Pesti Napló, 1866. február (17. évfolyam, 4735-4757. szám)

1866-02-23 / 4753. szám

Megjegyezte­­. barátom, Somogy me­­gye Kapos kerületi követe , Somssich Pál, hogy még a felelős minisztérium, a parlamenti kormány sem azon institutio, mely mindenre nézve teljes biztosítékot nyújtana és tökéletes volna, de azt mondta mégis, hogy a létezők közt az nyújt leg­több biztosítékot, s hogy azért szükséges­nek tartja.Tökéletesen osztom nézetét.Csak még egyet teszek hozzá, hogy a felelős minisztérium nemcsak a létezők közt leg­jobb biztosítéka a népek szabadságának, hanem egyszersmind villámhárítója a forra­dalomnak. Azt mondják talán, hogy hi­szen voltak forradalmak ott is, hol felelős minisztériumok léteztek. Igenis, de csak akkor, midőn azon felelős miniszterek megfeledkeztek állásukról , midőn túl­­mentek a határon, midőn daczoltak a tör­vénynyel és a nemzet akaratával, szóval, midőn csak névleg voltak felelősek. (He­lyeslés.) Hiszen a villámhárító is, ha meg­rozsdásodik, nem hárítja el a villámot. Az ügyes gazda kidobja a rozsdás villám­hárítót, tesz helyébe újat, de nem fogja mondani, hogy a villámhárító alkalmat­lan és helytelen. (Felkiáltások: Nagyon helyes! Éljen!) A­mi a minisztériumra vonatkozólag, annak másik részét illeti, t. i. azt, hogy most állíttassék-e helyre a minisztérium, minél előbb?— a­mit mi kérünk, erre nézve szólottak már sokan, szólani fognak még többen, nem ereszkedem bővebben ki, csak azt mondom , hogy ha lett volna két­ségem, Bartal György barátom előadása eloszlatta volna azt, arra nézve, hogy most már szükséges volna és a kiegyen­lítést nagyon előmozdítaná, ha volna fe­lelős minisztérium. Miért? Ő előadásában igen sok fontos dolgot mondott, sok iga­zat is, sok olyant is, a­mely a tractatusok alapja lehetne, csak az a kár, hogy ezen szavak , nem felelős miniszter szájából jöttek. (Derültség.) Azt mondják, hogy tractatus útján kell a dolgot Ő Felségé­vel rendbehozni. Igenis, de ezen tractatust könnyítené és előmozdítaná egy fele­lős minisztérium, ha az Ő Felsége aka­ratát tudva, lépne közénkbe. Kérdem önöket, ezen sok vitatkozásoknak nem maradt volna-e el fele, ha előre érte­sítve, a felelős miniszer felvilágosított volna arról, hogy mi tulajdonkép erre vagy arra nézve ő Felségének akarata. (Igaz.) Kér­dem önöket, nem maradt volna-e el épen a vitáknak keserű fele ? Hogy ezért ér­jünk, bizalom kell."; Bizalom felfelé, biza­lom egymáshoz. íme, uraim, mi a jogfoly­tonosságot fejtegettük a felirati javaslat­ban ; nem tettünk oly pontot bele, mely megkötné a tanácskozások további folyta­tását ; nem szólottunk a kiegyenlítésről oly modorban, hogy azt akárki a legroszabb akarattal a kiegyenlítést megakadályozó lépésnek nézte volna. Láttuk, éreztük és tudjuk, hogy számosak a nehézségek, tud­juk, hogy sokat azon 17 évi közbejött események miatt nem lehet oly simán el­intézni, mint rendes állapotban lehetne, és mi számot vetettünk magunkkal. Nem kis erőlködésünkbe került önmagunk­ban küzdeni, s kimondani e szót: elállunk inkább a törvény szigorától, elnézéssel leszünk a felelős ministérium iránt, csak a kiegyenlítés lehető legyen, csak alkotmá­nyunk viszsza­állíttassék (helyes.) Ezen javaslatunk csak úgy lehet gyakorlatilag jótékony, ha jóakarat környezi minden részről, ha minden kebelben azon szem­pontból talál viszhangra, a­melyből téve van, ha minden ember igyekszik a hi­ányt, nehézséget pótolni, s előmozdítani a jó czélt, és ha ő Felsége, a­kit meg is kértünk, hatalmával támogatja ezt.