Pesti Napló, 1865. február (16. évfolyam, 4488–4060. szám)

1865-02-14 / 4498. szám

36-4498. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Kedd, febr. 14.1865. 1­6. évi folyam. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Pest, febr. 13. 1865.­ ­ A porosz junkerek kezdenek átala­kulni. Mint már említve volt, Eulenburg gróf az országgyűlés kezdetén azt mondá, hogy a képviselőház, ha kétkedik budget­­megszavazási jogának valódiságában, tö­röljön ki az egyes rovatokból, s tapaszta­­landja, mennyire fog eljárása méltányol­­tatni, csak a sereg új szervezésére vonat­kozó tételeket ne bántsa, mert e rész­ben a király hajthatatlan. Most azonban Roon, a hadügyminisz­ter — ki a junkerek jobb oldalához, s te­hát a szélső reactióhoz számíttatik —így szólott: A kormány át van hatva azon meggyőződéstől, hogy a katonai kérdést végletesen csak úgy rendezheti, ha sikerü­lén­e magáévá tenni azon felfo­gást, mely eddigelé a képviselő­háznál irányadó volt. Tehát a berlini kormány vagy a ha­ladó párt nézetéhez szegődött át, vagy felfedezte azon arcanumát, mely meg­térítse az országgyűlés többségét. A legkülönösebb pedig az, hogy a ki­rály többször kinyilatkoztatta ingat­lan ragaszkodását az új katonai szervezethez, s a miniszterek a király ne­vét egész indiscretioval a parliamenti vi­tákba vonván, határozottan állították, hogy ő felsége engedni nem fog. S vájjon most már a változatlan szán­dék csakugyan meghajlott volna a viszo­nyok hatalma előtt ? Ezt kevesen akar­ják hinni, merik reményleni. Épen ennélfogva úgy vélekednek, hogy a kormány szeretne a haladási párttal oly alkura lépni, melynél fogva a követek háza az új katonai szervezést elfogadná, de ezen engedékenység dijául ezentúl tel­jes parliamentáris joggal bírna az általános budget megszabására, a katonait is hozzá­értve. Tehát a Junkerek pártja megszűnnék létezni. Azok az egyének, kik a parliamenti kormányzás esküdt ellenségei voltak, eldobva zászlóikat, csoportosulnak az új­kori alkotmányosság megóvására és to­vább terjesztésére. Egy Bismark, egy Eulenburg és Roon készül kezet szorítni nemcsak a régi sza­badelvűekkel, hanem a demokratákkal is. Ily szerepváltoztatás, ha valósul, nagy okból történhet. Úgy látszik, Bismark útterveire nézve mélhatlanul szükséges a porosz ko­rona és a porosz közvélemény összhangzó törekvése. Szükséges, hogy Németország megint az alkotmányosság élén találja fel a po­roszt, s hogy az annexiók felé törekvés ne lássák többé egynek a reactió terjedé­sével. Mi okozhatta e változást ? Vannak, kik azt rebesgetik, hogy a közép­államok, miután fenyegetve kép­zelték a német szövetség fennállását és saját függetlenségöket , Francziaország felé kezdettek kac­ingatni, s épen nem siker nélkül. Mondják , mikép nem­csak Bajor- és Szászországban, de a kisebb államokban is oly erős a porosz elleni düh, hogy a rajnai szövetség a ke­délyekben már megért volna. Mi nem értjük, hogy azzal mit nyer­hetne a német nemzet akár becsületben, akár önállóságban, ha a bel-annexiók ki­kerüléséért, kül annexiókat tűrne és moz­dítana elő. Nem látjuk át, mi józanság volna Bismar­kot Schleswig-Holsteintól elejteni a végett, hogy a Rajna-partból egy darab Francziaország ölébe hulljon. De viszont attól a meggyőződéstől is át vagyunk hatva, hogy a porosz an­nexiók sokkal frisebben haladnának előre, ha a reactio térfoglalásaitól elválasztha­tók lennének. S midőn a berlini kormány megtagadja pártnézeteit, hogy az országgyűléssel bé­kességben éljen, akkor csakugyan