volt szőnyegen. A mai itteni gyűlésben is magasra tornyosultak a szenvedély hul­lámai , de valamint akkor, Neptun korá­ban, úgy ma sem bírt érvényre vergődni az anyag a szellem fölött. A habok ideig­­óráig újból lesimultak, a­nélkül azonban, hogy a tett nyilatkozatokat nem tettekké átvarázsolni, s az egyszer föltárt program­­mot ismét elrejteni lehetett volna; sőt mindezen törekvések annál világosabban szemlélhetőkké váltak a magas irányadó körökre nézve, minél nagyobb erőfeszí­tésre volt szüksége a gyűlési teremben láthatólag működő ugyanazon felsőbb be­folyásnak, hogy Sulutiu érsek módosít­­ványa határozattá ne emeltessék. Az általános szavazat, s ezzel a tömeg uralma, kormánya, nem most pendíttetik meg először a román többség által, ily határozottan még azonban nem volt formulázva, mint azt ma Sulutiu érsek tette. Hiába óvta Puskariu úr nemzetbelieit a múlt ülésben minden oly nyilatko­zattól, mely a suffrage universell vádját igazolhatná, hiába­­utasította ugyanak­kor vissza még egy-két román szónok ama vádat, érsek úr székhelyére történt hirtelen elutazása után csak ma volt ismét jelen az ülésben, ki mitsem tudván a 19-ei ülés folyamáról — állhatatosan megma­radt módositványa mellett, melyet Balo­­miri János szászvárosi képviselő még fé­nyesebb­en illustrált, midőn kimondotta, hogy igazságtalan minden oly képviselet, mely­ben a birtok és értelmiség van több­ségben , szerinte legfontosabb érdek, egye­dül igazságos képviseleti kulcs a lej­szám. Mindketten minden áron tanács­­kozó testületté akarták tenni a válasz­tók tömegét, illetőleg a választó­kerülete­ket,melyek csakis az országgyűlési követek választására lévén hivatva, a törvényható­ság nyelve meghatározását már csak azért sem eszközölhetnék, mivel egy gyűlésben összejönni nincs is alkalmunk. E felett még egy stereotip román ál­lítást ismételt az érsek úr, mely szerint a politikai jogokban részesedésnek a köz­­terhekbeni részvétel arányában kellene történni, és hogy a románok ebbeli rész­véte sokkal nagyobb, mint a többi erdély­­részi nemzetiségeké. Addig is, míg ez alaptalan állításra tü­zetesen felelnénk, legyen szabad megje­gyeznünk , hogy költői szabadalomról, sőt még juris fictióról is hallottunk, de nemzetgazdászati fictióról, számtani so­­phismáról eddig elő nem volt­­ tudomá­sunk. Vajjon melyik neme a közteherviselés­nek az, melyben meghaladják a románok a többi nemzetiségeket. Talán a földadó ? Hiszen az edélyrészi Magyarország az összes földterület %-át bírja, következőleg a földadó és pótlékainak is kétharmadát fizeti. Különben az egyenes adó úgyis csak egy­ötödét teszi az összes adóösszeg­nek, melynek nagyobb részét a közvetlen adó képezi, és sok magyar nagy­birtokos egyedül több földadót fizet, mint egész fa­luk és járások román népessége. Már most legyen szabad kérdezni, me­lyik ágát képviseli hát a román néptömeg a kézi vagy gyár­iparnak, kereske­désnek stb? Egyikét sem.­­ Ők föld­­mivelésen, még pedig kezdetleges ódon földmivelésen kívül alig űznek más foglal­kozást, már pedig egyetlen szeszgyár tu­lajdonos vagy más vállalkozó és keres­kedő ismét több közvetl­en adót fizet, mint egész vidékek román népe. Avagy minő alapra építhető tehát a fentebbi paradoxon, mi után részesül a román nép nagyobb arányban a közter­hekből az annyit emlegetett fejszám sze­rint ? Az ujonezozás, igen is, az ujonezozás útján, hangzik a felelet. A­ki több ujjon­­ezot ad a hadseregbe, az vesz nagyobb mértékben részt az országos terhekben. Ha a román néptömeg szolgáltatna had­­tudományilag kiművelt teszteket és tábor­nokokat a hadsereg számára, népessége aránya szerint, úgy, meglehet, igaza lenne az érsek urnak, s mindazoknak, kik a fentebbi tételt 1860. óta fölállították; ámde itt is csak az imént érintett körül­mény irányadó. De ne harczoljunk ingatag állítások ellen, melyek úgyis csupán­ csak állítások, mikkel jól eshetik némelyeknek ámitni Az erdélyi tartományi gyűlés XXXIII. ülés­e,N.