Pesti Napló, 1864. április (15. évfolyam, 4238-4262. szám)
1864-04-01 / 4238. szám
75—4238 15. évi folyam. 1 m : E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadóhivatal: Előfizetési feltételek : Szerkesztési iroda : a szerkesztőséghez intézendő. . ...... , „ . . . , , , , Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Ferencziek terekedik szám, 1-ső emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési ponz, kiadása körüli Félévre . . . . . 10 frt 50 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . . 6 frt 25 kr o. é. WWW———— mm mi min n mi 11 min 11 .......... mmn ■■imi—in 1864. Péntek, április 1. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Előfizetési felhívás a „PESTI NAPLÓ“ ápril—júniusi évnegyedek folyamára. Kifizetési ár 5 frt 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Post, mart. 31. 1864 (Fr) Habemus conferentiam ! Mindazok, kik az értekezlet létrejöttében kétkedtek — min magunkat is beleértve — csúnya kudarczot vallottak, s most nem marad egyéb teendőjük, mint bámulva porba borulni a diplomatia bölcsesége előtt, melynek éles szeme, miként a sasé, elejétől fogva merészen tekintett a napba, míg a közönséges ember szeme vakultan fordult félre, s csak sötétséget látott maga előtt ... Lesz conferentia és nemcsak átalában lesz, hanem nagyon hamar is lesz, ápril 12-én lesz, s a szép pünkösdi ünnep bizonyosan már a béke karjaiban ringatva találandja a nemrég annyi aggodalom által hányatott világot. Míg itt alant a földön az elemek harcza dühöng, és sűrü felhőfátyol takarja el szemünk elől az ég kékjét, a sas — maradjunk a sas mellett, ez szép hasonlat, mely által kiki csak hizelgve érezheti magát — tehát addig a sas, a verőfényben fürödve, lassú szárnycsattogással lebeg el a felhőréteg felett, maga alatt már-már oszladozni látva a süni tömeget, s perczrőlperczre közeledni tudván azon órát, midőn a zivatar elmúlik, s a szegény földi férgek ismét szép derült napnak fognak örvendhetni, így a diplomatia is! Midőn mi mindnyájan a zord időjárás sanyaruságait éreztük, s annak végét hosszát nem bírtuk ellátni, ő már a közelgő derűt sejté, s részben elő is készité, az ég áldja meg érte! Ami nehézség innen-onnan még felmerülhetne, az szóra sem érdemes. A fegyverszünetet nem tekintik ugyan a conferentia előfeltétell, de azért ápril 12-ig az is meg lesz, mert Fridericia bevétele amúgy sem volt tervben, a düppeli sánczok pedig addig a poroszok kezében leendenek. Merő hazugság az, hogy az eddigi lövöldözés aránylag csekély kárt tett a dán erődítvényeken. Ezen tendentiosus híreket a dánok könnyen kitalálható okokból terjesztgetik, a poroszok pedig nem tiltakoznak ellene; hadd higyje az ellenség, hogy Wrangel tábornagy még nem tartja korszerűnek az átalános ostromot, annál nagyobb lesz a meglepetés, ha a poroszok maholnap nemcsak nekirohannak a sánczoknak, hanem azokat tüstént el is foglalják. Mihelyt ez megtörtént — pedig minden órán várható, hogy megtörténik — a fegyverszünet ipso facto meg lesz, a szövetségesek czélja akkor el van érve, egész Schleswig általuk elfoglalva, többet ők nem akarnak, s igy a küzdelem magától megszűnvén, nem lehet, hogy a conferentián ne ratificáltatnék azon állapot, mely a harcztéren azóta tettleg beállott. Mily könnyű lesz aztán a tanácskozás ! Javíthatlan tamáskodók azt fognák ugyan mondhatni, hogy 1858-ban is volt ily conferentia