Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)

1865-09-12 / 4619. szám

208-4619. Szerkesztési iroda: f Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. I. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd, sept­ 12. 1865. 16. évf­­olyam Ferencziek tere 71­ szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helybeli, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. o. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Pest, sept. 11. 1865. Észrevételek gróf Andrásy Gyulának a „Pesti Napló“ sept. 10-ki számában megjelent czikkére, és válasz Jókai Mórnak szintén sept. 10-én hozzám in­tézett „Nyílt levelére.“ I. Rendkívül megtisztelve érzem magam, hogy egyszerre két, kitűnőség, An­drásy Gyula gróf és Jókai Mór kényszerí­tenek tartózkodó helyzetemből kilépni, s nyíltan elmondani a megyék rögtöni re­­stitutiója iránti nézeteimet. Szerencsémnek tartom, hogy midőn ők felszólaltak, egyszersmind szilárd kiindu­lási pontokat szolgáltattak számomra. Mert Andrásy Gyula arról nyugtatott meg, miként a megyék rendezésének kér­dése tulajdonkép nem párt­kérdés, hanem csak házi ügy ; Jókai Mór pedig egyene­sen és bátran az 1848-as XVII-dik czikk magaslatait foglalta el, látván, hogy én vonakodom e positiót megszállva tar­tani, noha ő egyik czikkében ily taktikát tulajdonított nekem. Miután tehát a megyék helyzetének ügye nem párt­kérdés, s miután Jókait még a XVII-dik czikk is kielégíti, nyu­­godtabbnak kell tartanom a közvéleményt, mint különben hittem volna, s így sza­badságot vehetek magamnak tartaléktala­­nabb és részletesebb tárgyalásra. Az oktoberi diploma, mint olvasóim tudják, az 48-ks törvények közül csak azokat ismerte el teljes érvénynyel bírók­nak, melyek az urbériség megszüntetésére, a közadózásra és a politikai jogegyenlő­ségre vonatkoztak. Vay Miklós báró az octoberi diploma alapján vette át a magyar kormányt, kan­­czellár név alatt, s a 48-ki közjogi czik­­kek — kivévén az V-ciiket, melyet az esz­tergomi értekezlet elfogadtatott — nem szolgálhattak az ő eljárásaira zsinórmér­tékül. A kormány szelleme oktoberi diplo­más és 47-tes volt, míg az ország nagy többsége rokonszenvet a képviseleti rend­szer újabb vívmányai iránt mutatott, s a jogfolytonosságba egyenlő érvénynyel a 48-ki törvényeket is befoglalta. A megye rendezése ily körülmények közt került szőnyegre. Vay sem az 1848-ki XVI-dik czikket, mely az állandó bizottmány megalakí­tásáról, sem a XVII-diket, mely a megyei tisztujitásokról szól, nem hajthatta végre, a nélkül, hogy álláspontját feladja, azon­ban arra sem volt eltökélve, s a viszonyok hatalmánál fogva nem is lehetett, hogy 47-­es megyét szervezzen. Utasításai, melyek akár a 47-ki megye­­rendszerrel, akár a 48-ki provisorius czik­­kekkel hasonlíttattak össze, méltán te­kintettek octrogrozásoknak, foganatosítás­ba nem mentek, holt betűk maradtak. Ellenben a megyék rendezték magukat körülbelől 48-as alapon, de illetékességük körébe rendre bevonták mindazon haté­konysági tért, melylyel törvény szerint, vagy tényleg, a 47-­es municipiumok bír­tak.. Az állandó bizottmány pedig oly nagy számúvá lön, mintha azon megye­­gyűlés volna, melyet képviselt. Csak elbeszélni, és nem­ megróni akar­juk ez eljárást. A viszonyok kivételessége közt alakított, és munkásságuk körét tekintve, in­kább 47-es mint 48-as megyék, úgy a­mint ejthették, restauráltak, ellenőrizték a kormányt, félre­tették az úgynevezett felső rendeleteket, gyakorolták a vis m­ertiaet, nyilatkoztak az 1825 -i szellemben az adóról, szemek