Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)
1865-09-12 / 4619. szám
208-4619. Szerkesztési iroda: f Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. I. lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd, sept 12. 1865. 16. évfolyam Ferencziek tere 71 szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI NAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helybeli, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. o. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyílt-tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Pest, sept. 11. 1865. Észrevételek gróf Andrásy Gyulának a „Pesti Napló“ sept. 10-ki számában megjelent czikkére, és válasz Jókai Mórnak szintén sept. 10-én hozzám intézett „Nyílt levelére.“ I. Rendkívül megtisztelve érzem magam, hogy egyszerre két, kitűnőség, Andrásy Gyula gróf és Jókai Mór kényszerítenek tartózkodó helyzetemből kilépni, s nyíltan elmondani a megyék rögtöni restitutiója iránti nézeteimet. Szerencsémnek tartom, hogy midőn ők felszólaltak, egyszersmind szilárd kiindulási pontokat szolgáltattak számomra. Mert Andrásy Gyula arról nyugtatott meg, miként a megyék rendezésének kérdése tulajdonkép nem pártkérdés, hanem csak házi ügy ; Jókai Mór pedig egyenesen és bátran az 1848-as XVII-dik czikk magaslatait foglalta el, látván, hogy én vonakodom e positiót megszállva tartani, noha ő egyik czikkében ily taktikát tulajdonított nekem. Miután tehát a megyék helyzetének ügye nem pártkérdés, s miután Jókait még a XVII-dik czikk is kielégíti, nyugodtabbnak kell tartanom a közvéleményt, mint különben hittem volna, s így szabadságot vehetek magamnak tartaléktalanabb és részletesebb tárgyalásra. Az oktoberi diploma, mint olvasóim tudják, az 48-ks törvények közül csak azokat ismerte el teljes érvénynyel bíróknak, melyek az urbériség megszüntetésére, a közadózásra és a politikai jogegyenlőségre vonatkoztak. Vay Miklós báró az octoberi diploma alapján vette át a magyar kormányt, kanczellár név alatt, s a 48-ki közjogi czikkek — kivévén az V-ciiket, melyet az esztergomi értekezlet elfogadtatott — nem szolgálhattak az ő eljárásaira zsinórmértékül. A kormány szelleme oktoberi diplomás és 47-tes volt, míg az ország nagy többsége rokonszenvet a képviseleti rendszer újabb vívmányai iránt mutatott, s a jogfolytonosságba egyenlő érvénynyel a 48-ki törvényeket is befoglalta. A megye rendezése ily körülmények közt került szőnyegre. Vay sem az 1848-ki XVI-dik czikket, mely az állandó bizottmány megalakításáról, sem a XVII-diket, mely a megyei tisztujitásokról szól, nem hajthatta végre, a nélkül, hogy álláspontját feladja, azonban arra sem volt eltökélve, s a viszonyok hatalmánál fogva nem is lehetett, hogy 47-es megyét szervezzen. Utasításai, melyek akár a 47-ki megyerendszerrel, akár a 48-ki provisorius czikkekkel hasonlíttattak össze, méltán tekintettek octrogrozásoknak, foganatosításba nem mentek, holt betűk maradtak. Ellenben a megyék rendezték magukat körülbelől 48-as alapon, de illetékességük körébe rendre bevonták mindazon hatékonysági tért, melylyel törvény szerint, vagy tényleg, a 47-es municipiumok bírtak.. Az állandó bizottmány pedig oly nagy számúvá lön, mintha azon megyegyűlés volna, melyet képviselt. Csak elbeszélni, és nem megróni akarjuk ez eljárást. A viszonyok kivételessége közt alakított, és munkásságuk körét tekintve, inkább 47-es mint 48-as megyék, úgy amint ejthették, restauráltak, ellenőrizték a kormányt, félretették az úgynevezett