Pesti Napló, 1866. július (17. évfolyam, 4859–4884. szám)

1866-07-07 / 4864. szám

154—1864. Szombat, július 7. 1866, 17 évi folyam. Szerkesztési iroda: Feren­ciek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez­­ intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köl­temények (előfizetési pé­nz, ki­­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.­­ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hír­detmények díja 7 hasáim« petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyeg K' '..üK'n 11) ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit-sor 55 nj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1806-iki második téteri foh­nmárn. JE H »H. t i a a a g : július—decemberi *|2 évre 10 ft 50 kr, julius—septemberi *|4 évre 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Pest, julius 6 18(?G. (Fk) Miként egykor Fü­löp büszke flot­tája, úgy Ausztriának pompás éjszaki hadserege is egyetlen éj alatt megszűnt lenni. Vissza kell nyúlnunk a középkor­ba, hogy ily esetre példát találjunk, me­lyet az újabb kor története nem nyújt. Bécsben „árulásáról beszélnek! Szeren­csétlenségnek tar­tanák, ha e nézet lábra kapna, ha azok, a­kiket illet, nem maguk­ban, hanem mások gonoszságában keres­nék a rettenetes csapás okát, ha ez által gátoltatnának saját hibáik­­ felismerésé­ben, mely a javulásnak első nélkülözhet­­len feltétele Hogy Hemi­kstein,Krizmanics és Clam Gallas tábornokok hadi törvény­szék elé állíttatnak, nem azért törté­nik, mivel ezen urak árulás gyanúja alatt állanak. Vétkük egészen m­i! Clam­ Gal­las grófban a hadvezéri tehetetlenség ne­továbbját látjuk. Miként juthatott ö egy egész hadtest feletti főparancs birtokába, még máig sem tudjuk magunknak meg­magyarázni ? A magentai csata szerencsét­len kimenetelében ö excjának nagy része volt, és az, hogy ö a reichsrath felsőh­ázá­ban a legvéresebb reactió elveit h­irdeté, véleményünk szerint, nem oly tény, mely­­épen hadvezéri képessége mellett bizo­nyíthatott volna. A nemes gróf az éjszaki csatatéren elejétől­ végig mindig csak ron­tott. Ha valamikor e rövid, de nevezetes hadjárat történetét írni fogják, a világ bá­mulva fogja látni, mint vándorolt czéltala­­nul keresztül-kasul e Clam féle első had­test, mint jelent meg ott, a­hová senk sem rendelte volt, de hiába váratta ma­gát ott, a­hol­ szükség lett volna rá. A függőben levő vizsgálat a történetírónak nagyon érdekes és hiteles anyagot fog szolgáltatni, mely ki fogja deríteni, hogy Clam Gallas gróf n­e volt áruló, de a hadvezérségről fogalma sincs , s hogy mindaz, a mit ő éjszakán tett, első lépésé­től utolsóig „était plus qu’un crime, c’était une faute.“ Henrikstein és Krizmanics, a főhadi­­szállásbeli főtábori kar, illetőleg az ope­­ratiós hivatal főnökei voltak. Mind a kettő becsületes ember, és nem csekély elméleti tudománynyal bíró, de hadjáratot soha egyikük sem vezényelt még, s ily hivatás gyakorlati kivántm­ányairól — mikén­t a tapasztalás mutatta — sejtelmök sincs. Ennek bizonyságául csak egyetlen tényt hozunk fel, melyről elég hiteles forrásból értesülünk. A generalstab-chef első teen­dője, hogy a főhadiszállás biztosságáról gondoskodjék, mert — mi magától