Pesti Napló, 1865. szeptember (16. évfolyam, 4611–4635. szám)

1865-09-19 / 4625. szám

214-4625 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. Kiadó-h­ivatal: A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők.PESTI 91 Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Pest, sept. 18* 1865. (Fk) E napokban a bécsi országos tör­vényszék előtt — az új minisztérium hi­vatalba lépte óta először — politikai saj­tóper fog tárgyaltatni, melynek tárgya nem egy tekintetben ránk nézve is külö­nös érdekkel bír. A vád a „Neue freie Pressét” illeti, mely múlt vasárnapi szá­mában gyülekezésre hívta fel a birodalmi tanácsnak német, vagy helyesebben febru­­áriánus követjeit, hogy az alkotmány ol­talmazása végett teendő lépésekről érte­kezzenek. Ily gyűlés az osztrák törvény szerint tiltva van, s miután az, ki máso­kat valami tiltott cselekvésre serkent, az o. bűnt. törv. 805. §. szerint vétséget kö­vet el, az államügyész perbefogta a neve­zett centralista lapot. Ámbár épen az „Uj Presse“ egyike azon lapoknak, melyek váltig ismételik, hogy mi magyarok egyedül magunk szá­mára óhajtjuk a szabadságot, a Lajthán­­túliakat pedig az absolutismusnak áten­gedni készek volnánk: nem lehet őszinte sajnálkozásunkat nem nyilvánítanunk az osztrák kormány szóban álló lépése fe­lett. Teszszük pedig ezt minden sallangos phrasisok nélkül; nem lobogtatjuk magasan zsebkendőnket, hogy messzire eljátszassék, miként töröljük le kényeinket; — valami oly természetesnek találjuk azt, hogy sza­badelvű lap még legkonokabb ellenét sem akarja törvényszék elé állítva látni, any­­nyira magától érthetőnek tartjuk az ösz­­szes sajtónak e térem­ solidaritását, hogy még érdemnek sem kívánjuk magunk­nak felravatni azon őszinte részvétet, mely­­lyel a centralista lap sorsa iránt viselte­tünk. Épen a magyarnak természetében fekszik, hogy — míg a bécsi ember mind­járt policzás után kiabál — ő maga fér­fiasan végez ellenével, de aztán nem is akarja ezt még „hatóságilag“ is bántatni. Hanem ezen átalános szemponton kí­vül van még más is, melynél fogva az uj „Presse“ Ugye, vagy inkább az ellene emelt vádnak tárgya bennünket érdekel. Köztudomás szerint az osztrák büntető- és sajtótörvény nem jogilag ugyan, de tett­­leg nálunk is érvényben áll, sőt Zichy Her­man gróf ő excsa kegyes volt,az Ausztriában divó, amúgy is elég pikáns törvényt még az ottan máris mellőzött megintési rend­szabállyal is megpaprikázni. — Igazán bűnt követnénk el, ha be nem vallanók, mi­szerint a nemes gróf ezen nagybecsű ha­gyománya a Majláth-Sennyey korszak kez­dete óta bennünket ,cseppet sem goniro­­zott, hogy tettleg a mostaninál nagyobb sajtószabadságot nem igen kívánhatnánk magunknak, s hogy még némely keserű igazságnak illedelmes hangom­ kimondá­sában sem gátaltatott eddigelé egyikünk sem. Tudjuk azonban azt is, hogy ezt épen csak a kormányon levő államférfiak kegyelmének köszönjük, és hogy — ha szándékukban állana a szabad discus­­siónak rögtön véget vinni — a tettleg ér­vényben álló törvények erre kelleténél több eszközt szolgáltatnának. Az pedig furcsa neme ám a sajtó „törvényes sza­badságának“, mely csak akkor lehetsé­ges, ha a sajtótörvényt nem alkalmaz­zák, mely azonban rögtön szörnyet hal, mihelyt valakinek eszébe jut ama tör­vényt alkalmazni. Néhány nap múlva várjuk az ország­gyűlés egybehívására vonatkozó leiratot. Az országban ennek következtében remél­hetőleg fris politikai élet fog ébredni; az em­berek a kölcsönös eszmecsere szükséges vol­tát a szokottnál élénkebben fogják érezni; a sajtó is bele fog elegyedni e mozgalomba