Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)

1865-09-26 / 4631. szám

220—4631. Kedd, sept. 26. 1865. 16. évi folyam. Szerkesztési iroda: V­erenc­ziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kerencziek tere 7. szám földszint. Kiadó-hivatal: A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLO Előfizetési feltételek: vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Pest, sept. 25. 1865. Anyagi állapotaink pangásának egyik fő oka. Az anyagi állapotok nemcsak hazánk­ban, de mondhatni az egész birodalom­ban, aggodalmat gerjesztő hanyatlás felé indultak. A­helyett , hogy évről évre előbbre mennénk Lajthán innen és Laj­­thán túl, nálunk nagyobb, amott pedig kisebb mérvekben terjed az­­ elszegé­nyedés. Minden gondolkodó valóban kínos ér­zéssel tekint e szomorú, de el nem tagadható jelenség miatt a jövőbe, s hasztalan sóvá­rog azon idő felé, melyet megnyugvással a jobbra való fordulásnak hajnalaként üd­vözölhetne. Számos anyagi bajaink közt ez idén egyik legjelentékenyebbik — se baj közös az egész birodalommal, ámbár nem min­denütt egyenlő mértékben — azon körül­mény, hogy a forgalomban levő pénzkész­let, tekintettel az ország s a birodalom te­rülete, népessége, adózási kötelezettsége, termelési és élelmezési igényeire — ha­­sonlíthatlanul csekély ! Ezen állításom támogatására felhozom mindenekelőtt azon sajnos mindennapi tapasztalást, melylyel, a példátlan pénz­szükséget illetőleg, hazánkban pár év óta minden irányban találkozunk, s mely ál­lapot, lehet mondani, a jelen perc­ben oly annyira tetőpontra lépett már, hogy terjedelmes földbirtokok tulajdonosai, gaz­daságaik folyó kiadásait sem képesek többé fedezni; hogy pénzt a vidéken csak ir­­tóztató uzsora mellett kaphatni; hogy az adót az állam már termesztmények be­szolgáltatásában is kénytelen készpénz helyett elfogadni. Példátlan pénzszükségünknek kézzel­fogható jelenségei és bizonyítványai ezek. Érzi és érti őket mindenki, s keres a merre csak találni remél, segélyt és orvoslást. Pénzetlen állapotunk kifolyásának te­kinthetjük azon ostromot, melynek föld­hitelintézetünk keletkezésétől fogva foly­vást kitéve volt és kitéve van; e baj kö­vetkezése azon általános pangás, mely a gazdaság és ipari termelésben, sőt magá­ban a kereskedelemben is folyvást na­gyobb mérvekben tapasztalható; különö­sen hazánkban, melynek csak legközelebb is a lemúlt terméketlen évek, évekre ható visszalökésekkel sújtották egyetemes anya­gi életét. A példátlan pénzszükség magyarázza hazánkban azon jelenséget is, hogy min­den nagyobbszerű vállalat idegen pénzek­kel hozatik létre, és hogy az ezek után származó haszonnak oroszlány része nem bennünket emel és erősít. Az uralgó pénzszükségnek tulajdonít­ható nem különben, hogy a földbirtoknak értéke hazánkban, rövid néhány év lefo­lyása alatt, lehanyatlott már az előbbeni állapothoz képest mintegy felényire , s hogy bírói végrehajtások alkalmával a bir­tokok igen gyakran nevetséges árakon harácsoltatnak el; ez állapotnak tulajdo­nítandó végül, hogy nagyobb földbirtoko­sainknak jó része már­is pusztulásnak indult, nagy része pedig oly terhes felté­telek mellett kötött vagy köt új és új köl­csönöket a külföldi pénzekre, melyek által számukra a tönkremenés csak elna­pol­tatik. Kiáltó bizonyítványa végül a forga­lomban levő pénzmennyiség elégtelensé­gének hazánkban és a birodalomban, azon nyilván fekvő tény, hogy t. i. az államnak évi mindennemű kiadásaira több kell öt­száz millió frtnál, holott a forgalomban levő összes papír pénz, mely