érthe­tő — ha a főhadiszállást baj éri, betű sze­rint fejét veszti a hadsereg. Még ezen elemi szabályról is annyira megfeledkez­tek a nevezett urak, hogy — miként ka­tonáktól halljuk — kedden délután egy pil­lanatig a poroszok hátulról bombázgatták magát­ a főhadiszállást, sőt egy alezredes­nek,­­Benedek egyik hadsegédének nevét is emlegetik, ki ez alkalommal halálát lelte, úgy, hogy a főhadiszállásnak ventre a térre kellett menekülni, s legalább egy ideig vezénylet, nélkül hagynia a serget. Tehát itt is hiba, de szintén oly hiba, mely még a bűnnél is roszabb és károsb. Ezen urakat maga Benedek választotta ki az illető hivatalok ellátására. Et nunc venimus ad fortissimum, Bene­dekről akarunk szólni. Fest festum, per­sze, könnyű kritizálni, és a megbukottra köveket hajigálni nem veszélyes, de nem is nagy dicsőséggel járó munka. Azon­ban olvasóink tán tanúbizonyságot tehet­nek a mellett, hogy mi soha nem szól­tunk valami nagy lelkesedéssel ezen úrról, hanem már midőn Drezda cserbenhagyá­­sáról beszéltünk , ezt megfoghatlannak m­ondtuk, s csak azzal vigasztalhattuk magnókat, hogy a­mit a mi avatatlan szemünk lát, az nem lehet, hogy Benedek tapasztalásával bíró hadvezér figyelmét kikerülhette volna. Fájdalom, e szerény várakozásban is csalódtunk, és meg kell vallanunk, igazuk volt a porosz lapok­nak, midőn — már hetek előtt — azt mondák: Benedek jó „sabreur,“ egyéb semmi! Saját véleményünket e férfiról néhány értelmes katona ítéletére fektettük, kik azt mondák , mint hadtestparancsnok, azaz, mint a főparancsnok egyes rendele­teinek erélyes végrehajtója, Benedek min­dig ki fogja állani a próbát; vájjon tud­na-e ő maga is főparancsnok lenni, az még kétséges, de a ki­lhatás utáni kapko­dás, mely Benedek minden léptét jellemzi, e tekintetben nem jó jel! —Ezen higgadt férfiak szavaira emlékeztünk, midőn a tá­bornok egy pár furcsa napi parancsát ol­vastuk, a tisztek csizmájáról és szakállá­ról, a hírlapírókról, a kéjhölgyekről, és bizalmatlanságunk nőttün nőtt, midőn a lapokban olvastuk, hogy ő excja, a főhadi­szállással elhagyván Olmü­tzet, az ottani vendégfogadóban egy 12 éves leányká­nak, ki neki bokrétát nyújtott át, áldá­sát kérte.......... Hanem hogy így fog­nak fejlődni a dolgok, ily gyorsan, ily rettenetesen, ily kétségbeejtő módon, nem hittük, sőt pár nap előtt átalában lehetet­lennek tartottuk volna, hogy bár­ki is az ügyetlenség bármily mértéke által azt a gyönyörű hadserget ekként megsemmi­síthetné. Van valami abban, a­mit a bécsi „Abend Post“ mond, hogy t. i. a közvélemény kí­vánta Benedeknek az éjsz­aki sereg élére állíttatását. De miért kívánta ezt a köz­vélemény? Mert Benedek az egyetlenegy osztrák tábornok volt, ki 1859-ben nem kapott verést, sőt, habár csak mulandóan, az ellenséget vissza is szorította, és — mert más alkalmi s hadvezért nem ismer­tek. Hanem elég az hozzá, hogy a köz­vélemény bizalommal volt Benedek iránt, s nagyon nyomatékosnak és tiszteletre méltónak tartjuk azon érvet, melyet ö Felsége múlt szerdán egy magánbeszél­­getés alkalmával felhozott. Nem bírjuk szóról szóra a fejedelem e nyilatkozatát de értelmét híven véljük visszaadhatni. „Nekem — igy szólott körülbelül ö Fel­sége­m mint