Párisban, a Dunafejedelemségek ügye körül, hogy e conferentia néhányszor nagyon közel volt az eredmény nélküli szétosztáshoz, hogy — midőn hónapok múlva széjjel ment — műve befejezetlen maradt, hogy 1859 elején ismét fel kelle azt karolni, s hogy akkor mindenesetre összeütközésre kerül a dolog, ha amúgy is még nagyobbszerb összeütközés nem történt volna az olasz kérdés körül. Hanem ezek merőben különböző viszonyok voltak! A Dunafejedelemségekben nem láttunk két hadsereget egymással szemben állni, hanem a vita úgyszólván csak elméleti téren mozgott.— Aztán a párisi conferentián csak kétféle vélemény volt a részvevők közt: unió melletti és unió-ellenes; a dán-német viszályt illetőleg pedig quot capita tot sensus, a hány részvevő, annyi különvélemény és külön czél fog képviseltetni a zöld asztal mellett. — Végre 1858-ban az alapelvekre nézve már előbb egyezkedtek volt a hatalmak, s csak a kivitel körül foroghatott a vita; most pedig semmit sem végeztek előre, semmire nézve sem egyezkedtek, hanem kiki— a többiekkel cseppet sem gondolva — a maga nótáját fogja húzni. Csak a vak nem látja, mennyivel nagyobb a sikerre való kilátás a mostani, mint az 1858-ks conferentiára nézve. Honnan is keletkezhetnék valami nehézség ? . . . Ausztria és Anglia békülékenysége minden kételyen felül áll; amaz pedig Poroszországot, emez Dániát szintén magával fogja rántani a béke virányi felé. Svédország, mely jelenben csak a decorum kedvéért tesz némi hadi előkészületeket, hálát fog adni az égnek, hogy nem viszi őt a kisértetbe, hogy nem teszi ki azon viszketegnek a nagy skandináv eszme valósítását megpróbálni. Maradna csak a német szövetség és Francziaország. A német szövetséget illetőleg igen szépen mondja a „GeneralCorrespondent“,hogy „ez bizonyosan el nem szalasztandja az alkalmat: fennállása óta legelőször, mint európai hatalom, részt venni egy nemzetközi ügy elintézésében.“ Természetes, ilyen alkalmat nem lehet elszalasztani. ” Valószínű ugyan, hogy a conferentia, ha átalában eredménye lesz, am a nemzetközi ügyet nem fogja úgy elintézni, miként a német szövetségi tagok többsége óhajtaná, hanem mi ez, mi az egész schleswig-holsteini ügy azon előnyhöz képest, hogy a szövetség, mint„európai hatalom“, az értekezleten képviselve lehet. — Ha aztán példája, Napóleonnak valamikor a Rajnára fájna a foga, ha sergei a német határ felé közelednek, — a szövetség azt fogja az Usurpator fülébe rivalghatni: „hogyan nem tudod-e, hogy mi már most európai hatalom vagyunk? nem emlékezel-e, hogy 1864. ápril 12-én Londonban a mi képviselőnk ugyan oly vánkosó széken ült, s ugyanazon asztal mellett, miként a tiéd ? ne merj hozzánk nyúlni —apage!“ Lehet-e kételkedni, hogy erre Napoleon tüstént hüvelyébe lökendi vissza kardját, s elszégyelve magát, haza fog sompolyogni?! Ami pedig Francziaországot illeti, ez várva várja a perczet, midőn Londonban urbi et orbi tudtára adhatja, mily alaptalan azon vád, miszerint ő a német-dán kérdésre nézve kétértelmű politikát követ, s ez eseményt a maga érdekei javára kívánná felhasználni. Egykor egy államférfi ezt mondá : „mi háládatlanságunk által fogjuk meglepni a világot.