felső rendeleteket, gyakorolták a vis mertiaet, nyilatkoztak az 1825 -i szellemben az adóról, szemek előtt tartván azon tényt, hogy miután, a kormány úgy sem felelős, és a 48-ki törvényekre nézve elvi elismerés sem jön nyilvánítva, tehát artticus jogaiknak háboríthatlan birtokában vannak. Ez így folyt az országgyűlés eloszlatásáig, s a rája következett provisoriumig. Akkor meg a megyei hivatalnokok egy része lemondott, más része elmozdíttatók, újakkal cseréltetve fel, harmadik része alkalmazkodott a viszonyokhoz, és hivatalban maradt. A hazánk felett őrködő gondviselés csaknem négy apathicus — hogy ne is említsük mily szenvedésteljes — év után, ő Felségének Pestre jövetelével a politikai hatékonyság terét megint megnyitá számunkra, s azon örömben is részesített, hogyy természetes ellenfeleinket, a Lajthán túli bureaucratiát megtizedelte, [és "a] centralista párt idiológjait nagy szorongatásokkal látogatta meg. Schmerling az államférfiak sorából, s a vérwirkolás elmélete az osztrák államtanból eltűntének. A mostani magyar kormány — mint közelebbről említem — a törvénytelen állapotból a teljes törvényességbe akar bevezetni. Ez feladata. A jogfolytonosság elve a 48-ki vívmányokra is kiterjed. Senki kétségbe nem vonja érvényességüket , csak módosításuk forog szóban, s követeltetik részint a közös érdekek, részint a nemzetiségi igények nevében. A kormány a súlyt az országgyűlés összehívására veté, s arra öszpontosítá erejét, hogy Erdély uniójának foganatosítása által egy nagy, egy döntő lépés történjék országgyűlésünk kiegészítésére, s ez által törvényalkotási képességére. E közben a megyék rendezésén csüggő kedélyek nyugtalansága növekedni kezdett, s főként a tisztújítás sürgettetik, mint oly követelmény, melyért sokat, sőt mindent koczkáztatni lehet, s mely nélkül maga az országgyűlés sem volna törvényesnek tekinthető. A sajtó e kérdésben, mint Andrásy Gyula gróf megjegyzi, nem akart a közvélemény tükre lenni. A sajtó oly okokból, melyeket egész mértékben helyeselni nem lehet, elhatározta agyonhallgatni a megye rendezésének ügyét: e vádat többen hozták már fel, s tagadhatlanul igaz a journalistikának bizonyos vonakodása mind a tisztújítás sürgetése, mind pedig a megye úgynevezett teljes hatáskörének az országgyűlés megnyílása előtti helyreállítása iránt. Ezen figyelmetlenség, vagy, mint némelyek nevezhetnék, ezen óvakodás a „Pesti Napló“-nál is mutatkozott, s én, ki e lapot szerkesztem, kötelességemnek tartom eljárásomról számolni a közönségnek, mely engem részvétével és bizodalmával oly bőven jutalmazott. Szólok először a tisztújítás kérdéséről. Mihelyt ez iránt az első sürgetést vettem, előkerestem a provisorium alatt a sutba dobott 48-ki törvényeket, hogy lássam, mit rendelnek ily nagy, ily fontos ügyben. A XVII-dik czikk élén ezen sokat igérő czímet találtam : A megyei tisztválasztásokról. Mohón fogtam a szöveg olvasásához, de hüledezve vevém észre, hogy az bizony nem más, mint „lucus a non lucendo,“ azaz, a XVII. czikkben épen semmi sincs arról, amit magyar fogalom szerint restauratiónak neveznek. Ide igtatom a törvényt magát. „A megyei választásokról. A megyékben a legközelebbi országgyűlésen teendő intézkedésig tisztújító székek tartatni nem fognak, hanem akár a hivatalnokok soraiban történhető hiány pótlásának,akár a XI-dik törvény eseteiben *) új hivatalnokok választásának szüksége forogna fenn, a hiányt pótolni, s illetőleg az újonnan alkotandó hivatalokat betölteni ideiglenesen, és helyettesítésként a főispán a XVI-dik törvény szerint alakítandó központi választmánynyal egyértelműleg fogja.