­­ Most először tértünk el a törvény szigorú útjáról, letértünk a közügy te­kintetében, a kiegyenlítés érdekében el­tértünk , hogy alkotmányunk helyre­állítását eszközöljük, és ime, kik sve­­tik ezt szemünkre ? Talán azon rész, a­ki nem akarta, nem tartotta tanácsosnak, bár­miben s bár­miért a szoros törvényesség­től elállani. Nem, uraim, az a rész, a­mely a törvény helyett opportunitást emleget. Hosszas éljenzés és taps.)Kér­­dem, uraim, kik tanúsítanak ő Felsége iránt nagyobb bizalmat? Mi-e, kik hozzá fordulunk, kérve, hogy állítsa vissza al­kotmányunkat, megmondva, hogy lehetet­lent nem­­ érünk, tőle várva, hogy a tör­vénynek életet adjon, vagy azok, a­kik ennek szívesen útját állják. Senkinek szándékát gyanúsítani nem fogom, meg vagyok győződve, hogy ugyanazon jó szándékkal viseltetnek ők is, mint mi is. Útjaink különbözők. Az övék, meglehet, rövidebb, de sokkal költségesebb, a mi­énk talán hosszabb, de nem áldoz fel sem­mit. (Helyeslés). — Azt mondják némelyek, hogy visszaállítása a felelős ministeriumnak, visszaállítása a megyék­nek, rendkívüli bonyodalmakkal járna. Nem tagadom, hanem azt kérdezem, hogy a legnagyobb nehézségek elegendők-e arra, hogy egy nemzet alkotmányának visszaállítását gátolja, vagy legalább ele­gendők-e arra, hogy a nemzet visszaijed­jen a nehézségektől, és ne sürgesse a visz­­szaállítást. Azt mondják, hogy az 1861. megyék alakítása hibás volt. Igenis, hi­bás volt, miért volt hibás ? Annak is talán az 1848-as törvények voltak okai? (De­rültség.) Hibás volt azért, mert vissza­állították a megyéket, de felelős ministe­rium nélkül, meghagyták a megyékben a kétféle közigazgatási hatalmat, egymás­tól független, külön álló tisztviselőket. Te­hát azok, kik most azt mondják, hogy hibás volt az 1861-ks megyék alkotása, nem azt következtetik-e belőle, hogy pró­báljuk meg visszaállítani a megyéket, el­kerülve a hibákat, melyek a bajt okoz­ták, hanem egyszerűen azt mondani : tehát ne állítsuk vissza. (Eljenzés.) Nagyon örülnénk, ha valósulna, hogy ő Felsége elhagyta a provisoriumot, ígérte igenis ő Felsége, hogy elhagyja a pro­visoriumot, és a törvényhozás terén el is hagyta, de ha csak tegnap nem érkezett a rendelet, a végrehajtás terén ma sem hagyta el. (Úgy van. Derültség.) Azt mondá egyik képviselő­társunk, hogy ő Felsége 3 provisoriumon ment keresztül 1848 óta, és megunta azokat; bizonyossá teszem önöket, hogy mi is nagyon elun­tuk. (Úgy van. (Derültség) A különbség csak az, hogy a provisoriumot nem mi kívántuk, mi csak tűrtük. Egyébiránt miért kellett ő Felségének annyi provisoriumon keresztülmenni ? Azért, mert a quid consi­­lii hibás felfogását követte, és nem lépett az alkotmányosság ösvényére. (Helyes!) Most arra térek, mit indemniti­bilinek keresztelnek. Uraim, oly nevet adnak ja­vaslatunknak, a­mi a felirati javaslatban elő nem fordul, összehasonlítják az euró­pai közjoggal, kimutatják annak czélta­­lanságát, s nemcsak nem támogatják a ke­beljó akaratával, hanem a gúnynak, nevet­ségnek teszik ki s elferdítik a felirati javas­lat szavait. De mindez ne tartson vissza bennünket, forduljunk ő Felségéhez , ő Felsége nem fog kinevetni bennünket, hanem megteendi a mit lehet, tehetetlent pedig mi nem kívánunk. (Helyeslés, úgy van, igaz!) De hosszabbra nyúlt beszé­dem, mint szándékom vala. (Halljuk ! halljuk!) Áttérek ismét a módosítványra, külö­nösen annak e­­ szavára: „birodalmának hatalmi állása.