Pesti Napló, 1863. október (14. évfolyam, 4088-4114. szám)

1863-10-23 / 4107. szám

243-410* 14. évf folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziák tere 7-ik szám, 1-s8 em­s let. E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal. I Előfizetési feltételek: a szerkesztőséghez int­­endő. Ferenczsák tér é’a 7-dik szám földszint. I Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva i­­ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli I ^10 évre . • • • • *2 $9 J“ °* fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. ] Évnegyedre ... 5 frt 25 kr o. e.­­ 1863. Péntek, oct. 33. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr Bélyegdij külön 30 uj kr. Magánvit­a 6 hasábos petit-sor 35 uj kr. Pest, oct. 22.1863. (Fk) A lengyel kérdés tehát ismét „uj phásisba“ lép, miként a hírlapírók mon­dani szokták, a mi azonban gyakran csak azt teszi, hogy X. vagy Y. miniszter ő excja becses nevét ismét egy telefirkált papiriv alá méltóztatott írni. Félig meddig ez a szóban álló „leg­újabb phásis“rólis­ áll, mert a legközelebbi lépés ismét együttes — jegyzék leend, melyet a három hatalom Sz. Pétervárra fog küldeni. Ezt közli a „Wanderer“ leg­újabb dráma azon tudósító tollából, kinek hitelességére már a minap utaltunk, és körülbelül ugyanezt írja a „Presse“ is, mely — miként okunk van hinni — ez­úttal ugyanazon forrásból merített, mely­ből a „Wanderer“ hite eredett. A dolog tehát alig szenvedhet kétséget. A Pétervárra menesztendő okmány nem lesz formaszerinti „ultimátum“, ha­nem „az ultimátum jellemével fog bírni.“ Közönséges ember fia erre azt kérd­hetné, hát az, a­mi az ultimátum jellemé­vel bír, nem ultimátum ? És ha nem az, hát mi ? Zavarban volnánk, ha e kér­désre saját véleményünk kijelentésével kellene felelnünk , hanem így csak a diplo­­matiai etiquette törvény­könyvétől kell tanácsot kérnünk, és abban azt találjuk, hogy az ultimátum kelléke nemcsak az élesebb hang, hanem egyszersmind bi­zonyos határidő kitűzése, me­ly alatt az illető követelésnek teljesítve kell lennie, különben­­ kész a szakadás, mely vagy pusztán diplomatiai, vagy tettlegességekre is terjed. Az „ultimátum jellemével bíró“ ok­mány azonban, mely a három hatalmas­ság részéről tervezve van, a közönséges jegyzéknél élesebben, de az ultimátum­nál valamivel enyhébben lesz írva, és nem fog határidőt szabni Oroszország­nak; mindazáltal azonban a vonakodás „következményeire“ különös nyomaték­kal fog figyelmeztetni, és legalább „áttet­szővé tenni“ a diplomatiai szakadás való-­színűségét. Továbbá a jegyzék nemcsak azonos, hanem együttes is akarna lenni, ha­­­ erre nézve a szükséges egyetértés létre jő, a­mi eddig még nem mond­ható. Az orosz czár gyors hazatérése, s Rechberg gróf nürnbergi utazása nyil­ván összefüggésben áll a lengyel kér­dés ezen új fordulatával. Sándor czár hazamegy, bizonyosan nem azért, hogy Gorcsakoff herczegre rá­parancsolja a hat pont elfogadását, hanem hogy a szükséges intézkedéseket elrendelje azon, több mint valószínű esetre, hogy a fi­nale még­is csak háború leend. Rechberg gróf utazására a német re­formügy szolgáltatja az ürügyet. Mind­azáltal t­dán nem csalódunk, ha azt hihe­­szük, hogy ő excra tulajdonképeni czélja, a német államok sorából minél több szövetséges társat nyerni meg Ausztria számára , azon esetre , ha e hatalom akármely oldal felé (és itt nem csak az Oroszországgali összeütközés lehetősége forog szóban !) határozott állást elfoglalni, és azt netalán fegy­verrel is védeni kénytelen volna ! Ezen „frontcsinálás“ szintoly könnyen szük­ségeltethetnék Poroszország ellen , ha ez a czár tettleges szövetségeseként