Pesti Napló, 1866. szeptember (17. évfolyam, 4910-4934. szám)

1866-09-18 / 4923. szám

hoztunk a feudalismus bilincseinek lerá­­­zásával, legérzékenyebb anyagi áldozatot hozni a humanitás oltárára, ez­által elma­­radhatlanul magunkhoz emelvén az alkot­mány sánczain kívül helyezve volt pol­gártársainkat, de egyszersmind képvise­leti, és ebből önként folyólag miniszteriá­lis alapra fektetvén, csupán a kiváltságos osztály belkörére szorítva volt, s korsze­rűtlenné, sőt tarthatlanná vált rendi al­kotmányunkat , mely intézkedésünk ak­kori koronázott királyunk ünnepélyes szentesítése által teljes, s e szerint utód­ját is kötelező jogérvényre emelkedett. Utódaink, az igazat részreh­ajlatlanul visszatükröző történet lapjairól ítélve, egykor méltó önérzettel mutatandnak apáik fennkölt hazafiságára és eszélyes­­ségére azért, hogy a korszerű haladást gátló előítéleteket legyőzvén, s magán­érdekeiket a humanitás, testvériség és közszabadságnak habozás nélkül aláren­delvén, kényszerítő nyomás nélkül békés átalakulás utján emelték érvényre az 1848-dik III., IV. V. és több törvényczik­­kekben megörökített azon vívmányokat, melyek a polgárisodás magasabb fokára helyezett nemzeteknél is elmaradhat­nul bár, de csak trónrázkódás vagy épen össze­omlás és vérpatak árán eszközöltettek; mi­nélfogva a trón és haza érdekében lehetet­len egyaránt nem kár­h­oztatni az ellentétes viszonyok akként alakulását, hogy épen ezen, a törvényalkotásra, s megváltozta­tásra hivatott mindkét hatalom együttes hozzájárultával, — tehát in optima juris forma — világot látott korszerű átalaku­lási, s haladási műnek életbe léptetése, illetve összhangzatba hozatala, és tökéle­­tesbitése ellen szükkeblüleg előtérbe erő­szakolt akadályoknak leküzdése , míg egyrészről a nemzet szellemi s anyagi erejét jobban kimerítő, e sorok elején ál­talánosságban körvonalazott régi sötét századokbeli kétségbe ejtő csatáknál,­­ másrészről a végrehajtó hatalom minden irányban roszul választott eszközeivel, különösen a nemzetiségi két­élű végzetes kés használásával, elvitázhatlan szívnemes­ségénél fogva jobb sorsra jogosított fejede­lem uralkodói székét kifogyhatlan gond­dal tetézve ingataggá, a magyar korona alatt közel ezred éven át, családias békés egyetértésben élő népeket a kormány s egymás iránt bizalmatlanokká tette, végre az észbirodalmat elszegényítve, s egy­kori fényes állásában meggyengitve, a sülyedés örvényéhez sodorta, mert kétség­telen igaz, hogy az osztrák birodalombeli kormány és kormányzottak összes szám talán bajainak oka, a pozsonyi 1848 iki országgyűlés berekesztése, később pedig a kremsiri idétlen alkotmány megszületése óta a königgrätzi csatavesztésig, ezen bal­fogásra, mint egyedüli forrásra vezetendő vissza, mely térfogalom indokai részlete­zésének, s lehető megczáfolásának a köze­lebbi számban kérünk tért engedtetni.' B. mrxrjyl­am*'* ■■ i^1-» — Vidéki tudósítások. Zalaegerszeg, sept. 15. Folyó hó 8­kán Légrádon Muraközben a cs. pénzügyőrök és a lakosság között felmerült bi­zonyos kihágási esetről szóló tudósítások jelen­tek meg több német lapban, az esemény szerző okai szokott részakarattal akként adatván elő, mintha a történteknek a szegény nép volna elő­idéző bűnös oka, a szolgálati kötelességeik tel­jesítésében rendesen a legboszantóbb modort Erdély építészeti emlékei 30 fametslvénynyel. Irta Kővári László. Ára 4 ft. o. é. Még 1852-ben jelent meg e mű „Erdély régiségei“ czim alatt először — kezdetle­gesen, mondhatni töredékben — mely teljesen elfogyva, most meglehetős terjedelemben, uj át­dolgozással mint egyedüli munka