Pesti Napló, 1865. október (16. évfolyam, 4636–4661. szám)

1865-10-10 / 4643. szám

232 -4643. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kedd. october Zrt. 1865. 16. év­­­folyam. Ferencziek tere 7. száma földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-ravatalhoz in­­tézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: , Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyeg-díj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 6 hasábos petit­sor 95 uj kr. Pest, oct. 9. 1865. (Fk) Nagyon kényes kérdés foglalkoz­tatja e perczben a bécsi lapokat. — A februári pátens 10. §-e szerint „az állam­­adósság a birodalmi tanács ellenőrködése alá helyeztetik“, s hogy ezen elmélet gya­korlatilag is valósíttathassék, a birodalmi tanács ő Felsége által utóbb szentesitett törvényt fogadott el, mely amaz ellenőr­­ködés közlönyéül külön bizottmányt dilit fel. E bizottmány feladata : felvigyázni a felett, hogy az államadósság a birodalmi tanács beleegyezése nélkül ne szaporíttas­­sék, s hogy a már meglevő adósság kamat- és tőke­törlesztésére nézve a kormány szorosan a fennálló törvényes határozmá­­nyokhoz tartsa magát. A sept. 20-ai pá­tens 1. czikke szerint azonban a februári pátens érvénye felfüggesztetett, a 2. czikk szerint a minisztérium felhatalmaztatott minden elhalaszthatlan intézkedés megté­telére, a­nélkül, hogy e meghatalmazás valami korlátozó feltételhez köttetett vol­na. Az első czikk tehát jogilag meg­szünteti a birodalmi tanácsnak azon ellen­őrködését, melyet az az államadósság körül gyakorolhatott, a második czikk pedig gyakorlatilag is megszünteti, mert a minisztereket felmenti azon kötelezettség­től, hogy a teendő intézkedésekre nézve, saját belátásukon kívül bárkitől is kér­jenek tanácsot vagy helybenhagyást. Az ember azt hinné, hogy e dolog oly világos és egyszerű, hogy vita tárgyát töb­bé nem képezheti. A bécsi lapok egy része azonban még a kákán is csomót keres, és legalább átalánosan alkotmányos szem­pontból fenntartandónak hiszi amaz állam­adóssági bizottmány működését. Azon elv ellen, hogy alkotmányos ál­lamban az államadósság feletti felvigyázat a képviselet körébe tartozik, nem lehet kifogásunk. Nagy Brittanniában a monar­chiai elv irányábani kegyelet oly nagy, hogy ott minden közjövedelmet királyi­­n­a­k mondanak (the kings revenue), de adós a király nem lehet, hanem a köz­adósság nemzetinek neveztetik (na­tional debt), — és mégis mily szoros ot­tan az ellenőrködés. A kincstár ott semmi fizetésre nincs jogosítva kincstári utal­vány — treasury warrants — nélkül, mely a comptroller general ellenjegyzése nélkül érvénytelen. Ezen comptroller generálnak meg kell vizsgálnia, vájjon az illető fize­tés összhangzásban van-e a parlament megszavazásával ? Ha azt találja, hogy ez összhangzás hiányzik, akkor a treasury kénytelen , a Queens Bench-nél külön mandamus-t kieszközölni a comptroller general ellen, s ha ez utóbbi még akkor sem találjál lelkiismeretével megférőnek a fize­tés utalványozását, akkor a Queens Bench előtt formaszerű contradictorius eljárás­nak van helye, hogy a kormány követe­lésének jogosultsága felett ítélet hozassék. Ez aztán még sokkal szorosabb ellen­őrködés, még sokkal nagyobb korlátolása a kormánynak, mint a­melyet a bécsi Staatsschulden-Controlls Commission gya­korolt, s ily ellenőrködésnek lételét még akkor is helyeselni kellene Ausztriában, ha nem fordult volna elő valamikor az a furcsa eset, hogy egy financz-miniszter bizonyos kölcsönből 111 millió értékű kötelezvénynyel többet nyomtatott, mint a­mennyinek kibocsátására joga lett volna. Csak az a kérdés : vájjon kinek jogkö­réhez tartozik ezen felügyelés ? És e kér­désre, úgy hiszszük, nem lehet más válasz annál , hogy az egész birodalom, mind­azok, kik az államadósságot magukra vál­lalják, annak kamatait fizetik és tőkéjét törlesztik , törvényes képviselőik által ellenőrködhetnek a kormány eljárása fe­lett. Míg Ausztriában úgy álltak a dolgok, hogy a birodalom egyik fele alkotmányo­san, a másik pedig absolutistikus módon kormányoztatott, addig volt értelme an­nak — bár jogos eljárás ez se volt — hogy az alkotmányos fél képviselői fel­vigyáznak az államadóssággal a kezelés fe­lett, a birodalom másik fele pedig némán fizetett, a­mit rá róttak. De az ily egyol­dalú felügyeletnek többé semmi értelme nincs mihelyt ki van mondva, hogy az alkotmányosságnak névleg és tettleg ki kell terjednie az összes birodalom terü­letére. A minap mondtuk, hogy mi magyarok semmi lényeges különbséget nem látunk oly intézkedések közt, miket a fejedelem a maga teljhatalmából teszen, és olyanok közt, melyek az általunk birodalmi képvi­seletnek el nem ismert birodalmi tanács beleegyezésével történtek , a mi felfogá­sunk szerint ezek is, amazok is egyaránt nem­ alkotmányosak. — Szintúgy ránk nézve teljesen mindegy az is, akár sem­mi ellenőrködés nem gyakoroltatik az államadósság körüli kezelés felett, akár pedig oly közlöny által gyakoroltatik az, melyet mi képviseletünknek nem ismer­hetünk el,­­ mely ennélfogva a mi felfo­gásunk szerint oly tisztséget vállalt, melyre nem illetékes. Arról alig lehet kétség, hogy az állam­­adósság ügye a birodalom közös ügyei közé fog tartozni, s hogy ezen ügy irá­nyában nemzetünk is köteles igénybe venni a maga alkotmányos befolyását. Mi­képen intéztetik el ezen ügy — akár együtt marad az adósság kezelése, a mint most van, akár pedig ketté osztatik, a mint 1848-ban némelyek indítványozták — mind a két esetben kell hogy fenntartsuk magunknak az ellenőrködés bennünket illető részét, és azt, ha külön quota háram­lik ránk, e quotára nézve kizárólag a mi köz­lönyeink által, ha pedig közös marad az adósság, a közös felügyelésben való rész­vét által gyakoroljuk. Az első esetben a mostani felügyelési közlöny kelletén túl terjeszti ki a maga működési körét, a má­sodik esetben maga a közlöny kelleténél szű­kebb. Szóval a birodalmi adósság felett őrködés a birodalom képviseletének joga. De ily képviselet jelenben nem létezik. — Magyarország még nem nyilatkozott arra nézve , hogy miképen kívánja a közös ügyeket tárgyaltatni, sőt még a birodalom nyugati részét illetőleg sincs még vég­leg megállapítva azon forma, mely alatt annak alkotmányos jogai jövőben tárgy­al­tatni fognak. Határozott dolog csak az, hogy a régibb épület elhagyatik, és he­lyébe újat kell alkotni, amaz annyira dő­­lékenynek ismertetett el, hogy még ideig­lenesen sem használható már, és főkapuja september 20-án bezáratott. Nem képte­lenség azt kivárni, hogy egyik kamarája használatban maradjon, miután az egész­hez már nincs bejárás ? Az igaz, hogy — míg az új épület el­készül —­ a kormány ideiglenes eljárását nem lehet alkotmányosnak nevezni; de hiszen, miként mondtuk, a birodalom la­kóinak többsége ez eljárást még akkor sem tartotta alkotmányosnak, a­midőn a reichsrathi apparátus mindennel, a­mi hoz­zá tartozott, még működött. A kormány tehát egyfelől kétségtelenül korlátolva érezné magát a bizottmány által, de más­felől nem találna kárpótlást annak tudatá­ban, hogy ez áldozatot az alkotmányos elvnek hozza. A mi törvényeinkkel egy­­iránt ellenkezik oly ránk nehezendő teher, melyet egyedül a kormány akaratából kell átvállalnunk, és oly teher, melyet a reichsrath ellenőrködési bizottmányának beleegyezésével raknak vállainkra. Arról nem is szólunk, hogy a bizottmányra néz­ve merőben lehetetlen volna oly kölcsönt ellenjegyezni, melyet a birodalmi tanács meg nem