komo­lyan lehet attól tartani, hogy a koc­kát készül elvetni, s a­mit az elvből feláldo­zott, azt terület és hó­dítmányok által szán­dékszik kártéríttetni. Mert a haladási párt maga sem­ idegenke­dik oly irányoktól, melyek Poroszországot a szomszéd német államok rovására gazda­gítanák, s méltán lehet attól tartani, mi­ként meg fogná szavazni azon 8 vagy 9 millió tallért, mely az új katonai szerve­zésre szükségeltetik, ha annak árán való­di parliamentáris életre tehet szert, noha a königsbergi doctrinák kereszteseinek ily tálfordulása igen csodaszerű volna arra, hogy az ellenpártok komolyan elhihessék. Bécsi dolgok. A „Botschafter“ írja, s mint miniszteri köz­lönynek, e részben hitelt adhatunk, hogy az 1866-ik évre szóló államköltségvetés nemsokára a reichsrath képviselőháza elé fog terjesz­tetni. Az új budget előterjesztésére a legfelsőbb helybenhagyás meg is adatott. A „Botschafter“ körülményesen bizonyít­gatja, hogy a minisztérium ezen eljárása he­lyes és alkotmányos. Szerinte a reichszatnak kötelessége az eléje a kormány által terjesztett minden javaslatot elfogadni, s egy bizottsághoz utasítni. Megteheti ugyan a bizottság, mint meg is tette, hogy a kormány egy-egy előterjeszté­sének félretételét javasolja, de a „Botschafter“ ezen esetben helytelennek tartana ily eljárást. Mert egészen rendes, s az alkotmányos orszá­gokban divatozó szokás, hogy a következő évi bugetet a jelen évben szavazzák meg. Így tör­ténik ez Angliában, hol a most összeülő parla­ment az 1866-ik évi budgetet szavazza meg, v­­gy Francziaországban és Poroszországban. Nem abban van a hiba, hogy az idén szavazzák meg a jövendőbeli budgetet, hanem inkább abban le­hetne keresni, hogy az idén tanácskoznak az idei budgetről.­­ Hogy az 1865-iki budget ké­sőn tárgyaltatik, annak meg van a mentsége. Még azon fenyegetést is csatolja a miniszteri lap a szép szerinti rábeszéléshez, hogy azon esetben, ha meg nem szavaztatnék most az 1866-iki bud­get, a kormány kénytelen lenne a la Bismark, budget nélkül kormányozni. — Az­tán ha a dolog hosszúra nyúlna, ezzel csak a szűkebb körű reichsrath egybehivása hátráltat­nék. — A szükebb körű reichsrath után nem lehet azonnal ismét összehívni a bővebbet, mert pihenőt is kellene engedni a képviselőknek. Csak nem akarják a képviselők az 1866-iki budget meg nem szavazásával elhalasztatni a Lajthán túli országgyűlések egybehivását ? stb. A „Presse“ ugyanaz nap szól a tárgyhoz, s­­­­gy nem a „Botschafter“-nek válaszol. A „Pr.“ más nézetben van. Helytelennek tartja, hogy egy ülésszak folytában két évi budget szavaz­tassák meg. Ő közvetítő javaslatot tesz : egyez­zék meg a kormány előlegesen a képviselőkkel a budget némely főpontjaira nézve. Ily előleges egyezés nyomán a bővebb reichs­rath körülbelül October közepére ismét össze lesz hívható, s megszavazhatja elég korán az 1866-iki budgetet.­­ Már gyakorlati módként ajánlja, hogy a szűkebb körű reichsrath után mindjárt hivassák össze ismét a bővebb, s csak azután tartassanak meg azon országok gyűlései, melyek a reichsrathban képviselve vannak. A reichsrath képviselőházának febr. 10-iki ülésében jelen voltak a miniszteri padon : Schmerling, Lasser, Plener, Hein, Burger, Franck, K­a­t­eh­b­er­g osztály­főnök ; S­t­i­e­b­e­c­k osztályfőnök (a pénzügy­­ministériumtól.) A beérkezett iratok közlése után az elnök közli, hogy igen gyakran olyan névtelen iratok érkeznek hozzá, melyek az ügyrend határozatai szerint egyszerűen félreteendők, épen mivel név­telenek, a­miért is ő azok tartalmát a házzal nem közli. Erre egy, s­­­i a­­­z és társai által az állammi­­nisztériumhoz intézett interpellatio olvastatik fel, melyben ahhoz következő kérdések intéz­tetnek : 1) Minő akadályok állanak útjában a község­törvény, s a tömeg-közrejárulási törvény létesí­tésének a bukovinai herczegségben ? 