lépne fel, mint bárki más ellen, a­ki Ausztriát ismét ellenkező irányban nagyon mesz­­szire akarná hajtani. Bizton állíthatjuk, hogy Bécsben még épen nem szűnt meg azon aggodalom, miszerint előbb utóbb oly percz állhatna be, a­midőn Ausztria az „idáig, és ne to­vább“ erélyes kijelentésére kénytelennek érezhetné magát. Olyanok lesznek-e majd azután a vi­szonyok, melyek Ausztriának ilyetén meg­állapodását lehetségessé teszik, arra néz­ve még gyanitást sem akarunk kimon­dani. De nem lehet újra meg újra azon rend­szerességre nem figyelmeztetnünk, melylyel Napóleon császár — mert vég­re Ő itt is a vezér — a lengyel kérdés diplomatiai folyamát szabályozza. Eddig ő mindannyiszor igen messzire menő indítványokat létetett, de mindany­nyiszor vissza is húzta — Ausztria javas­latai előtt. A hat pont — Ausztria műve volt. Az, hogy a második jegyzékek nem voltak azonosak, hanem csak azonos zár­szóval bírtak — Ausztria műve volt. Ha most új okmány megy Pétervárra — ez is Ausztria műve leend. Napóleon Gorcsakoff utolsó jegyzéke után azonnal háborúra lett volna kész. Anglia az 1815-iki szerződések Lengyel­­országra vonatkozó részeinek érvényte­lenségét akarta kimondatni,­­ Napóleon egedett, és a britt indítványhoz csatla­kozott. Ausztriának ez sem tetszett, és ő még egy diplomatiai lépést proponált, mely­nek sikertelenségét kiki előre látja. Íme, Napóleon, a jámbor, bárány szivű Napó­leon engedékenysége kimeríthetlen ; az ő ereiben csupa tej foly, ő mindenre kész, mit tőle kívánnak, és így a legújabb­­osz­­trák tervet is elfogadta. Mi történik, ha Oroszország ezt is el­veti, nem tudjuk, de lehetséges, hogy ak­kor Napóleon ismét valami „extrém“ in­dítvány­nyal álland elő, lehetséges azon­ban továbbá az is, hogy­­ha Rechberg gróf azt a franczia indítványt ismét de­valválni akarná, ő franczia felsége azt mondaná : ,,de már most . . . .“ Jó volna ezen lehetőséget idejekorán fontolóra venni; egyetlen percz alatt a bárányból oroszlán lehetne ; a többi az­tán magától következik. Ausztriának pe­dig aztán azt fogná mondani a franczia császár: „háromnegyed éven át ballagtam én te utánnad, és lépteim tempóját mérsé­keltem, mert te így kívántad; ez egyszer jöszte velem.“ Minél nagyobb és szembeötlőbb Fran­­cziaország mostani engedékenysé­­g­e, annál erélyesebb és komolyabb le­end azutáni követelése! Bécsi dolgok. Az erdélyiek, a huszonhat, a rumánok (rumének, vagy románok) és szászok! Ezek a lapok, ezek a keddi nap hősei. Rég nem gyűlt egybe annyi kiváncsi nép a Schottenthor előtti házban. Min­den karzat megtelt, még egy magyar lap is elküldte tudósítóját , jegyze föl egyik lap. A miniszterek közül jelen vol­tak Schmerling, Piener, Lasser, Degen­­feld, Hein, Rechberg, Mecséry, Burger, — csak Wickenburg gróf hiányzott, ki­nek miniszterségével nem tudjuk hánya­­­dán vagyunk, annyiszor le- és visszalép­tették már a bécsi lapok. Nádasdy gróf Schmerling és Lasser urak közt foglalt helyet. A „Morgen Post“ leirja a Bach kormány u­tolsó justit- miniszterét, a mostani erdélyi kanczellár sajátságos jellemző alkatát : szokottnál hosszabb termetét, hosszú karjaival, melyeket já­rás közben hanyagul fóggat erre arra. Jelképei e hosszú kezek a „Morg. Post“ szerint annak, hogy egy távol fekvő ország ügyeibe bele tudott nyúlni, és pedig sikerrel. Arcza kifejezését nem ír­hatni le jobban, mind az idéztük lap, mintha azt mondjuk róla, hogy leírhatat­lan. Nem tudja meghatározni, minő ki­fejezés­ül ez arezon : mosoly-e vagy fáj­dalom, derültség vagy melancholia, una­­lom-e vagy elégültség. Ezen különös be­nyomást emeli még a nagy fekete keretű nagyító üveg, melyet — olvasás