most, az ezüstnek eltűnése következtében, az egész forgalmat közvetíteni kénytelen, a banknak f. évi január 18-diki kimutatása szerint (114,691,240 forint ezüst alapon) csak 870,834,715 frtra ment, mely készlet azon­ban, a mondott időtől fogva mostanig, szintén megfogyasztatott már mintegy 30—40 millió írttal! Tekintettel ezen tényekre és számokra, kérdezem, hogyan lehessen ez idő szerint teremteni pénzt nálunk nagyobbszerű tő­késítésekre; hogyan felszerelésére a gaz­daságoknak ; hogyan új gyárak fel­állítha­­tására; hogyan a kereskedelmi bel- és kül­forgalom élénkítésére ? Mindezek valóban nemcsak hogy nem eszközölhetők, hanem látjuk helyettük igen­is: pusztulni a földbirtokost, a pusz­tuló földbirtokos után pusztulni az iparost, mert hiszen ez amannak jóllétével áll és gyarapszik arányban, s mindkettejük pusz­tulásával elvégre a harmadik testvér, a valódi kereskedelmi munkálkodás is mind­inkább szűkebb terű tevékenységre kény­telen szorítkozni. Anyagi bajaink, a szerint legalább, mint én nézem és látom a helyzetet, valóban a lehető legnagyobb mértékre fejlődtek már. Legfőbb ideje, hogy az államhatalom mentő intézkedéseit halasztás nélkül meg­tegye! . .­ Még inkább feltűnő lesz azonban a pénzszükség, mely különösen hazánkban tapasztalható, ha számba veszszük egyúttal, s bár csak hozzávetőleg is, azon szükség­letet, mely a földbirtokosok régi terheinek törlesztésére, a földbirtoknak kellő felsze­relésére, s a rajta teendő hasznos javítá­sokra igény­eltetnék. Ezen öszszegekről némi fogalmat nye­rünk, ha szemünk elé vezetjük p. o. hogy a) a földbirtokosok régi terheinek lerová­sára kivántatnék legalább is 250 millió ft; b) a még hátralevő váltsági dolgokra, minek a szőlődézsma, az irtványok s a ma­radványföldek tartozása stb., 50 millió frt; c) a gazdaságok felszerelésére épületekkel, iga és haszonmarhával s gazdasági eszkö­zökkel, 150 millió frt; d) gazdasági forgó tőkére, melynek hiánya miatt a gazda folytonos veszteségeknek van kitéve, 100 millió frt; végre e) gazdasági javításokra, névszerint nagyobbszerű lecsapolások és csatorna ásásokra, öntözés és faültetések­re 50 millió frt! íme, nevezett irányokban a pénzkellék, csak hazánkban és csak gazdasági éle­tünk felemelésére, hatszázmillió frtban fejezi ki magát. Azt hiszem pedig, hogy az általam felhozott összegek, melyeket nem puszta gondolomból­­ merítettem, a valóságnak inkább alatta, mint felette állanak. És hazánk, mint túlnyomólag földmivelő ország, a létező pénzszükséget, annál súlyosabban érezi, mert gazdasági termelése, természeténél fogva, évenként csak egyszer fordíthatja meg értékeit , holott más országokban, hol az ipar és kereskedés fejlettebb, ezek által, ugyan­annyi időn át, az értékek összege és után­­unk a pénz többszörösen megforgattatik. Ez okon is érezzük mi az uralgó pénz­­szükséget annyival súlyosabban. Hol vannak aztán még az ipar és ke­reskedelem, s a közlekedés követelményei ? Hol vannak azon összegek, melyeket a bi­rodalomnak úgynevezett örökös tartomá­nyai igényelnének ? Mikor fogná munkánk és termelésünk, valamely rendkívüli segély nélkül, mind­ezen értékeket kiteremthetni ? S mennyi pangás és pusztulás fogna az alatt jobb sorsra hivatott földünkön dulakodni ? ! Úgy hiszem ezek után, hogy anyagi helyzetünknek jobb karba való átveze­tésére fő-fő eszközül, forgalomban levő pénzkészletünknek tetemes megszaporí­­tása mutatkozik ez idő szerint; azt hiszem továbbá, hogy ezen megszaporítás min­den aggodalom nélkül és roppant termé­kenyítésével, a termelés és