előtt tartván azon tényt, hogy miután, a kormány úgy sem felelős, és a 48-ki törvényekre nézve elvi elisme­rés sem jön nyilvánítva, tehát artticus jo­gaiknak háboríthatlan birtokában vannak. Ez így folyt az országgyűlés eloszla­tásáig, s a rája következett provisoriumig. Akkor meg a megyei hivatalnokok egy része lemondott, más része elmozdíttatók, újakkal cseréltetve fel, harmadik része alkalmazkodott a viszonyokhoz, és hivatal­ban maradt. A hazánk felett őrködő gondviselés csaknem négy apathicus — hogy ne is említsük mily szenvedésteljes — év után, ő Felségének Pestre jövetelével a politi­kai hatékonyság terét megint megnyitá számunkra, s azon örömben is részesített, hogyy természetes ellenfeleinket, a Lajthán túli bureaucratiát megtizedelte, [és "a] cen­tralista párt idiológjait nagy szorongatá­­sokkal látogatta meg. Schmerling az államférfiak sorából, s a vérwirkolás elmélete az osztrák államtan­ból eltűntének. A mostani magyar kormány — mint közelebbről említem — a törvénytelen állapotból a teljes törvényességbe akar bevezetni. Ez feladata. A jogfolytonosság elve a 48-ki vívmá­nyokra is kiterjed. Senki kétségbe nem vonja érvényessé­güket , csak módosításuk forog szóban, s követeltetik részint a közös érdekek, részint a nemzetiségi igények nevében. A kormány a súlyt az országgyűlés összehívására veté, s arra öszpontosítá erejét, hogy Erdély uniójának foganatosí­tása által egy nagy, egy döntő lépés tör­ténjék országgyűlésünk kiegészítésére, s ez által törvényalkotási képességére. E közben a megyék rendezésén csüggő kedélyek nyugtalansága növekedni kez­dett, s főként a tisztújítás sürgettetik, mint oly követelmény, melyért sokat, sőt mindent koczkáztatni lehet, s mely nélkül maga az országgyűlés sem volna törvé­nyesnek tekinthető. A sajtó e kérdésben, mint Andrásy Gyula gróf megjegyzi, nem akart a köz­vélemény tükre lenni. A sajtó oly okok­ból, melyeket egész mértékben helyeselni nem lehet, elhatározta agyon­hallgatni a megye rendezésének ügyét: e vádat többen hozták már fel, s tagadhat­­lanul igaz a journalistikának bizonyos vo­nakodása mind a tisztújítás sürgetése, mind pedig a megye úgynevezett teljes hatáskörének az országgyűlés megnyílása előtti helyreállítása iránt. Ezen figyelmetlenség, vagy, mint né­melyek nevezhetnék, ezen óvakodás a „Pesti Napló“-nál is mutatkozott, s én, ki e lapot szerkesztem, kötelességemnek tartom eljárásomról számolni a közönség­nek, mely engem részvétével és bizodal­mával oly bőven jutalmazott. Szólok először a tisztújítás kérdéséről. Mihelyt ez iránt az első sürgetést vet­tem, előkerestem a provisorium alatt a sutba dobott 48-ki törvényeket, hogy lás­sam, mit rendelnek ily nagy, ily fontos ügyben. A XVII-dik czikk élén ezen sokat igérő czímet találtam : A megyei tisztvá­lasztásokról. Mohón fogtam a szöveg olvasásához, de hüledezve vevém észre, hogy az bizony nem más, mint „lucus a non lucendo,“ az­az, a XVII. czikkben épen semmi sincs arról, a­mit magyar fogalom szerint restau­­ratiónak neveznek. Ide igtatom a törvényt magát. „A megyei választásokról. A megyékben a legközelebbi országgyűlésen teendő intézkedésig tisztújító székek tartatni nem fog­na­k, hanem akár a hivatalnokok soraiban tör­ténhető hiány pótlásának,­akár a XI-dik törvény e­s­e­t­e­i­b­e­n *) új hi­vatalnokok választásának szüksége forogna fenn, a hiányt pótolni, s illetőleg az újon­nan alkotandó hivatalokat betöl­teni ideiglenesen, és helyettesítés­ként a főispán a XVI-dik törvény sze­rint alakítandó központi választ­mánynyal egyértelműleg fogja.