serkentőleg, eszmeébresztőleg, s valahány­szor ezt teszi, sérteni fogja az absolutizmus korából származó, semmi politikai életet nem ismerő, minden szellemi­ mozgalomtól remegő osztrák és tényleg pro­nunc ma­gyar büntető- és sajtótörvényt! — De hi­szen nem alkalmazzák e törvényt . . . Az­az hogy nem alkalmazták eddig, s hogy szeretjük hinni, miszerint ezentúl sem fog­ják alkalmazni, valamint ha korcsolyázni megyünk, szintén szeretjük hinni, hogy a jég nem fog beszakadni lábunk alatt, de azért a jég mégis csak jég marad, s a sza­bad sajtó nem oly luxus dolog, mint a korcsolyázás. Tökéletesen megfoghatjuk, hogy a ma­gyar kormány férfiak épen alkotmányos érzületeknél fogva nem od­ragálhatnak új sajtótörvényt a létező helyébe, s hogy nem az ő hibájuk, ha a létező törvény olyan, a­milyen, de másfelől az is bajos dolog, hogy míg a Lajtha mindkét partján ugyanazon sajtótörvény bir tettleges ér­vénynyel, sőt a miénk több pontban még szigorúbb a Lajthán túlinál, e törvény nálunk egész csendben mellőztessék, míg a birodalom nyugati felében csakugyan alkalmazzák. Nem fogják-e a centralista lapok, ha ellenök felszólalunk, azt mon­dani, hogy a vita folytatása köztünk így lehetetlen. Ezen kellemetlen helyzetből csak egy út vezethet ki, és ez az, hogy a magyar államférfiak kérjék collegáiktól, miszerint azon szabadelvű pra­xis, melyet ők a sajtó irányában nálunk életbe léptettek, a biro­dalom mási­l felében­­i­st!al­k­al­mazást "találjon.* Csak így fogunk mi a nekünk engedett szabadsággal piru­lás nélkül élhetni, míg aztán szomszé­daink sem fognak igazságtalanságról, két­féle mértékről panaszoskodhatni. És valóban, ha ezt keresztülviszik a magyar államférfiak, ezzel német kolle­­gáiknak is jó szolgálatot tesznek. Mert nézzük csak ezt a legújabb ese­tet. Igaz, hogy a vád csak vétségről szól, míg — az® osztrák" büntető törvénynyel minden lehetséges — szintoly könnyen bűnt is mondhatott" volna. De a nagy kö­zönség e megkülönböztetésre csekély súlyt helyez:"nincs ideje ily ügyeket „tanulmá­nyozni,“ hanem a szerint itél, a­mit lát. És mit fog egy pár nap múlv­a látni ? A „Neue Presse“t Berger tudor fogja védelmezni. Bergerről tudva van, hogy a reichsrath azon pártjához tartozott, mely legközelebb állott a mi felfogásunkhoz és legtávolabban a centralistákétól, oly any­­nyira, hogy már a követválasztás alkal­mával (a szavazás akkor élőszóval történt) Schmerling lovag, a választási vederhez lépvén, az úgynevezett liberális jelöltek névsorát magáévá tette , abból egyes­­egyedül Berger úr nevét kihagyván. E férfi tehát, kiről azt kellett hinni, hogy a mostani kormánynak barátai közé tarto­zik, szemben fog állni az ugyan e kor­mányt képviselő államügyészszel, és akár­milyen lesz a bírói ítélet, Berger oly ha­talmas szónok és oly geniális fő, azonkí­vül feladata oly hálás, hogy a hatásról már előre is biztos lehet. Diadalt fog ő aratni, ha a bíró felmenti a vádlottat, s ez utóbbit legalább a martyrium dicskoro­nájával fogja ékesíteni, ha elítélik. Lehetnek idők, midőn egy kormánynak nem marad egyéb választása, mint még ily kellemetlen helyzet alá is hajtani nya­kát, de hogy az osztrák kormányra nézve már jelenleg is ily kénytelenség forogna fenn, hogy a centralista lapok kiabálása többet árthatott volna neki, mint a­meny­nyit az ily sajtópernek színtehozatala árt, ez az, a­mit mi egyszerű eszünkkel átlátni nem vagyunk képesek. Ha a kormány, miként az imént a„gau­­graf“-okra és Weiss Starkenfels úr alkal­mazására vonatkozó hírekkel tette, egy­szerűen meghazudtolja a ráfogásokat, ezzel rövidebb és