forgalomnak, legalább is 3—400 millió írtig eszközöl­tethetnék. Hogy ezen összeg egyátalában nem lenne túlságos, a mellett szól a jelenleg forgalomban levő pénzösszegnek csekély volta ; a mellett szól az ahhoz képesti aránytalanul nagy összege az állam szük­ségleteinek ; a mellett szól végre más or­szágok példája, hol a forgalomban levő pénzmennyiség a mienket hasonlíthatla­­nul túlhaladja. Francziaországban például, mely terü­lete és népességére nézve nagyon közel áll az ausztriai birodalomhoz, a forgalom­ban levő érer készpénz jóval meghaladja a 4000 m­illió frankot, a bankjegy forga­lom pedig 1803-ban 796,307,000 frankra ment, a két összeg e szerint 5000 millió frankra , vagyis 2000 millió forintra te­hető. Esik következőleg Francziaország­ban a forgalomban levő pénzből minden egyes lakosra mintegy 50, holott az ausz­triai birodalomban alig 10 forint! Fran­cziaországban továbbá az állam min­dennemű bevételei évenként mintegy 1,388,758,210 frankra menvén, ennél a forgalomban levő pénzmennyiség negyed­­félszerte nagyobb, holott minálunk máig csak az egyenes és közvetett adók egye­dül — az egész, forgalomban levő pénzt ellensúlyozzák. Mutatja ez egybehasonlítás is, hogy pénzkészletünk véghetlenül csekély, s benne minden gondolkozó a felhozott té­nyeknek bizonyára csak megerősítését lát­hatja ; de meggyőződhetik egyúttal, szem­ben a terjedő hanyatlással, az ez irányú segélynek sürgősségéről is. Forgalmi eszközeinknek megszaporítása igen­is fel fogná emelni lesújtott anyagi helyzetünk egész összegét; azon törekvés ellenben, mely eddig napi­renden volt, s mely a valutának parforce helyreállítása kedvéért folyvást kevesltté azon csekély papírpénz-készletet is, mely rendelkezé­sünkre állt , szerintem csak fokozhatja mindazon bajokat, melyekkel összes anya­gi életünk évek során át küzködik! Mikép szaporíthatnánk meg forgalmi eszközeinket — arról ezúttal szólani nem czélom. Jelezni akartam csak a helyzetet. Rómába több út vezet. Válaszszák meg az illetők a legjobbat. Hisz küszöbön van az országgyűlés, küszöbön van az új aera! Alkothat az sok jót! Hogy azonban mind­az, a­mit alkotni fog, maradandó is le­gyen, le kell egyúttal az anyagi helyzet ja­vulására nézve is rakni az alapokat! . . . KORIZMICS: Bécsi dolgok­ . A régi „Presse“ következőkép írja le, mint fogadta a bécsi börze a Sep­tember 20-diki manifestumot és pátenst: „A börzei hét nagy eseménye azon manifestum, mely csütörtökön reggel vá­ratlanul lepett meg. A börze nem barátja a meglepetéseknek, s most is erőt vett rajta az első, futólagos benyomás, a­mi ama legfelsőbb nyilatkozat hiányos felfo­gásából származott. Az eladások gyorsan követék egymást, s az árfolyamok egy rész­­ben tetemesen alámentek. De csakhamar nyugodtabb és helyesebb felfogás kö­v­et­kezett be. „A kölcsön kérdése a vörös fonál, mely hónapok óta keresztül vonul a börzei üz­leteken. De megoldása két tényezőtől függ: az állam hitelétől és a kölcsön törvényes formájától. Az állam hitele nem volt tény­leges akadály, mivel épen azon árfolyam tükrözi azt, melyen a kölcsön felvehető. „Nagyobb nehézséggel járt a törvényes forma, melyben a kölcsönnek ki kellett hirdettetnie, melyet sem a reichsratbnak „ad hoc“ összehívása, sem a 13-ik §-ra való hivatkozás el nem háríthatott, de a­me­lyet a legfelsőbb manifestum elhárított. „Ha mindez­­ideig a börze annak nyo­mása alatt szenvedett, fog-e pénzt kapni Ausztria vagy nem ? Most azon meggyő­ződés kapott lábra, hogy Ausztria most könnyebben fog pénzt kap­ni. Sőt azon nézetből