áll Erdély ré­gészeti irodalmában. Erdély régészeti irodalma oly parlag, hogy alig van összes irodalmának egy ily szegény, műveletlen ága, holott a régészet szoros össze­függésben állván a történelemmel, nemcsak ér­dekes, de fontos is, mégis e tér ez ideig parla­gon állt. Megbámuljuk Rómát és Görögországot építé­szeti remekei és emlékeiért, holott a kis Erdély­nek is van annyi emléke, van annyi műremeke, mely által a tudományos világ figyelmét ide vonhassuk, csakhogy azt az utódok számára fenntartani nem törekvünk, nem törekszünk, a mit láthatunk szerzőnk azon „Erdély egy gazdag — de ismeretlen muzeum“ jeligéjében is, melylyel munkáját kezdve, átér­teti velünk, hogy mink van, s mennyit még nem ismerünk; s hogy Erdély régészeti irodalma ez ideig még parlagon áll. Szerzőnk jelen munkájában feltaláljuk, hogy a IX. századtól a XIX. századig mit bírunk még s régészeti szempontból, mely századok azok, melyek legtöbb műremeket, s igy emléket ha­­gyának reánk, s mi maradt a dák, római, hunok kora és a magyar korból nekünk, illetőleg mennyi építészeti emléket kimért meg a múlt számunkra, s mennyi romot döntött az enyészet a maga kezébe, melyet már eddig is megmen­teni, vagy az enyészet kezéből kiragadni elmu­lasztott honfiúi kötelességünk lett volna. Szerzőnk e jelen művét 4 fő osztályra osztva találjuk, és pedig : a) Az elsőben az őskori emlékeket, hol látjuk a dák, román, hun emlékek és isme­retlen eredetű várnyomokat, és pedig a székely földön, s azon innen. b) A másodikban a magyarkori erő­­­­d­i­t­m­é­n­y­e­k­e­t, hol látjuk a hatósági erődö- i két, s köztök a magyar várak és szász­széki kerített városokat, továbbá az állami erődöket, minek a végvárak, zászlós urasági és fellegvá­­­­rak, a végre, a lovagvárak, családi, községi és­­ templom kastélyokra találunk. | c) a harmadikban a — magyarkori egy- s házi építmények vannak — minek a mo­nostorok és klastromok, — végre | d) a negyedikben — kisebb építmények h­at­­­­nak le, mint egyes vegyes épületek s hadjárati emlékek. | De a mű érdemét e változatos tartam mellett­­ sokban emelt szerzőnek tárgyilagos előadása s vonzó iránya, — mert a mű erőteljes tollal s s emelkedettséggel van írva, azonkívül még az is emeli e művet, miszerint szerzőnk nemcsak lel­künkre akarta bízni a leirat szerinti emléket, — hanem a nagyobb s általán nevezetesebb vá­rakat fametszvényileg is szemlélhetővé tette s igy mit az enyészet már részben vagy egészen elvett tőlünk ; állandósitá az utódoknak, mert országos baj az nálunk, hogy a köznép nincs annyira fejlődve , hogy azok szentségét ismer­ve, ne rombolná. Mindazonáltal emlékeinket a köznépen kívül mások is rombolák, — mert emlékünkben él még, hogy megjelent egy egy kormánybiztos, mint a múlt század elején gr. A r­­­o­s­t­i felszedő az antik szobrokat, feliratokat s elszállitá­s megye és országgyűlésünk ellene sem szólt. —­­ Legszebb várromjainknak neki veté csákányát egy-egy hatalmas ur, leronta, házat épített be­­­­lőle, elnéztük, s a szép rom összedőlt. — Csi­­csót a legszebb várromot, mert alatta a malomkő bányászatát terv nélkül­özték, a legszebb sas­fészek végromjait pu­ttatás fenyegeti. A Báthori kenyérmezői győzelme emlékéül épült emlék romjaiból a múlt században hidat építettek; a helyszínére épült kisszerű oszlop a 48 iki viha­roknak áldozatul esett, s azóta mást senki sem állított. Minélfogva általános szempontból állíthatjuk, hogy e mű nemcsak kedves olvasmány, hanem tanulmány is, mert minden egyes emlék és vár leírásakor szerző nemcsak annak, de a kornak is történeti előzményét s fejlődését követve irta