Pesti Napló, 1865. február (16. évfolyam, 4488–4060. szám)
1865-02-14 / 4498. szám
36-4498. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Kedd, febr. 14.1865. 16. évi folyam. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Pest, febr. 13. 1865. A porosz junkerek kezdenek átalakulni. Mint már említve volt, Eulenburg gróf az országgyűlés kezdetén azt mondá, hogy a képviselőház, ha kétkedik budgetmegszavazási jogának valódiságában, töröljön ki az egyes rovatokból, s tapasztalandja, mennyire fog eljárása méltányoltatni, csak a sereg új szervezésére vonatkozó tételeket ne bántsa, mert e részben a király hajthatatlan. Most azonban Roon, a hadügyminiszter — ki a junkerek jobb oldalához, s tehát a szélső reactióhoz számíttatik —így szólott: A kormány át van hatva azon meggyőződéstől, hogy a katonai kérdést végletesen csak úgy rendezheti, ha sikerüléne magáévá tenni azon felfogást, mely eddigelé a képviselőháznál irányadó volt. Tehát a berlini kormány vagy a haladó párt nézetéhez szegődött át, vagy felfedezte azon arcanumát, mely megtérítse az országgyűlés többségét. A legkülönösebb pedig az, hogy a király többször kinyilatkoztatta ingatlan ragaszkodását az új katonai szervezethez, s a miniszterek a király nevét egész indiscretioval a parliamenti vitákba vonván, határozottan állították, hogy ő felsége engedni nem fog. S vájjon most már a változatlan szándék csakugyan meghajlott volna a viszonyok hatalma előtt ? Ezt kevesen akarják hinni, merik reményleni. Épen ennélfogva úgy vélekednek, hogy a kormány szeretne a haladási párttal oly alkura lépni, melynél fogva a követek háza az új katonai szervezést elfogadná, de ezen engedékenység dijául ezentúl teljes parliamentáris joggal bírna az általános budget megszabására, a katonait is hozzáértve. Tehát a Junkerek pártja megszűnnék létezni. Azok az egyének, kik a parliamenti kormányzás esküdt ellenségei voltak, eldobva zászlóikat, csoportosulnak az újkori alkotmányosság megóvására és tovább terjesztésére. Egy Bismark, egy Eulenburg és Roon készül kezet szorítni nemcsak a régi szabadelvűekkel, hanem a demokratákkal is. Ily szerepváltoztatás, ha valósul, nagy okból történhet. Úgy látszik, Bismark útterveire nézve mélhatlanul szükséges a porosz korona és a porosz közvélemény összhangzó törekvése. Szükséges, hogy Németország megint az alkotmányosság élén találja fel a poroszt, s hogy az annexiók felé törekvés ne lássák többé egynek a reactió terjedésével. Mi okozhatta e változást ? Vannak, kik azt rebesgetik, hogy a középállamok, miután fenyegetve képzelték a német szövetség fennállását és saját függetlenségöket , Francziaország felé kezdettek kacingatni, s épen nem siker nélkül. Mondják , mikép nemcsak Bajor- és Szászországban, de a kisebb államokban is oly erős a porosz elleni düh, hogy a rajnai szövetség a kedélyekben már megért volna. Mi nem értjük, hogy azzal mit nyerhetne a német nemzet akár becsületben, akár önállóságban, ha a bel-annexiók kikerüléséért, kül annexiókat tűrne és mozdítana elő. Nem látjuk át, mi józanság volna Bismarkot Schleswig-Holsteintól elejteni a végett, hogy a Rajna-partból egy darab Francziaország ölébe hulljon. De viszont attól a meggyőződéstől is át vagyunk hatva, hogy a porosz annexiók sokkal frisebben haladnának előre, ha a reactio térfoglalásaitól elválaszthatók lennének. S midőn a berlini kormány megtagadja pártnézeteit, hogy az országgyűléssel békességben éljen, akkor csakugyan