közben — az írásra szokott tartani. E leírás kiegészítéséül megjegyzi végre a „Mor­gen Post“, hogy az erdélyi kanczellár fe­kete frakkban, és nem — mint várták — magyar ruhában jelent meg. Mindenik lap kiemeli, hogy az erdélyi atyafiak a jobb oldalon, a csehek elha­gyott helyein, ott, a­hol a merész Rieger annyiszor daczolt a mostani igazságügyi miniszter, mint elnök, csengetyűjével, s a­hol gróf Clam az octoberi diplomát védte a februári alkotmány ellen­­ fog­laltak helyet. A kilépett tizenegy he­lyett huszonhat, tizenöt a tiszta nye­reség a februári alkotmány mellett. De, mond folytatólag a Morg. Post, habár ily gyanús helyekre telepedtek a szászok és rumánok, aligha követői lesznek azoknak, a kiknek hűlt helyét elfoglalák, s a füg­getlenek pártja az alsóházban némi nyug­talan feszültséggel tekint az új vendégek­re.­­ Egyébiránt az idézett lap a szá­szokban megbámulja a német és typust s a rumánokban, vagy, amint Szebenben decretálták, a románokban a régi rómaiak utódait. Tizenegy órakor kezdődött az ülés. Hasner ur az elnök, a következő beszéd­­­del üdvözlé az új reichsrathokat. „Nagy elégtétel,­­ őszinte öröm érzetével üd­vözöljük az erdélyi követek belépését. A hi­elv­rokonok száma ma ismét kitűnő férfiak csoporto­­zata által szaporodik, kiknek részéről szabad legyen reménylenünk, hogy a közös jóakarat és működés terén nem sokára köztünk otthonosak­nak,­­ mint barátok, barátok között érzendik magukat. Az erdélyi férfiak beléptével egyszersmind üdvözöljük jelentőségteljes győzelmét azon esz­mének, melyet Felséges császárunk a birodalmi alkotmányban szóval s tényben valósított. Ezen győzelem hatása ránk nézve teljes és egész, mert az eg­ész jog, melyet az alkotmány az osztrák népképviseletnek nyújt, ezennel jogunkká, ezen magas ház jogává vált, melyet saját szabadalmá­nál fog­va gyakorolhat, s azért gyakorolnia kell. Az egymással hasonló vélemények vízözönéből önök, a mi új követtársaink, hozták bárkánkba az első zö­ldágat, melylyel annak korlátoltságá­ból jogunk s kötelességünk teljes mértékébe ki­léphetünk. Ez kifelé, igaz, csak egy rész­e a győzelem­nek, melyet nem gőgösen magunk, hanem a bi­rodalom, az egésznek valamint a részek szá­mára szükségkép igénybe veszünk. De oda is, hova győzelmünk el nem jut, halni fog ama ha­talmas és sokat ígérő tény, mely önök belépésé­ben rejlik. Mert a­mi még tegnap távol látszott lenni, ma már való, s így azon, soha meg nem szűnt hit, csak hatalmasabban éled fel bennünk, hogy a­mi ma nincs, holnap megjövend, mert jönnie kell, miután ezen ismeretes mondatnak : „A világtörténelem nem sürgős d e végszavairól soha sem szabad megfeledkeznünk : „de ellen­­állhatlanul végrehajtja törvényeit.“ S ily ellen­­állhatlanul fog a jelen államképzés törvénye Ausztrián bebizony­ulni, s azt az évszázadok romjaiból a hatalom azon alakjára emelni, mely ugyan a részeknek az élet különféleségeit meg­­hagyja, de önmaga számára az eldarabolhatlan egységet parancsolólag követeli. (Bravo, bravo.) Ez a mi hitünk, s e hitben türelmesen várjuk be a holnapot. De szerény örömmel fogadjuk ma az ajándékot, mint hitünk igazságának első tanúságát. Rendületlenül éljen az továbbá is e körökben, s vajha mielőbb megengedtetnék ne­künk, hogy mindazokat, kiknek tanúságát még igénybe veszszük, oly örömmel üdvözölhessük, mint önöket, uraim, ma körünkben örömmel s szívélyesen üdvözöljük.