Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)
1866-09-01 / 4910. szám
200 4910. Szombat, September 1. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díj : 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt tér: 6 LisAlm*. petit,sor 25 nj kr. Rendkívüli előfizetés „PESTI NAPLÓ“-ra. September—novemberi 3 hóra . i . . . 5 frt 25 kr. September—decemberi 4 hóra . i . . . 7 „ — „ A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, aug. 31 1866. (Fk) Minél homályosb szerkezetű azon aug. 25-ki törvény, mely az állampénzjegyek kibocsátásáról szól, annál sürgetőbb kötelessége a sajtónak, a közönség szeme előtt minden kendőzgetés nélkül feltárni a helyzet részleteit, és tisztán tudatni vele, mennyibe került — a velenczei terület veszteségén és a Poroszországnak fizetendő 30 millió hadi kárpótláson felül — az az imént lefolyt háború? Mert, miután a tavalyi ismeretes pénzügyi műtételek alkalmával a pénzügyér kijelentette, hogy már most 1866 végéig fedezve van minden szükséglet, s miután fel nem tehetni, hogy ily fontos dologban a számítás már akkor is téves volt, igazoltnak látszik azon hit, hogy egyedül az előre nem látott (bár előre látható volt) háború döntötte halomra ama calculus előbbi helyességét, s hogy mindazon rendkívüli eszközök, miknek segélyével kell most pénzt szerezni, egyedül ama háború által lettek szükségesekké. E rendkívüli eszközök, melyek részben már alkalmaztattak, részben most tüstént fognak alkalmaztatni, a következők : május havában a nemzeti bank az államnak kölcsön adott, és bankjegy alakjában ugyan, de az állam rovására tett forgalomba ........................................150 milliót ugyanily módon júliusban . 60 „ azonkívül most az állam maga bocsát ki állampénzjegyet ....................................90 „ és 5”/ és új kölcsön kötvényeket ....................................50 „ összesen tehát 350 „ Ez körülbelül azon költség, melybe az utolsó háború került. Minthogy a háború alatt az idő rövidsége, és tán egyéb okok miatt is, nem nyomattak valóságos állampénzjegyet, ez most utólag fog történni, és nemcsak az újonnan kibocsátandó 90 millió forma szerint is valóságos Staatsnoten teend, hanem ilyenért ki fog cseréltetni azon 150+60+210 millió bankjegy is (t. i. az 1 és 5 ftos jegyek), melyek az állam rovására vannak forgalomban, lesz tehát 300 millió állampénzjegy és 50 millió új 5%-os kötelezvény. Miután pedig az 5/0 metalliques 60 körül áll, ezen új 5%-os kötelezvényekért is legfeljebb ennyit lehetene kapni, azaz 50 millió névértékért legfeljebb 30 millió valódi értéket. Sőt még ez ár mellett is kérdéses, várjon ki vásárolja majd az új papírt, melyre egyátalában nincs szüksége a papírokkal amúgy is csordultig megtelt pénzvásárnak. Talán nem csalódunk, midőn úgy vélekedünk, hogy e papír azon községeknek fog kiadatni, melyeknek a háború következtében kárpótlási igényeik vannak. Miképen értékesíthetik aztán e papírt, azt ama községek lássák ! Ami az állampénzjegyeket illeti, ezek, amint mondtuk, most külformájukra nézve is különbözni fognak a bankjegyektől: állampénzjegy lesz 1,5, 25,50 ftos; bankjegy 10, 100, 1000 ftos. Ez utóbbiak — a bankjegyek — részben ezüst, részben más érték által vannak fedezve;az állampénzjegynek semmi fedezése nincs, és ámbár mind ezek, mind amazok a kényszerkeret kedvezményeiben részesülnek, mégis attól félők vagyunk, hogy ezentúl kétféle ágrónk lesz. Ha a bankjegy, melynek körülbelül harmadrésze ezüsttel van fedezve, az ezüst irányában 28%-ot veszt, valószínű, hogy