veszélytelenebb úton éri el azt, a­mit elleneinek bebörtönöztetése ál­tal soha el nem érhet, t. i., hogy a közön­ség a rágalmazók szavának többé nem fog hiteld adni ! Brûtler n’est pas prouver ! Bécsi dolgok­ . A múlt hét végén érkezett azon hírt, hogy két bécsi lapot , az „Ost­deutsche Post“-ot és a „Neue freie Presse“-t bepe­relték, korántsem közöltük örömmel. — Némileg meglepett az, még­pedig kelle­metlenül. Tudjuk, hogy a még érvényes osztrák sajtó­törvények értelmében ama két lap ellen a büntető eljárás nagyon indokolt, és a lehető legkorrectebb lehet. De maga az igazságügyminiszter körlevele enyhíti ama törvények szigorát az alkalmazás megszabása által, és mindenki, barát és ellenség, elismeréssel nyilatkozott róla.­­ Azonban nem az igazságszolgáltatási tör­vények szempontjából , melyek még al­kotmányosan eltörölve nincsenek — le­het kifogás az új tény ellen, hanem a politika szempontjából,—nemcsak az igaz- 8%ügy­ minisztérium dolga ez, hanem az egész minisztériumé. Lehet, hogy a lapok izgatása pillanati­­lag árt a kormány legjobb akaratú szán­dékainak, hogy bizonyos közlönyök bizal­matlanságot, nyugtalanságot okoznak, sőt oly könnyelműek, hogy a minisztérium hitelét akarván rontani , legfontosabb ügyekben koc­káztatják az állam hitelét. •­ De a baj még­sem oly nagy, a minő­nek hiszik, s van más út is a repressiv rendszabályokon kívül, melyen siker­rel lehet útját állani ama pillanati bajok­nak, s mely nem csinál rosz­vért. Ez az út a sajtó útja. Minden szabadelmü ember által axiómaként elfogadott igazság, hogy a sajtó vágta sebeket sajtó útján lehet legczélszerűbben orvosolni. — Ha van­nak lapok, melyek valótlanságokat hir­detnek , lesznek és legyenek olyanok, melyek megc­áfolják állítmányaikat, és felvilágosítják a közönséget. — Jelen­leg is némely centralista lap minden izga­tása daczára a monarchia területén — ha nem is helyben Bécsben — számos lap van, mely ellenök működik, s magában a magyar journalistikában nincs oly párt­­szinezetű hírlap — még ha egy s más kér­désben nem helyeslé is a kormány eljárását — mely ellenséges állást foglalna el irá­nyában. — És ha a kormány nem tartja elegendőnek azt az egyensúlyozást, melyet a sajtó nyújt neki a centralisták eszközben nem válogató lapjai ellen, nincs-e módjá­ban amaz ellensúlyt erősbíteni? Mi azt hiszszük, módjában áll, még­pedig a­nél­kül, hogy az államköltségvetésnek csak egy fillérnyi terheltetésével járna. Már­is úgy hiszszük, elég sympathiát szereztek törekvései Lajthán túl is, mert a népek­nek erős ösztönszerű érzékök van rá, hogy hamar ráismerjenek valódi barátaikra, és reméljük, igen rövid időn a kormány actió­­jának megindítása tettekkel fog hatalmas c­áfolatot adni ki, mely mellett tehetlenné lesz minden cselszövő izgatás. Bennünket, magyar honfiakat és a va­lódi törvényesség barátait is közelről ér­dekel oly bécsi lapoknak, mint az új „Presse“ és az „Ostdeutsche Post“ izga­tása — mert első­sorban a magyar nemzet ellen van intézve. Mi azonban nem tartjuk oly veszélyesnek a valótlanságok hirdeté­sét, sőt épen ama lapok túlzása az, mi min­den józan ítéletű ember előtt elrontja hite­lüket. Az új „Presse“ például csak közelebb­ről is azt a hallatlan dolgot hirdeti, hogy Erdélyben a magyar nemesség a proleta­riátus, s a románok a földbirtokosok. Meg­adja ugyan, hogy vannak nagy birtoku magyarok, de ezek nem oly vagyonosak, mint a magyarországiak! — Van-e iskolás gyermek, mely ki ne nevelné az ily állítmá­nyokat, és be ne látná a logika szánandósá­­gát, midőn azt mondja, hogy Erdélyben a nagy földbirtok azért