komolyan lehet attól tartani, hogy a kockát készül elvetni, s amit az elvből feláldozott, azt terület és hódítmányok által szándékszik kártéríttetni. Mert a haladási párt maga sem idegenkedik oly irányoktól, melyek Poroszországot a szomszéd német államok rovására gazdagítanák, s méltán lehet attól tartani, miként meg fogná szavazni azon 8 vagy 9 millió tallért, mely az új katonai szervezésre szükségeltetik, ha annak árán valódi parliamentáris életre tehet szert, noha a königsbergi doctrinák kereszteseinek ily tálfordulása igen csodaszerű volna arra, hogy az ellenpártok komolyan elhihessék. Bécsi dolgok. A „Botschafter“ írja, s mint miniszteri közlönynek, e részben hitelt adhatunk, hogy az 1866-ik évre szóló államköltségvetés nemsokára a reichsrath képviselőháza elé fog terjesztetni. Az új budget előterjesztésére a legfelsőbb helybenhagyás meg is adatott. A „Botschafter“ körülményesen bizonyítgatja, hogy a minisztérium ezen eljárása helyes és alkotmányos. Szerinte a reichszatnak kötelessége az eléje a kormány által terjesztett minden javaslatot elfogadni, s egy bizottsághoz utasítni. Megteheti ugyan a bizottság, mint meg is tette, hogy a kormány egy-egy előterjesztésének félretételét javasolja, de a „Botschafter“ ezen esetben helytelennek tartana ily eljárást. Mert egészen rendes, s az alkotmányos országokban divatozó szokás, hogy a következő évi bugetet a jelen évben szavazzák meg. Így történik ez Angliában, hol a most összeülő parlament az 1866-ik évi budgetet szavazza meg, vgy Francziaországban és Poroszországban. Nem abban van a hiba, hogy az idén szavazzák meg a jövendőbeli budgetet, hanem inkább abban lehetne keresni, hogy az idén tanácskoznak az idei budgetről. Hogy az 1865-iki budget későn tárgyaltatik, annak meg van a mentsége. Még azon fenyegetést is csatolja a miniszteri lap a szép szerinti rábeszéléshez, hogy azon esetben, ha meg nem szavaztatnék most az 1866-iki budget, a kormány kénytelen lenne a la Bismark, budget nélkül kormányozni. — Aztán ha a dolog hosszúra nyúlna, ezzel csak a szűkebb körű reichsrath egybehivása hátráltatnék. — A szükebb körű reichsrath után nem lehet azonnal ismét összehívni a bővebbet, mert pihenőt is kellene engedni a képviselőknek. Csak nem akarják a képviselők az 1866-iki budget meg nem szavazásával elhalasztatni a Lajthán túli országgyűlések egybehivását ? stb. A „Presse“ ugyanaz nap szól a tárgyhoz, sgy nem a „Botschafter“-nek válaszol. A „Pr.“ más nézetben van. Helytelennek tartja, hogy egy ülésszak folytában két évi budget szavaztassák meg. Ő közvetítő javaslatot tesz : egyezzék meg a kormány előlegesen a képviselőkkel a budget némely főpontjaira nézve. Ily előleges egyezés nyomán a bővebb reichsrath körülbelül October közepére ismét össze lesz hívható, s megszavazhatja elég korán az 1866-iki budgetet. Már gyakorlati módként ajánlja, hogy a szűkebb körű reichsrath után mindjárt hivassák össze ismét a bővebb, s csak azután tartassanak meg azon országok gyűlései, melyek a reichsrathban képviselve vannak. A reichsrath képviselőházának febr. 10-iki ülésében jelen voltak a miniszteri padon : Schmerling, Lasser, Plener, Hein, Burger, Franck, Katehberg osztályfőnök ; Stiebeck osztályfőnök (a pénzügyministériumtól.) A beérkezett iratok közlése után az elnök közli, hogy igen gyakran olyan névtelen iratok érkeznek hozzá, melyek az ügyrend határozatai szerint egyszerűen félreteendők, épen mivel névtelenek, amiért is ő azok tartalmát a házzal nem közli. Erre egy, si az és társai által az államminisztériumhoz intézett interpellatio olvastatik fel, melyben ahhoz következő kérdések intéztetnek : 1) Minő akadályok állanak útjában a községtörvény, s a tömeg-közrejárulási törvény létesítésének a bukovinai herczegségben ? 