szavazott, mert ránk nézve az imént említett okokból az új kölcsön tör­vényessége még akkor sem volna megál­lapítva, ha azt a reichsrath ünnepélyesen megszavazta volna. Ilyen az államadóssági bizottmány ál­lása, magyar szempontból tekintve. Nem szavazunk a bizottmány megszüntetése mellett. A józan ész, az egyszerű logika azt mondja ugyan nekünk, hogy e bizott­mány tétele jogilag és tettleg lehetlenné vált september 20-ika óta, de a­mint mond­juk, nem szavazunk további fennállása ellen, mert a dolog bennünket épenséggel nem érdekel, mert a mi szempontunkból teljesen mindegy az, akár létezik e bi­zottmány, akár nem létezik. Nem örülünk rajta, ha fennmarad, nem busulunk, ha lelép, amaz nem nyereség, igez nem vesz­teség az alkotmányosságra nézve, mert szerintünk alkotmányos ellenőrködést vol­­taképen, és nem egyedül per fictionem csak az összes birodalom képviselőinek hozzájárulásával lehet életbe léptetni, a bé­csi bizottm­ány pedig nem a birodalom törvényes képviselőinek mandatáriusa, ha­­nem c­ak egy bureauval több, azon egyetlen különbséggel, hogy tagjai nem neveztettek ki a korona által, hanem — a­mi ránk nézve mindegy — a birodalmi képvise­letnek nem tekinthető reichsrath által vá­lasztotta o­­szágos jelentőségű nyilatkozatnak. Úgy is­mertetik azt, mint az 1861-iki határozati párt egyik tagjának egyéni véleményét. Az „Ost­deutsche Post“ czikkét kell különö­sen kiemelnünk. Olvasóink tudják, hogy ezen bécsi lap a september 20 iki manifestum megje­lenése előtt tárgyra és hangra nézve mily élesen fordult minden ellen, a mi nem vezet a centrali­­satio felé, s következőleg azon egyetlen magyar párt ellen, mely akkor a­c­­­i­ó­b­a­n volt — a conservativ párt ellen is. Most pedig egy szélső magyar párt nyilatko­zatával van dolga, — s még is teljesen higgadt nyugalommal szól hozzá. — S nemcsak maga a hang mérsékelt, az egész czikk tárgya és iránya nem a két szélsőség feltüntetésére van irányozva, hanem inkább felvilágosítás akar lenni arra nézve, hogy mindazokban, miket Ghyczy úgy tüntetett fel, mint a birodalom két felében e­l­­lentett érdekeket, az „O. d. P.“ érdek közösséget lát. — Különösen a nemzetgaz­dasági szempontokat emeli ki. Ghyczy által az adóterhek dolgában felhozott panaszra azt mutogatja az „O. d. Post“, hogy e részben tökéletesen hasonló panaszaik vannak a Lajthán túli népeknek. És —­ úgymond — ha Ghyczy úr panaszai alaposak lennének is, mely szerint Magyarország nagyobb mértékben volt nyomva, a törvényhozás útján kell segítni a bajot, s ez nem lehet ok a szakadásra, külön­ben is hol van állam, melynek részei ne panasz­kodnának, hogy egyenetlenül viselik a terheket ? Az „Ost­deutsche Post“ nem tartja egészen alaposnak —­(se részben igazat adunk neki), Ghyczy úr azon állítását, mintha a Lajthán tú­liak a kereskedelmi kérdésben védmámosak, a magyarok pedig a szabadkereskedés hívei vol­nának. Igazsággal csak annyit lehet mondani, hogy Lajthán túl a prohibitionalisták túlnyomók, Magyarországon a szabadkere­skedők. Német­­szláv tartományokbeli képviselők meleg szava­kat emeltek a szabadkereskedés mellett, s más­felől Magyarországon vannak védvámosak, mint a felföldi vasgyárosok. (Az „Ost­deusche Post“ többet mondhat róla: azt, hogy Lajthán túl is al­kalmasint többségben vannak a szabadkereske­dés hívei, s kiemelhette volna, hogy maga a mostani osztrák minisztérium is a­ szabadkeres­kedés elveit látszik az egész monarchiára nézve legüdvösebbeknek ismerni,­­ úgy hogy a mos­tani kormánynyal nem a szabadkereskedők, ha­nem a védvámosok fognak alkalmasint mint ellenzék szemben állani.) Egyébiránt megjegyzi az „O. d. P.