“ III. Napóleon kétségtelenül őszintesége és békeszeretete által fogja meglepni, s rágalmazói ápril 12. után pirulva fogják bevallani, hogy ez az ember hasonlíthatlanul jobb a maga hírénél. Így, és nem másként fog ez történni, ezt bizonyossággal előre mondhatni; s ha mindazáltal még oly lapok is, miknek békeszeretete épen nem gyanús, miként példa az „Ostd. Post“, attól tartanak, hogy a conferentia eredménye az átalános béke helyett talán egyéb leend: ily nézet csak oly agyban keletkezhetett, mely nem képes a világrész helyzetét felfogni, s mely más érzelmet nem kelthet, mint e korlátoltság feletti mély sajnálkozást! BUDA HALÁLA. Irta ARANY JÁNOS. — Illik és utolsó czikk. —Czélom e hírlapi czikkekben nem a mű részletes ismertetése. A mélyebb analysis, a számos és magasbrendü szépségek kiemelése, a minden oldalról való vizsgálat nem fér ily szűk keretbe. Czélom csupán a munka nagyjából való jellemzése. Ami keveset felhoztam és idéztem is, nem azért történt, mintha azt tartanám a mű legszebb részének — mert a válogatás bajos volna — hanem csak azon czélból, hogy jellemzésemet példával illustráljam; s midőn a világirodalom legnagyobb eposait felhozom, nem akarom párhuzamba tenni velük. Amtt olyan, hogy csak a jövendő fogja kimutathatni valódi helyét az eposirodalomban. Homer és a Niebelungenek felhozása is csak egyik másik jellemvonás felderítéséért történik. Az előttem fekvő műben minden szoros kapcsolatban áll, teljes öszhangba olvad, s a mű emez általános jellemzésében főkép ezt igyekszem, legalább nagyjából,kimutatni. A korból és kor szelleméből indultam ki, amennyire azt a mondák és történet engedék, é s költőnk is egészen a krónikákból merité az inspiratiót. A jellem, a színezésül szolgáló részletek, mintha közvetlenül Árpád korbeli mondáinkból nőttek volna ki. Magok az erős szenvedélyek, melyeket költőnk fest, a kor képére látszanak teremtve lenni. A tárgynak pedig, melyet költőnk feldolgoz, egészen megfelel a hang és a forma. Ez az, miről jelen czikkemben szólani akarok. Az eposiró annál több hivatást bizonyít az eposra, minél jobban beletalálja magát azok jellemébe, érzületébe és helyzetébe, kiknek cselekedeteit, viszontagságait elbeszéli, s szavaikat is, mint a drámaíró, utánozni bírja. Minél jobban lábatlanná teszi magát az író egyénisége, hogy előadásán, mint tiszta üvegen át, az előadott jellemeket és jeleneteket szemmel kísérhessük, annál magasb fogalmat ad hivatásáról. Látni való hát, mennyire különbözik tőle a lyrai költő, kinek saját egyénisége az egyedüli tárgy. Az ódaköltő, úgyszólván, maga magát játsza, míg az eposiró tőle merőben különböző embereket utánoz; az első saját élményeit és érzéseit,az utóbbi mások élményeit és érzelmeit adja elő. Ki tévesztené össze a művészetben a zenecompositort a festővel ? Ez csak azért nem történik, mivel művészetek kézzel fogható eszköze más-más, míg a költészetben csak a nyelv az eszköz. Az elbeszélés csaknem oly objectív, mint a képirat. Azért koránt sincs kizárva az elbeszélésből az érzelem. A költő együtt érez képzelete gyermekeivel. De minél jobban kerüli, hogy a maga személyében szóljon, annál teljesebben feledi a hallgató magát a költőt, s annál nagyobb az illusio. A jó elbeszélő műben az, ami meghal, maga az elbeszélő érzelme és hangulata ugyan, de ez mindig csak mintegy lappang az előadás szavaiban, melyek a költőtől merőben különböző tárgyról szólnak. Egy jeles ballada vagy epos olvasásával ép annyira a költő emotióinak hatalma alatt állunk, mint egy hatalmas óda vagy szónoklat olvasásakor; pedig ez emotiót egy eset elmondása, egy lelkiállapotot híven jellemző leírás