az állampénzjegy , melynek semmi fedezése nincs, még többet fog veszteni, és ha például 130 bankjegy-forintért csak 100 ezüst forintot kapok, ugyanannyi állampénzjegy-forintért még kevesebbet fogok kapni. Ezüst, bankjegy és állampénzjegy tehát úgy fog aránytani egymáshoz, miként — teszem— 100, 130, 150; az ezüst többet fog érni a bankjegynél, és a bankjegy ismét többet az állampénzjegynél, s valamint a kényszerkeletű bankjegy teljesen kiszoríta a forgalomból az ezüstöt, úgy az állampénzjegy legalább részben ki fogja szorítani a bankjegyet. Benne van ugyan az aug. 25-ki törvényben, hogy az állampénzjegy kényszerkerete mindenkit kötelez, s így a nemzeti bankot is, de innen csak az következik, hogy a bank az állam jegyeit teljes névértékük szerint elfogadni köteles nála történő fizetéseknél, de nincs benne, hogy a bank az államjegyeket bankjegyekért kiváltja, és bizonyossággal , előre mondható, hogy a bank, midőn ő a fizető, ismét csak a nála begyűlt államjegyeket fogja fizetési eszközül használni, nem pedig a magas értékkel bíró saját bankjegyeit, bizonyossággal előrelátható, hogy ugyanezt fogja tenni a magánzó is, és ha porté monna fejében egy 10 forintos bankjegye és két 5 ftos államjegye van, mely összegből 10 ftot félre lehet tenni, és csak 10 et kell kiadni, túl fog adni az államjegyen, félretenni pedig a bankjegyet fogja, és így ezt legalább bizonyos ideig a forgalomból eltávolítani. Beérjük ezen egyszerű magyarázattal, és nem akarjuk ezen kétféle papírpénz és kétféle ágró következményeit még részletesebben kifejteni. Csak egyet szeretnénk még megjegyezni, amiben — igénytelen nézetünk szerint — az aug. 25-ei törvény hézagos. Benne van ugyan e törvényben, hogy az államjegyek kényszerkerete nem terjed ki oly fizetésekre, melyekre nézve ki van kötve, hogy „klingende Münzé“ben kell történnie. Azonban úgy emlékezünk, hogy pár hóval ezelőtt, midőn az állampénzjegyek kibocsáttatásáról először kezdtek szólni, sok kereskedő azon elővigyázattal élt, hogy a váltókra nem íratta úgy mint rendesen, ennyi meg ennyi forint „österreichische Währung Bankvaluta,“ hanem egyenesen oda tétette „in Bankneten.“ Itt tehát szerződésszerű viszony jön megállapítva, mely szerint a hitelező egyesegyedül bankjegyet volt köteles elfogadni, és semmi egyebet, tehát államjegyet sem. Szabad-e ily kikötést tenni? És ahol az létetett, érvényes e? Ha csakugyan kétféle értéke leend a bank- és állampénzjegynek, ez nem csekély fontosságú kérdés, és ha a törvény ama hézagát utólag be nem töltik, vége hoszsza nem leend a perlekedésnek. Ha az eddig mondottakból azt következtetné az olvasó, miszerint tehát 300 millió leend azon szélső határ, melyen túl az államjegyek kibocsátása nem terjedhetne, ezzel nagy tévedésben volna. A dolog kissé bonyolódott, de törekedni fogunk azt lehetőleg világossá tenni. Forgalomban van bizonyos mennyisége az államkötvényeknek, melyeknek a gmundeni, halleini és ausseei cs. k. kőbányák szolgálnak fedezésül. E kötvények, melyektől előbb 5, utóbb 600-et fizetett az állam, nagyon kedvelt papírt képeztek, és ennek következtében a pénzügyér urak con amore szaporították, míg végre a pénzbirtokosok — miként a német elég inaesthetice szokta mondani — hajszálat találtak a dologban. Felmerült ugyanis több kérdés; először: várjon tudja-e valaki, hogy mennyit érnek voltaképen ama sóbányák? Másodszor tudja e valaki,mily nagy összege van forgalomban amaz úgynevezett salináknak! Harmadszor, tudja-e valaki, hogy e salinák csakugyan a maga rendje szerint