le, mely midőn figyelmünket fokozza, — egyszer­smind Erdély történelmi múltjával is kedvesen foglalkodhatva — oktat, minélfogva lelkiismere­tesen ajánlhatni közfigyelembe s minél nagyobb kelendőségnek. S midőn végre e munkát a köz­figyelembe ajánlani lelkiismeretesen bátor vagyok, nem mulaszthatom el, hogy jelen ismertetésemet Er­dély régészete szempontjából azon kéréssel ne zárjam be, hogy gyűjtsük össze mindazt, mi ré­gi, s mit most a nép sok helyi lábával tapod, mert nincs ország, mint szerzőnk is kifejezi, mely a természet és történet kezéből több anya­got mutathatna egy múzeumra, mint Erdély ; mivel : eljö majd a mivelt utas és fel fog kiáltani, mely kincsre talált abban, mit mi há­nyódásából emeltünk ide, s eljö a nálunknál fo­gékonyabb utókor s áldani fogja emlékünket; — mert jól tudjuk, hogy közöttünk bár merre járunk, a múzeumok telvek Erdély kincseivel, — csak nekünk nincs emlékeinkhez méltó gyűj­teményünk. Van ugyan Erdélynek egy múzeuma és egyle­te, de gyűjteménye még csekély s nem is fog gyarapodni nagyobb mérvben soha, ha az egylet az össze nem hordható mű és építészeti emléke­ket megóvatni nem törekszik a nép rombolásától az által, hogy azokat legalább szemlélhető alak­ban hagyják fel az utókorra, hogy őket az a le­folyt időkre s az itt lakott népekre emlékeztet­hesse. Kolozsvár, 1866. sept. 6. Szabó József. — m. A pesti torna-egylet kirándulása, mint már jelentek, vasárnapra, sept. 16 ára volt kitűzve, s a kedvező szép napon jelenté­keny számú vendég közönség s szép számú ve­res­ééges tornász közreműködése mellett meg is tartatott. A nap kezdettől végig kedélyesen, fesztelenül s általában vidáman folyt le. Kevéssel 10 óra előtt Sárközy jó zenéje mel­lett megindult a Laszlovszky féle major előtt összegyűlt csapat az egyleti díszes zászló után a szép Juhásznéhoz vezető úton, s jókora me­legben 11 óra körül meg is érkezett,­S­z­e­n­t­királyi Mórral, az elnökkel és Bra­t­i­z­­falvi tudorral, az alelnökkel. Míg egyik rész a délutánra kitűzött tornászi készületek rendezését végezte, felváltva ütöget­­ve a roppant vaskalapácscsal a czövekeket, addig a másik rész e cyclopsi mulatság után a vendégeket fogadta, a díszes szép hölgyeket és urakat, részint pártolóit, részint tagjait az egy­letnek. 12 órakor megkezdődtek a szabad gyakorla­tok, melyek mindenféle testmozgásból, ugrás, guggolás, lépés, topogásból állottak, oly gya­korlatokból, melyek a test tagjainak mindenikét mozgásba, s erősítő gyors keringésbe hozzák a vért. Ez szabatosan és különösen a „lovas küz­delem,“ mulattató ügyességgel folyt le. Ez után következett az ebéd, hosszú asztal volt terítve egy árnyas soron, s itt szép nőkkel vegyesen ülve telepedtek le a nap hősei és a vendégek. Magyar ember és ebéd, olyan két va­lami, melyek ha együvé találkoznak, a harma­diknak, a pohárköszöntésnek ki nem lehet ma­radnia. Volt is néhány alkalmi­­felköszöntés, de nem több a keltőnél, túlságos szólhatnám senkit sem lepett meg. Szentkirályi kezdő meg elmés hasonlat­tal a cserkoszoruhoz, mely szép ugyan, de szebb lenne, ha virágok is lennének a cserlombok közt, e jelen cserkoszoru virágaira, a jelenlevő szép nőkre emelvén poharat. Batizfalvi a testi erőt fejtő tornászatot, mit már a görögök űztek, s az eszme terjedését s nagyobb körben megvalósulását élteté, M­a­t­o- r­a­y Elek az alelnököt, M­a­t­y­u­s Arisztid az egylet tagjait élteté humoristikus beszédben, s élteték a lobogó feliratának, az „Épség, erő­d” egyetértésinek valósulását. Ezután a társa­ság szerte szétoszolva, sétában, tekézésben s kedélyes társalgásban keresett