indulnak ki, hogy a kölcsön már vagy meg is van kötve, vagy legközelebbről meg lesz, mert különben a császári manifestum kiadásával még vá­rakoztak volna. „A börze ezen nézetét megerősíté a „General Correspondenz“ felvilágosító czikke, s már pénteken reggel helyre volt hozva az árfolyamok minden veszte­sége, melyet azelőtti nap az elhirtelenke­­dés okozott. A börze természeténél fogva conservatív, s egyátalában nem szokott túlzó liberális lenni. Azért a septemberi pátenst ugyanazon hangulattal fogadja, mint a februári pátenst annak idejében, ha arról győződik meg, hogy ez a finan­­cziát jobb rendbe hozza, s a birodalom anyagi érdekeit inkább előmozdítja. A „Presse“ feljegyzi, a­mit a börzén többek­től hallott: „Mire való a börzének az al­kotmány? — A börzének csak pénz kell.“ Azonban — folytatja a „Presse“ — a kölcsönügy, úgy látszik, nincs még elin­tézve, s azért a börze magatartása még mindig ingadozó. De némely jel arra mu­tat, hogy az ügy legközelebbről el lesz intézve, mert a Rothschild ház a kül­földi piac­okon utóbbi napokban nagyobb mennyiségű osztrák papírt adott el, való­színűen azon szándékkal, hogy az új köl­­csön-kötvények számára helyet készítsen. — A „Wiener Abendpost“ nak azon, általunk közlött czikkét, mely oly vilá­gos és alapos magyarázat a császári mani­­festumhoz, a centralista lapok bírálat alá vették, — míg a többi lapok kisebb na­gyobb támogatásban részesíték. Ezen bí­rálatokból a hivatalos közlöny alkalmat vesz magának még néhány világosító és kiegészítő megjegyzést tenni. Először is kiemeli, hogy — nem találja helyesnek azon tartózkodás indukálását, melyre némely lapok a császári pátens bí­rálatára nézve kényszerítve hiszik magu­kat. Ha a súlyt az uralkodó közvetlen el­határozására, császár Ő Felsége személyes szándékaira helyezik, melyek irányában minden monarchi­us államban mindenki tiszteletteljes tartózkodásra köteles, ez ép oly felfogható mint dicséretes érzelem, s ré­szünkről csak helyeselhetjük. De más rész­ről figyelembe veendő, hogy a császári manifestummal egy időben egy császári pá­tens jelent meg, melyet minden miniszter ellenjegyzett Ez már formájára nézve is elutasít minden oly felfogást, mintha a korona tanácsosai azon tekintélylyel akar­nák fedezni magukat, mely hogy felül áll a politikai ítéletmondáson, axiómája min­den alkotmányos államnak. — A kor­mány öntudatában van teljes erkölcsi felelősségének, s annyival kevésbé sza­bad félnie az ezen felelősségre való em­lék­eztetéstől, minél teljesebben meg van győződve a törvényességről és azon út politikai szükségességéről, melyen meg­indult. Némely lapot nem tartóztat­nak ily­en­nézetek, hanem véleményt mondtak az ál­lamokmányról , vagy annak indokolá­sáról. Ezzel átmegy a hivatalos lap az „Ost­deutsche Post“ azon czikkének c­áfolá­­sára, melyet ez a „Wiener Abendpost“ magyarázata ellen írt. A nevezett centra­lista lap „theoriának“ nevezte azon állí­tást, mely szerint a februári alkotmány kivihetlensége tény volt. Erre a „W. A.“ így szól: „Nincs valami“­ténylegesebb, mint hogy azt „összes reichsrath“ oly módon, mint a birodalmi alaptörvény kívánta, soha sem létezett, s így tényleg soha sem következett be azon feltétel, melytől függ a 14. §. alkalmazhatósága. A Magyaror­szág elleni jogeljátszás és contumaczirozás elméletének megszűntével meg kell szűn­nie a reichsrath fictiv állásának is; az összes reichsrath létrejötte nem kezdete, hanem befejezése az államjogi actiónak.