“ E három sz­ó, és az eszme, mely azokban foglaltatik, legalább igy kifejezve, nem fordul elő a felirati javas­latban, s én, ki szerencsés valók az or­szágos bizottmány ülésében a felirati ja­vaslatot indítványozni, kötelességemnek ismerem számot adni a nemzet képviselői és a nemzet előtt, hogy e szavakat, ám­bár azokat a legmagasabb trónbeszéd említi, miért nem vettük fel a felirati ja­vaslatba. Kiindulási pontunk a sanctio pragma­­tica, melyet nemcsak a nemzet, hanem ő Felsége is különösen elismert jogalap­nak tekint. E kiindulási pontot szem előtt kell tartanunk , midőn oly tár­gyakról szólunk, melyek a sanctio prag­­maticából származnak. Ki van abban vi­lágosan és határozottan fejezve az elvál­­hatlan és eloszthatlan birtoklás, s annak következtében a közös és kölcsönös véde­lem elve, de a hatalmi állás nem említtetik. Tudom én azt, hogy a védelemhez ha­talom kell, és­pedig annál nagyobb hata­lom, minél nagyobb a megvédendő tér, s minél hatalmasabbak azon szomszédok, kik ellen a védelem egyszer vagy más­szor szükséges lehet. De inkább akartam mégis a pragmatica sanctióban kifejezett közös védelem, és az ebből származó kö­zös biztonság eszméjét venni fel a felirat­ba, mint oly kifejezést használni, mely sem a pragmatica sanctióban, sem törvé­nyeinkben, sem országgyűlési iratainkban sehol elő nem fordul. (Úgy van. Igaz!) De úgy hiszem, nincs is e szavakra szükség a feliratban, s azoknak kihagyása sem viszonyos kötelezettségeinkre, sem a birodalom állására legkisebb befolyással nincs. A közös és kölcsönös védelem kötelezettsége, melyet egymás irányában elvállaltunk, nincsen számhoz kötve, ha­nem mindkét részről a szövetkezett né­pek egész erejére kiterjed. E védelmi szövetkezés alapította meg a biro­dalmat, megvédte azt a legsúlyosabb ve­szélyek között, s növelte erejét és hatal­mát. E védelmi szövetkezés, mely soha sem szállott hatalmi állásról, tette lehető­vé, hogy Ausztria nagyhatalom lett, e szövetkezés, melyet őseink kötöttek, kö­zös védelmi és önvédelmi volt, tehát in­kább békére, mint harczra számítva, s mint a tények mutatják, meg sem követ­kezett az, hogy Ausztria nagyhatalmi állása, noha benne nem volt a pragmatica sanctióban, megcsonkíttatott, sőt az által igen növekedett.­­ III. Napóleon, midőn trónra lépett, Európa színe előtt ünnepélyesen kijelen­tette, hogy „a császárság béke." E kijelentés a béke politikájának kijelenté­se volt, de abból senki nem következtette, hogy Francziaország és annak császárja le akar mondani nagyhatalmi állásáról, mert a béke politikáját hirdeti. Az tehát, hogy mi e feliratban úgy, mint őseink a pragmatica sanctióban, nem hatalmi állást emlegetünk, hanem a biroda­lom biztonságát, s a közös és kölcsönös vé­delmet hozzuk fel, nem zárja ki, sőt in­kább magában foglalja azon eszmét, hogy ha e közös biztonságot bárhonnan leg­kisebb veszély fenyegetné, az alkotmá­nyos Magyarország soha nem fog hátra maradni törvényszabta legszentebb köte­lességének teljesítésében, s a birodalom többi részeivel együtt erejének végső megfeszítéséig fogja védeni hazáját, kirá­lyát és fejedelmének birodalmát. Helyesen jegyezték meg némely kép­viselő­társaink, hogy nem lehet a nagy­hatalmi állást decretálni; szavak erre nem elegendők, hanem más