szórakozást, midőn 5 óra körül megkezdődtek újabb vál­tozatossággal a szabad gyakorlatok, s később három csoportra oszolva, a lovas, korlát- és nyújtó-gyakorlatok. A közönség ez alatt mind nagyobb nagyobb számra szaporodott, s a hegy­oldal magaslatán a fák árnyába települve, igen nagy élvezettel néz­te a kitűnő ügyességgel véghezvitt nehéz gya­korlatokat, hangos éljenzéssel és sürtt tapssal méltányolva a magán mutatványokat, melyekben az egyletnek kiválóbb ügyességű tagjai a nyújtón egyenként külön és meglepő mutat­ványban adák bizonyítványát annak, mit tehet a gyakorlattal kifejtett bátorság, mit bíznak meg a tornászat által erősített izmok. E mutat­ványokban Bockelberg, a kitűnő Ügyességű művezető, Huber a kellemmel párosult ügyességű mutauitó jártak elől s atónok az egyletnek több tagja, kik mindnyájan rendkívüli ügyességet tanúsítottak. Ez alatt alkonyodni kezdett, megvilágosodott a nagy terem és Sárközy ropogó csárdásaira tánczra kapva, megmutaták tornászaink, hogy a jó tornász jó tánczos is, így folyt le a nap szépen és vidáman. A közönség megelégedéssel hagyta oda a he­lyet, melyen jól rendezett mulatságban tölte el napját. Ily kirándulásokkal az egylet a testet erősítő tornászat terjedését kétségkívül előmozdítja, s meg vagyunk róla győződve, hogy jövő télire mind az ifjak száma, mind pedig a gyermekek száma, kik eddig tornászaira jártak, jelentéke­nyen szaporodni fog e közhasznú intézetben, követő s hatalmaskodva működő pénzügyőri szolgák pedig ártatlan báránykák volnának, kik az általuk elkövetett merész vérengzésre, hihető­leg csak az Ügybuzgóság s a rendszer népgyű­lölő szelleme szülte önelbizakodottság érzete által ragadtattak vala. Hogy az említett német tudósítások a való igazságtól mennyire eltérők, s a valódi tényállás mily részlelkű elferdítéseknek lett azokban alá­vetve, igazolja ezt a légrádi városkapitánynak a vidékbeli szolgabiróhoz, s ez által az 1-ső alis­pán úrhoz beküldött következő rövid jelentése: „T. T­e­r­b­ó­c­z György alsó muraközi járás szolgabirájának Perlakon. Ma reggel mintegy 24 pénzügyőr Légrádon összpontosulván, s a ker­tekben az isteni tisztelet alatt dohányt keresvén, bizonyos Cicella Istvánt, kinek 5 szál dohánya vala, rajt érték, midőn azt kitépte; egyik pénz­ügyőr puskatussal homlokára vágott úgy, hogy koponyáját bezúzta, ki véres fejjel a városházá­hoz ment; s az Isten házából épen akkor kijövő nép a vért látva, felzudult, de a pénzőröket még sem bántotta, kik tovább folytatták kutatásai­kat goromba modorral, az összetódult nép za­­jongott, s utánok menve, a pénzügyőrök az őket követőkre tüzeltek ; három légrádi lakos és pe­dig Cs. J. súlyosan s halálosan, K. J. és K. R. kevésbé veszélyesen megsebesítve lettek. Ha magam és hajdúimmal le nem csillapítom a fel­­zendült népet, véres összeütközés történik; a felbőszült nép a megfutamodott pénzügyőröket a mezőn agyonveri. Kelt Légrádon, sept. 8. 1866. G a c­s­i­c­s s. k. kapitány.“ Vajha már valahára látnák be illető helyen, hogy a népnek bizalmát, szeretetét, mi a kor­mány leghatalmasabb s kimeríthetlen erejű tá­masza,­­ a trónok egyedüli biztos alapja, meg­nyerni 8 szilárdulását elősegíteni, a végzetes ál­lampénzügyi működések ily hajmeresztő kifajzá­­saival nem lehet; s vajha a közadó forrásoknak a nép folytonos ellenszenvével találkozó ezen egyik neme is, s a kezelési módok és eszközök ezen egyik leggyűlöletesebb faja is, a közadóz­tatási rendszer jogszerű s tapintatos átalakitásá­val valahára megszüntetve lenne ! . . .