“ E beszédet az eskütétel követte. Az er­délyi három országos nyelven: magyarul, németül és oláhul olvastatott fel az eskü­forma. A szászok németül mondák: Ich gelobe; a románok nyelvükön: appromit. A magyar formulát Szabel úr olvasta föl, s Eranosz esperes sole hangoztató: fo­gadom. Groisz úr nem volt jelen ; Lász­­lóffy úrral meg az a szerencsétlenség tör­tént, mint az Oesterreichische följegyzé az utókornak, hogy elfeledték föl­hívni az eskütételre. A ház elnökének az erdélyiek nevében Schmidt Konrád, szász gróf, felelt. íme, a mit mondott: „Elnök úr ! Magas ház! Azon örömtől átha­tott hangulatot, melylyel az erdélyi követek e magas házba beléptek, csak fokozhatja az el­nök urnak szívélyes üdvözlő beszéde. Ezen beszéd az alkotmány minden valódi ba­rátjának szivében a legmelegebb viszhangra ta­­láland Erdélyben. Erdély évszázadok óta birto­kában lévén oly alkotmánynak, mely szerint a törvényhozás joga meg volt osztva az ország fe­jedelme s az ország képviselete közt, mint tanú­ja a leopoldi diploma nevezete alatt ismeretes meghódolási tractatusnak , már 1691-ben az Ausztriához való szoros csatlakozásban ismerte fel a belnyugtalanságok és ellenséges betörések által oly gyakran s oly súlyosan veszélyeztetett állami létének egyetlen mentőhorgonyát. Erdély később, 1722-ben, a pragmatici sanctio elfoga­dása által, valamint 1744-ben amaz állam-alap­törvény beiktatása által nyíltan és leplezetlenül az összes, oszthatlan és elválaszthatlan monar­chia állami egységének álláspontját foglalta el. Ez oly időben történt, midőn az alkotmányos elv a monarchia minden országaiban még nem ju­tott érvényre; annál inkább érezheti tehát ma­gát most az alkotmányos monarchiához vonzat­­va, mely minden néptörzs egyenjogúságának, minden állampolgár törvény előtti e­gyenlőségé­­nek és az államterhek viselésében az egyenlő kötelezettségnek elvét állító alkotmányának élé­re. Szerencsés vagyok ez utóbbi tekintetben té­nyekre is hivatkozhatni, melyek az erdélyi or­szággyűlésnek a birodalmi alkotmányhoz való állásáról nyílt és megc­áfolhatlan bizonyítékot szolgáltatnak. Az erdélyi országgyűlés, mint az ő cs.k. apos­toli Felségéhez legal­katosabban felterjesztett felirat tanúsítja, örömmel megragadta a kínálko­zó alkalmat; az oct. 20. és febr. 26-ki állam-alap­törvények mellett nyilatkozni. (Bravo!) Ezen országgyűlés csakhamar aztán egyhangúlag elha­tározta mindkét állam-alaptörvénynek az ország­gyűlés törvényeibe való szó szerinti beiktatását. (Bravó!) Ezen tényekkel szemközt nem szük­ség e magas házban bővebben fejtegetnem azt, hogy az erdélyi országgyűlésen egyetlen egy hang sem szólalt fel a magas birodalmi tanácsba való követkü­ldés ellen, és hogy a követek megvá­lasztása a legnagyobb készséggel eszközöltetett. (Bravo!) Az erdélyi követek azonnal siettek el­foglalni helyeiket ezen magas házban, hogy többi birodalmi követtársaikkal együtt oda mun­káljanak, hogy a közös birodalmi ügyek, valódi alkotmányos módon, a közös birodalmi képvise­lők által intéztessenek el. E szempont azonban nem volt Erdély számára egyedül illetékes. Erdély lakossága a közös bi­rodalmi képviselettől anyagi érdekei előmozdí­tását is várja. Egész bizodalommal számol arra, hogy Erdély, a birodalmi képviselet alkotmány- szerinti közbenjárása által, minél előbb az osz­trák vasúthálózatba bevonatik, hogy ez által az ország jóléte emeltetik, adóképessége fenntarta­­tik, s hogy az adó­ügyben és hadsereg kiegészít­tetése módjában életbeléptetendő czélszerű re­formok által Erdély lakosságának legnagyobb s legszegényebb részének sorsa könnyittessék. Mi­dőn az erdélyi országgyűlés többször érintett felirata tekintetében ezen nézetnek meggyő­z­­désszerű kifejezést adok, egyszersmind azt hi­szem, hogy a magas ház teljes belegyezésére számíthatok, midőn bátor vagyok azon várako­zást kinyilatkoztatni, hogy Erdély anyagi érde­kei előmozdítása