lényeges factorok szükségesek. Spanyolország és az Ozmán birodalom erejöknek teljében nagyhatalmak valának egykor, de most már nem azok,s nincs a világ összes szó­táraiban olyan szó, mely nekik a nagy­hatalmi állást visszaszerezné. Poroszor­szág nem volt nagyhatalom, s azzá lett szó nélkül, de tettleg azon factorok köz­reműködése által, melyek fokról fokra növelék erejét és hatalmát. Egyike ezek­nek bizonyosan azon egyetértés, mely a múlt időkben a porosz kormány és an­nak eszélyes bölcs kormánya közt az évek hosszú során át fennállott. Azon vi­szály, mely ott utóbbi időkben a kormány és nép közt felmerült, minő hatással lesz jövőre az ország nagyhatalmi állására, attól függ, mily hosszú időre fog terjedni és minő mérvet vesz. Én azt hiszem, hogy azért, ha mi egy pár szóval többet vagy kevesebbet teszünk a felirati javaslatba, a birodalom nagyhatalmi állása meg van és meg lesz, ha bele nem teszszük is, ha pedig bele teszszük, s ama factorok közbe nem jönnek, nem fogjuk azzal megtartani a birodalom nagyhatalmi állását. A né­pek ragaszkodása az, a­mi ezt tettleg megszilárdítja, és ha egybeolvasztási tö­rekvések helyett egyetértés fog előtérbe lépni, ha az állam takarékos és gondos gazdálkodás által könnyít a polgárok ter­hein, ha tért nyit a polgárok szorgalmá­nak, hogy erejüket maguk számára fej­­leszszék, ekkor az erő nagyobbá, a nagy­hatalom még nagyobb hatalommá lesz, akár szólunk róla, akár nem. (ügy van, helyes!) Nem tevem belé e néhány szót azért, mert azt hivem, hogy ő Felsége midőn azt trónbeszédében megemlíté, nem azért említé meg, hogy azt a felirati ja­vaslatban mi is megemlítsük, hanem mint valóságos consectariumát azon kapcsolat­nak és közös védelemnek, a mi a sanctio pragmatica által kitüzetett. Ha nem terjed többre a két szónak értelme, mint arra, mi a pragmatika sa­nctióban úgy is meg van, akkor felesleges említenünk; ha pedig többre is terjed, ha mást, is foglal magában, akkor csak úgy hozzávetőleg, mellesleg,tü­zetes tárgyalás nélkül hozzá­szólni úgy sem lehet. (Helyeslés.) Megalakult e hatalmi állás, a pragma­tica sanctio alapján fenntartatott, és fenn­áll a nélkül, hogy azt a pragmatica sanc­tio s a magyar törvények és országos ira­tok említnék, fenn fog az állam­ továbbra, ha nem beszélünk is róla, míg elleneink, ha most érintenénk meg, a­miről eddig nem szólottunk, de a­mit tettleg támogat­tunk, azt mondanák, hogy arról szólnak némely emberek legtöbbet , a­mivel nem bírnak és demonstratiónak tekinte­nék azt. Demonstratióra pedig szükség nincs ; a­mi meg van, azt nem kell szóval demonstrálni. (Helyeslés.) A trónbeszédben is meg van említve, és a kiegyenlítési kisérlet alkalmából is annyiszor előhozzák a birodalmi egysé­get. Ha azt kérdik tőlem, akarja-e ön a birodalom egységét, vagy nem ? — kénytelen vagyok erre azon kérdéssel fe­lelni : mit ért ön a birodalom egysége alatt ? mert van olyan egysége a birodalomnak, a­mit igen is akarok, van olyan is, a­mit semmi áron nem akarok; elleneink, vagy inkább ne is nevezzük őket elleneinknek, mert meghet, hogy nem lesznek azokká az osztrák államférfiak, ez alatt a biro­dalmi egység alatt, vonatkozva a biroda­lom új szervezetére vagy alakjára, azt értik, hogy mindenek előtt alakítani kell egy nagy egységes birodalmat, és a­mi annak autonómijából fennmarad, azt osz­­szák ki az egyes népek közt kisebb-na­­gyobb mértékben. Ilyen egységet mi nem fogadhatunk el. Az én felfogásom szerint nem szabad elhagynunk azon alapot, a­me­lyen a birodalom — hogy úgy mond­jam — kezdetben alakult, és melyen ed­dig fennállott.