“ — Több bécsi lap, a két „Presse“, „Ostdeutsche Post“ és mások aggodalmu­kat fejezik ki azon, hogy most, miután a birodalom alkotmányos felépítése a népek kezeibe van adva, rend helyett nagy zavar fog támadni, s az osztrák birodalom sok százados épülete bomlásnak indul. Erős önérzete kell hozzá a centralistás hatalomnak, hogy valaki ugyanazon ar­gumentumokat hozza fel a népek szabad elhatározásában való bizalom ellen, me­lyet egy-egy reactionarius miniszter szo­kott felhozni akkor, midőn eddigi ab­­solutista uralkodója parlamentarismussal szándékszik kormányozni! Még a „Frem­denblatt“ is azt mondja, nincs erős bizo­dalma a népek állambölcseségében. Mi pedig azt hiszszük, hogy a népeket kép­viselő törvényhozási testületek, ha sok zajjal és pártküzdelmek között is, erős ér­tékkel és tudattal bírnak a legnagyobb érdekekben. Némely bécsi lap okoskodása végered­ményig vive, csaknem teljes reactionárius nézetekre vezet. Ha egy-egy birodalom­ban a népek önkénytes összetartásában nem lehet bízni, az következnék, hogy te­hát erőszakkal kell összetartani ; ha a népek nem képesek maguk meghatározni alkotmányos formáikat , az következik, hogy oo­rogálni kell rájuk a szabadságot és képviseleti formát. Ezt nem akarja mondani kétségkívül egyik bécsi lap is. Csak intő szózatot akarnak talán intézni az egyes országok­hoz és népekhez, legyenek összetartók. Mi azt hiszszük, Ausztriában minden nép nemcsak a maga szellemi és anyagi érdekeit érzi élénken, hanem felfogja az összetartás szükségét is. A régi „Presse“ erős hitet meríthet azon okoskodásból, melyet előad, s mely szerint az ausztriai monarchia nem egyesek, bár nagy láng­­ész, elméjének szüleménye, nem is a vé­letlené, hanem belülről nőtte ki magát. Ha ez áll, nem lehet aggódni azon, hogy a népek és országok a dolgok természete ellen fognak nyilatkozni, hogy ily csász. kézirat sem nem létezik, sem nem­­ hirdettetik ki, hogy alter­ego kinevezéséről nem­­ volt, és nem is lehetett szó, miután Ő Felsége az Ischlben való legközelebbi megfü­ldözés alatt is az államügyek közvetlen vezetését és eldön­tését magának fenntartani méltóztatott. Károly Lajos főherceg ö­cs. fensége ez idő alatt legf. felhatalmazás folytán csak a folyó állam­ügyeket vezeti a legf. eldöntés alá, s igen való­színűleg Ő Felsége nevében magán audien­­tiákat is ad. — A „Debatte“ írja: Az osztrák ideigle­nes vámtarifára nézve nincs meghatá­rozva az idő, meddig maradjon érvényben, s a reichsrath lett volna meghatározandó az időpon­tot. — Azonban a bizonytalanság sokat tárthatna a külföldi kereskedésnek, miután a reichsrath össze nem hivatik. A kormány tehát meg fogja szabni a határidőt, a­meddig a mostani ideigle­nes tarifa érvényes. Egyébiránt valótlan, mintha a kormánynál már készen állana a vámtarifa, a tehát hamisak azon adatok, melyeket állítólag ezen tarifából itt-ott közzétettek.­­ A „Fremdenblatt“-ból lapunk közelebbi számában némely hírt közlünk (pl. a Sennyei és Majláth közti eventuális hivatalcserét, a magyar minisztérium leendő kineveztetését stb.), me­lyekért a felelősség — egyedül a „Faemden­­blatt“é. — A hivatalos „General Correspondent“ egy meghazudtolást tesz közzé, nem más, mint a „Neue freie Presse“ ellen, mely lap némely, a minisztériumhoz intézett kérdésekre állítólag hi­vatalos körben tett feleleteket közlött. Nem szük­ség közlenünk a „G. C.