Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)

1866-10-19 / 4950. szám

V. TÁRCZA. Könyvismertetés Reguly Antal hagyományai. A magyar tudományos akadémia megbízásából kiadta Hunfalvy Pál. I. kötet. A vogul föld és nép. Pest, 1864. n. 4. r. 864 lap. Ára 4 ft o. é. III. A v­o­g­u­l népről, R­e­g­u­l­y­n kivül, a következő utazók adtak tudósításokat: S­t­r­a­h- t­e­n­b­e­r­g, ki több ízben járt az O­b mellékein a a tulajdonkéneni vogulok közt, melynek becsü­letességéről következőleg nyilatkozik : „Becsl­­letességeket magam tapasztaltam. Midőn 1722- ben azon hitte, hogy meg van kötve az éj­szaki békesség, a J­e­n­i­s­z­e­j melletti K­r­a­s­z­n­o­­jarszkból visszafelé mentem, elválván Messerschmid­t-től, kivel T­o­b­o­l­s­z­k­­ból Szibériába utaztam vala, egyetlen kísérőm, egy 14—15 éves svéd fiú,­ maradt csak, mert a krasznojarszki katonai főnöktől mellém adatott orosz kalauz útközben elszökött volt. Tutajon menék a K­e­m­n­i­c­z folyóból a Csulimba, s ebből az okba; csak előmutatám a nyilt levelet, s a pogányok (osztjákok) nyájasan fogadtak, az evezők néha éjszaka aludtomban háromszor is felválták egy­mást, s holmimból semmi sem veszett el. S mi­dőn némi akkból 14 napig veszteglenem kelle, mindenemet egy osztják kunyhóban rá­mája le, melyben egész háznép lakik vala, a nél­kül, hogy valami eltévedt volna, így nem mer­­­ nék utazni Tobolsz­k­ból Moszkvába az oroszok közt.“ Pallas, ki 1770 ben járt a déli vogu­lok közt a T­u­r­a folyó mellékein, következő leírást közöl : „A vogulok mind kistermetüek asszonyiasak, s a fehér bőrt kivéve, kalmük­­képüek. Arczuk rendesen gömbölyű, a nőneme kellemes. Hajuk hosszú, fekete, vagy sötétbar­na ; szakáiuk gyönge ; köztök néha szőke haj és vereses szakál is látszik. A nők ruházata fehér vászon ing, mely földig ér, a fejre kendőt borí­tanak, mely alatt kalárissal ékes fekete homlok­­szorító van. A leányok hajadon fővel járnak, s orosz divat szerint fonják hajukat. Szíveseb­ben járják már az o­r­o­s­z, mint a maguk tánczát. Ez a vogul táncz abban áll, hogy a szorosan egymás mellé rakott láb lassan halad, mely mellett a két tánczoló személy gyakran háttal fordul egymás felé; közben fehér kendőt tarta­nak fel, a­melylyel, mint a fejjel is, mindenféle mozdulatokat tesznek. Zeneszerek a hat bél­­húros zongort, mely kis sajkához hason­lít, melyen hangfenék volna. Azt a játszó a tér­dére veszi, s bal kezével veri az alhangot, jobb kezével pedig a dallamot.“ Castrén a vogulokat kevéssé is­meri, inkább az o­s­z­t­r­á­k­o­k­kal foglalko­zott, mely nép családéletéről így nyilatkozott: „A nő alárendelt személy, s házasságkötéskor árunak tekintik, melyet atyja vagy gondvise­lője, a legtöbbet kérőnek ad el. A leány ára kü­lönböző vidéken különböző ; Obdorszk vi­dékén gazdag ember leánya 50—100 kram­szarvason kél; szegény ember 20—25 kram­­­szarvasért adja oda. Ezen ár mintegy vissza­­pótolja a költséget, melyet az atya leánya neve­lésére fordított volt. Az árt mind a lakodalom­­ előtt, mind utána lehet kifizetni. A soknejű­ség szabad, de nem nagyon divatozik a meny ár miatt. Több nőtestvért egyszerre is lehet bírni. Az OC808 bátyja özvegyét tartozik feleségül venni. A nő nem öröködik sem atyja, sem férje után.