“ Látván e törvényt, mint az octrogrozás ellensége, nem mertem hangosan sürgetni a restauratiót, s bevártam, mily magyarázatot adnak ily kényes kérdésben a nálam avatottabb politikusok. De azok is halogatták nyilatkozataikat, míg végtére Andrásy Gyula gróf és Jókai Mór ugyanazon nap sept. 10-kén commentálák a XVII-dik törvényt. Andrásy Gyula ezt mondá: „Hallottuk felhozni, hogy a 48-ki XVII-dik czikk nem rendeli el a választásokat, hanem csak azon hivatalok betöltését, melyek időközben megürültek. E pont tévé felfogása okozta talán a legnagyobb bajt. Zsinórmértékül vagy a törvény betűjét lehet venni, vagy annak szellemét. Ha a betűhöz ragaszkodunk, csak azon hivatalokat lehetne betölteni, melyek üresedésben vannak. Ha a törvény szellemét veszszük — éspedig ideiglenes és meghatározott esetre hozott törvényt csak így lehet alkalmazni — akkor a 48-diki törvény, mely a megyéket az alkotmány védbástyájának nevezi, nem akarhatta azokat eltörölni. De választás nélkül megye nincs, mert a magyar municipális jognak sarkpontja az, hogy a megye választás által tölti be a hivatalokat. A mostani hivatalok pedig mind kinevezés által lévén betöltve, mind megörültnek tekintendők.“ Már most hallgassuk ki Jókai Mórt, hogy miként vélekedik a XVII-dik törvény értelmében. Ő igy szól: *) Ha t. i. a sommás szóbeli és mezei rendőrségi perek miatt a szolgabirák számát, a belügyminiszter megegyezésével, szaporítani kell. „A főispánok joggal bírnak a tisztikart a bizottmánynyal egyetértőleg kinevezni. A főispánok összehivatnak oly értekezleteket, melyeken az újan alakítandó tisztikar iránt egyetértőleg megállapodás jöhet létre. Ez értekezletek a megye közvéleményét képviselvén, garantírozzák azt, hogy majd azon megyebizottmányok, melyek a választásokra szükséges előmunkálatok végett egybehivatnak, a tisztikart törvényesen helybenhagyják.“ Jókai Mór magyarázásaiból én csak annyit értek, hogy ő a XVII-dik törvénynyel összhangzónak nem látja a restauratiót, a főispán és az állandó bizottmány jogához tartozónak tekinti a hivatalnokok kinevezését, és azon képzetben él, hogy vannak olyan megye-bizottmányok, melyek az igy kinevezett tisztikart törvényesen helybenhagyják. Ugyan lehet-e szembetettebb véleményt gondolni is, mint Andrásy Gyula grófé és Jókai Móré? Pedig mindketten nagy tekintélyű férfiak. Jókai ritka őszinteséggel bevallja, hogy „intra muros,“azaz a határozati párt közt bizony sokan vannak más nézetben, mint ő. Ily nyíltság hasonlóra kötelez engem is, és szintén nem titkolhatom el, hogy „intra muros" nálam meg oly czikkek vannak, melyek szerint csak akkor lehet a megye törvényes, ha az 1861-ki hivatalnokokat simpliciter visszahelyezi; vannak, kik a törvényesség alphajának az ősgyűlések egybehivását tekintik , s van olyan is, ki az 1848-ki tisztviselőket kívánja felkerestetni, mert bennök rejlik csak az igazi törvényesség. Végre Török János, a „Hírnök“ érdemes szerkesztője, ha emlékezetem nem csal, azt nyilatkoztatta ki, hogy neki nem kell sem 48-as, sem 61-es megye, szóval, ő 47-es megyét követel; de hogy mi módon eszközli ki, nem tudom. Vájjon nem következik-e mindezekből, hogy jelen helyzetünkben, akár miként törjük fejünket, törvényes restaurátiót nem tudunk előállítani. Én a tisztújításra nézve rokonszenvemmel Andrásy Gyula nézete mellett vagyok. De a törvény betűje ellenem szól, s ellenem azon körülménye, hogy