“, hogy minden más államban nagy vita tárgya volt a szabadkereskedés, s ez sem ok arra, hogy vilá­gos ellentét és szakadás legyen a Lajthántúliak és inneniek közt, mint nem történt e miatt szakadás Francziaország és Németország részei közt, me­lyeknek különböző vidékein különbözők voltak e részben az érdekek. A bankkérdésre vonatkozólag azt mondja az „O. d. P.“, hogy Lajthántúl is sok ellensége volt és van a bankokmánynak, és sok barátja van a bankszabadságnak. Ott is tudományos és gya­korlati vita tárgya a bankkérdés, úgy hogy e részben a Lajtha két oldalán levő vélemények egymásba folynak, s ebben sincs ok az érdekkö­zösség ellen. Ámbár — természetesen — lényegesen elté­rünk arra nézve, a­mit az „Ot d. P.“ érdekkö­zösség alatt rendesen érteni szokott — közlen­dőknek véltük egyszerű ismertetéskép megjegy­zéseit, a­nélkül, hogy az érdekközösség vitatásá­ból folyó netaláni következtetései ellen szüksé­gesnek tartanék óvást tenni, hetik. Nem kételkedünk, hogy a románok most is, midőn­t elérkezettnek látja az időt, az Erdély magyar nemzeteivel való kiengesztelődésre, örö­mest csatlakoznak nézeteihez. S mivel ezen en­­gesztelékeny értelemben osztozik a román nem­zet független értelmiségének túlnyomó többsége, egész nyugalommal várhatjuk az erdélyi dolgok további fejleményeit. Hogy Erdélyben az en­­gesztelődés szelleme fog győzedelmeskedni, ezen hitünkben meg nem ingat azon körülmény, hogy itt-ott a bureaucratismus egy-egy sárkányfoga üti fel magát.“ — Az államadósságokat ellenőrző bizottmány promemoriája — mint az új „Presse“ írja — egyenesen Ő Felségéhez lévén intézve, a minisz­térium bevárja Ő Felsége visszaérkeztét, s csak azután történik határozat. Kétféle út áll a kor­mány előtt : vagy rábírja az eddigi bizottságot működése folytatására, vagy új tagokat nevez ki. Az ügy egy császári pátens által lesz elin­tézve. Bécsi dolgok­ : A „Morgen Post“ és „Ost­deutsche Post“ szóltnak azon programmról, melylyel Ghyczy Kálmán saját politikai nézeteit ismerteté válasz­tóival. Annyira be vannak már avatva a bécsi lapok a mi belügyeinkbe, hogy a volt országgyű­lési elnök nézeteit korántsem veszik át­. „Debatte“ felemlítvén egy centralista lap azon hitének merő alaptalanságát, mintha S­­­e­r­­ba-Szulucz, az erdél­i románok érseke „ke­mény szavakat“ mondott volna gr. Haller er­délyi kanczellárnak, ezeket constatálja : „Sulucz érsek­e excjának igenis komoly és szigorú szavakat kellett hallania oly tekintélyes részről, melynek pártatlansága, igazságos volta és engesztelés teljes érzelme általánosan ismere­tes. Az érsek — legszelídebb kifejezéssel élve, inopportunus „nyilt levele“ világosan bizonyítá, hogy ő excla oly kezek vezetésének enged, melyek nem román kezek, s hogy oly czélokra használtatja fel magát, me­lyeknek semmi közük az erdélyi román nemzet érdekeivel. „Saguna metropolita elutasitá a felszólítást, hogy az érsek izgatásaiban részt vegyen. Ennek magyarázata igen egyszerű. A metropolita utób­bi Bécsben mulatása alkalmával — mint egész határozottsággal állíthatjuk — azon teljes meg­győződésre jutott, hogy nincs se ő­fel­sége szándékában, se azon irányban, melyet az uralkodó a maga kormányának kijelölt, hogy azon jogok, melyeket Er­dély román nemzete újabb idők­ben kivivott legkevésbbé is csonkitassanak. „Az erdélyi románok az uralkodó kegyelme után nemzetiségük nagy eredményeit Saguna kitűnő tehetségeinek, rendkívüli diplomatia ügyességének és politikai éles látásának köszön­Pest belváros választóinak igen nagy része f. hó 8-kán délelőtti tíz óra után a városháza tanácstermében összegyülekez­vén, innét testületileg indultak el, végig a váczi utczán, az „Angol királynőhöz czimzett szállodába, hogy az ott szálláso­ló nagy hazafit, Deák Ferenczet, a kerü­let országgyűlési képviselőségének elvál­lalására felkérjék. A választó közönség minden