e magas házban a többi biro­dalmi követek között is a leghőbb képviselőkre találand. (Bravo ! a baloldalon.) Én és követtár­saim, szilárdul állunk a birodalmi alkotmány te­rén ; mi hiszünk ez alkotmány életképességé­ben; ezt e házba történt belépésünkkel bebizo­nyítottuk. (Bravo ! a baloldalon.) így tehát tel­jes biztossággal remény­em, hogy belépésünk a magas birodalmi tanács képviselőházába, nem­­csak szűkebb hazánk, hanem az összes, hatal­mas és dicsőségteljes Ausztria történelmében a legszerencsésebb fordulóponttá fog átalakulni.“ Schmidt Konrád úr beszédét, jegyzi meg a „M. Sajtó“ tudósítója, élénk helyes­lés szakította félbe, de csak udvariasság­ból, nem elragadtatásból. Az „erdélyi lakoma“ (transilvanisches Festessen, mint a „Presse“ írja), ezúttal elmarad. A „derék Brosche“, a lakoma­­rendező, hiában törte magát. Mint a „Presse“ tudósít bennünket, az áldomás megivása bizonytalan időre el van ha­lasztva. „Némelyek — mond az idézett forrás — azon nézetben vannak, hogy az elhalasztás kapcsolatban áll az „adómeg­­ajánlási“ vitákkal, az „elasticus 10 §.”, magyarázatával. A centralista lapok öröme az erdélyiek megjelenésén — képzelhető. Most már, úgymond egyik lap, formailag teljes a reichsrath, habár lényegileg nem is az. Az illetékességi kérdésnek el kell hall­gatnia. S az illetékességi kérdés még­sem akar elhallgatni. A „Wanderer“, kiemelvén, hogy a 26 erdélyi reichsrath közül, a brassói lap sze­rint, 19 államhivatalnok, 5 pap, 1 ügy­véd és 1 iparos, d­e statistikai adat köz­lése után megemlíti, hogy a teljes reichs­rath tagjai közül még 85 magyarországi, 9 horvátszlavén, 20 velenczei, s így ösz­­szesen 114 követ hiányzik. A visszalépett tizenegy csehet nem is említé a „Wan­derer.“ Azonban Magyar- és Horvátor­szág legalább meg voltak hiva, maguk aksentálják magukat. Ugy de nem mond­hatni ugyanezt Velenczéről, mely még föl sem volt hiva a választásra. Hogy le­het ennek mellőzésével, az alkotmányi okirat szerint, teljesnek mondani a reichs­­parkot, nem foghatja meg az idézett lap. De hagyjuk a lapok polémiáit. Men­jünk vissza a keddi ülésre. Az adórefor­mot illető törvényjavaslat tárgyalására kellő bizottságot választani. Herbst tanár, gyakorlati indokokból , javasló, hogy koronaországonként, — Taschek ellenben, hogy az egész házból tör­­ténjék a választás, tekintet nélkül az egyes országokra. Dr. Berger, mint a centralisatio hőse, az egység elvének fenntartása mellett, s az afféle ország­atomok tekintetbe vétele ellen szónokolt. Különös szerepcsere! A centralista Herbst - nek kellett védenie Berger ur ellenében az egyes országok autonómiáját. Az er­délyiekre, jegyzi meg a ,,W. Lloyd“, nem igen épületes volt a miattok kifejtett „egy­­ségi enthusiasmus.“ Schuler-Libl­y pro­fessor úr Herbst mellett emelt S2­ót. Végre a miniszterek is e nézethez csatlakoztak. Emlékirat az erdők és faültetés ügyében. A szomorú tapasztalás, mely az ország nagy részében pusztító szárazság okainak tudomá­nyos fürkész­ése által újabb érvet nyert, azon ál­talános és egyhangú követelésnek adott ország­szerte kifejezést, hogy erdő és fa egyik hárítója ezen vészes állapotnak, ezért mindenekelőtt er­dőt és fát védeni, erdőt és fát szaporítani a szük­ségek legégetőbbike. Egy ily országos hangulat, mely a létezés és enyészet közötti választás kényszerüs­géből ve­szi okait, igazi hatalom, és követeléseit, kell, hogy teljesülés kövesse. Kétségbevonhatlan azon jogosultság, mely e részben az államot az erdők, mint az ország közkincse és vagyona érdekében­ törvényesen illeti. E nagy feladáshoz nemcsak a közhatóságok, hanem mindenki, a legkisebbtől a