a XXIII-dik törvényezikk a szabad királyi városokban a tisztikart a polgármestertől kezdve a fősebészig és mérnökig valósággal megválasztatja, mégpedig igen demokratikus modorban. Szándékosan óvakodott tehát a 48-ki törvényhozás addig a megyét rendezni, míg tüzetesen nem rendezheti. E kérdés óriás fontosságátóli áthatottság okozá a tiszteletreméltó visszatartózkodást. Honatyáink nem sejthették, hogy azt, amit egy közeli országgyűlésen reméltek megoldani, a forradalom, Bach provisoriuma s még rá egy másik provisorium, évek hosszú során fogják függőben tartani. Azonban bármily sanyarúan hat rám e körülmény, állítani nem merem, hogy a XVH-ik törvény csak egy alkalomra készült, s továbbra nem kötelez. Nem akarok, s meggyőződésem tiltja, a bécsi centralistákkal egy nézponton lenni, kik a Vll-dik törvényczikkről, az erdélyi unióról, erősítik ugyanezt. Szóval, törvény szerint nem restaurálhatunk, és nem lehet, s nincs is módunkban, egészen törvényessé alakítani a megyét. Ettől áthatva ajánlottam honfiainknak, hogy pártolják a főispánokat, ezen, csak néhány nap óta kezdődő, s mint reményem, törvényességhez vezető legújabb provisorium alatt. De nem elégedtem be csak ezzel, hanem kinyilatkoztatom egyik czikkemben, mikép reményem, hogy a kormány a megyék irányában követett eljárásáért indemnityt fog kívánni a képviselőháztól. Az alkotmányos országokban pedig a kormány két okból kérhet indemnityt: vagy azért, mert a viszonyok parancsszavának hódolva, nem teljesíti a törvényeket, vagy mert azokat magyarázat által a túlságig vitte. Ezen utóbbik esetet is igénybe veheti a kormány, és restaurálhat; de, amint hiszem, nem most, hanem az országgyűlés megnyílása után. Azonban erről egyik közelebbi czikkemben fogok szólani. KEMÉNY ZSIGMOND: ügynek tekinteni, valamint arra nézve is, hogy miképen kelljen e közös ügyeket tárgyalni? De azt, hogy ily közös ügyek léteznek , s hogy azoknak közös tárgyalására valami módot kell találni, senki sem tagadja. Hanem mind az octoberi diploma, mind a februári pátens a közös ügyeknek még más neméről is szól, t. i. oly ügyekről, melyek a birodalomnak nem a magyar szent koronához tartozó országaira nézve közösek s ezeknek tárgyalását a februári pátens az úgynevezett szűkebb birodalmi tanács elé utasítja. Ezen szűkebb birodalmi tanács képezi a lapis offensionis-t a Lajthán túli centralisták és foederalisták közt. Ez utóbbiaknak semmi kifogásuk nincsen az ellen, hogy országgyűléseik az egész birodalom közös ügyeinek tárgyalását oly testületre ruházzák át, melyben szent István koronájának területe is képviselve van, de hangosan tiltakoznak az ellen, hogy amaz országgyűlések hatásköre aztán még egyszer megnyirbáltassék oly közbenső testület kedvéért, melyben a magyar részek nincsenek képviselve, s mely egyedül a nemmagyar részek „közös“ ügyeinek tárgyalására van hivatva. E kérdés minden valószínűség szerint már a legközelebbi hetekben fontos szerepet fog játszani, s ez okból meg kell vele ismerkednünk, habár bennünket közvetlenül nem érdekel a dolog. Mert, bármennyire haragudjanak is e kimondásért a federalista lapok, a mellett kell maradnunk, hogy nekünk a Lajthán túli birodalomrész külön ügyeibe avatkoznunk nem lehet, nem szabad, azon egyszerű okból, mert nekünk erre nincs jogunk; attól pedig, hogy jogunk határán túllépjünk, annál inkább kell óvakodnunk, minél erélyesebben követeljük magunk számára mindazt, mi e jog határán belül fekszik, és minél féltékenyebben védjük e jogterületünket