2) Minő intézkedések tétettek eddigelé a közigazgatás részéről arra nézve, hogy a községeks az útépítésre közremunkáló bizottmányoknak az új törvények szerinti megalakítása életbe léptessék ? 3) Mennyi idő alatt lehet várni ezen, az ország javára nézve oly sürgetőleg szükséges ügynek törvényes szabályozását ? Erre a ház a napirendre, t. i. az erdélyi személyadó kevesbítése iránti törvény 7. §-a feletti vita folytatására tért át. Az előadó Mandelblüh, Róbert megbetegedése miatt. Ő a bizottmány nevében kijelenti, hogy ez utóbbi a törvény hatályának 1865. jan. 1-veli kezdetét indítványozza. Erre a 7. §. felett szavazásra kerül a dolog s Brestlnek azon indítványa, „miszerint a törvény rendeletei az 1865. - 1866. évekre bírnak érvénynyel“, elfogadtatik, s a törvény tüstént harmadik felolvasásban végérvényesen határozattá emeltetik. Szintúgy a bizottmányi indítvány második része is, „miszerint t. i. azon óhajtás fejeztessék ki, hogy mivel a közvetlen megadóztatás reformja az egész birodalomban hihetőleg nem oly hamar fog bekövetkezni, a magas kormány arra indíttatva érezze magát, miszerint egy előterjesztményben jelölje ki azon módot, hogy mennyiben lehetne a hiánylatot az ország eszközeiből fedezni“, — vita nélkül elfogadtatik. A napirend második tárgya: a tollvivők választása. A választási czédulák beadatnak, s a szavazatszedés a termen kívül eszközöltetik. Tollvivőkké megválasztatnak: Nerracht, Cerne, Cupr, Filtsch, Hutter, Ruczka, Morgenstern és Kerer követek. Napirenden áll még ama bizottmány jelentése, mely az időszaki személyszállításra vonatkozó kormányt előterjesztmény előleges tárgyalásával foglalkozott. Az előadó Steffens követ. A bizottmány a kormányi előterjesztmény változatlan elfogadását ajánlja. A törvényjavaslat öszhangúlag és vita nélkül a második s harmadik felolvasásban elfogadtatik. Az ülés bezárta előtt még Giskra, Herbst, Skene, Berger és Schindler követeknek öt interpallettója olvastatik fel, melyekben azok a minisztériumhoz azon kérdést intézik, mikor szándékozik az válaszolni a jelen ülésszakban előterjesztett, s még eddig válasz nélkül maradt interpellatioikra ? mely Pest város 1865-ki költség-előirányzata, Pest városa teljes tanácsa részéről jóváhagyás végett a nm. magy. kir. helytartótanácshoz felterjesztetett. _______________ A rovatok megnevezése. 1862/3 évi számadási eredmény 1 2 . 1865. évre javaslatba hozatott 10 forint. A) Községi pénztár. Bevételek: Javadalmak, haszon- és lakbérek. . . Városligeti jövedelmek......................... Telekátiratási dijak ....... Bérkocsik utáni kövezetvámdijak. . , Polgár-dijak.......................................... Eljárási dijak.......................................... Engedélyi dijak.................................... 