osztályok és érdek szerint volt képviselve. A díszes menet útközben egy hosszú és tömött vonallá erősödve, egyenesen a nevezett szálloda emeletébe vonult, mely­nek nagy terme a tisztelgőknek csak ré­szét fogadható be, míg az illetékeseknek is nagy része a résztvevő néző­közönség­gel a folyosókon, lépcsőkön s az udvaron volt kénytelen az ünnepies jelenet tanúja lenni. Szónoka és vezetője e választási elő­­lénynek H o r­o v i­c­h Boldizsár polgár­társunk volt, nemcsak a jogvédi, de a ko­molyabb szakirodalom terén is ismert név, ki is, midőn ünnepelt nagy hazánkfia egy kisebb küldöttség által vezettetve, a terembe lépett, a jelen voltak harsány és szűnni alig akaró éljenzései, a szeretet, tisztelet és ragaszkodás legélénkebb jelei közt elvállalt tisztét a következő beszéd elmondásával teljesíté. „Mélyen tisztelt hazafi! Midőn e kerület vá­lasztói és polgártársaim felhívtak, hogy önt, ha­zánk nagy fia, országgyűlési képviselése elfoga­dására felkérjem, s feltétlen bizalmunkat és tisz­teletünket tolmácsoljam, nem tagadom, zavarban valók, zavarban, mert akár szeplőtlen hazafiu­­ságát és páratlan polgári erényeit akarnám di­csőíteni, akár pedig azon bizalmat kifejezni, melylyel e kerület a rajongásig fokozott mérvben csügg önnek kenetes személyén, nagy hazafi, az még is, a mit ezeknek ecsetléseül mondandó vol­nék, a valóságnak gyenge árnyéka leendett csak. Délután a Lipótváros választóinak egy tetemes része szintén értekezletre gyűlt össze az „István“ főherczeghez czimzett szálloda teremében , kik egyhangúlag Tóth Lőrinczet választván elnökül, ez — minthogy a jelenlevők egyik része báró Kemény Zsigmondot, a másik rész ke­reskedőt akar követni, a két félt nyilatko­zatra szólíta fel. Ledniczky kijelente, hogy ő a múlt értekezlet megbízása folytán Kemény Zsig­mondtét megkérdezvén, hajlandó volna-e elvállalni a képviselőséget, válaszul azt nyeri, hogy csak azon esetre vállalja el, ha a lipótvárosi képviselőségre kereskedő nem vállalkoznék. Minthogy pedig sem Manó István, sem Vecsey, kikben a biza­lom központosul, nem hajlandók elvállal­ni, szónok Reményt ajánlá. Vecsey, előtte szóló szavai kiegészí­téséül elmondja, hogy e mostani ország­­gyűlés nézete szerint alkotmányozó és ál­lamjogi kérdésekkel foglalkozó lévén, arra oly férfiút óhajt, mint Kemény, jól tudván, hogy ha a kereskedelmi ügyek kerülnek elő, akkor a szakemberek kellőleg működ­hetnek a deputátiókban, s így nem lesz­nek a működéstől kizárva. Szavait éljen­zéssel fogadták, s elnöklete alatt küldött­séget küldöttek Keményhez, mely a dol­gok folytáról értesítse s az értekezletbe meghívja. Kemény Zsigmond megjelenvén, mi­után a zajos éljenzés lecsillapult, ismétlé azon, már kimondott nézetét, hogy a jö­vő országgyűlésen kereskedelmi ügyek is forogván, s név szerint a vámkérdés , eh­hez csak szakember szólhat, óhajtja tehát, hogy a Lipótváros kereskedőt küldjön képviselőül. Ha azonban olyan nem talál­koznék, ki a megbízatást elfogadja, ezen, de csak ezen esetben szerencsésnek érzi magát, ha a lipótvárosi kerület a jelölt­séggel megtiszteli. Az elnök erre figyelmeztet­, hogy a kér­dés már meg volt vitatva, a két külön párt egyesült, s a bizalom szava Kemény Zsig- követválasztási mozgalmak. Pest városban megkezdvén f. hó 5-én a pestvárosi országgyűlési képviselőket vá­lasztó központi bizottság munkálkodását, jegyzékül Loisch Edét és Gönczy Pált választotta meg ,• megválasztotta to­vábbá mindegyik választókerület részére a választók összeírására szükséges három tagból álló küldöttséget, a­mint követke­zik. A belváros választókerület részére Staffenberger István elnöklete alatt Vára­­dy Károlyt és Perger Ignáczot. — A L­i­­pótváros részére Németh János elnök­lete alatt Fuchs