“ A lo 1­q u i­s t már szorosabban tanulmányoz­ta a vogulokat, s az ő leírása azok leg­újabb állapotát tünteti elő. Bármint szeretnénk is e helyütt az olvasót ezen jeles finn utazó leírásával bővebben megismertetni, értekezésünk a bővebb kiterjeszkedést nem engedi, szorítkoz­zunk tehát csak néhány főbb vonásra : „A v­o­­g­u­l­o­k két kormányzósághoz tartoznak , a permihez és a tobolszkihoz. A to­­b­o­l­s­z­k­i kormányzóságban mintegy 900 adófizető vogul háznép van , miszerint ha mindenik háznépre 6 lelket számlálunk, abban mindössze 5400 vogul laknék. A permi kormányzóságban nincsen több 900 léleknél, így az egész v­o­g­u­­ nép csak 670 ezer lelket teszen már. Életmódjára nézve a vogül le­telepedett vadásznép. Déli tájakon földmivelést és marhatartást is űznek ; madarászattal és ha­lászattal is foglalkoznak. A kereskedés pénz nél­kül esik meg, vagyis cserekereskedés divatozik. Mint a cseremisz nyelvben az u­r szó evetkét (finnül o­r­a­v­a) és pénzt jelent, úgy a vogul nyelvben is a 1­é­n, 1 i­n — szó evet és pénz, minélfogva a g­r­i­v­a (orosz pénz — 10 kopeka) fon lin = 10 evet, a­r­i­­b­e­­­sét lin vagy szát­ lén = 100 evet, így ejtve a 1­é­n, 1­i­n — szót, mintha kopekát is tenne, zavart okozna, mert az evet ára valóban nagyobb egy kopekánál; az 5—6 sőt 10 kopekát is ér. Azért mikor a vogul igazán pénzt akar ki­fejezni, a szám után a tatár oksa (törö­kül akcsa) szót teszi, igy 1 o u s é t -1 in­ok s a­z 100 pénz a kopeka ; ellenben Ion­­sét-lin valóban 100 evet, mi 6—10,000 kopeka.“ Ezen kitűnő férfiak tudósításaival Reguly tapasztalásai nagyrészt megegyeznek. Többek közt — T­o­­­d­y Ferenczhez irt egyik levelé­ben — halhatatlan búvárunk így nyilatkozik: „Némelyek a v­o­g­u­­­o­k­ról irtóztató képet festettek. De azokban nincs ítélet, csak előítélet. Ők az idegen és egyéni felfogások szerint, a kel­lemetlen alakokat látják, s e mellett nem kere­sik a tartalmat, nem sejtve, hogy itt emberiebb és romlatlanabb természet hat, mint nálunk. Hogy a vogul nem dolgozik, az fogalmaiból és neveléséből következik. így volt ez a régi germánok­nál, így van az a mai baskí­rok­nál, sőt némely orosz nemesnél is. A vogul­nak t. i. a lovagias életről saját fo­galma van, a munkát lealázónak tartja. E mel­lett büszke, az o­r­o­s­z­t megveti, mert dolgoznia kell, és nem maga ura. A vogul azt mondja, csak két ur van, a szárurésa jaszatm­ur, azaz j­a­s­z­á­k­o­t (vadak bérét) és nem pénzt adózó és munkával nem tartozó vogul. Igaz, hogy ha oroszok közt van, félénk vagy in­kább tartózkodó, de ez bizodalmatlanságból származik. Egyébiránt a vogulság kihaló­félben van, többnyire eloroszosodik, valódiak csak a Loszva és Pélin mellett laknak még.“ Szándékosan ismertettük a magyar tud.­aka­démia ezen nevezetes kiadványát leginkább ethnographiai szempontból, mivel valóban az ethnographia képezi, a vogul nyelv­emlékek mellett, a munka derekát. De néhány szóval meg kell emlékeznünk e mű nyelvészeti oldaláról is, mely kiválólag Hunfalvy Pál szorgalmából ered. Reguly azt hitte, hogy a vogul nyelv a magyarra sokszerű fényt fog deríteni, Hunfalvy, boldogult utazónk ezen hitét tudományos meggyőződésünkké emelte. Ma már nem kalandozunk sémi, pers­zs­szánsz­k­r­i­t stb. tömkelegekben, rokonokat keresvén, mint tette egykor szegény Csornánk alapos nyelvtudomány híjából, hanem áttekintjük azon nagy teret, melyet Reguly merészen bejárt, s fel tudjuk állítani az évezredek által szétszag­­gatott rokonsági kötelékeket. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy már mindent tudunk, s meg­találtuk kulcsát őstörténelmünk talányainak. Hiszen a hunnok, Attila, az avarok még ma is, és talán mindig talány maradnak előt­tünk , de igenis tudjuk azt, hogy ha még földe­ríthető valami őstörténelmünkből, az csak azon egyetlen uton lehető, hogy a valóban rokon­nyelveket komolyan tanulmányozzák. Sokra fognak ezek világot deríteni, néha egy szó egész korszak magyarázatának kulcsa, de viszont legyünk arról is meggyőződve, hogy a­mit az összehasonlító nyelvtudomány ré­vén ki nem süthetünk, érteni jobban nem fogjuk, hapersa, szanszkrit stb. lidérczek után indulunk, hátat fordítván az altáji népek nyelveinek. A tudománynak nemcsak az a fel­adata, hogy mindent bebizonyítson, kimutasson, a­mire törté­nelmi okmány nincs is, ha­nem az, mely méltóbb hozzá, hogy a lehetlent ne magyarázza. Ki Hunfalvy Pál ezen munkáját komo­lyan olvassa, mely R­e­g­u­l­y hagyományának első kötetét bezárj­a, s a vogulok és ma­­g­y­a­r­o­k közti viszonyokról szól, mondott sza­vaink igazságáról meg fog győződni, az ellen­táborhoz nincs szavunk. Reguly el akarta dönteni a rokonsági kér­dést, és megtette nagy útját, de a végzet máskép rendelkezett. Utazásának tudományos eredmé­nyeit utána Hunfalvy Pál tanulmányozta, és közli a világgal. Ezen eredmények fénye máris kihat tudományunkra , ha tanulmányozásukat nem rösteljük,­­ még jobban ki fog hatni, ha megjelent a vogu­­ nyelvtan és szótár, mely a két nyelv közti szoros rokonságról ta­núskodik. S e munka már folyamatban van, s mi azon kellemes helyzetben tudjuk magunkat, hogy Reguly hagyományai második kötetének rövid idő alatti sajtó alá bocsát­­tatását hírül adhatjuk a tudós közönségnek. Reguly hagyományait első sorban veszi te­hát a haza és nemzet, melynek a boldogult hűt fia és ernyedetlen munkása vala; s azután a külföld, mely a magyar-altáji nyelvtudo­mány iránt nem kevésbé érdeklődik, mint ma­gunk. KUN PÁL. 240-4950.IT­:­V Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám. 1. emelet. A sel­em­ részét illető minden 0e­emény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Péntek, october 19.1866. 17. évi folyam. S­­erencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­­lemények. (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­­hivatalhoz in­­tézendők. NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hird­­­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyilt­ tér: 5 hasábos petit­sor 25 nj kr. Előfizetési felhívás e lapok october—decemberi folyamára. Előfizetési ár 5 ft 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Bécsi dolgok — A régi „Presse“ méltán felpanaszolja, hogy a mostani kormány absolutisticus módon intézi a monarchia legfontosabb ügyeit, s hogy neveze­tesen a pénzügyekben a legszélső határig megy intézkedéseivel. Megadja a lap, hogy a monar­chia súlyosan szenved a magyar alkotmányos viszály miatt, de a legmélyebb sebeket a kor­mány korlátozatlan gazdálkodása okozza. Mindezekre nézve igaza van a bécsi lapnak , de midőn az egyedüli orvosságot a sisták­ biro­dalmi tanács helyreállításában látja, koránt sem érthetünk egyet vele.­­ Igaz, átalán véve áll, hogy csak valódi alkotmányosság mellett lehet­ne az államháztartásban szabályosságot és jó rendet tartani, csak volna képes a nagyon meg­ingott hitelt valamennyire helyreállítani. Ezen átalános elvben kezet fogunk a „Presse“-vel. — De volt-e képes az egységesnek neve­zett, s mégis örökre csonkának maradandott reichsrath akár elég ellenőrzést gyakorolni, akár a hitelt emelni, sőt a hitellel való visszaéléseket meggátolni? A reichsrath négy évi története „nem“mel fejel erre. Sajátságos elfogultság azt hinni, hogy bár­mely alakban nyittassék meg a parlamentaris centralisatio, még ha az a legszabadelműebben alakíttatnék is, más lehetne mint csonka, s igy az összes monarchia államháztartása felett rendel­kezni felhatalmazva, s a hitelt is emelni képe­sebb volna, mint a megboldogult reichsrath. Már pedig a „Presse“ ezen elfogultságban él. Ma is így kiált fel: „Ha az egység eszméje fel­találva nem volna, fel kellene azt találni, hogy bajainkon segítve legyen.