“-ben kijött meghazudto­lást, miután a „N. fr. Pr.” híreit sem közöljük. (A „Pesti Hirnök“nek, mely félreértette a dol­got, szolgáljon figyelmeztetésül, hogy nem a „Fremdenblatt,“ hanem az uj „Presse“ ellen szól a hivatalos dementi, s épen a „Napló“ egyikért sem felelős.) — Egy bécsi lap sept. 23-dikáról Károly Lajos főherczeg ő es­ fenségéhez intézett csász. kézirat közzétételét jelenti, melylyel ő és. fensége Császár ŐFelsége alter­ego­­já­nak neveztetik ki, Ő Felségének legköze­lebbi távolléte alatt. Ez ellenében a „Gen. C.“ egészen megbízható informatio alapján jelenti: Az Alföld csatornázása. Tavaly és ez idén szép reményeket kö­tött az Alföld sanyargatott népe e hó egyik napjához. Ma nézhetünk a távolba, hova reményeink eltűntek. Midőn gr. Széchenyi 1946-ban egy­behíva a Tiszavölgy képviselőinek bizott­mányát, s épen egybegyű­lve valána , le­tenni a nagy műnek első szellemi alapjait, ott állt mindenki, és várta feszülten a szót azon férfiú ajkáról, ki műszaki vezetője leendett, és tervét vala előadandó. Vásárhelyi e perczben összerogyik, s elnémul örökre E jelenet megrázta a gyűlést, köztök leginkább a kezdemény lelkét, gr. Széchenyit. Azonb­an csakhamar összeszedte lelkének erejét, s egy papírra szent fogadást irt, melyet maga is, és min­den jelenlevő aláirt, miben kijelentik az aláirók : mikép jó és rész napokban, kísérje bár siker vagy nem fáradozásaikat, aras­sanak bár h­á­nt vagy félreismerést, az Al­föld felvirágoztatásának, a magyar faj böl­csőjének szent ügyét, a Tiszavölgy rende­zését, éltök fogytáig szakadatlan buzga­lommal viendik. Sokan az aláírók közül sírban nyugosz­­nak, többen élnek még; én is ez élők egyike vagyok, ki midőn felszólalok most, csak e szent fogadást teljesítem, és telje­sítem az emberül betöltött kötelesség ön­tudatában, tizennyolcz havi folytonos mű­ködés meghiúsulásának perezében. De engedje meg meg nekem a tiszt, ol­vasó azt is, hogy felhozzam alábbi merész állításaim mentségéül , miszerint azon pereztől, midőn a Tiszavölgy rende­zés­é­n­e­k nagyszerű eszméje gr. Szé­chenyi agyában megvillant, oldala mel­lett áltam, s kifejtésében évekig vele mű­ködtem. Különben is ama völgy szülötte, az ő lelkesítő befolyásának nyomása alatt ta­nulmányoztam e vidék viszonyait, s mert annyi előszeretettel éltem magamat bele esz­méibe, s mert vallásos mély hittel csü­ggők jövőjén, igényelhetek is annyit magamnak, hogy az Alföld viszonyait értem, s azért merem állítani, miszerint: Ha az Alföldnek a csatornázás mihama­rább segítségére nem jó, a tiszai nép va­­gyonossága menekülés nélkül tönkremegy, s legerőteljesebb, de egykor legvagyono­sabb népünk a késlekedő habozás áldoza­tává lesz. Nem mondok ebben sem többet, sem mást, mint a­mit az előrelátó gr. Széchenyi 20 év előtt már minden gyülekezetben mindenki hallatára számtalanszor kimon­dott és kifejtett. Sőt mit ő mély, de tiszta előrelátással, mint kimaradhatlan következést jósolt meg, azt mi már, fájdalom, mint aggasztókig tel­jesedésnek indult tényt mutathatjuk ki. És itt nem az 1863-ik év rendkívüli csa­pását akarom például felhozni, de a nor­mális állapot az, mi pusztulásra viszi az Alföldet, ám a csapás csak siettette a gyá­szos állapot kifej­tését. Gr. Széchenyi szerint, mit ma már tények igazolnak, vagy nem kelle a Ti­szavölgy rendezését megkezdeni , vagy nem vola szabad a rendezési munkák se­bes kifejtésében perczig is megállni. — Ő más alternatívát nem ismert képzelhetlen nyomor kikerülésére. Most is azt kell állítanom, s hiszem, nem lesz nehéz bebizonyítanom, miszerint az Alföld megmentésére más alternatíva nincs, mint: vagy a folyó rendezetlen barangolá­sainak ismét szabad utat nyitni, mint volt régen, vagy a folyó árját korlátok közé szorít­ván, haladék nélkül vizet vinni azon ró-

Next