idézi elő, s alig vagyunk képesek számot adni róla, mi az a látszólag teljesen objectív szavakban, amiben a hatás titka rejlik. Alig hozhatnánk fel erre jobb és ismertebb példákat, mint Arany eddigi balladáiból és eposaiból. Van-e egész líránkban meghatóbb dal mint az egészen elbeszélői objectivitással irt Zách Klára, vagy valami erősebb emotiót keltő elegia, mint az a mélyen szánakozó hangú költemény, melyben „Ágnes asszony“ esete van elbeszélő énekbe foglalva? Felhozzam-e a haza pusztulásán érzett mély fájdalomtól annyira áthatott historiás éneket, „Török Bálint“ot, vagy az oly drámailag tárgyilagos, de annyira mély érzésű balladát, „Szondi két apród”ját? Azonban a ballada közelebb jár a tulajdonképi lyrai költéshez. A tárgy maga is gyakran egy-két lyrai megható mozzanat a hős történetéből, s minden elbeszélési részletezés, nagyobb fejlesztés és hosszú peripetiákon áthúzódó mese, ki van zárva köréből. Külső formája is a rhytmusnak és rímnek többféle mesterfogásait engedi meg, s refrain-jei is, melyek oly jól illenek hozzá, mutatják, hogy inkább énekelni, mint szavalni való. Az eposz tárgyánál fogva, az objectivitás nagyobb mértékét engedi meg, s maga külső formája sem oly kötött. Közelebb jár a szavaláshoz, mint az énekhez, s természetében van a nyugodtság nagyobb mértéke. Mindemellett itt is van uralkodó hang, mintegy resonantiája a költő érzelmeinek. A fokozat itt is nagy lehet a prózai elbeszélő styl legtökéletesebb mintaképétől, a népmeséőől s arab regéktől Dante mélyen sentimentális styljéig. Költőnk „Toldi estéjé“n az elegiai s kissé humorba átmenő hang végig vonul az egészen, s áthatja az egész előadást, s a csak töredék „Daliásidők“ben a dalnok a nemzeti nagyság és tulajdonképi lovagkor zászlaját teljes gazdagságában bontja ki rajzai által, s a hősiség férfias ép pathosát vegyíti a naiv érzületű előadásba. Csak a fent elősoroltak is elegendők annak bizonyságára, mily mestere költőnk annak, hogy saját emotiója által hasson a látszólag a legobjectivebb elbeszélésben. De mind balladáit, mind eposait együvé véve, többről is meggyőződünk, hogy t. i. a hangulat oly különböző egyes elbeszélő költeményeiben, mint csak egy ugyanazon költőnél lehetséges, nem kevesebbféle, mint ahányféle a tárgy, melyet megénekel. — Vannak nevezetes költők, pl. Byron és Hugo Victor, kik majd minden elbeszélő költeményt egy ugyanazon hangon és modorban írnak, tulajdon lyriai hangjukon. Ők valóban lyriai, és nem epos, annál kevésbbé drámaköltők. Aranynak csak fent előszámlált balladái, az elő nem számláltakkal együtt, mily sokféleséget mutatnak. Mindamellett „Buda halála“ a hangra és stylra nézve oly különbséget mutat eddigi műveivel, hogy aki készen volt is rá, hogy itt újat fog venni költőnktől, kétségkívül meg lesz lepetve általa. A hang, elbeszélési modor, a jellemzés stylje más, sőt mintha még nyelvet is külön készített volna a költő ez egészen különböző tárgyhoz; de mind a hang, mind az elbeszélés modora, a jellemzés stylje s a nyelv, mintha egészen a tárgy természetéből nőtte volna ki magát. Erősebb szenvedélyeket, nagy összeütközéseket, colossalisabb alakokat s történeti katastrophákat akarván előállitni, a tárgy méltóságát egyszerűbb külső és belső forma által adá meg. Az épület nagy idomaiban, s nem díszítményekben akará kimutatni művészetét. Az erő nyugalma ömlik el a composition, s uralkodik a hangban. E