(Helyes. Igaz!) Magyarország önállóan, függetlenül, szabad akaratból választotta meg az ural­kodó házat és emelte a magyar trónra Szabadakaratból mondá, hogy Magyar­­ország és annak koronaországai, ugyan­azon uralkodó alatt , ugyanazon örö­­ködési rend szerint elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtokában lesznek, tehát közösen és kölcsönösen védel­mezik egymást. — Ezen ünnepélyes szerződés most is fennáll , s annak jogerejét minden eddigi Fejedelmeink, s legközelebb ő Felsége is elismerte. Ma­gyarország, ideértve a társországokat is, mint önálló, független, szabad nemzet kö­tötte e szerződést, s kimondotta, hogy mindaddig, de csak addig, míg az általa megválasztott uralkodó­ház ki nem hal, Magyarország koronája ugy­anazon feje­delmet illesse, ki a megállapított örökö­södési rend szerint a többi országoknak és tartományoknak is Fejedelme. Kimon­dotta továbbá mindezen országokra nézve az együttes és viszonyos elvállhatlan és eloszthatlan birtoklást, melyből szárma­zik a közös és kölcsönös védelem kötele­zettsége. De e mellett határozottan fenn­tartotta alkotmányos önállását és törvé­nyes függetlenségét. E szerződés úgy lépett életbe, mint kötve volt. Magyarország hűen teljesítette mindenkor szerződésileg elvállalt kötele­zettségeit,­­ fenntartotta mindig önállását; Így volt ez 1849-ig, mikor fegyverereje változtatta meg az állapotot, megszüntette az alkotmányt mind itt, mind Lajthántul. Magyarországba senki nem uralkodott, csak a magyar király, senki nem kor­mányzott, csak a magyar kormány, sem­mi tisztviselő nem működött, csak a­ki a magyar kormánytól függött. Magyaror­szágban nem állíttatott újoncz máskép, mint az országgyűlés beleegyezésével, és­pedig az állítás szükségének előleges meg­­tudása után; Magyarországban nem volt direct-adó, csak az, melyet minden más befolyás kizárásával egyedül és egyene­sen a magyar országgyűlés szavazott meg; nem volt indirect-adó, csak melyet a magyar törvényhozás megállapított ; Magyarország nem ismert el semmi ál­lamadósságot, azokhoz soha nem járult sem beleegyezésével, sem a kamatoknak vagy tőkének fizetésével, kivévén az úr­béri váltságból származó földtehermente­­sítési kötvényeket. Magyarországot a többi tartományoktól vámsorompó vá­lasztotta el, mely osztrák részről Magyar­­országra nézve elég súlyos volt. Mindezeket nem azért hozom fel, mint­ha vissza akarnám követelni azt, a­mi volt; tudom, hogy az minden tekintetben lehetetlen. De felhozom, mint kétségte­len bizonyságát annak, hogy Magyar­­országnak a pragmatica sanctióban hatá­rozottan kikötött alkotmányos önállása tettleg is mindig fenntartatott. Ha tehát ezek így állanak, mi által vannak jogosítva az osztrák államférfiak arra, hogy Magyarországot mintegy a magukénak tekintsék. Társuk igen is va­gyunk, de rendelkezésük alá magunkat soha nem bocsátottuk. Velők és mellettök készek vagyunk állani, — de alattuk nem. Az én fogalmam szerint tehát egészen máskép kell történni annak, mit ők a bi­rodalom alakulásának neveznek. Egymás­tól függetlenek vagyunk, s ők is, mi is függünk a közös uralkodótól. Rendezze tehát mindenik magát egymástól függet­lenül, saját fejedelmének hozzájárulásával, s a­miben ezen, egyébként