nem jöhet tekintetbe (s épen a románokkal szemben), mivel Ma­gyarországon nagyobb földbirtokosok van­nak, mint az erdélyiek ? Az új „Presse“ és társai teljesen igno­­rálják azt, hogy Erdély a magyar korona országai közé tartozik, holott azt félig el­­ismeri a reichsrath is , mert Erdélyt nem meré a szűkebb reichsrathba keblezni; teljesen ignorálják, hogy Erdélyben fenn­álló törvények voltak 1863-ban, melye­ket annyi szerződés, a pragmatica sanctio biztosított, s melynek alapján az 1848-ki unio-törvény hozatott. — De mit ér okos­kodásuk, midőn mindenki tudja, hogy az erdélyi tartományi gyűlés egész választási és országgyűlési rende octrogálás volt, még pedig a legflagránsabb octrogálás, mely még csak analógiára sem támaszko­dott. Azért, m­ivel valaki egy birtokot jog­talanul elkoboz és két-három évig bírja, é s még ezalatt is az illetékes felek jogos óvása mellett bírja, nevezhető-e az jog­folytonosságnak, s nem jobban rá illik-e a bitorlás-folytonosság név? — És ilyen folytonosság megszüntetését hiában neve­zik jogsérelemnek a bécsi centralisták. Az erdélyi tartományi gyűlés mellett felhozzák, minő liberális alapú volt az! Ha valóban liberális volt volna is, nem volt egyéb ao­rogálásnál, mely Magyar- és Erdélyország jogát egy csapással „Ver­­wirkt“nek nyilatkoztatá. De ország-világ tudja, mily liberális volt az, midőn a kép­viselőket úgy feleskették, mint valami só­ház tisztjeit, vagy más beamtereket. — És szeretnék, ha megmondanák a centralis­ták, hogy miután elhatároztatott, hogy még egy „országgyűlés“ hivassék össze Erdélyben , minő alapon hivhatták vol­na össze. — Lehetett-e az 1868-iki ala­pon? — Ez lehetlenség, mert az ezen alapon összehítt erdélyi gyűléseket nem tekinti vala törvényesnek sem Erdély egy tetemes része , sem Magyarország. A centralisták midőn azt vitatták, hogy az 1863-iki alapot kell vala elfogadni, nem akartak egyebet, minthogy Erdély­ben a kiegyenlítés teljesen meghiúsuljon. A dolog, a­mit vitatnak, oly impracti­­cus, hogy alig van Erdélyben és Magyar­­országon ember, ki első pillanatra ezt be ne látta volna. Be fogja látni itt mindenki azt is, hogy miután az 1848-iki uniótörvé­­nyekhez még egyszer hozzá kell szólani az erdélyieknek, tisztán az 1848-iki válasz­tási törvények alapján tenni ezt már ma­gában az unió elismerése lett volna, s ak­kor felesleges az országgyűlés. Vissza kellett menni hát azon jogi alapra, melyet Erdély és Magyarország századokon át védett és fenntartott. Csupán az vézetett át a 48-iki törvényekből, mit a megyék újjáalakulása tett szükségessé. A­mi pedig azt illeti, hogy az új „Pres­se“ és az „Ost­deutsche Post“ leplezetlen izgatást folytatnak a magyar elem ellen,­­ arra azt lehet mondani: „alios ego vidi ventos.“ Bármely bécsi lap szólhat, kiállhat és félreverheti a harangot: egy­­egy ország nem oly kiskorú, hogy ily ta­nácsadókra szoruljon. A nép tudni és ér­teni fogja lényeges érdekeit, s akármily irányban izgassanak a germanisatio elég­gé civilizálatlan bajnokai, egy-egy oly or­szágban, mely századokig vezette a maga ügyeit, nem fog egy pehelynyit nyomni szavuk az eldöntés mérlegében, kivált oly elvtelen közlönyé, mint az új „Presse“, mely mindig gúny tárgyaivá tévé a reichs­­rathban megjelent oláh képviselőket, s most ő akar hatást gyakorolni a romá­nokra. Azt hiszszük, nincs a civilizált Euró­pában főváros, hol a journalistikának egy tetemes része oly keveset adjon a politi­kai morálra, mint Bécs. De azon is csak a szabadabb politikai élet kifejlése és magá­nak a journalistikának is nagyobb szabad­sága segíthet. Ki fog