tekintetben legjobban hasonlít irodalmunk eddigi legnagyobb eposához, a Zrínyiéhez, s ama nagyszerű középkori emlékhez, a Niebelungenliedhez. Továbbá az elbeszélésben semmi kitérés. Csak egy rész az, mi ilyennek nevezhető — egy regedal , mely azonban egészen oda illik a mű általáns styljébe. Különben minden jelenet, mint a legjobban alkotott drámákban, a cselekvény fejlését, a mese haladását mozdítja elő, és siettetti a kifejlést. — Az indokolás erőteljes , de csupán a cselekvő egyének szavaiban és tetteiben található, — a költő maga nem bocsátkozikbővebb magyarázatba, vagy ha maga beszél is, egy két szó, egy erőteljes sor van oda vetve. Maguk az egyének, csupán szavaik és tetteik által vannak jellemezve. Engedi, hogy kibeszéljék magukat, hogy cselekedjenek, de cselekvésük indokainak magyarázgatására nem veszi át a szót, sőt lelki állapotuk részletes leírására sem. Ha Toldi Miklóst, úgyszólván, mozdulatról mozdulatra, minden gondolatában és érzésében nyomról nyomra kísérhettük, hogy kalandjaira kisérvén, úgyszólván, a legbizalmasabb barátunkká lett, itt egy-egy szó, egy-egy mozdulat, egy pillantás festi az őskori nagy alakok lelki állapotát, s különösen Eteléét, s az olvasóban némi tiszteletet ébreszt, hogy kevésbbé van vele bizalmas lábon, mint a jó Toldi Miklóssal. Toldiban a kalandos romanticismus elbeszélésének folyama széles mederben, gazdagon folyt a megannyi teljes képet adó nyolcsoros stropkákban, s az egy nyomon haladott elbeszélés mintha nem hagyott volna semmit elmondatlanul, a nélkül azonban, hogy kelleténél több volt volna mondva. „Buda halála“ négy soros stropháiban is az egyes sorok vagy sorpárok néha már átmenetet képeznek egyik erőteljes képről másra. Eme jellemzés nemcsak jobban beleillet a mű styljébe, hanem a korba is, melyet rajzol. A primitív társadalmakbeli emberek jelleme is egyszerűbb, s nemcsak a költői eszményítés kívánja meg, hogy csak főtulajdonaiknál fogva jellemezze a költő, hanem a kor is. A naiv forma, mint a népmesékben is, legjobban megfér az átalános jellemzéssel, s az ily jellemzés legjobban beillik a naiv korba. Mindemellett költőnk szavakban, tettekben oly határozottan különböző alakokat állít elő Etelében és Budában, Detrében és Szemerében, Ildikóban és Gyöngyvérben, hogy semmi hasonlatosság nincs közöttük. Még ott is jellemez költőnk, hol csak a legátalánosabb ideális vonásokat várjuk, jellemez pedig oly minden követelődzés nélkül, mintha nem is volna szándékában, s oly módon, hogy a nagyolva olvasáshoz szokott ember talán gyakran észre sem veszi. Egy példát hozok fel. Az egész hatodik ének e műben egy közbeszőtt regedal, melyet a hun lantosok a mátrai vadászat alkalmával énekelnek, s szól Hunor és Magyar két testvérről, kik, mondáink szerint, egy anyának voltak fiai, s vadászaton egy szarvast vevényzőbe, eltévelyedtek a pusztában, és soha sem látták többé szülőföldjüket. Letelepedtek hát a pusztán, s egyiktől a hun, másiktól a magyar nemzet származott.1) Nem szándékom e gyönyörű rege szakadatlan szépségét leírni. Amit különösen ki akarok emelni e helyen, az mintegy mellékesnek látszik e regében. Enédnek két fia messze űzvén a szarvast, a Kur vize partjára érnek. Itt Hunor így szól: „itt meghaltunk“. — Magyar azt mondja „viradattal visszatérünk a csapattal.