legnagyobbig, járulni köteles. A barsmegyei Gazdasági Egyesület is ezen kötelességérzetben találta felszólalásának igazo­lását, melynek czélja, mindenekelőtt tájékozni tagjait, aztán pedig e tárgyra irányzott élénk figyelem ápolásával telhetőleg hazni körében. A törvényhozóé kétségtelenül a legelső té­nyező, melytől az ország, az erdészetet illetőleg, az 1848 ki X. czikk ígéreténél fogva is, üdvös reformokat és rendszeres erdésztörvénykönyvet vár. Vajda már legközelebbi országgyűlésünk, a szakértők és a szükség tekintetbe vétele mel­lett, egy ilyennel megörvendeztetné a nemzetet, mely méltó helyet foglalhasson a tökély magas fokán álló, más európai ily törvénykönyvek so­rában. De széles tér maradt a kormánynak is, alá­rendelt orgánumai által, a törvények és közigaz­gatás határi közt, odamunkálni, hogy addig is érdeink a pusztítástól megóvassanak. Nem is lehet tagadni, sőt hálásan elismerjük, hogy a m. magyar királyi helytartótanács, a leg­közelebbi három év alatt, buzgón karolta fel ez ügyet, így múlt 1862-ki martius 20 kán 17,591. sz. a., és május 5 kén 18,566. sz. a kibocsátott körrendeletek által, a bíróságoknak bepanasztott erdőpusztitások és károk gyors és erélyes elin­tézését akkér hagyta meg, hogy azok az illető közegek felelőssége alatt azonnal tárgyalásba vé­tessenek, és ez a felsőbbség ellen­őrzése alatt tel­­jesittessék. Ugyanazon 1862 dik évi 70,658. sz. a. a községi erdők fenntartása érdekében, azon fenntisztelt főkormányszék, mint a községi javak és javadalmak felügyelésével m­gbízott hatóság, biztos adatokat kívánván szerezni arról , hogy a községeknek mily térségű és minőségű erdei vannak, mikép kezeltettek, miveltetnek, mily közegek vannak azoknak közvetlen felügy­elésé­vel felruházva, meghagyta a megyei és munici­­palis hatóságoknak, hogy legfeljebb folyó 1863. május 3-ig, a mellékelt minta szerint, a községi erdők álladék ár és táblás kimutatást terjeszsze­­nek fel oda; a községi elöljáróságot közhírré teendő és a község házára kifüggesztendő rende­let által pedig az erdők felelős és gondos fenn­tartására akkor kötelezzék, miszerint a községi számadások alkalmával az erdőkezelésről is számoljanak ; a járási szolgabirák pedig, a köz­ségi erdőket folytonos szigorú figyelem alatt tartván, legkisebb visszaélés esetére is, a hely­beli elöljárókat, mint a községi vagyon hűtelen kezelőit, és a felsőbb rendeletek megszegőit, tör­vényszék elé állítsák. De hogy mindezen és más üdvös szabályok a törvényhatóságok, birák és kö­ségek részéről foganatba nem mentek, a kir. helytartótanácshoz intézett magas udvari rendeletből és ama főkor­mányszéknek folyó 1863 ki 4738. sz. a. kelt, az orsz. Gazdasági Egylettel is közlött intézményei­ből, sajnosan kelle érteni! A királyi helytartóta­nács ennélfogva kijel­entő, hogy ez többé így nem lehet, és a mulasztás komoly következések nélkül maradni nem fog. Felhívatták tehát még egyszer a megyék kormányzói, hogy az erdők épségben tartása és minden pusszitási merényletek eré­lyes megakadályoztatásáról,tiszti hatalmuk egész erélyével gondoskodjanak; az erdőpusztitáso­­kat helybeli elöljárók és más községek által szem alatt tartsák; a járási szolgabirákat, járásaik­ban, ezen tárgy iránti különös felügyeletre, felelet terhe alatt, kötelezzék, meghagyván nekik, hogy mihelyt erdőpusztitási,tilalomzárrontási, vagy er­­dőrendőrségi esetről értesülnek, haladék nélkül vizsgálatot s kárbecslést eszközöljenek, s az 1840 ki rendőri törvény szerint járjanak el, szükség esetében, a fokozatos karhatalmat is al­kalmazván. Valóban, mind hasznos és üdvös intézkedések, ha azok, mikép a szomorú tapasztalás