“ Látván e törvényt, mint az octrogrozás ellensége, nem mertem hangosan sürgetni a restauratiót, s bevártam, mily ma­gyarázatot adnak ily kényes kérdésben a nálam avatottabb politikusok. De azok is halogatták nyilatkozataikat, míg végtére Andrásy Gyula gróf és Jókai Mór ugyanazon nap sept. 10-kén commentálák a XVII-dik törvényt. Andrásy Gyula ezt mondá: „Hallottuk felhozni, hogy a 48-ki XVII-dik czikk nem rendeli el a választásokat, hanem csak azon hivatalok betöltését, melyek időköz­ben megürültek. E pont tév­é felfogása okozta talán a legnagyobb bajt. Zsinórmértékül vagy a törvény betűjét lehet venni, vagy annak szelle­mét. Ha a betűhöz ragaszkodunk, csak azon hi­vatalokat lehetne betölteni, melyek üresedésben vannak. Ha a törvény szellemét veszszük — és­pedig ideiglenes és meghatározott esetre hozott törvényt csak így lehet alkalmazni — akkor a 48-diki törvény, mely a megyéket az alkotmány védbástyájának nevezi, nem akarhatta azokat el­törölni. De választás nélkül megye nincs, mert a magyar municipális jognak sarkpontja az, hogy a megye választás által tölti be a hivatalo­kat. A mostani hivatalok pedig mind kinevezés által lévén betöltve, mind megörültnek tekin­tendők.“ Már most hallgassuk ki Jókai Mórt, hogy miként vélekedik a XVII-dik tör­vény értelmében. Ő igy szól: *) Ha t. i. a sommás szóbeli és mezei rendő­rségi perek miatt a szolgabirák számát, a belügyminiszter meg­egyezésével, szaporítani kell. „A főispánok joggal bírnak a tiszti­kart a bizottmánynyal egyetértőleg k­i­n­e­­vezni. A főispánok összehivatnak oly értekezle­teket, melyeken az újan alakítandó tisztikar iránt egyetértőleg megállapodás jöhet létre. E­z értekezletek a megye közvéleményét k­é­p­v­i­s­e­l­v­é­n, garantírozzák azt, hogy majd azon megyebizottmányok, melyek a v­á­­lasztásokra szükséges előmunkálatok vé­gett egybehivatnak, a tisztikart törvé­nyesen helybenhagy­já­k.“ Jókai Mór magyarázásaiból én csak annyit értek, hogy ő a XVII-dik törvény­nyel összhangzónak nem látja a restaura­­tiót, a főispán és az állandó bizottmány jogához tartozónak tekinti a hivatalnokok kinevezését, és azon képzetben él, hogy vannak olyan megye-bizottmányok, melyek az igy kinevezett tisztikart törvé­nyesen helybenhagyják. Ugyan lehet-e szembetettebb véleményt gondolni is, mint Andrásy Gyula grófé és Jókai Móré? Pedig mindketten nagy tekintélyű férfiak. Jókai ritka őszinteséggel bevallja, hogy „intra muros,“azaz a határozati párt közt bizony sokan vannak más nézetben, mint ő. Ily nyíltság hasonlóra kötelez engem is, és szintén nem titkolhatom el, hogy „intra muros" nálam meg oly czikkek vannak, melyek szerint csak akkor lehet a megye törvényes, ha az 1861-ki hivatal­nokokat simpliciter visszahelyezi; vannak, kik a törvényesség alphajának az ős­­gyűlések egybehivását tekintik , s van olyan is, ki az 1848-ki tisztviselőket kí­vánja felkerestetni, mert bennök rejlik csak az igazi törvényesség. Végre Török János, a „Hírnök“ érde­mes szerkesztője, ha emlékezetem nem csal, azt nyilatkoztatta ki, hogy neki nem kell sem 48-as, sem 61-es megye, szóval, ő 47-es megyét követel; de hogy mi módon eszközli ki, nem tudom. Vájjon nem következik-e mindezekből, hogy jelen helyzetünkben, akár miként törjük fejünket, törvényes restaurátiót nem tudunk előállítani. Én a tisztújításra nézve rokonszenvem­­mel Andrásy Gyula nézete mellett va­gyok. De a törvény betűje ellenem szól, s ellenem azon körülmény­­e, hogy a XXIII-dik törvényezikk a szabad királyi városokban a tisztikart