580374 592347 553240 — 9366 7555 67842 65000 65000 1743 1703 1832 — 100 100 15319 11500 10000 4543 2800 3000 TARCZA. Magyar Tud. Akadémia. i. A január 23-ki ülés másik főtárgya volt, mint közelebb érintők, Tóth Lörincz rendes tag értekezése a párbajról. A tárgy érdekes és korszerű volta, s az értekező rendes tag—hazánk egyik jeles jogtudósa és codificatora — előadása iránti várakozás nagy közönséget gyűjtött egybe az akadémia teremében. S értekező fényesen felelt meg a nagy várakozásnak. Mind az akadémia tagjai, mind a jelen volt nagyszámú miveit közönség feszült figyelemmel, s végül kitörő tetszéssel kisérték az oly szépen írott, mint tanulságos értekezést, s az abban foglalt helyes jogi és törvényhozási elveket, s a társadalmi élet teendőire vonatkozó gyakorlati javaslatokat. Azt hiszszük, hasonló érdekeltséggel olvassa a nagy közönség e sorokban, a kitűnő értekezés szokottnál bővebb ismertetését. Az értekező Reviczky Szevér szerencsétlen esetéből és saját tapasztalása körébe eső más tényekből kiindulva, terjeszt elő a m. akadémia előtt — mely illő hogy eszméket tisztázni segítsen, s irányadó legyen minden nagyobb és fontosabb társadalmi kérdésben — gondolatokat a párviadalról és becsület-biróságokról, melyek, ha nem is egészen ifjak, mint mondja, de talán nem is az unalomig elavultak. — Megemlíti, hogy irodalmunkban még kevés alapos szó volt ez érdekes tárgyról, pedig kívánatos, hogy e fontos társadalmi kérdés bővebb és alaposb vitatkozás tárgyává tétessék, mert csak ez az egyetlen helyes út az előítéletek és elfogultságok kioszlatására, s kétes tanok minden oldalróli felvilágosítására. — Fejtegeti a becsületnek, e vígy, szent és lélekemelő szónak, valódi fogalmit, s meghatározza a becsületjogot; a becsületesség öntudatával biró ember nem érheti be úgymond — azon belső nyugalom- és méltóságérzettel, melyet amaz öntudat nyújt, hanem szükséges, hogy e méltóságot mások, és azok is külsneg elismerjék, kik azzal talán maguk sem bírnak. A belső érték és érdem semmit sem veszt ugyan valódi arany súlyából a bolondok és gazok pajzán sértései által, de azért csak igen kevés híve lesz ama martyri, s a jog és szabadság emberéhez valóban nem illő szokás elméletnek,mely csak a zsarnokoknak és ezek bérenczeinek tenne jó szolgálatot, miszerint az embereket meg lehet fosztani külső szabadságuk, méltóságuk és becsületüktől, s igy rabszolgákká lehet őket aljasítani, a nélkül, hogy belső lelki s erkölcsi szabadságuk és méltóságuk csorbittassék. — E kettő, a belső és külső becsület, oly lényeges egymástól és választhatlan összeköttetésben vannak, mint test és lélek, s csak együtt képezhetnek egy valódi élő egészet. Az emberi méltóságnak ezen külső elismerését, mely nélkül az nem valóság, vagyis: a becsületjogot épen úgy védeni kell az egészséges állam törvényének, mint az életet és vagyont, s büntetni kell annak megtámadóit és sértőit, mint az életre tőröket, rablók és tolvajokat. Kiemeli továbbá értekező, mennyire érdekében van a polgári társaságnak, hogy a minél élénkebb és finomabb becsületérzést polgáraiban fenntartsa, táplálja és ápolja. — E tekintetek parancsolják, hogy minden műveltebb törvényhozás és kormány gondoskodjék a becsület védelméről, szigorú büntetéseket szabván a becsületsértőkre, s felügyelvén, hogy ravasz részakarat és hatalmasok önkénye ki ne bujhassék e büntetések alól. Ha a becsület megtámadóját szigorúan nem fenyíti a törvény, ha kemény büntetést nem szab mindazon vétkekre, melyek párbajt vonhatnak maguk után , természetesen , annál gyakoriabbak lesznek az elégtétele törvénykivüli nemének esetei, mint p. o. kevés franczia fog megelégedni azzal, hogy a ki őt nyilvános helyen becstelenítő kifejezésekkel illeti, az egyszerű rendőri törvényszék által legfeljebb néhány franknyi birságra büntettessék, s még csak börtönbe se