□ Gyula, sept. 14. Tekintetes szerkesztő úr! „Minden pálya dicső, ha belőle hazádra fény derül“ — mondja a költő. — De a költő eme szép mondását talán sehol és egy pályán sem látjuk annyira igazolva, mint a nevelés terén. Az észszerű nevelésnek, mely a testnek, mint a léleknek és szívnek kiképzését egyiránt tűzi ki czéljául, köszönhetünk életünkben legtöbbet. Mint viaszba tett nyomások, úgy tűnik fel a gyermek kedélyére tett első behatás. A nevelőnek hatal­mában van a gyomor irtani, épen úgy, mint a burjánt terjeszteni. — A nevelés tesz olyanná minket, a­milyenek vagyunk. — Ha, kilépve a gyermekség öntudatlan korából, az ajkainkon megjelenő mosoly boldogító, ha ifjúságunk ró­zsás mezején szívünk a jóért feldobog, ha késő vénségünkben örömet találunk az életben : mind­ezekben legtöbb érdeme van a gondos, lelkiisme­retes tanítónknak, nevelőnknek. De a mily szép, oly küzdelmes is a tér, melyet a lelkiismeretes tanítóknak kell művelni. Küzdelmes annyira, hogy sokszor a legjobban indult akarat is elfá­rad, s hanyaggá, ha nem épen közönyössé válik. Annál nagyobb tehát érdemük ama kitartó szor­galmasoknak, kik minden időben, jó és balsor­sukban mindig igazak, nemesek, tiszták ma­radnak. És én, mint atya, ilyenül emelhetem ki lelki örömmel teli. Németh László urat, ki Békés­megyében, Gyula városban nyilvános nevelőin­tézettel bir. De nem csak én, hanem mindnyá­jan, kik gyermekeinket az ő és családja gond­jaira bíztuk, valódi örömmel szólunk így. A példa legjobban bizonyít. Mint a múlt évek­ben már, úgy most is a vizsgák ideje kitüzetvén, én, illetőleg mi, mint szülők megjelentünk, ta­pasztalást szerzendők gyermekeink előmenete­léről- A helyes és okos feleletek, a szerény ma­gaviselet, mit a növendékek részéről tapaszta­­lunk, teljesen meglepő volt. A gyönyörű kézi munkákban bámulnunk kellett ügyességüket. Aztán amaz ártatlan jó kedv, mely a kis gyer­mekek szívét eltöltő, a legjobb bizonyítvány arra nézve, hogy Németh László úr nemcsak lelkiismeretes nevelő, de valódi gyermekbarát, kinek gondja alatt gyermekeink tökéletesen ott­­honn érezik magukat. A rendes tantárgyak, kézid­u­ Lúk stb. vizs­gája után következett olyan kis gyönyörű con­cert, mely bizonyára díszére vált volna nem­csak ily kicsinyeknek, de felnőtt ifjaknak is. Sza­valat, ének, zongorajáték igen szépen sikerültek. És mindezt bevégezte a táncz próba; ebben is annyira kitűntek, hogy örömünkben mi öregek is majd tánczra kerekedtünk. Legyen áldás ez intézeten, melyet íme hálánk kimutatásául e becses lapok hasábjain a vidéki szülők figyelmébe lelkiismerettel ajánlani el nem mulaszthatunk. Kovács János, több atya nevében. C­s­a­t­á­r (Nógrádmegye) sept. 14. Gazdasági egyletünk a titkár választásra ki­tűzött közgyűlését e hó 12-ikén tartó Losonczon. A múlt közgyűlés jegyzőkönyvének hitelesí­tése után, gróf Z­e­b­r­i­á­n elnök ő méltósága a jelen volt tagokat a megürült titkári állomás be­töltésére, illetőleg megválasztására hívta fel, mi­re Szilasy Ferencz tagtársunk Fabriczy László urat ajánló titkárnak, S­o­n­­­á­g­h Pál érdemes követünk pedig L­a­s­z­t­y Albertet, s egyszersmind a titkos szavazást hozta indítvány­ba, mely indítványa egyhangúlag elfogadtatván, Lás­zló Albert 16 szótöbbséggel 10 ellenében ti­kos szavazat útján megválasztatott. E választás befejezése után a közgyűlés Kom­játhy Anselm ideiglenes titkár úrnak ezen nemes szolgálatkészségéért köszönetet szavazott. Továbbá az Ínség ügyben beérkezett jelenté­sek 0 111 i k Ákos urnak a gazdászati szak­osztály elnökének a végből adattak át, hogy ő azokból kivonatot készitvén, azt az illető helyről felterjesztés végett az egyleti elnökségnek miha­­marébb