“ A két testvér a Donig, a Maeoti tengerig hajtja a szarvast , hol az eltűnik, s a vitézek végkép eltévedtek a pusztán. A költő igy beszélteti Magyart és Hunort, a szép Enéhnek két fiát : Szóla Magyar , hej ! ki tudja Merre van a hazánk útja ? Kerek az ég mindenfelé — Anyám, anyám, meghalsz belé ! ‘) A mondát Kézai Simon krónikája tartotta fenn. Bécsi dolgok. .. A mexikói kérdés újabb fordulatáról még nem érkezett oly tudósítás, mely az ügy eldöntését jelentené. Közhiedelem szerint Ferdinad Miksa főherczeg azért halasztó ünnepek utánra a mexikói császári korona ünnepélyes elfogadását, mivel nem akar lemondani a firokonok örökösödési jogának kikötésért. Mint egyik bécsi lap hallja, a főherczeg e bajosan eldönthető alternatívában is újból apósához, Lipót belga királyhoz folyamodott tanácsért, s mint a lap állítja, a király válasza el fogja dönteni az ügyet, s a mexikói küldöttséget csak a válasz megérkezte után fogadja hivatalosan a főherczeg Miramareban. Egy másik versió szerint Napóleon császártól is várnak egy levelet. A franczia császár, mint mondják, komolyan törekszik, hogy az ügy felelégítőleg legyen elintézve , mert érdekében áll, ho£y a mexikói kérdés szép szerével oldassék meg. Spanyol lapok meghazudtolják azon hitt, mely szerint ilsa főherczeg abban alkudozott volna, hogy eventualizer egy spanyol királyi herczeg legyen örökösévé a mexikói trónon. A „Memorial diplomatique“ megerősíti azon tudósítást, mely szerint a mexikói kölcsönre az alkut már megkötő egyfelől gróf Zichy Ferencz, mint Miksa főherczeg megbízottja, másfelől a Glyn és Mills angol bankárház. A kölcsön 200 millió frank (80 millió ft. o. é.) A „Constitutionnel“nek s más lapoknak azon tudósítását is megerősíti a „Mem. d.“, mely szerint Francziaországnak kifizettetik azon 60 millió frank, melyet ez az ideiglenes kormány szükségeire mexikói csapatok szervezésére stb. előlegezett. Az expeditio többi költségei évenkénti lefizetésekkel fognak törleszteni. Átalában az ügy minden francziális része személyesen Napóleon császár és Miksa főherczeg közt intézetett el, utóbbinak Párisban mulatása alkalmával. Mihelyt Miksa főherczeg trónralépte hivatalosan megtörténik, azonnal megkezdetik a franczia csapatok hazaszállítása Mexicóból, s rövid időközökkel folytattatni fog. A mexikói kölcsönt illetőleg az angol „Economist“ tudósítása is egyezik a fentebbivel. A „Wanderer“ 31 ciki lapjában olvassuk. Mint ma hallani, a Miksa főlig és saját felséges családja közötti differentia már meg van oldva. A megoldás módjára nézve nem tudni semmi bizonyost. Azonban legtöbb hitelt látszik érdemelni az a hir, mely szerint a főlgnek fenntartatik az Ausztriában való örökösödési jog, — az annak idejében való lemondás mellett a mexikói koronáról. Azonban a főleg maga részéről, úgy látszik, lemondott feltétlenül emez örökösödési jognak örököseire való kiterjesztéséről. Remélhető, mond a „W.“, hogy valamely miniszteri lap nemsokára felvilágosít ezen, Ausztriára nézve teljességgel nem közönyös kérdésre nézve. A „Triest Zig“ egy, úgy látszik miramari félhivatalos értesülés nyomán ezt írja: A mexikói korona elfogadásában való haladék úgy látszik, amiatt történt, hogy Ferdinand Miksa főherczeg ő fenségének az ausztriai trónra való örökösödési joga még nem volt rendezve. A jövendőbeli mexikói császárnak egyltalában nincs szándéka fölhagyni az ausztriai trónra való igényeivel, amennyiben legközelebbi agnatus, holott, úgy látszik, a Bécsben legközelebbről