válni előbb utóbb az igazság és jog mellett buzgolkodó józan ész a hang- és elvzavarból. Mi a sajtó nagyobb szabadságát Lajthán túl a magunk érdekében is óhajtjuk. A Lajthán túli szabad sajtó sokkal méltá­­nyosabb lenne irántunk, mint a gyámság alatt tartott lapok, s jobban megértenék egymást. Csak a jelen szabadabb mozgás mellett is igaz, hogy a centralista lapok oly hevesek ellenünk, mint b. Bach ide­jében ; de átalán véve nem sok panaszunk lehet a Lajthán túli journalistikára. Elég számos közlöny van, mely több értelem­mel és jóakarattal szól a magyar ügyek­hez, mint bármikor annakelőtte. Kedd, sept. 19. 1865 16. évi folyam Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. A Catasterről. (Folyt, és vége.) Hát arra mit szólnak olvasóim, kivált ha van köztük vagy egy olyan, kinek a zemplénmegyei felvidéken van birtoka, hogy ezen cataster hivatalos nyelve a nép nyelve, tehát azon falukon, hol a nép orosz vallású, és oroszul, vagy akár tótul beszél, de magát orosznak diktálta be, vagy a modern eszmék szerint lelkésze vagy jegyzője által orosznak lenni mon­datott, az egész cataster minden ahhoz tartozó térképekkel, föld­­könyvekkel, jegyzőkönyvekkel együtt orosz vagyis cyrillbetűk­­kel, és orosz nyelven lesz írva, minélfogva sem ő, sem ügyvéde nem lesz képes sem a birtok, sem a dűlő nevét el­olvasni, s így meg sem fogja ítélhetni azt, várjon helyesen van e birtoka felvéve, a népnek pedig, melynek érdekében ez meg­rendeltetett, sem lesz semmi hasznára, a mennyiben felette ritka közülök az, ki ol­vasni tud. Sőt azt is bizonyosan tudom, hogy ezen catasteri mérnökök közül, kik 30—40 egyénből álló csoportokban dol­goznak, kettő-három tanulja meg csak a cyrill-, ortho- és callygraphiát, s a többi helyett is ez írja be azután ezen cyrill hyerogliphokat. Hát arra mit mond ismét a szíves olvasó, hogy ezen cataster-mérnökök sehol sem használnak fel, sőt segítségül vagy útmu­tatásul sem fogadnak el meglevő hiteles összesítési térképeket és földköny­veket ? Hanem mindent akként mérnek fel, a­mint van, minden időköz­beni nagyobb-kisebb foglalások­kal, elszántásokkal, jog és bir­tok bitorlásokkal! Figyelmet érdemel továbbá a költség kérdése is. Van ugyanis a mi felföldünkön több oly határ, mely több ezer holdból áll, s a benne levő pár ezer holdnyi ma­jorsági birtok csupán egy pár száz forintnyi jövedelmet hoz , mely összeg gyakran az adókra, s az épületek igazí­tására, a semmi jövedelmet nem hozó rengeteg erdők felügyeletére stb. felmegy, sőt némely esetben nem is elegendő (mint e’ részben, ha tetszik, példákkal is szolgál­­hatók), ha most már itt akár a főbirtokos, akár a nép ezen cataster költségeit viselni lenne kénytelen, a nép el fog vándorolni, a birtokos pedig oda adja az államnak birtokát a mérés költségei fejében, úgy mint már voltak esetek, midőn azt fel­ajánlotta az államnak az adók elviselhet­­lensége miatt. E részben is megtörtént tényekre tudnék hivatkozni. Szabad legyen megjegyeznem még azt is, hogy azon nem remélt esetben, ha ezen catasterméréseknek csakugyan meg kel­lene történniük, nem helyesebb lenne e a helyett­, hogy ezen mérések s egész mun­kálatok csupa nem magyarhoni (cseh, morva stb.) egyének által, kik mintegy önálló és honi hatóságainkkal nem érintkező hivatalcsoporto­­kat képeznek, és mintegy status in statu szerepet játszanak, hazánkfiai által, s honi hatóságainkkal egyetértve és közreműködésükkel teljesit­­tetnének. Hol van az megírva, hogy­­mi tovább is az örökös tartományokból ki­­olvadó ezen civilisátorok élelmezésére le­gyünk kárhoztatva? Mintha