a polgármestertől kezdve a fősebészig és mérnökig valóság­gal megválasztatja, még­pedig igen de­­mokratikus modorban. Szándékosan óvakodott tehát a 48-ki törvényhozás addig a megyét rendezni, míg tüzetesen nem rendezheti. E kérdés óriás fontosságátóli áthatottság okozá a tiszteletreméltó visszatartózk­odást. Honatyáink ne­m sejthették, hogy azt, a­mit egy közeli országgyűlésen reméltek megoldani, a forradalom, Bach proviso­­riuma s még rá egy másik provisorium, évek hosszú során fogják függőben tar­tani. Azonban bármily sanyarúan hat rám e körülmény, állítani nem merem, hogy a XVH-ik törvény csak egy alkalomra ké­szült, s továbbra nem kötelez. Nem aka­rok, s meggyőződésem tiltja, a bécsi cen­tralistákkal egy nézponton lenni, kik a Vll-dik törvényczikkről, az erdélyi unió­ról, erősítik ugyanezt. Szóval, törvény szerint nem restaurálha­tunk, és nem lehet, s nincs is módunkban, egészen törvényessé alakítani a megyét. Ettől áthatva ajánlottam honfiainknak, hogy pártolják a főispánokat, ezen, csak néhány nap óta kezdődő, s mint remény­em, törvényességhez vezető legújabb proviso­rium alatt. De nem elégedtem be csak ezzel, ha­nem kinyilatkoztatom egyik czikkemben, mikép remény­em, hogy a kormány a me­gyék irányában követett eljárásáért in­­demnityt fog kívánni a képviselő­háztól. Az alkotmányos országokban pedig a kormány két okból kérhet indemnityt: vagy azért, mert a viszonyok parancssza­vának hódolva, nem teljesíti a törvénye­ket, vagy mert azokat magyarázat által a túlságig vitte. Ezen utóbbik esetet is igénybe veheti a kormány, és restaurálhat; de, a­mint hi­szem, nem most, hanem az országgyűlés megnyílása után. Azonban erről egyik közelebbi czik­kemben fogok szólani. KEMÉNY ZSIGMOND: ügynek­ tekinteni, valamint arra nézve is, hogy miképen kelljen e közös ügyeket tárgyalni? De azt, hogy ily közös ügyek léteznek , s hogy azoknak közös tárgya­lására valami módot kell találni, senki sem tagadja. Hanem mind az octoberi diploma, mind a februári pátens a közös ügyeknek még más neméről is szól, t. i. oly ügyekről, melyek a birodalomnak nem a magyar szent koronához tartozó országaira nézve közösek s ezeknek tár­gyalását a februári pátens az úgynevezett szűkebb birodalmi tanács elé utasítja. Ezen szűkebb birodalmi tanács képezi a lapis offensionis-t a Lajthán túli centralis­ták és foederalisták közt. Ez utóbbiaknak semmi kifogásuk nincsen az ellen, hogy országgyűléseik az egész birodalom közös ügyeinek tárgyalását oly testületre ruház­zák át, melyben szent István koronájának területe is képviselve van, de hangosan tiltakoznak az ellen, hogy amaz ország­gyűlések hatásköre aztán még egyszer megnyirbáltassék oly közbenső testület kedvéért, melyben a magyar részek nin­csenek képviselve, s mely egyedül a nem­magyar részek „közös“ ügyeinek tárgya­lására van hivatva. E kérdés minden valószínűség szerint már a legközelebbi hetekben fontos sze­repet fog játszani, s ez okból meg kell vele ismerkednünk, habár bennünket köz­vetlenül nem érdekel a dolog. Mert, bár­mennyire haragudjanak is e kimondásért a f­ederalista lapok, a mellett kell ma­radnunk, hogy nekünk a Lajthán túli bi­rodalom­rész külön ügyeibe avatkoznunk nem lehet, nem szabad, azon egyszerű ok­ból, mert nekünk erre nincs jogunk; attól pedig, hogy jogunk határán túllépjünk, annál inkább kell óvakodnunk, minél eré­lyesebben követeljük magunk számára mindazt, mi e jog határán belül fekszik, és minél féltékenyebben védjük e jogterü­letünket minden idegen invasió ellen. Azt mondtuk, hogy