minden idegen invasió ellen. Azt mondtuk, hogy a centralista és federalista párt közti vita nemsokára élesebben fog kilépni. Ezt pedig onnan következtetjük, mert illetékes helyen azon nézet látszik létezni , miszerint a közös ügyek szabatosítása után az ezeknek tárgyalását illető módozat legkönnyebben fogna megállapíttathatni, ha ad hoc a magyar országgyűlés egy bizottmánya vagy küldöttsége, a Lajthán túli országok hasonló bizottmányával vagy küldöttségével értekezik. Ez utóbbit a centralisták a szűkebb birodalmi tanács által és ennek kebléből, a federalisták pedig közvetlenül az országgyűlések kebléből akarnák megválasztatni. E téren tehát a két párt közti nézetkülönbség először fog concret alakot ölteni. Foederalista lapok egész határozottsággal állítják, miszerint Belcredi gróf a súlypontot az országgyűlésekbe akarja áttenni, mig a centralisták úgy vélekednek, hogy azon kormány, mely a magyar országgyűlést Erdélynek és a három egy királyságnak követei által akarja kiegészíteni, következetlenség nélkül nem tehetné , hogy a birodalom nyugati ítészeinek is bizonyos központot ne adna a szűkebb birodalmi tanács alakjában. A foederalisták azt mondják, miszerint valamely képviselőtesttől sem kívánni sem várni nem lehet, hogy önmagát megsemmisítse, hogy tehát a szűkebb birodalmi tanácsnak nem lehet döntő szavazatot engedni az alkotmánykérdés körül, mert igy a federalisták kivánatai, bármily jogosultak s bár a népek többsége magáévá teszi, soha nem fognának valósulni. A centralisták szerint a jogfolytonosság úgy kívánja, miszerint minden módosításnak a meglevőből ki kell indulnia, s így az országgyűlések illetékességi körének változtatását is csak a birodalmi tanács határozhatja. Részünkről csak kis megjegyzésünk volna arra, hogy a centralisták igényeik érvényesítésére a magyarországi példára hivatkoznak. E hivatkozás ugyanis inkább ellenök szól, mint mellettök, még akkor is, ha kizárólag az ő álláspontjukat foglaljuk el. Az oktoberi diploma nem szól a szűkebb reichsrathról, mint állandó intézményről, hanem átalában csak a közös ügyekkel foglalkozó birodalmi tanácsot ismer; ami pedig nem tartozik ennek illetékessége alá, az az országgyűlések hatalomkörét képezi. A v. czikkben a korona csak mintegy mellesleg tartja fenn magának, oly ügyeket is, melyek a birodalom nem-magyar részeire nézve közösek, az illető reichsrabbeli tagok hozzájárulásával közösen tárgyaltatni. Tehát ezen közös tárgyalást a Lajthán túli országok nem vehetik igénybe mint jogot, hanem csak a korona tartotta fenn magának azt a jogot, hogy ily közös tárgyalást elrendeljen. Ha a kolona nem akar élni ebbeli jogával, akor nincs szűkebb birod.tanács s az illető ügyek az országgyűlés előtt tárgyalandók. A febr pátens 11. §-a persze akként formulázza a dolgot, mintha a szűkebb birodalmi tanács is azon intézmények közé tartoznék, miket a korona megadni tartozik, de miután még e 11. §. is egyenesen hivatkozik a diploma Ildik czikkére, világos, hogy az interpretatiónál ez utóbbi döntő sulylyal bír. Továbbá : ha a centralisták a Lajthán túli részek közös ügyeire nézve külön közös képviseletet kívánnak, miként lármázhatnak ők az ellen, hogy Erdély és Horvátország a magyar országgyűlésen képviselve legyen, holott a magyar koronához tartozó országok közt sokkal több az érintkezési pont, sokkal szorosabb az összeköttetés, sokkal nagyobb a közös ügyek száma, mint péld. Galliczia, Salzburg és Velencze közt ?! Micsoda logica van abban — még a