bizonyítja, sisyphusi fáradalmakká nem változtak volna! — De még mindig e részben is a réginél mon­dván minden, sem az annyiszor ismételt felelősség, sem a komoly következések testté válni nem tapasz­taltalók. Midőn már most azt fürkészszük : miben rej­lik annak oka, hogy mind­ezen jó és szükséges intézkedések legnagyobb részben és legtöbb eset­ben csak írott malaszt, hogy­ mikép az országos er­­dészegylet 1856 ki közgyűlése alkalmával tapasz­talta és fölpanaszolta, egész megyék és vidékek nagyszerű pusztítások által erdőtlenekké tétet­nek , hogy ily hangos felszólalások és panaszok daczára,még mindig oly­annyira semmi, vagy cse­kély a közigazgatási és bírói orgánumok gondol­kodása és eljárása az erdőpusztítók ellenében, miszerint úgy­szólván szemek láttára rombol­tatnak, vagy enyésznek el egész erdők mától holnapig, és a hivatalhelyiségek ablakai alatt, a népköltözésre emlékeztető sokaságban fuvaroz­tatnak el a kipurztitott erdőségek termény tők­éi; ha tehát mindezeknek okait komolyan vizsgál­juk, következő eredményre kell jutnunk: Az 1807-ki 21. czikk, mint az erdőpusztítások meggátlására alkotott eddigi legfontosabb törvé­nyünk, sokak által egyoldalúig van felfogva, mintha az csupán a közbirtokossági, peres és községi erdőkre vonatkoznék, holott az erdősz­­egylet választmánya folyó évi május 3-kán Po­zsonyban tartatott tanácskozásában alaposan fej­tette meg, mikép a mondott törvényczikk lelke és szelleme az erdők minden birtokosaira és nemeire általános szabályul veendő és kiterjesz­tendő. Tovább ezen meg nem tartásnak más oka, a változott politikai és birtokviszonyokban rejlik. A magas kormány, nézetünk szerint, arra van hivatva, hogy ezen viszonyokhoz alkalmazva sikeresítse a törvény végrehajtását. De a­z idézett törvény meg nem tartásának leg­főbb oka kétségkívül a kellő ismeretek hiányá­ban keresendő. Valóban, nem is lehet képzelni, hogy eldönltetés, mivelés, fenntartás fölött ítélni, irtási kártékonyságot meghatározni, az erdőnek telkesítését megengedni, és több idevágókat azok tudhassanak, kik az erdészettannak alapos ismereteivel sem bírnak. És sajnosan kell ki­mondanunk, hogy hazánkban az erdészeti tudo­mányok eddig úgyszólván, parlagon hevertek,l­eg­­kevésbbé pedig voltak honosak azon közigazga­tási és bírói körökben, hol ezen tárgyakról intéz­kedni hivatalos teendőkhöz tartozott. — Vajha a tervezett országos erdészeti tanodák igéje mi­­nél előbb testté válnék! Az országos erdészegylet a maga indítványo­zásával e részben kissé messze ment. Szerinte tudnillik, a szakértelmes megyei felügyelők rend­szeresített alkalmazása volna szükséges, kiknek hatásköréhez tartoznék az általános ellenőrkö­dés minden megyebeli erdőkre, továbbá azon esetek okadatolt meghatározása, midőn hatósági beavatkozás és gyámkodás igényeltetik, mely esetben a zárlat és az erdei gazdálkodás tervét is kidolgozni, és annak szigorú végrehajtására felvigyázni ezen hivatalra volna bízandó. Tekintetbe vévén azonban ama számos nehéz­ségeket és némi közönyösséget, vagy tán ellen­szenvet is, melyekkel ily újítás találkoznék, a midőn a megyei szervezet lánczolatába egy, eddig ismeretlen hatályú gyűrűzet fogna beillesz­­tetni, az alábbi öt egylet czélszerűbbnek vélemé­nyezi a maga következő eltérő indítványát. Alig van már az országban megye, melynek felsőbb jóváhagyással életbelépett gazdasági, erdészeti egylete ne volna melynek tagjai közt szakértő erdészek is ne találtatnának. Tagadni nem lehet, hogy ezen megyei egyletek, kezdő állapotokhoz képest, a magok körükben sok jót és hasznosat eszközöltek már, és mind tovább népszerűbbekké válnak mindamellett, hogy a

Next