a centralista és f­e­deralista párt közti vita nemsokára éleseb­ben fog kilépni. Ezt pedig onnan követ­keztetjük, mert illetékes helyen azon né­zet látszik létezni , miszerint a közös ügyek szabatosítása után az ezeknek tár­gyalását illető módozat legkönnyebben fogna megállapíttathatni, ha ad hoc a magyar országgyűlés egy bizottmánya vagy küldöttsége, a Lajthán túli országok hasonló bizottmányával vagy küldöttsé­gével értekezik. Ez utóbbit a centralisták a szűkebb birodalmi tanács által és ennek kebléből, a f­ederalisták pedig közvetle­nül az országgyűlések kebléből akarnák megválasztatni.­­ E téren tehát a két párt közti nézetkülönbség először fog con­­cret alakot ölteni. Foederalista lapok egész határozottság­gal állítják, miszerint Belcredi gróf a súlypontot az országgyűlésekbe akarja áttenni, mig a centralisták úgy véleked­nek, hogy azon kormány, mely a magyar országgyűlést Erdélynek és a három egy királyságnak követei által akarja kiegé­szíteni, következetlenség nélkül nem te­hetné , hogy a birodalom nyugati ítészei­nek is bizonyos központot ne adna a szű­kebb birodalmi tanács alakjában. A foederalisták azt mondják, miszerint valamely képviselőtesttől sem kívánni sem várni nem lehet, hogy önmagát megsem­­misítse, hogy tehát a szűkebb birodalmi tanácsnak nem lehet döntő szavazatot en­gedni az alkotmány­kérdés körül, mert igy a f­ederalisták kivánatai, bármily jogo­sultak s bár a népek többsége magáévá teszi, soha nem fognának valósulni. A centralisták szerint a jogfolytonosság úgy kívánja, miszerint minden módosításnak a meglevőből ki kell indulnia, s így az országgyűlések illetékességi körének vál­toztatását is csak a birodalmi tanács hatá­rozhatja. Részünkről csak kis megjegyzésünk volna arra, hogy a centralisták igényeik érvényesítésére a magyarországi példára hivatkoznak.­­ E hivatkozás ugyanis in­kább ellenök szól, mint mellettök, még akkor is, ha kizárólag az ő álláspontjukat foglaljuk el. Az oktoberi diploma nem szól a szű­kebb reichsrathról, mint állandó intéz­ményről, hanem átalában csak a közös ügyekkel foglalkozó birodalmi tanácsot ismer; a­mi pedig nem tartozik ennek il­letékessége alá, az az országgyűlések ha­talomkörét képezi. A v­. czikkben a ko­rona csak mintegy mellesleg tartja fenn magának, oly ügyeket is, melyek a biro­dalom nem-magyar részeire nézve közö­sek, az illető reichsrab­beli tagok hozzá­járulásával közösen tárgyaltatni.­­ Tehát ezen közös tárgyalást a Lajthán túli országok nem vehetik igénybe mint jogot, hanem csak a korona tartotta fenn magának azt a jogot, hogy ily közös tárgyalást elrendeljen. Ha a kol­ona nem akar élni ebbeli jogával, akor nincs szűkebb birod.­tanács s az illető ügyek az országgyű­lés előtt tárgyalandók. A febr pátens 11. §-a persze akként formulázza a dolgot, mintha a szűkebb birodalmi tanács is azon intézmé­nyek közé tartoznék, miket a kor­ona meg­adni tartozik, de miután még e 11. §. is egyenesen hivatkozik a diploma Il­­dik czikkére, világos, hogy az interpretatiónál ez utóbbi döntő sulylyal bír. Továbbá : ha a centralisták a Lajthán túli részek közös ügyeire nézve külön kö­zös képviseletet kívánnak, miként lármáz­hatnak ők az ellen, hogy Erdély és Hor­vátország a magyar országgyűlésen kép­viselve legyen, holott a magyar koronához tartozó országok közt sokkal több az érint­kezési pont, sokkal szorosabb az össze­köttetés, sokkal nagyobb a közös ügyek száma, mint péld. Galliczia, Salzburg és Velencze közt ?! Micsoda logica van abban — még a februári pátens szempontjából