2) Minő intézkedések tétettek eddigelé a köz­­igazgatás részéről arra nézve, hogy a községek­­s az útépítésre közremunkáló bizottmányoknak az új törvények szerinti megalakítása életbe léptessék ? 3) Mennyi idő alatt lehet várni ezen, az or­szág javára nézve oly sürgetőleg szükséges ügy­nek törvényes szabályozását ? Erre a ház a napirendre, t. i. az erdélyi sze­mélyadó kevesbítése iránti törvény 7. §-a feletti vita folytatására tért át. Az előadó Mandelblüh, R­óbert megbetegedése miatt. Ő a bizottmány nevében kijelenti, hogy ez utóbbi a törvény hatályának 1865. jan. 1-veli kezdetét indítványozza. Erre a 7. §. felett szavazásra kerül a dolog s Brestlnek azon indítványa, „miszerint a tör­vény rendeletei az 1865. - 1866. évekre bírnak érvénynyel“, elfogadtatik, s a törvény tüstént harmadik felolvasásban végérvényesen határo­zattá emeltetik. Szintúgy a bizottmányi indítvány második része is, „miszerint t. i. azon óhajtás fejeztessék ki, hogy mivel a közvetlen megadóztatás reform­ja az egész birodalomban hihetőleg nem oly ha­mar fog bekövetkezni, a magas kormány arra indíttatva érezze magát, miszerint egy előter­­jesztményben jelölje ki azon módot, hogy mennyiben lehetne a hiánylatot az ország esz­közeiből fedezni“, — vita nélkül elfogadtatik. A napirend második tárgya: a tollvivők vá­lasztása. A választási czédulák beadatnak, s a szavazatszedés a termen kívül eszközöltetik. Tollvivőkké megválasztatnak: N­e­r­r­a­ch­t, Cerne, Cupr, Filtsch, Hutter, Rucz­­ka, Morgenstern és K­e­r­e­r követek. Napirenden áll még ama bizottmány jelenté­se, mely az időszaki személyszállításra vonat­kozó kormányt előterjesztmény előleges tárgya­lásával foglalkozott. Az előadó Steffens követ. A bizottmány a kormányi előterjesztmény vál­tozatlan elfogadását ajánlja. A törvényjavaslat öszhangúlag és vita nélkül a második s harma­dik felolvasásban elfogadtatik. Az ülés bezárta előtt még Giskra, Herbst, Skene, Berger és Schindler kö­veteknek öt interpallettója olvastatik fel, me­lyekben azok a minisztériumhoz azon kérdést intézik, mikor szándékozik az válaszolni a jelen ülésszakban előterjesztett, s még eddig válasz nélkül maradt interpellatioikra ? mely Pest város 1865-ki költség-elő­irányzata, Pest városa teljes tanácsa részéről jóváhagyás végett a nm. magy. kir. helytartó­tanácshoz felterjesztetett. _______________ A rovatok megnevezése. 1862/3 évi számadási eredmény 1 2 . 1865. évre javaslatba hozatott 1­0 f­o­r­i­n­t. A) Községi pénztár. Bev­ételek: Javadalmak, haszon- és lakbérek. . . Városligeti jövedelmek......................... Telekátiratási dijak ....... Bérkocsik utáni kövezetvámdijak. . , Polgár-dijak.......................................... Eljárási dijak.......................................... Engedélyi dijak.................................... 