kerüljön, míg az, ki gyümölcsét ellopja, fogsággal büintettetik ; de mi magyarok se érezhetünk kedvet nyugodtan aludni azon tudattal, hogy a garázda, ki becsületünkben gázol, még csak criminalitást sem követel, hanem egyszerű polgári per útján, melynek végét csak nagyobb fokú türelem várhatja el, legfeljebb 200 ftban büntettetik. Egyébiránt, ha a becstelenítés még oly szigorúan büntettetnék is , még ezzel nincs segítve minden bajon. A büntető törvények ugyanis önmagukban sohasem elegendők a becsület védelmére, mert vannak oly finom, s mégis igen érzékeny és fájdalmas sértések, melyek bíróság elébe nem vihetők; vannak oly kényes viszonyokat sértő sebek, melyeket a törvényszékek és nyilvánosság előtt leleplezni senki sem érez kedvet, s melyek a törvény büntetése alá nem is vonhatók, bár az illetőre nézve fájdalmasbak a legdurvább sértéseknél. Ily természetűek p.omindazon sértések, melyek a sértettnek neje, leányai, s általában nő nevével vannak összekötve, e kényes „ne nyúlj hozzá“ virágokéval, kiknek gyöngéd szirmai nem tűrik a nyilvánosság erős napsugárait és kíméletlen viharait, melyeket hát bíróság elébe hurczolni, lovagias érzelmű, jóravaló férfi nem akarhat. Ezen sérelmek megtorlására, a garázdáknak ily sérelmek elkövetésétől visszarettentésére maradtak divatban ma is, midőn rendezett törvényszékekkel bírunk, a középkori eredetű párviadalok, ezen tökéletlen és kárhozatos módja az elégtételnek , azon tudat és érzés által tartatva fenn, hogy az egyének becsülete sérthetlenségének megőrzésére a szorosan juridicus, positív törvények s a közönséges törvényszékek nem elegendők. Szükséges résznak tartatik a párvia-i dal, melyet bizonyos esetekben nélkülözni nem lehet; ezért támogatja azt mai napig a közvélemény, azért maradtak sikeretlenek az ellene alkotott törvények — vanae sine moribus leges — s annál sikeretlenebbek, minél túlságost a szigor, melyet egyoldalú nézetekből kiinduló törvényhozók alkalmazni jónak láttak. Kevés ember lesz, ki az elégtétele tökéletlen nemét, hol az ártatlan vesztheti életét vagy testi épségét, s a vétkes megtámadó, a durva és gonosz sértő ülhet gúnykaczagva diadalt áldozata felett ; hol az erős, izmos pimasz, s a gyakorolt ügyes bravo és gladiator határozott előnynyel bir a legnemesebb, legértékesebb egyéniség felett, ha ennek testalkata, karizmai gyöngék, s látása nem elég éles , hol a paczkázó szemtelen azzal tetézheti gúnyait, hogy ellenének szégyenpírral borított homlokát még piros vérrel is elborítja; hol a csábító, ha oly erős és szerencsés a viadalban és lövésben, mint a nőknél, boszantó s lealázó gúnyára minden igazságérzetnek, azzal fizet a kevésbé ügyes és erős férjnek, hogy ezt, ráadásul arra, hogy nevét megbecsteleníté s ágyát beszenynyező, még az élők sorából is kiirtja, s tőle a hitelen menyecskét megszabadítja ; — kevés ember lesz, mondom, ki az elégtétel e nemét esztelennek, s tökéletlen és rosz eszköznek ne tartsa a becsület megmentésére. Tagadhatlan az is, hogy a párbaj a rendezett igazságszolgáltatást nélkülöző középkori ököljog vérszínét és vérszagát viseli magán. — A régi kor nem ismerte a párbajt annak mostani értelmében, s e vérengző mulatságot a bérelt gladiátoroknak hagyta. — A régiek büszkébbek voltak, mond Grandgagnage, mintsem hihették volna, hogy becsületök mások szemtelensége által veszélyeztethetik, s azt sem gyanították, hogy jogbizonyság rejlik egy kardvágásban. A párbajok eredete a középkorból, az