be vannak táblázva a ma sóbányákra, úgy, hogy szükség esetén még executiót is lehessen vinni rajtuk ? Mindezen kérdésekre az volt a felelet, hogy nem, hogy mindezekre nézve senki sem tud felvilágosítást adni. Ez nyugtalanságot szült a papír biztosságára nézve, s miután a többi papírok átsülyedésével szemben, a 6% kamat nem volt valami túlságosan kecsegtető, a salinák szépen visszaözönlöttek az állam pénztáraiba, és a közönség már nem igen kereste. Ezen a bajon már az sem segített, hogy utóbb 100 millióban let megállapítva a salinaforgalom maximuma. A salinák beváltása azért mégis mind nagyobb összegeket igényelt. Ez magában véve előny lett volna, mert az állam így lassanként megszabadulhatott oly adósságtól, melyért 6°0-et kellett fizetnie, de miután a beváltásra megkívántató pénzt nem 6, hanem csak sokkal magasb percenten szerezhette meg magának, a salinák beváltása rá nézve kár volt, nem pedig előny. Másként áll azonban a dolog, ha az állam maga gyártja magának a kamat nélküli pénzt, és ezzel váltja be aztán a salinákat, mert akkor csakugyan oly papírt húz vissza, melyért 6 százalékot kellett fizetnie, és helyette olyat bocsát ki, mely a nyomtatási költségen kívül semmijébe nem kerül. Minthogy tehát már benne vannak az államjegy gyártásában, gyártanak 300 millió helyett 400-at, és a negyedik százat successive a salinák beváltására fordítják, úgy hogy eleinte pl. 90 millió salina és 10 millió államjegy ad hoc, aztán majd 70 millió salina és 30 millió államjegy, később ismét 40 millió salina és 60 millió államjegy — in fine finale pedig 100 millió államjegy, vagy a többivel együtt összesen 400 millió államjegy lesz forgalomban, és semmi salina Ezt bátran merjük állítani a félhivatalosak ellenében, kik nem akarják megengedni, hogy a salinák teljes visszahúzása szándékoltatik. Tudják ezen Pálok, mit kaszálnak, ők azon legroszabb esetre gondolnak, midőn kiderülne, hogy az az összes 400 millió államjegy nem bírja magát fenntartani a forgalomban , akkor persze több kevesebb salina megmarad,és akkor ők nagy büszkén fogják mondani, hogy hiszen így akarták, nem akarták soha az egész 100 millió salinát államjegyekért kicserélni, hanem csak pour le cas que adatta ki magának a pénzügyér az illető meghatalmazást. De ha a pénzügyér képes 400 millió államjegynek forgalmat szerezni, akkor senki sem fogja velünk elhitethetni, miszerint ő excra nem fogja lassanként azt az egész 100 millió 6%-os sóbányás papírt semmi kamatba nem kerülő állampénzjegyért kicserélni. Mindezen bonyolódott műtétetek egyszerű magyarázata annyi tért vett igénybe, hogy bírálatba ezúttal nem ereszkedhetünk. Megígérjük, hogy ami halad, el nem marad. Ma még csak azt akarjuk megemlíteni, hogy a homályos törvényhez a félhivatalos „Österr. Zig“ oly commentárt irt, mely ama homályt tetemesen növeli. A nevezett lap ugyanis azt mondja, hogy szükség leend az országok képviseleteit egybehívni, mert „az 1867-ki év valószínűleg deficittel fog kezdődni.“ Mi ez ? Ha a félhivatalos lap azt mondaná, hogy az 1867-ki év deficittel fog végződni, ez elég szomorú volna ugyan, de érthető, t. i. azt tenné, hogy az 1867-ki bevétel nem fogja fedezni a kiadást. Ha azonban az 1867-ki év deficittel kezdődik, ez csak oly deficit lehetne, mely a folyó 1866-ki évből vitetnék át a jövőbe ; tehát 400 millió államjegy, 50 millió új 5°/1-es kölcsön, és mindamellett a jövő év terhére átvitetendő deficit is.... nem, ez igazán sok volna a jóból , ezt további magyarázat nélkül nem bírjuk megérteni. Bécsi (lökök. ) A magyar minisztérium kinevezéséről korántsem némultak el a hírek sem Bécsben, sem Pesten. Az alkudozások nyilván folyamatban vannak, — még pedig egészen titokban folynak, — s csak igen kevés és bizonytalan az, ami a felső hivatalos körökből kiszivárog. Nagyon valószínű, hogy amit a lapok jelentenek, csak a kulcslyukak szűk csatornáján jut a közönség közé, és különösen arra nézve, hogy mennyire érlelődött a dolog, s meddig kell az eredményre várakozni, bizonytalanságban vagyunk. Mindazáltal közöljük ama híreket, mint amelyek kétségkívül legközelebbről érdeklik közönségünket. A régi „Presse,“ mely nem hisz szül, hogy hó barátja legyen még az újabb események után sem a független magyar minisztériumnak, ezt írja újabban : „Vérmes politikusok ma azt beszélik, a magyar minisztérium teljesen sikerült és a kinevezések nyilvánosai tételét már a legközelebb következő hét elején várhatni. A következő hó folytában (septemberben) megtörténik a magyar országgyűlés összehívása, mely a neki felelős minisztériumot már a miniszteri padon fogja ülni látni. „Mivel — mond tovább a „Presse“ — eddigi hirek szerint — az egyezkedés gróf B e c red és gr. Andrássy közt befejezve nincs, s utóbbi épen most jár abban, hogy pártja pesti tagjaitól utasítást szerezzen a Beleredi féle concessiók tárgyában, s a fentebbi közlemény valósága nagyon kétséges.“ Az új „Presse,“ szólván a mostani egész bécsi kormányban való változásokról, nevezetesen, hogy K. Hübner lesz gr. Mensdorff helyett külügyminiszterré, s gr. Mensdorffal együtt lemond Riegeleben külügyminiszteri tanácsos is és hogy Hübner báró — az eddigi szokástól eltérve — nem lesz egyszersmind a császári ház minisztere is, — azt hallja, hogy gróf Eszterházy megmaradand az utóbbi minőségben a minisztériumban. Egyszersmind a német minisztériumban is megtörténik a magyar minisztérium felállítása által követelt változás, mihelyt gr. Belcredinek a magyarokkal való alkudozása sikerül. Majláth mostani udvari kanczellár, és Felsége személye körüli miniszterré lesz kinevezve. Mint vannak felosztva a tárczák a leendő magyar minisztériumban, nem tudjuk: Andrássy és Sennyei felől szól legállandóbban a hír, mint az új minisztérium tagjairól. — A Lajthán túli minisztériumban változás lesz a pénzügy és kereskedelmi miniszter személyében. A fentebbi tudósítás két pontja méltó a figyelemre , amely Eszterházyraés Majláthra vonatkozik, s némi kevés eltérést mutat a kettő az elvekre nézve. Majláth úr ő Felsége személye körüli miniszternek neveztetvén ki, az látszanék, hogy az 1848-iki teljes minisztérium állíttatnék vissza, s csakugyan egy csonka minisztérium ismét oly félszeg rendszabály lenne, mely épen azt nem adná meg, a mi az országgyűlés tárgyalásainak biztos haladására megkivántatik: a törvényes állapot restituálását. Eszterházy gróf pedig, mint magyar, megmaradván a császári ház minőségének, már népileg a tizenötös bizottság terve szerinti miniszternek látszanék. Ha továbbá ama hir valósulna,, hozzávéve azt, hogy Sennyeit is a minisztérium tagjának mondják, vagy azt kell hinnünk,hogy a minisztérium pártkoalitióból alakuland, /vagy hogy gr. Andrássy ki lesz zárva belőle/ s igy tisztán conservativ lesz. / Azon eset is, hogy csupa conservativekből neveztessék ki a minisztérium, annyiban vigasztaló lenne, hogy a conservativ párt, mint már csak a magyar minisztérium helyreállítására nézve folyó alkudozások mutatják, máskép gondolkodik, mint a múlt áprilisi felsőházi viták alkalmával, midőn oly sok részat tudott szólani