februári pátens szempontjából is — hogy péld. Csehországnak háromféle közügye legyen, olyan, mely a tágabb reichsrath, olyan, mely a szűkebb reichsrath, és olyan, mely az országgyűlés elé tartozik, Erdélynek pedig (a februári alkotmány szerint) csak kétféle közügye volna : a tágabb reichsrath és az arországgyűlés elé tartozó, így hogy az erdélyi országgyűlés hatásköre oly tág volna, mint — Csehországra nézve — az országgyűlésé és szűkebb reichsrathé összevéve? Vagy lehetséges, hogy mindez ügyeket az országgyűlés elintézi, s akkor minek nehezítenék az államgépezet működését egy felesleges harmadik keréknek, a szűkebb reichsrabnak közbeszúrásával ? Vagy pedig ily közbenső kerék szükséges, s akkor a februári alkotmány miért nem adott ilyet Erdélynek is ?! Végre — és ez a legsúlyosb érv a centralisták ellenében — mi hiszszük és reméljük ugyan, hogy országgyűlésünkön Erdély és Horvátország is képviselve leend. Erdély részéről ezt még követelni is világos törvényes jogunk van, oly jogunk, mely legalább is oly nyomós, mint az, melynél fogva az örökös tartományoknak a szűkebb reichszabban való képviseltetését követelik. És mi mégis nemcsak Horvátországot fogjuk megkérdezni, hogy mint akar velünk szoros viszonyra lépni, hanem abban is megnyugszunk, hogy Erdély is még egyszer szavazhasson az unió kérdése felett. Miért nem akarnák a centralisták e példát követni? Miért nem kérdeznék meg ők is az illető országgyűléseket, kell-e nekik a szűkebb reichsrab, vagy sem ? Hogy van az, hogy ők Erdélyt nem akarnák belekényszeríteni a magyar országgyűlésbe, hanem igenis Csehországot vagy Gallicziát a szűkebb birodalmi tanácsba ?! Ezeket sine ira et stúdió mondjuk. A mi országgyűlésünk szívesen fog értekezni törvényesen megállapítandó módon a Lajthán túli részek meghatalmazottjaival, akár az országgyűlések küldik ki ezeket, akár a szűkebb reichsrath, az előttünk egészen mindegy. Csak arra akartuk kérni centralista barátainkat, ha már annyi hévvel kardoskodnak a Lajthán inneni országok és nemzetiségek önállósága és szabad elhatározási joga mellett—amihez tulajdonképen semmi közük nincs — szíveskedjenek hatalmas oltalmuk alá venni a Lajthán túli országok jogait és kivonatait is, és otthon ne tiporjanak lábbal olyasmit, amit nálunk — még pedig méltán — szentnek és sérthetetlennek akarnak tekintetni! Pest, sept. II. (Fk) A birodalomban létező politikai pártok közt nem csekély a véleménykülönbség arra nézve, hogy mit kell „közös Bécsi dolgok. ” A „Neue freie Presse“ és az „Ostdeutsche Post“ nagyon hasonlítnak utóbbi hetekben Caudlené asszonysághoz, kit a magyar közönség Ku ki nó név alatt ismer. Mint tudva van, ezen jó asszony keserves prédikácziói az által válnak nevetségesekké, hogy mig férje egyet sem szól, ráfogja : te ezt meg ezt gondolod, s akkor igen éles elmével és még élesebb nyelvvel hosszasan bizonyítja, mily veszedelmes ember az ő férje, s mily szerencsétlen egy asszonyé. Minél kevesebbet szól az új minisztérium, annál több ily comicus monológot tartanak a nevezett bécsi Kuklinék. Közelebbről ráfogta az „Ostdeutsche Post“ a minisztériumra, mintha egy hozzátartozó befolyásos egyén oly formán nyilatkozott volna, ne higyjék a bécsiek, hogy maga a kormány is oly barátja volna az Erdély és Magyarország közötti uniónak , amilyennek gondolják. Ezen ráfogás egy hosszú czikknek lön themájává. Az új „Presse“ tovább megy. Felveszi textusként azt az állítást, hogy a magyarok teljességgel nem akarják elvállalni az 1848 ótait„