580374 592347 553240 — 9366 7555 67842 65000 65000 1743 1703 1832 — 100 100 15319 11500 10000 4543 2800 3000 TARCZA. Magyar Tud. Akadémia. i­. A január 23-ki ülés másik főtárgya volt, mint közelebb érintők, Tóth Lörincz rendes tag ér­tekezése a párbajról. A tárgy érdekes és korszerű volta, s az érte­kező rendes tag—hazánk egyik jeles jogtu­dósa és codificatora — előadása iránti várako­zás nagy közönséget gyűjtött egybe az akadémia teremében. S értekező fényesen felelt meg a nagy várakozásnak. Mind az akadémia tagjai, mind a jelen volt nagyszámú miveit közönség feszült figyelemmel, s végül kitörő tetszéssel kisérték az oly szépen írott, mint tanulságos értekezést, s az abban foglalt helyes jogi és törvényhozási elve­ket, s a társadalmi élet teendőire vonatkozó gyakorlati javaslatokat. Azt hiszszük, hasonló érdekeltséggel olvassa a nagy közönség e sorokban, a kitűnő érteke­zés szokottnál bővebb ismertetését. Az értekező Reviczky Szevér szerencsétlen esetéből és saját tapasztalása körébe eső más tényekből kiindulva, terjeszt elő a m. akadémia előtt — mely illő hogy eszméket tisztázni segít­sen, s irányadó legyen minden nagyobb és fonto­sabb társadalmi kérdésben — gondolatokat a párviadalról és becsület-biróságokról, melyek, ha nem is egészen ifjak, mint mondja, de talán nem is az unalomig elavultak. — Megemlíti, hogy irodalmunkban még kevés alapos szó volt ez érdekes tárgyról, pedig kívánatos, hogy e fontos társadalmi kérdés bővebb és alaposb vi­tatkozás tárgyává tétessék, mert csak ez az egyetlen helyes út az előítéletek és elfogultságok kioszlatására, s kétes tanok minden oldalróli felvilágosítására. — Fejtegeti a becsületnek, e vígy, szent és lélekemelő szónak, valódi fogal­mit, s meghatározza a becsületjogot; a becsü­letesség öntudatával biró ember nem érheti be úgymond — azon belső nyugalom- és méltó­­ságérzettel, melyet amaz öntudat nyújt, hanem szüks­éges, hogy e méltóságot mások, és azok is külsneg elismerjék, kik azzal talán maguk sem bírnak. A belső érték és érdem semmit sem veszt ugyan valódi­ arany súlyából a bolondok és gazok pajzán sértései által, de azért csak igen kevés híve lesz ama martyri, s a jog és szabadság em­beréhez valóban nem illő szok­ás elméletnek,mely csak a zsarnokoknak és ezek bérenczeinek tenne jó szolgálatot, miszerint az embereket meg le­het fosztani külső szabadságuk, méltóságuk és becsületüktől, s igy rabszolgákká lehet őket aljasítani, a nélkül, hogy belső lelki s erkölcsi szabadságuk és méltóságuk csorbittassék. — E kettő, a belső és külső becsület, oly lényeges e­gymástól és választhatlan összeköttetésben van­nak, mint test és lélek, s csak együtt képezhet­nek egy valódi élő egészet. Az emberi méltó­ságnak ezen külső elismerését, mely nélkül az nem valóság, vagyis: a becsületjogot épen úgy védeni kell az egészséges állam törvé­nyének, mint az életet és vagyont, s büntetni kell annak megtámadóit és sértőit, mint az életre tőröket, rablók­ és tolvajokat.­­ Kiemeli továb­bá értekező, mennyire érdekében van a­ polgári társaságnak, hogy a minél élénkebb és finomabb becsületérzést polgáraiban fenntartsa, táplálja és ápolja. — E tekintetek parancsolják, hogy min­den műveltebb törvényhozás és kormány gon­doskodjék a becsület védelméről, szigorú bün­tetéseket szabván a becsületsértőkre, s felügyel­vén, hogy ravasz részakarat és hatalmasok ön­kénye ki ne bujhassék e büntetések alól.