ököljog és erőszak korából való. E korban, szabályos törvények s rendezett törvényszékek nem létében, féktelen és hadakozó anarchia állapotában, kiki önmaga volt birája az ellene elkövetett sérelmeknek, s védte és megboszulta magát, a hogyan ereje engedte. S e szokás a vad erő korából származott át a béke és rend jelen időszakába, mint kiáltó anomália, s a mostani műveltséggel szemközt ellenkező, annak képén szenyfoltot alkotó hagyomány. Háború egyesek közt! Ki nem gondol vérfagylaló iszonynyal a háborúra, hol ember az embert ezer számra gyilkolja, s vérbetűkkel írja fel gyakran az önkény legundokabb jogtalanságát , mely a „fait accompli“, utján törvénynyé és igazsággá lesz, a történet táblájára? — S ha elég erővel bírnánk hozzá, bizonynyal gátolni fognók az államok közti igazságszolgáltatás e szörnyű nemét — min már annyi nemes elme töprenkedett — s valósitni az örök béke barátinak szép álmait. Hogy ez nem történik, oka csak a lehetlenség. Nincs a philosophusnak rendelkezésére millió kar és fegyver, mely a harag és szenvedély által egymás ellen sodort százezreket elválaszsza, s a bősz dühöt még nagyobb erővel leverje és tehetetlenné tegye. A párbaj sem egyéb, mint háború két egyén közt, gyakorlatba vétele az erősebb jogának, hol nem az győz, kinek igazsága van, hanem az, aki erősebb vagy szerencsésebb. De már ezen háborút, mert csak két ember közt foly, ha komolyan akarja, csakugyan meggátolhatná a társaság, az állam — vélik sokan — mert erősebb két embernél. És mégsem lehet; nem lehet főleg egyszerre, s nem lehet bármily szigorú törvényekkel. — Miért? — Egyszerűen azért, mert „vanae sine moribus leges.“ A párbaj — előítélet, és igen szomorú előítélet, elismeri mindenki. De oly előítélet, melynek e percében, s míg teljes erejében uralkodik, hódolni kénytelen minden, ki társaságban él, s hódolni kénytelenek azok is, kik észszerűtlenségét átlátják, kik ellene okoskodnak és tollat hegyeznek, mint értekező maga is. Mert a finom becsületérzéssel biró, lovagias férfi inkább választja a halált, e hideg rémet, mintsem azon társaság és környezet megvetésének s gunymosolyának tegye ki magát, melyben él, mitsem elviselje a gyáva nevet, s barátai elfordulását. Emlékezzünk a párisi esetre, hol egy ifjú a Szajna habjaiba ölte buját és szégyenét, mert a párviadalra, imádott szépjének esdeklései és kétségbeesése folytán, ki nem állott, s legközelebbi alkalommal azon társaságban, hol élni szoktak, mindenki részéröl megvető hidegséget tapasztalván, azon leány mosolyát is elveszté, kinek kedvéért a becsület megállapított szabályától eltérni elég gyenge, vagy, ha tetszik, elég bátor volt. Ezen előítéletet, ellene intézett bármily dracóilag szigorú törvények által kiirtani nem lehet. Állhat bármi a §-ban, azért lesz elég párbaj és vérontás az életben, mert a férfi, mint már említem, inkább tízszer meghal, mint a becstelenség bélyegét, mely honfitársai és kartársai bár talán helytelen és alaptalan, de mindenesetre élő és sújtó véleménye szerint, a párbajra ki nem állót szennyezi, magára vállalja. —s mert maga a bíró is, és pedig annál inkább, minél szigorúbb a kimért büntetés, retteg és vonakodik a közvéleménynyel és saját érzelmével ellenkező törvény alkalmazásától. És ezért hiába küzdöttek századokon át egyházi és világi hatóságok s a philosophia legszebb érvei a párviadal lovagias szokása ellen. — És tagadhatlan — mert ne hagyjuk érintetlen a sötét kép másik oldalát