a minisztérium felelősségének elve, s különösen egy magyar felelős minisztérium ellen. Egyébiránt a vigasztalás nem teljes. Bizonyos az ágy ez elég különös — hogy épen a mostani kormány tagjai vesznek élénk részt egy másnemű formák közt mozgó kormány alakítása tárgyában, s játszák a korona tanácsosainak szerepét, s állandóan Belcredi grófot nevezik olyannak, ki a magyar államférfiakkal az alkudozásokat folytatja, ugyanazon Belcredi grófot, kiről eddg azt beszélték, hogy Majláthtal és Eszterházy gróffal tökéletesen egyetért, s nemcsak elvben, hanem azon örökösen ingadozó, mindig transigáló, és soha végezni nem tudó eljárásban. Ők a passiv ellenállást folytatták a kormányon, hol positivitásra, tettekre van szükség. Bizonyos titokban tartott eszmékért nagy kitartással védtek Úgyszólván minden talpalatnyi földet a jogfolytonosság és törvényesség helyreállításának követelése ellenében, s ez által a közvéleményben roszabb hírek támadt, mint megérdemlené, mert el kell ismernünk, hogy voltak érdemeik a lefolyt évi átmeneti korban. Most már vegyük fel, hogy kanczellár helyett miniszter lesz a magyar kormány élén. Ha ugyanazok lesznek kormányon, kik eddig a korona tanácsosai valának, nem feltehető-e, hogy állásukat hasonlókép arra használandják — amennyiben megváltozott viszonyuk engedi — hogy a nemzettel szemben ugyanazon passiv magatartást kövesség, sőt hogy azok, kik eddig a magyar minisztérium felállítását nem javaslák, most is annak hatásköréből többet kívánnak lealkudni, mint amennyit talán a közvélemény mérsékeltebb árnyalatai is szükségesnek látnak ? Tegnap kifejeztük azon egyéni nézetünket, hogy a teljes kiegyenlítésre nem a politikai kisszerű fogások,hanem az egyenes, nyílt fellépés tenne legtöbbet. Határozottelvek (nem theoreticus, hanem életből vett és gyakorlati elvek) s azok őszinte alkalmazása gerjeszt egyfelől bizalmat, és vezet egyszersmind a cselekvésben a főczél elérésére. Minél tovább húzódnak pedig az alkudozások, annál inkább azt kell sejtenünk, hogy a mostani kormánykörökben — hol az új változás tárgyaltatok- az eddigi bizonytalanság uralkodik, és sok mély akadály gördíttetik az átalakítás elébe, mely szükségtelenül hosszabbítja azt, s talán jövőre is nyűgöket vet egy leendő minisztérium határozottabb mozoghatására. Pedig ismételjük, a sikerre nagyon lényeges, hogy ne félszeg transactiók , hanem teljes határozottsággal vigyék keresztül az új kormány alakítását mind politikai elvek, mind az ezeket valló egyének dolgában. A közös ügyi tervezet conditio sine qua nonnak mondja, hogy mind nálunk, mind Lajthán túl valódi alkotmányosság legyen, azaz legyen hozzá valódi parlamentáris kormány is. Nem hét benne semmi kétség, hogy az országgyűlés ezen feltételt nem hogy enyhítné, hanem ha lehet, kétségkívül még erősbítni fogja, s még csak alkudozások sem lehetnek a nélkül folyamatba indíthatók. Nem fogják-e ugyanazt kívánni a Lajthán túliak ? — alig hihető, de ha maguk nem kívánnák is, a magyar országgyűlés fogja ezt múldatlan feltételül szabni. Nem szükséges-e tehát, hogy ezen elv hivei üljenek a kormányon, s vezessék be az alkudozásokat ? A régi „Pressé“ben felébredt ismét a Schmerlingianismus szelleme. Neki nem kellenek delegatiók, neki reichsrath kell, de felelős minisztériummal , német centralisatio parlamentaris alakba öltöztetve. Sok ember van, kit a szép szó nem térit meg, de ritka az olyan, kit a valóság és események gondolkodóba ne ejtenének. Fájdalom, a „Presse” ilyennek mutatkozik. Nem volt elég neki Schmerling politikájának az absurdumok miatti megbukása, sőt felejti azt is, hogy centralista társai közül Königgrätz után volt, aki hírlapilag felkiáltott (s talán épen maga volt az) : „ lám, itt kell vala elégetni Magyarországot!