uralkodónak és katonának, már elejétől fogva valamely kedvezőtlen fordulat lehetőségét és saját felelőssége­met is kellett szemmel tartanom; ha más hadvezért állítok a sereg élére­, s ő alatta történik a szerencsétlenség, népeim szem­­rehányásokat, tehettek volna, hogy miért jártam egyedül a magam esze után, miért nem vettem figyelembe a közvélemény szavát, akkor talán kedvezőbb eredmény­re jutottunk volna. Engedtem tehát, és en­gedhettem annyiban, a­mennyiben a kö­zönség kedvező véleményével szemben, eddig legalább az ellenkezőről, e véle­­mény alaptalanságáról nem volt alkal­mam meggyőződhetni Midőn aztán Be­nedek ki volt nevezve és műtételeit megkezdte, egyik-másik dolog történt, mely mind a magam, mind Mensdorff gróf f­ézeteivel nem volt összhangzásban; de lehetetlen volt beavatkoznom . 1859- ben sokan a kedvezőtlen kimenetelt annak tulajdonították, hogy mi innen beleszól­tunk a hadviselésbe, s a fővezérnek nem engedtünk szabad kezet ; ily szemrehá­nyás ismétlődésére nem akartam okot adni, és ezért nem háborgattam Benede­ket tervei kivételében ; akaratom a leg­jobb volt, de az ég nem engedte megélnem a sikert!“ Ennyit a múltról. Mit hozand a jövő ? Olvasóink táviratilag értesültek arról, hogy szerdán reggel kérdés intéztetett Napóleonhoz, váljon hajlandó e ő Felsége a közbenjárást magára vállalni akként, hogy Velencze átengedtetése árán béke köttetnék Olaszországgal , úgy hogy Albrecht féiig körü­lbelöl 150,000 ember­nyi serge­ny hadnak magvát képezné, melylyel aztán néhány nap múlva máso­dik hadjáratot lehetne indítani Poroszor­szág ellen. Ilyesmiről nem lehet többé szó ! Midán illetékes személytől ezt kér­deztük, vájjon hát nincs-e tudomása az olasz-porosz szerződés tételéről, mely az egyoldalú békekötést lehellenné teszi ? erre ezen választ nyertük : „E szerződés július 8-án lejárna ; vájjon meghosszab­­bittatott-e, nem tudjuk!“. . . Mi pedig úgy tudjuk, hogy meghosszabbittatott, és ez okból fenntartjuk mind­azt, a­mit a vész­teljes königgrätzi ütközetről­ hírek meg­érkezése előtt tegnapelőtti czikkü­nkben mondtunk volt. A „Moniteur ” legújabb közleménye szerint is nemcsak Olasz-, hanem Poroszországra is vo­natkoznék III. Napóleon közbenjárása, s így még ma is az egyoldalú békekötést, melynél fogva Velencze feláldoztatok­a végre, hogy annál erélyesebben lehessen fellépni Poroszország ellen, n­e­m t­a­r­t­­j­u­k valószínűnek. De még akkor is, ha ily béke lehetsé­ges volna Ausztria most ingyen tenné azt, a­mit azok a megvetett újságírók évek óta tanácsoltak neki, a­mikor még bő kártalanítást lehetett volna kapni. — Évek óta mindannyian igazán toroksza­kadtáig kiáltottuk, de nem­­ kiáltani ezt nem lehetett, nem szabadott, hanem a so­rok közt suttogtuk : ne váljatok el a schleswig-holsteini ügyre nézve a Bulid­tól ; hadd viselje ez az ottani hadjárat költségeit, és csináljon aztán a h­erczeg­ségekkel, a­mit akar ; fogadjátok el Ve­­lenczéért azt a 400 milliót, és e mellett még csak kedvező kereskedelmi szer­ződést kössetek ki Olaszországgal ; bal­kereteket nyújtsátok oda a Bulidnak, job­botokat Olaszországnak, akkor Franczia­­ország hátatokat is fogja fedezni ; aztán hadd lássuk, mit mer tenni Poroszország! — Vox