adja át. Ezután olvastatott O­r­m­a­y Antal ré­sági plébános levele, melyben Simkó Gusztáv, La­detzky kapitány, Szentpétery József és Beke Gábor kitűnő méhészeket, a méhészeti szakosz­tályi elnök választás végett a titkár által magá­hoz Rétságra folyó évi October 16 kára felhi­vatni kéri. Olvastatott Dubraviczky Ádám levele, melyben a folyó évi augustus 28-ikán tartott juhá­szati szakosztályi elnökválasztási szakülésről tévén jelentését, tudatja hogy ezen szakosztály elnökének L­o­n­­­a­g­h Tivadar választatott meg, mely két jelentést a közgyűlés tudomásul vévén, több tárgy hiányában ezzel eloszlott. A beszélgetések főtárgyát minálunk is, mint bizonyára mindenhol e hazában pár hét óta a magyar minisztérium kérdése, azaz a lenni, vagy nem lenni képezi, de h­a evvel úgy vagyunk, mint a széllel , halljuk zúgását, de magát nem érezzük. S most áttérek ugyanez nap tartott losonczi septemberi nagy gyapjúvásárunkra. Az ez évi úgynevezett szentkereszti vásárunk igen népes volt gyapjú­vásárunkon, daczára annak, hogy kevés vevő volt, mégis a tavaszi árhoz képest szép árakat jegyeztünk fel, a forgalomban volt mintegy 2000 mázsából a legfelső ár 122, a leg­­alanti 100 forint volt. Juhvásárunkon ellenben semmi élénkség sem mutatkozott, a kevés eladás, mi történt is, igen alanti árakon, u. m. 9 ft—4 ft páronkint. Gabnavásárunkon a múlt hetihez képest ismét nagyobb élénkség mutatkozott, az árak emelke­dése mellett tiszta búza 4 ft 50 kr—4 ft, rozs 3 ft 30 kr—2 ft 90 kr, árpa 2 ft 70 kr—2 ft 50 kr, zab 2 frt 25 kr—2 forintig pozsonyi mé­rőnként. Meszesalja (Dobokamegyében), sept. Ama védsánczok nyomain, hol egykor hon­­szerző apáink egyik vezére, Töhötöm, a Mesze­sen átjőve, Dácia éjszaki része lakói, az oláhok felett Erdély birtoklását illetőleg előnyösen döntő csatát vívott ki: több század óta Hidalmás kisded községe áll, nem rég még ref. templom­mal és lelkészszel, ma a templomnak, mint ama védsánczoknak, csak romjai vannak, s az utolsó lelkész szellemvilágára, elméje látkörére borult csendes éjszakájában vándoréletre kelve, ala­mizsna-kenyéren végezte pályáját. Egy szomorú időszak védangyala szállta meg, mint hazánkban még oly sokat, ez egyházat is, s azon osztályba sorozá, mely deserták neve alatt hangosan jelzi, hogy a magyar nemzet, azon még nemrég múlt időben is, midőn kivált­ságok alapja volt, nem hogy más nemzetiséget assinailált, vagy magyarosított volna, hanem ma­gunk apadtunk, beolvadoztunk, történelmi ada­taink vannak, hogy azon 20—25 helység, me­lyek között 1848 ban már egyedül Hidalmásnak volt még magyar egyháza és lelkésze, nagyob­­bára magyar telepek voltak, de lakói a keresz­ténység és önvédelmének több százados harczai­­ban megfogytak. De Hidalmás birtokosainak értelmisége ma is magyar, lélekben, szellemben, s mert az, felfogta e fogyatkozás nemzetiségi horderejét; s bár maga is az általános pauperismus sisifusi elodá­zása még eddig — s ki tudja meddig ? — hálát­lan munkájával vajúdik, de a nemzeti lét lassú aláásását, az elnemzetietlenedést, lakása szűk keretében bár, megakadályozandó, legelőbb is, ezelőtt pár évvel, egy magyar iskolát alapita, s az anyagi áldozat erkölcsi eredménye már is hangosan nyilatkozik az eloláhosodásnak indult népgyermekek visszanyert beszédjeiben. Ez iskola felállítása körül nagy elismerést ví­vott ki egyházi gondnok­­. M­a­j­t­h­é­n­y­i Fe­rencz ur, ki itt nem állapodva meg, hazafias és vallásos buzgalmában, ernyedetlen kitartással és törhetlen szorgalommal kutatta ki a poros oklevelek feledékenység fedte betűiből ez egy­ház alapítási dotatióját, s szép