­­ Ha a becsület megtámadóját szigorúan nem fenyíti a törvény, ha kemény büntetést nem szab mindazon vétkekre, melyek párbajt vonhatnak maguk után , természetesen , annál gyako­­riabbak lesznek az elégtétel­e törvénykivüli nemének esetei, mint p. o. kevés franczia fog megelégedni azzal, hogy a ki őt nyilvános he­lyen becstelenítő kifejezésekkel illeti, az egysze­rű rendőri törvényszék által legfeljebb néhány franknyi birságra büntettessék, s még csak bör­tönbe se kerüljön, míg az, ki gyümölcsét el­lopja, fogsággal büintettetik ; de mi magyarok se érezhetünk kedvet nyugodtan aludni azon tudattal, hogy a garázda, ki becsületünkben gá­zol, még csak criminalitást sem követel, hanem egyszerű polgári per útján, melynek végét csak nagyobb fokú türelem várhatja el, legfeljebb 200 ftban büntettetik. Egyébiránt, ha a becstelenítés még oly szigo­rúan büntettetnék is , még ezzel nincs segítve minden bajon. A büntető törvények ugyanis ön­magukban sohasem elegendők a becsület védel­mére, mert vannak oly finom, s mégis igen ér­zékeny és fájdalmas sértések, melyek bíróság elébe nem vihetők; vannak oly kényes viszo­nyokat sértő sebek, melyeket a törvényszékek és nyilvánosság előtt leleplezni senki sem érez kedvet, s melyek a törvény büntetése alá nem is vonhatók, bár az illetőre nézve fájdalmasbak a legdurvább sértéseknél. Ily természetűek p.­o­­mindazon sértések, melyek a sértettnek neje, leányai, s általában nő nevével vannak össze­kötve, e kényes „ne nyúlj hozzá“ virágokéval, kiknek gyöngéd szirmai nem tűrik a nyilvá­nosság erős napsugárait és kíméletlen viharait, melyeket hát bíróság elébe hurczolni, lovagias érzelmű, jóravaló férfi nem akarhat. Ezen sérelmek megtorlására, a garázdáknak ily sérelmek elkövetésétől visszarettentésére ma­radtak divatban ma is, midőn rendezett törvény­székekkel bírunk, a középkori eredetű párviada­lok, ezen tökéletlen és kárhozatos módja az elég­tételnek , azon tudat és érzés által tartatva fenn, hogy az egyének becsülete sérthetlenségének megőrzésére a szorosan juridicus, positív törvé­nyek s a közönséges törvényszékek nem ele­gendők. Szükséges résznak tartatik a párvia-i dal, melyet bizonyos esetekben nélkülözni nem­­ lehet; ezért támogatja azt mai napig a közvé­lemény, azért maradtak sikeretlenek az ellene alkotott törvények — vanae sine moribus leges — s annál sikeretlenebbek, minél túlságost­ a szigor, melyet egyoldalú nézetekből kiinduló törvényhozók alkalmazni jónak láttak. Kevés ember lesz, ki az elégtétel­e tökéletlen nemét, hol az ártatlan vesztheti életét vagy testi épségét, s a vétkes megtámadó, a durva és go­nosz sértő ülhet gúnykaczagva diadalt áldozata felett ; hol az erős, izmos pimasz, s a gyakorolt ügyes bravo és gladiator határozott előnynyel bir a legnemesebb, legértékesebb egyéniség fe­lett, ha ennek testalkata, karizmai gyöngék, s látása nem elég éles , hol a paczkázó szemtelen azzal tetézheti gúnyait, hogy ellenének szégyen­­pírral borított homlokát még piros vérrel is el­borítja; hol a csábító, ha oly erős és szerencsés a viadalban és lövésben, mint a nőknél, boszantó s lealázó gúnyára minden igazságérzetnek, azzal fizet a kevésbé ügyes és erős férjnek, hogy ezt, ráadásul arra, hogy nevét megbecsteleníté s ágyát beszenynyező, még az élők sorából is ki­irtja, s tőle a hitelen menyecskét megszaba­dítja ; — kevés ember lesz, mondom, ki az elég­tétel e nemét esztelennek, s tökéletlen és rosz eszköznek ne tartsa a becsület megmentésére. Tagadhatlan az is, hogy a párbaj a rendezett igazságszolgáltatást nélkülöző középkori ököl­jog vérszínét és vérszagát viseli magán. — A régi kor nem ismerte a párbajt annak mostani értelmében, s e vérengző mulatságot a bérelt gladiátoroknak hagyta. — A régiek büszkéb­bek voltak, mond Grandgagnage, mintsem hi­hették volna, hogy becsü­letök mások szemte­lensége által veszélyeztethetik, s azt sem gya­nították, hogy jogbizonyság rejlik egy kardvá­gásban. A párbajok eredete a