clamantis in deserto volt a sajtó minden ily felszólalása. És ma ? Schles­­wig-Holsteint elvesztettük, az ottani h­adi­­költséget elvesztettük, Velenczét alkal­masint elvesztjük, az utolsó hadjáratra szánt milliókat elvesztettük, hadsergünk, ágyúink hadi szerszámaink nagy részét elvesztettük, és mi maradt, meg Ausztriá­nak ? Megmaradtak azon szerencsétlen államférfiak, kik ama politikát javasolták, és megmaradt a népeinek hűsége. Ez utóbbi, reméljük, legalább részben fog­ja jóvá tehetni ügyesebb államférfiak ve­zénylete alatt, a­mit amaz ügyetlenek oly kimenthetetlen módon elrontottak ! A magyar és turul országos küldöttsé­gek közt váltott jegyzékek. (Folytatás.) IV.­ Dalmát-, Horvát- és Tótországok or­szágos küldöttségének utolsó nyilatkozata. Az 1861. 42. törvényczikk reánk nézve, a mint már annyiszor érintők, azon alap, melyhez minden viszonyok közt ragaszkodnunk kell. — Ezen czikk három főpontra vonható össze, és pe­dig : 1) a területi épségre, 2) önállóságra, 3) a háromegy királyság viszonyára Magyarország­­hoz,és közös viszonyunkra az össz­monarchiához. Mind utasításunk, mind saját meggyőződé­sünk arra köteleznek, hogy ezen czikknek két első pontját minden további tárgyalás előfeltéte­lének tekintsük, és csak a harmadik pontra nézve, mely cselekvőségünknek épen czélját ké­pezi, bírunk szabadabb mozgási térrel. Honi önállásunkra nézve a tisztelt választ­mány nyilvánítá, hogy azt elismeri, és arra vonatkozólag mi csak azt jelenthetjük ki, hogy országgyűlésünknek gondja lesz, ezen önálló ügyeinket egyetértőleg a koronával, mind tör­vény­hozás,mind közigazgatási tekintetben ak­ként intézni el, hogy kezelésük az országnak valódi és állandó javára szolgál­jon. Itt csak azt kell még megjegyeznünk, a­mi úgyis magától értetődik, hogy a háromegy királyság ország­gyűlése a koronázási előkészületeket mindaddig befejezetteknek nem tekintheti, mig az ezen ügy iránti alkudozások be nem végezték. Az 1861. 42. törvényczikk első pontja két rész­ből áll. Az első Dalmátiára és a katonai határőr­­vidékre, a második Fiuméra és kerületére vo­natkozik. Arra nézve nem lehetnek nehézségek, sőtt meg vagyunk győződve, hogy Dalmátorszá­­got és a határőrvidéket illető igazságos kívá­nalmaink teljesítésére nézve, Magyarország ben­nünket pártoland, mit annál inkább várunk, mi­után ezen támogatást alkalmasnak véljük arra, hogy e tekintetbeni kívánságaink valódilag és oly mértékben teljesüljenek, mint azt o­­szággyű­­­lésünk kijelentette. Czélszerű alkalmat arra, vé­leményünk szerint, a királyi hitlevél iránti tár­gyalások nyújtandanak. Fiuméra nézve a tisztelt választmány kijelen­ti, hogy utasításai által korlátozva, azt csak a­ referendum veheti. Habár működésünk és tár­gyalásaink minden sikere és ereje csak az or­szággyűlések hozzájárulásától és megerősítésé­től függ, még­is nagy különbséget találunk ab­ban, váljon valamely ügy mint megvitatott és egyetértőleg megállapított terjesztetik-e az or­szággyű­lések elé, vagy a­nélkül, minden véle­mény és indítvány mellőzésével kerü­l azok elé. Nekünk utasításunk szerint ahhoz kell ragasz­kodnunk, hogy valamint önállásunk Dalmátia és a határőrvidék, úgy Fiume iránt is határo­zott , kölcsönös megállapított indítvány ter­jesztessék a magyar országgyűlés elé. De az lehetséges is­ A tisztelt választmány kijelenti, hogy a területi kérdés, melyre nézve szorosan kötelező utasítással van ellátva, s a­mely magában véve több nehézséggel jár, köny­­nyebben és enyhébben lesz megoldandó, ha Ma­gyarország azon meggyőződést nyerendi, hogy a három egy királyság vele jövőben is valódi szorosabb államjogi egyesülésben lenni óhajt. Ragaszkodva ezen nyilatkozathoz, indítványoz­zuk , hogy a tárgyalásoknak sorrendje akként változtassák meg, hogy előbb, mintsem a két első pont elintézettnek tekintetnék, a harmadik és legfőbb pont vétessék tárgyalás alá, hogy Magyarország megérthesse, azon viszonyt, mely­ben a háromegy királyság hozzá álland. Azt azonban csak azon feltétel alatt tehetnék, hogy ha a fiumei kérdés eo ipso mint már az 1861: 42. czikk értelmében elintézett, terjesztetnék a magyar országgyűlés elé, ha a harmadik kér­désre nézve kölcsönösen kielégítő eredményre jutni sikerülne. Az országgyűléseknek mint min­den, úgy ezen kérdésben is végelhatározási jo­guk fennmaradván. De a harmadik pont általunk indítványozott előleges tárgyalási módjával ellenkezik a ma­gyar országos választmány azon utasítása, mely­­nél fogva, kijelentése szerint, csak azon mód fe­lett bocsátkozhatik egyezkedésbe, a­mely szerint a háromegy királyság a magyar országgyűlésen volna képviselendő, mely országgyűlés maga és egyedül a magyar szent koronához tartozó min­den országok és tartományok nevében a közös ügyek kérdésének megoldására fel van jogo­sítva. Utasításunk és a háromegy királysághoz intézett 1866. febr. 27-ki királyi leirat értelmé­ben kiküldetésünknek fő czélja, hogy kölcsönö­sen értekezzünk mind a szent korona országainak viszonyáról az összmonarchiához, mind a mi or­szágaink viszonyáról Magyarországhoz. Mert mi most is ragaszkodunk azon véleményünkhöz, hogy e két kérdés csak kapcsolatosan oldható meg, s egymástól elkülönítve kellőleg nem tár­gyalható, mert nem szenved kétséget, hogy vi­szonyainknak az összmonarchia iránti rendezése által — ha a kiegyezkedés létesülne — az 1848-as törvények az állam legfontosabb tör­vényhozási és igazgatási ügyeire nézve módosí­tást szenvednek, vagy ezen ügyek körül egészen új törvények alkottatnak. Ezen módosítások vagy újabb intézkedések előtt a háromegy királyság viszonya Magyarországhoz nem szabályozható, minthogy az épen azon törvények változásától, vagy újabb intézkedéseitől frigyond, kölcsönös egyezkedésünk érdekében van tehát, hogy a tisztelt választmány oda törekedjék, misze­rint módjában legyen­ velünk mindkét kérdés iránt tárgya­lásokba bocsátkozni.­­ Annak ki­vitelét, tekintettel a magyar országgyűlés ügy­rend tartására, a tisztelt választmányra kell hagynunk. Hogy azonban ezen lépést részb­ükről is köny­nyítsük, országgyűlésünknek nyilatkozataival összhangzólag kijelentjük, hogy mi elvi­leg a szent korona minden or­szágainak egyetemlegességét (solidaritását) mindazon kérdésekre nézve elismerjük, melyek azok­nak közös viszonyaira az össz­monarchia irányában vonat­koznak, és hogy készek vagyunk ezen egyetemlegességnek oly alakjai iránt tárgya­lásba bocsátkozni, melyek