tartott családi tanácskozmányban az kivántatott, hogy az ausztriai trónörökösödésről lemondjon. Az ausztriai fiörökösödés (agnatus) jogának a mexikói küldöttség hivatalos fogadása előtt kell megtörténnie, s ennek még határozottan nem lehet megmondani napját, de remélték, hogy jövő szombatig rendbeli lesz az ügy. Más hírek szerint a főlig még egyszer Bécsbe fog utazni. A „Presse“-ben olvassuk : Ausztria trónján mai nap egy teljes egészségben és férfikora világában élő császár uralkodik, s mellette a hat éves Rudolf főherczegben virágzik fel Ausztria leendő császára. Nem ellenszegül-e minden emberi előrelátás annak, hogy az ausztriai császár alig két évvel ifjabb öcscse is valaha, legalább régensségre juthasson? Ebben rejlik egy része amaz agnatusi jognak, melyről most, mint mondják, Miksa főherczegnek le kell mondania, mielőtt a mexikói koronát fejére tenné. Azonban a dolog nagy fontossága ily valószínűtlenségek számbavételét is megkivánja. A főherczegről, ki oly szilárdul megmaradt abbeli szándéka mellett, az ellenmondások ellenére, hogy elfogadja a mexicói koronát, azt hihette volna az ember, hogy egészen Mexicóval köti össze jövőjét s megszakaszt minden összeköttetést eddigi hazájával. Annyival különösebbnek látszanak azon tekintetek, melyek úgy látszik, a főherczeget eddig visszatartóztaták az az ausztriai örökösödéshez való minden eventuális jogról való lemondástól. Annyival különösebb eme vonakodás, mivel a főherczeg a mexikói korona elfogadásában egészen önállóan, az osztrák politikától függetlenül járt el. Természetes, hogy az ausztriai kormány eme kérdést tisztába akarja hozva látni, mielőtt a mexikói császár tengerre indulna. — Ausztria nem engedheti, hogy kényszeríttessék egy, az ausztriai birodalomra nézve közönyös birodalomnak rokonos császárja érdekei által, annál kevésbbé, minél kevesbbé független és minél inkább a napóleoni politika alá van vetve a mexikói császárság. Igazolt tehát és bölcs az osztrák kormány megfontolása. — A „P. Ll.“-nak írják Bécsből : Froisart franczia tábornok Miramareba küldetik, hogy ott Napoleon császár nézete szerint működjék közre a kiegyenlítésben. A tábornokot 29- kén, Bécsbe érkezvén, gróf Rechberg fogadta is, a franczia nagykövet kíséretében. 30- kán volt a megbízott Triestbe tovább utazandó. — Alaptalan az a hir, mintha még 30- káig ki volt volna egyenlítve a fennforgó meghasonlás. Pest, mai 1. 29. 1864. A pesti „Lloyd“ f. hó 27-iki számában védi magát a naivitás vádja ellen. Sajnálom, hogy az általa felhozott mentségi indokok azon meggyőződést keltették bennem, mintha a „Lloyd“ nem lenne korrecten értesítve az a viszonyról, mely az állam által segélyzett hajózásivagy vaspályatársulatok, s maga az állam, jelesen az álladalmi kincstár közt fennáll. Egy pár megjegyzésre fog szorítkozni végválaszunk ; azt hiszem, hogy felvilágosítandja a „Lloyd“-ot némi előtte talán homályos pontok iránt. A „Lloyd“ ugyanis válaszában, indokolni akarván a dunagőzhajózási társulat pécs-mohácsi vaspályáján a kőszénre nézve indítványozott szállítási bércsökkentési javaslatát, az állam beavatkozására történt hivatkozását azzal menti, hogy az államnak joga van a tarifta-revisiójára, s hallgatólag bár, de egész válaszában azon végkövetkeztetésre megy ki, hogy védje az állam a pécsi magánbirtokosokat a kőszénversenyben s azok érdekében szállíttassa le a kőszén fuvarbérét a duna-