különálló or­szágoknak a közös czél, a közös érdekek tekintetéből egymással érintkezniük kell, az képezi a valósággal közös viszonyokat, vagy mint nevezni szokták, a közös ügye­ket, melyeknek meghatározása és kezelé­sük módjának megállapítása teendi a kö­zöttünk és a közöttük szükséges kiegyen­­lítésnek tárgyát. Egy szóval, nézetem szerint az ő auto­nómiájuk és a mi autonómiánk annyiban, de csak annyiban lesz korlátozandó, a­mennyiben azt a közös czél megkívánja, mely közös czélt mi sem fogjuk szem elől téveszteni. Ha szabad hasonlatossággal élnem, úgy tekintem én a birodalmat s annak külön álló, de egy czélra egyesült rész­ágait, mint egy ívnek két erős oszlopát, biztosan nyugszik azokon az ív, melynek tetején a trón áll; de ha valaki azt hinné, hogy az ívnek nagyobb biztonságáért, az egyik oszlopot közelebb kell tolni a má­sikhoz, s megkísérlené e fonák számítású működést : kísérletével az ívet döntené romba. Őszintén óhajtjuk mi a kiegyenlítést,mert e viszás helyzet a mi erőnket is, az övé­ket is felemészti. A két fél alkotmányos önállásának fenntartása mellett is oly erős a kapcsolat, mely a sanctio pragmaticá­­ban megállapíttatott, oly számosak és fontosak egymással találkozó érdekeink, hogy ezek elegendő ösztönül szolgálnak, miszerint egymást támogassuk és egymás­nak útjába soha ne álljunk. Szívesen kö­zelítünk mi a kiegyenlítés ösvényén felé­jük , de magunk lábán akarunk odajutni. Elmegyünk azon határokig, a­melyekig mennünk szabad, s a­melyeken túl lépni árulás volna önhazánk ellen. Ha ezek után is meghiúsulnának a kiegyenlítési remények , akkor azok lesznek okai, kik tőlünk többet kívántak, mint a­mit ten­nünk lehet (élénk helyeslés). Egyébiránt ne csodálkozzanak elleneink túl a Laj­­thán azon, hogy idegenkedést látnak Ma­gyarországban aziránt, hogy szorosabban egyesüljünk, mint a­hogy a szükség múlhatlanul megkívánja. — A régi gö­rögök hitregéje azt beszéli , hogy Hercules Antaeussal , a föld fiával, sok ideig küzdött, s őt többször földhöz sújtotta. De Antaeus a föld fia lévén, min­dig új erővel kelt fel, mert újabb erőt ka­pott anyjától, a földtől. Végre Hercules felkapta ellenét a földről, s a levegőben magához szorítván, ölelésével fojtotta meg. (Tetszés.) Három század óta küzdöttek a magyar nemzettel Ausztriának államférfiai, gyak­ran földhöz sújtották azt, de anyjától, a hazától, mindig újabb erőt kapott a nem­zet, s meg nem tört elszántsága, és kész volt az újabb küzdelemre. (Zajos taps.) Végre a februári patens emberei Hercu­les fogását akarták megkísérleni, s azon biztos alapról, melyen állott, a törvények és szerződések alapjáról fel akarták kap­ni a levegőbe, hogy magukhoz szorítva, ölelésükkel megfojthassák. (Elénk tetszés.) — De a nemzet óvatos volt, nem hagy­ta el a biztos alapot, s védte magát az ölelő karok ellen, mig utoljára is a feje­delem bölcsesége vetett véget a gonosz küzdelemnek. Tanúság e hitrege nekünk is, hogy el ne hagyjuk biztos alapunkat, a törvényt, s hogy őrizkedjünk oly szorító öleléstől, mely minket felemelve a törvények alap­járól, a levegőben akar megfojtani. (Tet­szés.) De tanulság ellenfeleinknek is. — Hercules­ Antaeus megfojtásával bebizo­nyította ugyan, hogy ő erősebb volt, mint az, de ez által erősebb nem lett, mint volt. Pedig ha küzdelem helyett a két erő kö­zös czélra egyesülhetett volna, ketten együtt sokkal több jót végezhettek volna, mint