Rudolfot és Giesriegel Józsefet. — A Terézváros részére Beliczay Imre elnöklete alatt Szabó Pált és Szebastiani Frigyest. — A József­város részére b. Podmaniczky János elnöklete alatt Gschwindt Mihályt és Rock Szilárdot. — A Ferencz­város részére Morócz István elnöklete alatt Petriny Ta­mást és Dankos Ferenczet. — Ugyanez alkalommal a választók összeírása meg­kezdésére october hó 2­5-ke határoztatott, oly módon, hogy ezen nap beszámításával 14 egymásután következő napon, azaz fs­z. november 7-kéig bezárólag félbesza­­kasztás nélkül fog folytattatni, mégpedig: A belvárosi választókerületben a városházánál, földszint 1. szám alatt. A Lipótvárosban a Lloyd épületben. A Terézvárosban a vakok intéze­­te első emeletén levő nagy teremben. A Józsefvárosban a múzeum mö­götti nemzeti lovarda épületében. A Ferenczvárosban a köztelken. A választók kezébe adandó választási igazolványok következő színűek lesznek. A belvárosi választók részére veres; a lipótvárosiaké fehér ; a terézvárosiaké zöld; a józsefvárosiaké kék ; a ferencz­­városiaké libaszinti, s azért egy üdvözült hazánkfia mondatát követve, hogy a hallgatás gyakran a legnagyobb ékesen­­szóllá.­ legméltóbban fogom talán választó pol­gártársaim és saját érzelmeimet tolmácsolni, ha önt forrón üdvözölve képviselésünk elfogadására ezennel egyszerűen ugyan, de tiszteletteljesen felkérem. Lelkünk mélyéből fakadó ihlettel óhajt­ván, hogy ön, ünnepelt hazánkfia, mint kerüle­tünk jelöltje ugyan csak, de valóságban az egye­temek haza hivatott képviselője éljen ! „Éljen , mert meg vagyunk győződve, hogy sokat szenvedett hazánk sorsát és jövőjét az önénél biztosabb, hűbb és erősebb kezekre nem bízhatnék !“ E szavak végeztével újabb éljenzés harsogott fel, s Deák Ferencz így felelt: „ Tisztelt polgártársaim! Az első szó, melyet önök szíves felszólítására mondani kedves kötelességem, a köszönet meleg szava e megtiszteltetésért. Politikai elveim, nézeteim nem ismeretlenek polgártársaim előtt. Ha e nézeteket a Pest bel­városi kerület tisztelt választóinak többsége he­lyesli , s engem országgyűlési képviselőjének megválaszt, szent kötelességemnek tartandom­, a választást hálával fogadni, s elfoglalni ismét a képviselői állást, melyre polgártársaim nagybecsű bizalma meghívott. Nem ifjú erővel lépek most e térre, melyen már több ízben működtem, mindig őszinte, tiszta szándékkal, de, fájdalom, gyakran nem az óhaj­tott sikerrel. Tiszta szándék, őszinte jóakarat most sem hiányoznak nálam, de érzem, hogy a feladat nagyságához képest erőm parányi. Azonban a siker Isten kezében van. Ő tőle kérünk és reménylünk áldást törekvéseinkre. Ő benne bizva, ig­az ügyünkben csüggednünk nem szabad. Zárom szavaimat, ismételve azon meleg kö­szönetét, melylyel szavaimat kezdettem, köszö­netét a bizalomért, s önöknek köszönetét a meg­tiszteltetésért, melyben részesítettek.“ E rövid, de szivviditó beszédet a férfias éljenek dörgése követé, s a szeretett jelölt választói körébe lépvén, a közelebb állók­kal barátságos kézszoritást váltott. Majd elbúcsúzva az őt körülfogta választók­tól, ezek is re bene gesta elszéledtek. E napon nagy élénkséget fejtettek ki a József és Ferencz külvárosok pártjai is il­lető jelöltjeik mellett, kik közül Szent­­királyi Móricz délelőtt, és Szilágyi Virgil, délután, párthíveik hosszú sora által kisértetve, megjelentek a lovarda helyisé­gében összesereglett választóik között, s ezekhez beszédeket tartottak. Mi mind­ezen demonstrátiókra örömmel jegyezhet­jük meg, hogy azok mindenütt a szokásos elevenséggel, a jó kedvnek derült és han­gos nyilatkozásaival, de egyszersmind a szabad választást megillető komoly ma­gatartással , kölcsönös türelemmel s a rendnek tisztelésével folytak le.

Next