sem — hogy az alap, melyből ez, egyes esetekben vérlázasztó eredményekre vezető szokás kifejlett, nemes és rokonszenvet gerjesztő. Szivünkből sajnáljuk az áldozatokat, mély boszúságot érzünk, midőn olykor a szemtelen gladiátor letiporja azon ellenfelet, kinek saruja szíját megoldani sem érdemes, de azért, s ellenére a polgári s egyházi törvényeknek, excommunicátiók és bitófáknak, a tridenti zsinatnak, s az erkölcsi és bölcsészeti kárhoztatásnak: a legelső államférfiak, miniszterek, törvényhozók, parliamenti tagok, nagy írók és művészek, Pitt és Fox, Wellington és Peel, Széchenyi és Teleki, sőt Hinkeldey, a berlini rendőrfőnök, s a Wielopolskiak is folyvást űzik a párbaj általi boszút és önvédelmet, ami arra mutat, hogy a párbajnak csakugyan némi erkölcsi és parancsoló szükségben gyökerező alapja van, hogy az a vélemények jelen állásában mellőzhetlen, kikerülhetlen társadalmi kénytelenség némely felmerülő viszonyok közt, melyet minél szűkebb mértékre, minél kevesebb esetekre szorítani igyekezni kell ugyan, és itt-ott (példának okáért Angliában) már sikerült is, de teljesen kiirtani lehetetlen ; és különösen, hogy a büntető törvények túlszigorúsága czélra egyáltalában nem vezet, hanem más eszközökről is kell gondoskodni az elterjedt baj enyhítésére, s arra fordítani fő figyelmet, hogy a becsületkérdések elintézése jobb és czélszerűbb alakban történjék. Talán nemcsak a nemes hév ragadta el Moser Justust, a szabadsági eszmék egy bajnokát és apostolát, midőn e tárgy feletti nyilatkozatában igen nagy fontosságot helyez arra, hogy a becsület mély érzése, s a férfias bátorság és dacz, mely a párbajokban nyilvánul, szabad államok polgárainál erőszakosan el ne nyomassák. „Nemes szenvedély a férfiban, úgymond ő, hogy azért, ami véleménye szerint őt megilleti, javát és vérét kockára tenni kész; e szenvedélyt nem elnyomni kell, hanem bátorítani, éleszteni. Also sollte man den Zweikämpfen nur eine bessere Form geben.“ — Ennyire nem megyek, s a párbajt semmi alakban és sohasem helyeselhetem; a becsületkérdéseknek más módom elintézését, mint a műveltség és előre haladt emberiség becsületkérdését, éppen oly forrón óhajtom, mint bárki más ; de azért nem tagadhatom, hogy minden esetre szebb és rokonszenvesebb jelenet egy büszke Hotspur, sőt egy boxírozó angol hordár, vagy vívó franczia borbély is, mint azon jámbor fajta, melyről Heine rosz nyelve azt beszéli, hogy „ha tizenketten vannak, egy tüézetet tesznek, s ha egyetlen egy ember megtámadja őket, rendőrség után kiáltanak segítségért.“ Szemlét tart azután értekező a párbajok története s a párbajt illető törvényhozás eddigi eredményei felett, különös tekintettel azokra, melyek bennünket legközelebbről érdekelnek. Kimutatja a párbajok középkori eredetét, az ököljog s az istenítéletekből származtatva azokat, melyek eltűntek ugyan a polgárosodás, műveltség előhaladtával, s a rendezett törvényszékek behozatalával; a párbajvívás szokása azonban fennmaradt, biztos jeléül annak, hogy fennállásának a mostani viszonyokban és szükségben is kell némileg gyökereznie. — Kiemeli különösen az ausztriai büntető codex s a magyar büntetőjogi országos választmány rendeleteit, ez utóbbiakat a tudomány legmagasb színvonalán állóknak lenni állitván és bizonyítván. Kiemeli Mária Teréziának 1752 kinyilt parancsát a párbajokat illetőleg, ellentétben az 1844-i jeles dolgozattal, mely utóbbinak mielőbbi törvénynyé emelése iránt óhajtását fejezi ki.