eredményül az egyházat adományozási jogon illető dézmakár­­pótlás kitisztázását, s ebből folyó évenkénti 300 ft kamatot mutat fel. De a templom romjain még az elpusztulás j­elleme ül, épitni kellene, hanem a vidék népe megritkult, mint véres csatákban szilárdul küzdő harczfiak sora, s a megmaradott, anyagi erőben — mint tervvel túl lakott hajó — merülni kezd, azért csak egyesülésben kell keresnünk a segélő, alkotó erőt, de az önfenntartás elfoglaló küzdel­mében, s a magyart hagyományos szokásként összehozó közélet hiányában: az egyesülés esz­méje nálunk még kevés projek­tet képes gyűjteni, s a társulás ritka, hanem hogy az áldozatkész­ség szelleme, s az emberiségi és honfiúi eszmék iránti fogékonyság vidékünk magyar értelmisé­génél még a sors növekedő csapásai közben is él, elismerő tanúi valánk e napokban. Alig pendítetett meg az eszme, hogy a köze­lebbről bevégzett háborúkbeli sebesültek javára egy műkedvelő előadás tartassák, mélt. özv. Korda Györgyné gyöngéd rendezése mellett múlt hó 13-kán meg is tartatott derék ifjú ur­­hölgyeink és ifjaink készséges közreműködésé­vel, Hidalmáson az első előadás. Vidékünk csak­nem összes értelmisége, de különösen a honfiúi erények és jótékony intézetek fáradhatlan gyön­géd ápolói, a díszes hölgykoszorú sietett meg­vinni részvétét a bár eredménytelenül, de hősie­sen feláldozók iránt. A darab meglepőleg sikerült előadása után a hölgykoszorú gyöngyeinek, magas delnőink egyike, báró Wesselényi Ferenczné ő mél­tósága azon óhajt fejezé ki: vajha még egy előadás eszközöltetnék, melynek jövedelme a Hidalmáson romjaiból újból kiemelendő templom alapjára fordittassék, az eszme ezen, egyetlen templom nélküli vidékben — nagy oláh tömeg közepette — nemcsak vallási, de nemzetiségi tekintetben is nagy horderejű volt; s mert fortes creantur fortibus, hol fogamzhatott vol­na meg elsőbben, mint a tisztelt bárónő szép reményű, s tehetségű fiában, báró Wesse­lényi Istvánban, ki a szent eszmét érvényesíten­dő, bár nem is lakik helyt Hidalmáson, fáradsá­got nem kímélve, a műkedvelőket személyesen felkereste, az akadályozottak helyébe ujjakat nyert meg, s a rendezést maga akkér vezette, hogy minél kevesebb költséggel, több jövedelmet eszközöltethessen a templom alapja megvetheté­­séhez,­­ fokozott szorgalmat fejtett ki napon­kint, hogy fokozott jövedelmet tehessen le a szent alapra. — A hivatott igy érvényesíti képességét a közé­let izoláltságában a társadalmi, vallási téren; hat a szellemre, felveri az elzsibbadt lelkesedést, s szilárdítja a meggyőződést, hogy magunkban, s egyesülésünkben keressük az erőt, — e lelkes kezdet feljogosít a reményre, hogy báró Wesse­lényi Istvántól, ki hallatlan elődeinek történel­mi nevével, azoknak a história maradandó lap­jaira feljegyzett erényeit is örökölte, hon, vallás, nemzetiség szép tetteket várhat. — Az előadás e hó 2-án folyt le. Ildomtalan­­ság lenne a sz­abatos bírálat szigorú követelmé­nyeivel kísérni az előadást, de annyit őszintén be kell vallanunk, hogy a szent eszméktől lel­kesült méltós­ özvegy Korda Györgyné, Herczeg Ilon, Sebe Giza, Sebestyén Bih­ úrhölgyek, Csá­szár Miklós, Elekes Albert, Hatfaludi József urak összevágó, játékai, színpadias otthonossá­guk, átérzett szerepöknek magukévá tételével teljes kielégítést hagytak a közönségben, mely most még nagyobb számmal, mint múlt alkalom­mal, s valláskülönbség nélkül jelent meg a nem­zet azon közszellemének hatása alatt, hogy a templom nem csak a vallás, de a nemzetiség temploma is. A tiszta jövedelmet még e percz­­ben határozottan nem tudjuk ugyan, de annyit igen, hogy