alkalmasak, hogy az öszszerűb­e élő és való igazsággá váljék; to­vábbá kijelentjük, hogy mi azon tes­tületben, mely a közös ügye­ket tárgyalni és elintézni fog­­ja — a dolog természetének megfelelőleg — csak oly kép­­viseltetést fogunk igényelni, mely azon arány- (kulcs) és viszony­nyal megegyezik, amelyet Ma­gyarország magára nézve köve­te­­­e­n­­ ; végre kijelentjük , hogy az érintett egyetemlegességnek megfelelőleg a törvényhozás és közigazgatás mindazon ügyekben rendeztet­nének, melyek önállóságunk körén túl esnek, és általunk az 1861. 42. t. czikk értelmében közöseknek elismertetnek. Ezen elvileg történt elismerések, a­mint a dolog természetéből foly, csak akkor nyerhetnek szabatosabb és körülményesebb szövegezést (formulázást), ha az államkérdésekre nézve szorosabb egyetértés fog elévethetni, és mostanra elégségesek arra, hogy bebizonyítsuk, miszerint mind az összmonarchia, mind Magyarország iránti viszonyunknak együttes tárgyalását köl­csönös egyetértésünk érdekében kívánjuk. Kellő óvatosság tekintetéből a jegyzőkönyv­ben megérintethetnék, hogy a feltételesen tár­gyalt kötelezettségek megszűnnek, mihelyt a főkérdésre nézve meg nem egyezünk. Ennélfogva c­élszerűnk és kívánatunknak megfelelőnek tartanók, hogy nekünk nyilatkozataink folytán alkalom nyúttassék, hogy már a legfontosabb és legfőbb kérdés megoldásának nem kevésbé fontos előkészületeinél is részt vehessünk. Ez magának az ügynek sem ártalmára, sem prae­­judiciumára nem volna, sőt erkölcsi és politikai értékét növelné. — Magyarországra nézve — eltekintve a különböző alakzatoktól, melyek egy­mástól eltérhetnek — a legnagyobb fontosság­gal bir, hogy a szent korona minden országai­val és tartományaival, mint egység, képviselve legyen ott, a­hol alkotmányának változtatása vagy idomitása az összmonarchia szükségletei­hez kérdésben forog. Ha ily módon egyetértést fogunk eszközöl­hetni a fő kérdésben, ahhoz a szükségelt formák önkényt fognak ajánlkozni. Ha azonban a tisz­telt választmány azt tartja, hogy ezen ajánlatunk akár mi oknál fogva el nem fogadható, nem marad egyéb hátra, mint hogy nézeteinket köl­csönösen kijelentsük, és formaszerű ülésben hi­telesítés végett jegyzőkönyvbe vegyük , hogy azokat az illető országgyűlések elé terjeszt­hessük. Aláírva : Perkovác János s. k., a há­romegy királyság országos küldött­ségének jegyzője. A „Hungaric“ pozsonyi biztosító-b­ank. A magyar gazdaközönség bizonyosan emlékezik, és annak egy része még bizo­nyosabban megemlékezik arról, hogy a múlt év június havában a „Hungária" fel­hívást intézett a magyarországi gazda­­közönséghez. E felhívásban a gazdakö­zönség a­felől értesíttetik, hogy a „Hun­gária” külön biztosítási osztályt rendsze­resített 6 évi folyamra, a­mely osztályba lépő gazdáknak az aránytalanul olcsó díj felett még oly előnyük, mint a tiszta ha­­szonbani részesülés. Ígértettek, mik sok gazdára nézve, kik az igért előnyöket el­­maradhatlanokul fogadták el, vonzerővel is bírtak. A „Pesti Napló­“ azon, állásából folyó kötelességénél fogva, melyet a közönség irányában elfoglal, tüstént figyelmeztető a gaz­daközönséget, hogy ez ígéret teljesü­lésére és a felette olcsó dijakban nem lehet feltalálni a biztos alapot. A ,,P. N.