is — hogy péld. Csehországnak háromféle közügye legyen, olyan, mely a tágabb reichsrath, olyan, mely a szűkebb reichs­­rath, és olyan, mely az országgyűlés elé tartozik, Erdélynek pedig (a februári al­kotmány szerint) csak kétféle közügye volna : a tágabb reichsrath és az ar­­országgyűlés elé tartozó, í­gy hogy az erdélyi országgyűlés hatásköre oly tág volna, mint — Csehországra nézve — az országgyűlésé és szűkebb reichsrathé össze­véve? Vagy lehetséges, hogy mindez ügyeket az országgyűlés elintézi, s akkor minek nehezítenék az államgépezet műkö­dését egy felesleges harmadik keréknek, a szűkebb reichsrab­nak közbeszúrásával ? Vagy pedig ily közbenső kerék szükséges, s akkor a február­i alkotmány miért nem adott ilyet Erdélynek is ?! Végre — és ez a legsúlyosb érv a cen­tralisták ellenében — mi hiszszük és re­méljük ugyan, hogy országgyűlésünkön Erdély és Horvátország is képviselve leend. Erdély részéről ezt még követelni is világos törvényes jogunk van, oly jo­gunk, mely legalább is oly nyomós, mint az, melynél fogva az örökös tartományok­nak a szűkebb reichszab­ban való képvi­­seltetését követelik. És mi mégis nemcsak Horvátországot fogjuk megkérdezni, hogy mint akar velünk szoros­ viszonyra lépni, hanem abban is megnyugszunk, hogy Erdély is még egyszer szavazhasson az unió kérdése felett. Miért nem akarnák a centralisták e példát követni? Miért nem kérdeznék meg ők is az illető országgyű­léseket, kell-e nekik a szűkebb reichsrab­, vagy sem ? Hogy van az, hogy ők Erdélyt nem akarnák bele­kényszeríteni a magyar országgyűlésbe, hanem igenis Csehorszá­got vagy Gallicziát a szűkebb birodalmi tanácsba ?! Ezeket sine ira et stúdió mondjuk. A mi országgyűlésünk szívesen fog értekezni törvényesen megállapítandó módon a Laj­thán túli részek meghatalmazottjaival, akár az országgyűlések küldik ki ezeket, akár a szűkebb reichsrath, az előttünk egészen mindegy. Csak arra akartuk kérni centra­lista barátainkat, ha már annyi hévvel kar­doskodnak a Lajthán inneni országok és nemzetiségek önállósága és szabad elhatá­rozási joga mellett—a­mihez tulajdonképen semmi közük nincs — szíveskedjenek hatal­mas oltalmuk alá venni a Lajthán túli or­szágok jogait és kivonatait is, és otthon ne tiporjanak lábbal olyasmit, a­mit ná­lunk — még pedig méltán — szentnek és sérthetetlennek akarnak tekintetni! Pest, sept. II. (Fk) A birodalomban létező politikai pártok közt nem csekély a vélemény­kü­lönbség arra nézve, hogy mit kell „közös Bécsi dolgok. ” A „Neue freie Presse“ és az „Ost­deutsche Post“ nagyon hasonlítnak utóbbi hetekben Caudlené asszonysághoz, kit a magyar kö­zönség K­u k­­­i n­ó név alatt ismer. Mint tudva van, ezen jó asszony keserves prédikácziói az által válnak nevetségesekké, hogy mig férje egyet sem szól, ráfogja : te ezt meg ezt gondolod, s akkor igen éles elmével és még élesebb nyelv­vel hosszasan bizonyítja, mily veszedelmes em­ber az ő férje, s mily szerencsétlen egy asszony­é. Minél kevesebbet szól az új minisztérium, annál több ily comicus monológot tartanak a nevezett bécsi Kuklinék. Közelebbről ráfogta az „Ost­deutsche Post“ a minisztériumra, mintha egy hozzátartozó befolyásos egyén oly formán nyilatkozott volna, ne higyjék a bécsiek, hogy maga a kormány is oly barátja volna az Erdély és Magyarország közötti uniónak , a­milyen­nek gondolják. Ezen ráfogás egy hosszú czikk­­nek lön themájává. Az új „Presse“ tovább megy. Felveszi textus­ként azt az állítást, hogy a magyarok teljesség­gel nem akarják elvállalni az 1848 ótai­t„

Next