-S­z e b­e n, sept. 22-kén. Kezdete d. e. IO1/. diakor. A tegnapi ülés jegyzőkönyvének magyar szö­vege felolvastatik és helybenhagyatik. Ezután Witstock és 10 társa interpellate intéztek a kir. kormányszékhez, melynek lénye­ge ez : Az erdélyi volt katonai s polgári kor­mány oly fegyverektől, mely­ek csak a szoba di­­szitésére szó­gáltak, 2 ft, a vadászatra használtak­tól pedig darabonkint 8 ft a­dót fizettetett 1861- dik évig. Ezen az utón­ok­ szerint 3500 ft jött be évenkint s a jövedelem részint a tisztviselők megjutalma­zására, részint oly alapítvány alakí­tására vala fordítandó, melynek kamataiból a gazdászatot s erdészetet tanuló erdélyi ifjak vol­tak segélyt nyerendők és Erdélyben egy gaz­­dászati iskola felállítandó. Első évben tettleg segélyeztetett is 7 ifjú. Hogy azonban az erdélyi volt helytartóság feloszlatása után ezen alappal, a­mely hí­szerint 30,000 itra rúg, mi történt, arról nem adatott hivatalos értesítés, valamint arról sem, fennáll e még azon adó és hová for­­du­tatik ? Miután az országnak teljes joga van ez ügyben felvilágosítást kérni s rendelkeznie, a kir. főkormányszéke­hez következő kérdések in­­téztetnek : 1) Átadattak-e a kir. főkormányszék­­nek az e tárgyra vonatkozó számadások s ira­tok ? 2) Meg van-e ezen alap, mily összegben és rendelketéssel ? 3) Kész-e a kir. főkormány­­szék ezen adóra vona­tkozó számadásokat a ira­tokat, keletkezése idejétől kezdve 1863 ig tudo­másvétel és alko­mányos intézkedés végett a ház elé terj­eszteni ? Az elnök ezen interpellátiónak a kir. főkor­mányszék elé leendő terjesztését megígérte. Áttérve a napi­rendre, olvastatik a második kir. előterjesztvény 12 § a, mely következőleg szól: „A 10. és 11. §. foglalt határoza­tok a törvényhatóság vagy község­képviselet hivatalos működése ide­jéig érvényesek. Ezen hivatalos működés megszű­nése után a község vagy törvény­­hatóság ügykezelési nyelvének meghatározása iránt új határozat hozat­ha­tik." O b e r t: tudja ugyan, hogy elvbarátai kisebb­ségben vannak, de mindamellett véleményét mindaddig nyíltan ki fogja mondani, a­miig csak jónak látja, hogy e helyen megmaradjon. Meg­lepi őt, hogy a kormány ily ajánlatot tesz, mint e §-ban, midőn a kormányoknak, a szó nemes értelmében, conservativeknek kellene lenniük ; a­mely kormány­ok nem ilyenek, azok méltán keltik föl a népek aggodalmát,­­ e törvényi ha­tározatot hyperliberálisnak tartja , azért a 12. §. elvetését indítványozza. Ő a nyelvek teljes egyenjogúságát elismeri, de ismeri a nemzeti viszályt s annak ingerültségét a vidéki közsé­gekben ; e § foganatositása csak feltüzelné s állandósítná a fajharczot, különösen az idáigi, municipális rendszer folytán. E §­ különben nem tér meg a szász nemzetnek semmiféle, tör­vény által el nem törölt autonómiájával. Idején volna most mérsékletet tanúsítni. Man Gábor: e­z, természetes következ­ménye az előbbieknek, melyek már elfogadtat­tak, pártolja tehát a kor­mányjavaslatot, mert ezt korántsem hiszi oly megszorítónak, miszerint szükség esetében vegyes helységekben két hi­vatalos nyelv is ne használtathatnék. Schuller Mihály szintén a 12. §. elhagyá­sát kívánja, de nem mivel talán hyperliberális, hanem mert felesleges és a municipiumok auto­nomiájába vág. Hosszasan taglalja a municipiu­mok s ezek autonómiájának szükségességét. Azután kéri a házat, hogy mindenek előtt csak­is oda törekedjék, hogy követeit a birodalmi tanácsba küldje. B­o­­­o­g a két momentumot jegyzett meg Obert beszédéből, egyik az, hogy ez­ felforgatja az államot. Ez nincs úgy, különben ő lenne első, ki annak kitörlését javasolná; ép igy nem áll O. másik föltevése, nem hogy t. i. e §. folytonos fajharczot idézne elő, sőt ellenkezőleg, ép akkor lesz állandó súrlódás a különböző nemzetiségek közt, ha e §. kimarad; mert az egyik képviselet­i örök időkre meghatározná a hivatalos nyelvet b . ez által a netán idővel többségre vergődő nem­zetiséget előre kirekesstené nyelvének hivsta­ magokat, de a melyekkel túlzásaikat he­lyesen indokolni nem lehet. A jogkövetelés példátlan túlzásán kí­vül, melylyel egy szélesen elterjedt ro­mán párt nemzete inarticulatiója első nap­jaiban] minden más nemzetet exarti­­culálni szeretne, sőt a közrend nem kis hátrányára ezélze oly elmé­letet kívánna érvényre juttatni®, mely nemcsak Ausztriában, de magában Euró­pában sem bír még sehol fölvergődni,mind­­ezek­en kívül, mondjuk még azon modor­ról is nevezetes volt a mai ülés, melylyel kivált egyik román szónok a képviselői komolyságról, parlamentáris higgadtság­ról stb. feledkezve, érdekes, a ház átalános rászólása közben szűnni nem akaró pár­beszédet folytatott az elnökkel. Valóban, nagy oka v­olt Gull úrnak ki­mondani a „mea culpa“-t,midőn felkiáltott: „Meine Herren­ selten kommt etwas bes­seres nach!“ De még ennél is fontosabb, nevezetesebb volt Gull úr azon nyilatko­zata, miszerint alig van olyan eny­v, me­g még hosszasan ama székekhez ragaszt­hatná a szász képviselőket. És ilyen erdélyi külön országgyűlések minden évbeni megtartását óhajtaná czimzetes püspök Fogarasi Mihály Orga, mikről mai beszédében az „unió“ teljes föladásával szónokolt? Lehetetlen.

Next