bizony mind­ezen és ilyen munkálatokat honfiaink nem tudnák éppen oly jól teljesíteni, ha nem jobban. De minek szólok én ily sokat a részle­tekről , midőn az egész institutio olyan, mely ellen általában is tehetni figyelemre méltó ellenvetést ? Ugyanis tagadom azt, mintha a cataster lenne azon mód és esz­köz, mely által azon czél, hogy t. i. a bir­tok helyesen és igazságosan legyen meg­adóztatva, egyedül érezhetnék el. A cataster iránt nem egyhangú, hanem na­gyon is eltérő és különböző az európai nemzetek státusférfiainak és nemzetgazdá­­szainak véleménye, és sokan azokkal tar­­tunk, kik azt mondják, hogy nem ez a leg­helyesebb megadóztatási alap. Én pedig különösen azon véleményben vagyok, hogy az orvosság r­oszabb a betegségnél. Ugyanis feltéve azt, hogy a cataster a leg­helyesebben s a legnagyobb pontossággal hozatik be, ez o­l­y n­agy költs­égéb­e kerül az államnak,miszerint sem az adóztatás alól különben ne­talán kicsúszó kis területek adójával, sem azon kölcsönös kis aránytalanságokkal,melyek e nélkül az adózók közt még fennmaradnak, arányban nem áll. Ez esetben és jelen viszonyaink közt azonban indokul még azt hozhatni fel, miszerint a cataster nem hozatik be egy­szerre és egy időben, vagy csak egy évtized alatt is az egész országban, hanem csak lassanként, hosszabb idő alatt, s az alatt­a megcatasterezett vidékek a többivel nem egy arányban lesznek megadóztatva, s mire nagy sokára egészen be lenne hozva az országba, akkor­ra azon vidékeken, hol legelőbb hozatott be, már annyi változás álland be, hogy az egész munkálat átido­­mítást fogna igényelni. Végül mindezek után azt vagyok bátor kérdezni, miszerint jelen nem rendezett s meg nem állapodott politikai és köz­jogi viszonyaink közt nem lenne-e he­lyes és czélszerű , hogy magas és legmagasabb kormány­székeink ezen nem czél­szerű, és mindenesetre nem idő­szerű cataster mérések felfüg­gesztése iránt rendelkeznének, mert eltekintve attól, ha váljon átalában ezen egész cataster behozatala helyes és czélszerű-e? — annak elhatározása, hogy adónk miként vettessék ki, alkotmányunk szerint bizo­nyára csak minket illet meg, s igy azon alap előkészítése is, melyen a kivetés történend; midőn tehát az alkotmányunkat felfüg­gesztő provisoriumnak egy részbeni meg­szűntével, alkotmányunknak az örökös többi tartományok új alkotmányával­ össze­egyeztetése a küszöbön áll, az ily mun­kálatoknak hitem szerint­i szüne­te­­­n­­­ö­k kellene mindaddig, mig azoknak el vagy el nem foga­dása (vagy talán módosítása) felett or­szággyűlésünk határozand. MATOLAY VICTOR: Kolozsvári posta. (Sept. 15.) Az események mindinkább érdekesen és figye­lemre méltóbban kezdenek fejlődni, s igy talán nem kopogtatok egészen alkalmatlan időben e lapok szerkesztőségénél kevés helyért. A leérkezett kegyelmes királyi leiratot tegnap hozta a „K. Közlöny“, s igy késő volna már tar­talmáról szólani, legfeljebb a hangulatot kísértem meg festeni, melylyel azt fogadták. Alig van város, mely 48 után mérsékeltebb magatartást tanúsított volna jó és balsorsában, mint Kolozsvár, s mégis, bátran el lehet mon­dani, hogy elleneink több rész­akarattal egyiket sem igyekeztek bemutatni a nagy világ előtt, mint épen Kolozsvártt. A forradalom s a felfor­gató párt fészkét keresték benne mindig, lesve minden mozzanatát , melyet ellene hozhattak volna fel, s a legjelentéktelenebb dolgokat olyan színben tüntették fel, mely a legkétségbevon­­hatlanabb bizonyítványa volt a rosz aka­ratnak. Alig terjedt hire a kegyelmes septemberi le­iratnak, már siettek kéz alatt terjeszteni, hogy a

Next