“ figyelmezteté a közönséget arra is, hogy az újabb időben több biztosító társaság kiséri meg a versenyt a dijaknak oly mértékben való alábbszállítása által, mely e díjakat, az eddigi tapasztalat szerint, a koc­kázatok minőségéhez, a tűzrendőri állapotokhoz, a tűzveszély valószínűségé­hez arányban nem állóknak mutatta fel. E társaságok közül többen az üzlet foly­tatására képtelenekké válván, míg a „Nuova“ az ausztriai hitelintézetbe ol­vadt, addig a jelenleg solidabb díjakkal működő , Phönix“ újra alakulni kénytele­­níttetett; más társaságok pedig, melyek hasonló elvek szerint jártak el több éven át, mint péld. az „első­ ausztriai“, nagy veszteségekkel zárták be számláikat. — Figyelmeztető a „P. Napló“ a gazdakö­zönséget, hogy még biztosító-társaságok­­nál is, mint péld. az „első magyar általános biztosító társaság,“ melyek kellőleg bizto­sított alaptőkéjük mellett már nagy tarta­léktőkékkel bírnak, melyeknél a díjtarta­lék is tetemes kamatösszeget eredményez, a nyeremény egyik fötényezője, amennyi­ben a mostohább években is a nagy vesz­teséget elhárító, ép a szilárd üzlet volt. A „P. N.“ e figyelmeztetésekben kí­vánta, bár indirect, bírálatát adni a „Hun­gária“ múlt évi felhívása ígéreteinek, fel­téve azokról, kikhez a felhívás intéztetett hogy ez náluk, mint számitó gazdáknál, megtalálja a kellő­ birálatot. Hittük, hogy minden gazda, ki a „Hungáriáival ” évi viszonyra lép, előbb magához vagy az il­letőhöz azon kérdést intézendi, hogy a társaság részvénytőkéje valódilag és nemcsak papiroson, mennyi ? — e részvény­­tőke miként realizáltatott? — van e már a társaságnak tartaléktőkéje, s ha ez nincs, mennyi a díjtartalék, s miként és kik által kezelte­­k ez? -- és végre van-e kilátás arra, hogy ígéretét a társaság teljesí­­tendi ? E kérdések mindegyikére határozottan most sem lehetne felelni annak, ki a tár­saság könyveit nem ismeri. Az 1865-iki ü­zletévről május hó 27 -én kiadott zár­számla kimutatja ugyan, hogy a múlt évi üzlet 132,624 frt 51 kinyi veszteséget eredményezett, de nem tesz jelentést a tár­saság vagyonáról Hat veszteség van, de tartaléktőke nem volt, ott a veszteség az alaptőkét támadja meg, azonban az igaz­gatóság jelentéséből nem tudhatjuk meg, hogy az alap- vagy részvénytőke e 132,624 frt 51 kv díjával megvan-e, és miben van meg? Miután ép e kérdések aggaszták a ,,Hungária“ máj. 27-ki közgyűlésén meg­jelent részvényeseket is,az igazgatóság ed­digi eljárásának és a társaság vagyoni állapotának megvizsgálására szakértők­ből egy bizottmány fog alakíttatni, mely jelentését a f. é. november hóban tar­tandó rendkívüli közgyűlésre adja be. Mi azon gazdáink érdekében , kik a ,,Hungáriáival 6 évi viszonyra léptek, óhajtjuk, hogy a szakértők vizsgálatának eredménye teljesen megnyugtató legyen. Hogy mi ezt nem reméljük, annak oka egyedül azon körülmény, mert a május 27-iki közgyűlés megerősíti a jelen direc­­tóriumot. A jelen directórium ellen ne­künk semmi szavunk. Nem ismerjük el­járásukat, így abban mi nyugtalanítót nem találhatunk. Hanem a „Pressburg. org“ tudósításában (a máj. 27-iki közgyűlés­ről) a következőket olvassuk: Mai számunkhoz van mellékelve: „A déli csatatér térképe.”

Next