a győztes maga. (Tetszés.) Nem kívánnám a tiszt, ház figyelmét tovább fárasztani, de a helyzet constatk­­rozására en­gedjék meg, hogy őszintén ki­jelenthessem nézeteimet (zajos felkiáltá­sok, halljuk!) Meg volt említve, hogy ha most felelős minisztérium adatik nekünk, és a kiegyenlítés nem sikerül, mi fog akkor történni ? Engedjék meg, hogy felelet he­lyett én is egy kérdést intézzek (halljuk!) Ha nem adnak most felelős minisztériumot nekünk, és a kiegyenlítés nem sikerül, mi fog akkor történni? Ez az okoskodás, hogy valóban megtörténhetik, miszerint ha most visszaállítják az alkotmányossá­got, bekövetkezhetik azon idő, midőn az egyesség nem sikerül, ezt akkor ismét fel kell függeszteni; ez az okoskodás különös, mert az ergoja az, hogy tehát jobb lesz azt épen vissza nem állítani (tetszés). Az mondatott, hogy akkor megtörténhetik, hogy ő Felsége ez országgyűlést felosz­latván, új országgyűlést hív össze, és ak­kor a kormány minden erejét meg fogja feszíteni, egy más véleményű, más nézetű országgyűlés összealkotására! Ha a feje­delem a ház véleménye ellenében a nem­zetre hivatkozik törvényes után, s a nem­zetnek más lesz a véleménye, meghajlok e vélemény előtt. (Helyeslés). A nemzet tehet a maga jogaival, a maga állásával, a­mi neki tetszik, én csak azt tehetem, ami szabad (tetszés), a nemzet rendelkezhetik életemmel, vagyonommal és minden tehet­ségemmel, de meggyőződésemmel nem. (Élénk, viharos tetszés.) Ha a nemzetnek más lesz a nézete, más lesz a határozata ; én egyes polgár vagyok, és maradok — ha egyedül is — meggyőződésem mellett. (Zajos tetszés.) Azt mondják, hogy oly eszközöket fog a kormány használni — nem tudom minőket. Engedjék meg, uraim, nem hók, nem hizelgés az, a­mi őszintén mondatja velem, hogy ő Felsége nem fogja megengedni, hogy más, mint becsü­letes eszközök használtassanak. (Zajos taps.) Meglehet, vannak emberek, ha nem is e hazában, máshol levő elleneink között, kik látván a nagy nyomort ezen ország­ban, látván anyagi súlyos bajainkat és abból eredő szenvedéseinket, tán készek volnának a nyomorral is szövetkezni, az ország törvényeinek és alkotmányának ellenére. (Úgy van.) De, van e valaki közöttünk, a­ki ne érezné e nyomasztó bajok súlyát, ki so­kat, igen sokat áldozni kész ne volna, hogy a hazát a bajoktól megmenthesse; de magát a hazát és annak tételét, orszá­gunk alkotmányos fennállását egy rövid, múlékony enyhülésért veszélybe nem dönt­hetjük. Érzi a nép minden osztálya a nyo­mort, s minden reményét a kiegyenlítésbe veti, mindent attól vár, és pedig rögtön, haladék nélkül. Tartozunk önmagunknak, tartozunk az országnak azzal, hogy ki­mondjuk nyíltan az igazságot. Igen­is, a czélszerű kiegyenlítés, mely az ország ön­állását meg nem szünteti, fogja gátolni a nyomasztó bajok növekedését, s eszkö­zöket nyújthat anyagi helyzetünk fokon­kénti javulására. De ne várja senki, hogy az érezhető javulás rögtön bekövetkez­zék ; idő kell ahhoz, kedvező szerencse és sok türelem. Sokat, mindent készek vagyunk tenni e czélra, mit hazánk ve­szélye nélkül tehetünk, s ámbár tudjuk, hogy még a czélszerű kiegyenlítés sem képes azonnal jóvátenni, mit annyi évek szenvedése megrontott, nem leszünk aka­­dékoskodók a kiegyenlítés eszközlésében, s elmegyünk annak rögös ösvényén, a­meddig hazánk önállásának koc­káztatása nélkül mennünk lehet és szabad. De a­ki bármi czélból ámítani akarná

Next