“ De hiszen nem is a felfogás és politikai értelem merő hiánya az, miben szenved, hanem vele született részakarata, melyet ezúttal a tehetlenség érzete dühösségig fokoz. Míg Schmerling parlamentje állott, folyvást sürgeté a miniszteri felelősséget, -most nem átallja folyvást egy felelős magyar minisztérium ellen kiáltozni s annál hangosabban, mivel közelebb sejti ennek megvalósulását. Két nagy vádat hoz fel a magyarok ellen. Egyik az, hogy a dualismust is, mint a foederalismust, olyannak mondja, melyek más elvek álarcza alatt egyenesen az állam felbontására törekszenek. Ezen impertinentia ellenében figyelmeztetjük a „Presse “-t egy tavalyi czikkére, melyben afféléket pengetett, hogy a birodalom feloszlása esetében a német osztrák tartományok Németországhoz csatlakozhatnak, míg a magyarok sehová sem. Kérdjük a „Pressert, mi következik ebből ? Azt, hogy a kifelé is kandikáló németek, kiknek indifferensebb amaz eshetőség, legyenek a birodalom legszilárdabb oszlopainak tekinthetők, vagy pedig a testvértelen magyar nemzet ? — A „Presse“ elveinél fogva nem is tehetne egyebet a dualismus létesülése esetében, mint hogy ha Berlinbe nem, Münchenbe tegye át lakását; de azt hiszszük, a speculatio érdekei még is csak Bécsben fogják tartani s még válhatik belőle dualista is, — eddigi következetességét tekintve. A másik vád mutatja, hogy Bach iskolájában szedte magába politikai érzületét. Ami valótlant és gyalázaost akkor elmondottak rólunk, azt egy minden erkölcsi érzetből kivetkőzöttként mondja el. Azt mondja, hogy Magyarországon a nép harmadrésze (a magyarok) a másik két harmadot magyarizálni akarja, mégpedig oly „brutalitással,“ mint az oroszok russifiálják a lengyeleket. Mi mindig óhajtottuk, hogy a Lajthán túliak alkotmányos életben részesüljenek, de azon hitünk, hogy megvan-e bennök az erkölcsiség azon foka, mely az alkotmányosságra szükséges, mindannyiszor meging, valahányszor azt látjuk, hogy nagy elterjedést! bécsi lapok a legkézzel foghatóbb hazugságokat és a legnyilvánvalóbb gonosz szándékokat közönségük előtt oly leplezetlenül szokták feltárni. A világ egész journalitikája sem mutat fel efféle s oly gyakori eseteket. Tökéletesen igaza volt a régi „Presse “-nek, midőn a reichsrath idejében számtalanszor mondá, hogy a magyarok segítsége szükséges, hogy ők alkotmányhoz juthassanak. Az oly fajta politikus, mint a „Presse“-beli némely czikkel írója, nem is képes azt oltalmazni. Azonban vigasztal az, hogy a Lajthán túli valódi alkotmányos élet által az ilyenek merőbei le fognak tűnni, s a józan eszűek és jóakaratuak jutandanak, mint egyebekben, úgy a journalistikában is felszínre. Még mindig a bureaucratismus és Bach báró generatiója úszik felül. — A „Fremdenblatt,“ mely mellesleg mondva szintúgy boszankodik, noha csak a keserű gunyorosság fegyverével, mint kedves collegája a „Presse“ azért, hogy a magyarokkal kiegyezkedés készül, egy tudósítást közöl, mely szerint Belcredinek a magyar államférfiakkal folytatott alkudozása a következők körül forog. Azon feltét alatt, hogy a magyarok a birodalmi parlamentet elismerik (?) a többi kívánalmakba beleegyezik. A birodalmi parlament az októberi diploma szerint 100 tagból fog állni, mely száznak fele a magyar korona tartományaiból kerül ki. A nehézség még csak abban áll, hogy Bel-