középkorból, az ököljog és erőszak korából való. E korban, sza­bályos törvények s rendezett törvényszékek nem létében, féktelen és hadakozó anarchia álla­potában, kiki önmaga volt birája az ellene el­követett sérelmeknek, s védte és megboszulta magát, a hogyan ereje engedte. S e szokás a vad erő korából származott át a béke és rend jelen időszakába, mint kiáltó anomália, s a mostani műveltséggel szemközt ellenkező, an­nak képén szenyfoltot alkotó hagyomány. Há­ború egyesek közt! Ki nem gondol vérfagylaló iszonynyal a há­borúra, hol ember az embert ezer számra gyil­kolja, s vérbetűkkel írja fel gyakran az önkény legundokabb jogtalanságát , mely a „fait accompli“, utján törvénynyé és igazsággá lesz, a történet táblájára? — S ha elég erővel bírnánk hozzá, bizonynyal gátolni fognók az államok közti igazságszolgáltatás e szörnyű nemét — min már annyi nemes elme töprenkedett — s valósitni az örök béke barátinak szép álmait. Hogy ez nem történik, oka csak a lehetlenség. Nincs a philosophusnak rendelkezésére millió kar és fegyver, mely a harag és szenvedély ál­tal egymás ellen sodort százezreket elválaszsza, s a bősz dühöt még nagyobb erővel leverje és tehetetlenné tegye. A párbaj sem egyéb, mint háború két egyén közt, gyakorlatba vétele az erősebb jogának, hol nem az győz, kinek igaz­sága van, hanem az, a­ki erősebb vagy szeren­csésebb. De már ezen háborút, mert csak két ember közt foly, ha komolyan akarja, csak­ugyan meggátolhatná a társaság, az állam — vélik sokan — mert erősebb két embernél. És még­sem lehet; nem lehet főleg egyszerre, s nem lehet bármily szigorú törvényekkel. — Miért? — Egyszerűen azért, mert „vanae sine moribus leges.“ A párbaj — előítélet, és igen szomorú előítélet, elismeri mindenki. De oly előítélet, melynek e percében, s míg teljes erejében uralkodik, hódolni kénytelen minden, ki társaságban él, s hódolni kénytelenek azok is, kik észszerűtlenségét átlát­ják, kik ellene okoskodnak és tollat hegyeznek, mint értekező maga is. Mert a finom becsületérzés­sel biró, lovagias férfi inkább választja a halált, e hideg rémet, mintsem azon társaság és környe­zet megvetésének s gunymosolyának tegye ki magát, melyben él, mitsem elviselje a gyáva ne­vet, s barátai elfordulását. Emlékezzünk a párisi esetre, hol egy ifjú a Szajna habjaiba ölte buját és szégyenét, mert a párviadalra, imádott szépjé­­nek esdeklései és kétségbeesése folytán, ki nem állott, s legközelebbi alkalommal azon társaság­ban, hol élni szoktak, mindenki részéröl megvető hidegséget tapasztalván, azon leány mosolyát is elveszté, kinek kedvéért a becsület megállapí­tott szabályától eltérni elég gyenge, vagy, ha tetszik, elég bátor volt. Ezen előítéletet, ellene intézett bármily dra­­cóilag szigorú törvények által kiirtani nem lehet. Állhat bármi a §-ban, azért lesz elég párbaj és vérontás az életben, mert a férfi, mint már em­­lítem, inkább tízszer meghal, mint a becstelen­ség bélyegét, mely honfitárs­ai és kartársai bár talán helytelen és alaptalan, de mindenesetre élő és sújtó véleménye szerint, a párbajra ki nem ál­lót szennyezi, magára vállalja. —­s mert maga a bíró is, és pedig annál inkább, minél szigorúbb a kimért büntetés, retteg és vonakodik a közvé­leménynyel és saját érzelmével ellenkező tör­vény alkalmazásától. És ezért hiába küzdöttek századokon át egyházi és világi hatóságok s a philosophia legszebb érvei a párviadal lova­gias szokása ellen. — És tagadhatlan —­ mert ne hagyjuk érintetlen a sötét kép másik oldalát sem — hogy az alap, melyből ez, egyes esetekben vérlázasztó eredményekre vezető szo­kás kifejlett, nemes és rokonszenvet gerjesztő. Szivünkből sajnáljuk az áldozatokat, mély bo­­szúságot érzünk, midőn olykor a szemtelen gla­diátor letiporja azon ellenfelet, kinek saruja szí­ját megoldani sem érdemes, de azért, s ellené­re a polgári s egyházi törvényeknek, excommu­­nicátiók és bitófáknak, a tridenti zsinatnak, s az erkölcsi és bölcsészeti kárhoztatásnak: a legelső államférfiak, miniszterek, törvényhozók, parliamenti tagok, nagy írók és művészek, Pitt és Fox, Wellington és Peel, Széchenyi és Teleki, sőt Hinkeldey, a berlini rendőrfőnök, s a Wielo­­polskiak is folyvást űzik a párbaj általi boszút és önvédelmet, a­mi arra mutat, hogy a párbaj­nak csakugyan némi erkölcsi és parancsoló szük­ségben gyökerező alapja van, hogy az a véle­mények jelen állásában mellőzhetlen, kikerül­­hetlen társadalmi kénytelenség némely felmerü­lő viszonyok közt, melyet minél szűkebb mér­tékre, minél kevesebb esetekre szorítani igye­kezni kell ugyan, és itt-ott (példának okáért Angliában) már sikerült is, de teljesen kiirtani lehetetlen ; és különösen, hogy a büntető tör­vények túlszigorúsága czélra egyáltalában nem vezet, hanem más eszközökről is kell gon­doskodni az elterjedt baj enyhítésére, s arra fordítani fő figyelmet, hogy a becsületkérdések elintézése jobb és czélszerű­bb alakban történjék. Talán nemcsak a nemes hév ragadta el Moser Justust, a szabadsági eszmék e­gy bajnokát és apostolát, midőn e tárgy feletti nyilatkozatában igen nagy fontosságot helyez arra, hogy a be­csület mély érzése, s a férfias bátorság és dacz, mely a párbajokban nyilvánul, szabad államok polgárainál erőszakosan el ne nyomassák. „Ne­mes szenvedély a férfiban, úgymond ő, hogy azért, a­mi véleménye szerint őt megilleti, ja­vát és vérét koc­kára tenni kész; e szenvedélyt nem elnyomni kell, hanem bátorítani, éleszteni. Also sollte man den Zweikämpfen nur eine bes­sere Form geben.“ — Ennyire nem megyek, s a párbajt semmi alakban és sohasem helyesel­hetem; a becsü­letkérdéseknek más módom­ elin­tézését, mint a műveltség és előre haladt emberi­ség becsületkérdését, éppen oly forrón óhajtom, mint bárki más ; de azért nem tagadhatom, hogy minden esetre szebb és rokonszenvesebb jelenet egy büszke Hotspur, sőt egy boxírozó angol hor­dár, vagy vívó franczia borbély is, mint azon jámbor fajta, melyről Heine rosz nyelve azt be­széli, hogy „ha tizenketten vannak, egy tüézetet tesznek, s ha egyetlen egy ember megtámadja őket, rendőrség után kiáltanak segítségért.“ Szemlét tart azután értekező a párbajok tör­ténete s a párbajt illető törvényhozás eddigi eredményei felett, különös tekintettel azokra, melyek bennünket legközelebbről érdekelnek. Kimutatja a párbajok középkori eredetét, az ököljog s az istenítéletekből származtatva azo­kat, melyek eltűntek ugyan a polgárosodás, műveltség előhaladtával, s a rendezett törvény­székek behozatalával; a párbajvívás szokása azonban fennmaradt, biztos jeléül annak, hogy fennállásának a mostani viszonyokban és szük­ségben is kell némileg gyökereznie. — Kiemeli különösen az ausztriai büntető codex s a ma­gyar büntetőjogi országos választmány rende­leteit, ez utóbbiakat a tudomány legmagasb szín­vonalán állóknak lenni állitván és bizonyítván. Kiemeli Mária Teréziának 1752 ki­nyilt paran­­csát a párbajokat illetőleg, ellentétben az 1844-i jeles dolgozattal, mely utóbbinak mielőbbi tör­vénynyé emelése iránt óhajtását fejezi ki.

Next