az vidékünk magyar lakói számához arányosítva kielégítő. Köszönetet érdemelt ki Császár Gábor­­né úr asszony, ki lakszobáinak mindkét jó­tékony czélra ingyen átengedésével szaporító a jövedelmet, — valamint Hidalmás úri közönsé­ge, a vidéki tömeges vendégeknek — közhelyi­ség hiányában — szívélyes elfogadásával. Meszesalji- Különfélék. Pest, sept. 17. — A budai várpalotában — irja a „Hungá­ria“ — takarítnak, szellőztetnek, mert Bécsből azon értesítést vettek, hogy az egész palota min­den osztályát kész állapotba helyezzék. Ebből azt következtetik, hogy az udvar ismét lejönne Budára. — Az „Idők Tanujá“ban olvassuk . A ma­gyar képviselőház érzékeny veszteséget szenve­dett. Bömb­es Frigyes a brassói ke­reskedelmi iparkamara tagja, Brassó városának képviselője az elnapolt magyar országgyűlésen, és a legönzetlenebb hazafiak egyike, Brassó­ban, életének 6- ik évében, agyszélhüdés kö­vetkezt­ében jobb létre szenderült. Az elhunyt mindig barátja volt az uniónak, és azok közé tartozott, kik a magyar haza közös boldogságá­ban lelik saját népök boldogságát is. — Béke poraira! — o. Hire jár, hogy „Sürgöny“ az évnegyed végével megszűnik, s a hivatalos lapi teendőket a „Magyar Világ“ veszi át. Fides penes aucto­rem. Annyit tudunk, hogy az első még nem bocsátá ki előfizetési felhívását, míg az utolsó szétküldé a magáét. M­a. Fálk Miksa nagybecsű dolgozatát, Széchenyi Istvánról a jeles szerző beleegyezésé­vel V­é­r­t­e­ss­y Arnold és An­d­o­r Imre fordít­ják magyarra. A magyar kiadásnak, mely kö­­rülb­elül 30 évre fog terjedni, különös becset fog kölcsönözni, hogy a szerző egy önálló beveze­tést ir hozzá, mely bizonyára méltó lesz a ki­tűnő műhöz. E­r­i­c­h Gusztáv, ki a jó könyve­ket mindig szép külsővel teszi ajánlatossá — e munkát is oly diszszel fogja kiállítani, hogy a legkényesebb ízlés is gyönyörrel szemlélendő. A nagyérdekű munkára előre is felhívjuk a közön­ség figyelmét. — A császárfürdőt a tulajdonos szerzet ha­szonbérbe adni szándékozik. Bővebb felvilágo­sítást hirdetésünk rovata ad. — Goluchowski, mint a “Lloyd“ bécsi sürgönye jelenti, Galliczia helytartójává fog ki­neveztetni. Kilátásban van az is, hogy a lengyel nyelvet hivatalos és iskolai nyelvvé teszik. — Az állatkertbe Hamburgból újabb szállít­mányt vártak tegnapra. A szállítmány 30 dara­bon felül van, s közte 10 majom fogja élénkitni a majomházat. — Zichy Mihály, pétervári udvari festész hazánkfia, e napokban Pestre érkezett. — A szentesi ref. hat osztályú gymnasiumban, a tanítás October 1-jő napján veszi kezdetét. — Petőfi költeményei közül 160 darab jelent meg Elberfeldben, Kertbeny német fordítása szerint. Egyszerre 10,000 példányt nyomtak, s egy füzet ára 10 ezüst garas. — Sárközy, mint halljuk, „tornász indulót“ componál, s ezt a pesti torna egyletnek fogja ajánlani. — Ezen cholera járványos időben, hol külö­nösen vidéken a veszedelem perczeiben orvos vagy épen nem, vagy későn kapható, igen ajánl­juk a közönségnek azon néhány cholera elleni szert, melyek Argenti Döme tr. kir. tanácsos ur utasítása szerint készítve, Jármay Gusztáv, ha­­sonszenvi gyógytárában Pesten, pontos haszná­lati utasítással együtt megrendelhetők. Bővebb tudósítást erről hirdetésünk rovata ad. — A „Hon“ban olvassák: A cholera szünőfél­­ben van. Bár követne el mindent a hatóság és lakosság egyaránt tökéletes megszűnésének előmozdítására. Öszhangzó a vélemény, hogy dü­höngését az utóbbi öt nap alatt a sept. 8-diki nap­nak lehet köszönni. A budapestiek e napon régi szokás szerint ezrenkint mennek ki a Budától harmadfél óra járásnyira fekvő Mária remetére

Next