“ A tényleges helyze­t­­tel, a birodalom alkatrészeinek természetével nem gondoló politikai rögeszmék, a priori felállí­tott főr­mák egy pár ezer millióba kerültek máris. Midőn a „Presse“ tanácsára az egyesítés rögesz­méjéhez — bár megengedjük, hogy liberálisabb módosítással — visszatérne a kormány, nemhogy el lenne érve a financziák jobb karba helyezése, hanem ellenkezőleg, a deficitek által, melyek ép úgy halmozódnának lassanként államadóssá­gokká, mint a reichsrath idejében, talán egy­­pár száz millióval szaporodnék ismét az állam­adósság, s ugyanazon számmal lehetne kifejezn azt, mennyibe került ismét a módosított rög­eszme. Ha némely bécsi lap és a bécsi államférfiak őszintén alkotmányosak volnának, nem tartanák az alkotmányosságnál is lényegesebbnek a ger­­manisatiót, s nem törekednének főkép a nem­zetiségi supprematiára, az alkotmányosság dia­dala sokkal biztosabb lenne. A tapasztalás bizo­­nyító, hogy örömes­ebb szövetkeznek a minden alkotmányosság örökös ellenségeivel, a bureau­­cratákkal, a Lichtenfelsekkel, Lasserekkel, mint azon magyar alkotmány védőivel, melyben a parliamentáris kormányzat teljesen biztos ala­pokra van fektetve. De semmitől sem irtóznak úgy, mint egy magyar felelős minisztérium meg­adásától, mint a magyar kérdésnek egyedül le­hetséges é­s biztos megoldásától. Meg vagyunk győződve, hogy a „Presse“ meg nem szűnnék magasztalni a mostani kormányt azért, hogy a magyar országgyűlést az ország jogos követelé­seinek megadása, és kivált egy magyar minisz­térium nélkül hívja össze, ha különben szemé­lyes antipathiája nem volna a Belcredi kormány ellen, mely egyfelől aristocratákból és nem bu­­reaucratákból áll, másfelől ez függeszte fel azt az árnyékalkotmányt, mely miután megszűnt, oly mindenekfelett kedvessé lett a „Presse“ előtt. Különös, hogy a „Presse“ és elvtársai nem veszik észre, hogy midőn ők a reichsrath-féle alkotmányosság mellett szoknak,­­ egyenese­n a reactio kezére működnek. Az ő centrális par­lamentjüket nagyon jellemzi az a hír, mely sze­rint az államtanács volt elnöke, K. Lichtenfels, egy politikai memorandumot nyújtott be legfel­sőbb helyen, mely a bővebb reichsrath összehí­vását ajánlja. Merné e állítani a régi „Presse,“ hogy a nevezett egyéniség szabadelmű ? Már pe­dig a fentebbi fődologban tökéletesen egyetért vele! Mi meg vagyunk győződve, hogy a „Pres­se“ egységi álmainak csak akkor remélhet va­­lósulást, midőn a korona tanácsosainak köré­ben a reactio eszközei v­endik a döntő szót, — s akkor hihet-e a „Presse“ az alkotmányosság őszinteségében ? — Mint a bécsi lapok újabban jelentik, a reichsrath volt képviselői újabb gyűlést tartanak Bécsben, melyből alkalmasint egy részletezett Programm fog kikerülni — kiegyeztetve a volt centralisták és az autonomisták politikáját, Gradiska Lau­d ujjait és Triesztbeit a városi ta­ni­csőt, az ő törvényes gy­űléshelyökre. A második kézirat a magyar országgyűlésről Majláth kanczellárhoz van intézve, s így szól: „Kedves udvari kanczellárom, Majláth ! A közelebbről lefolyt háborús korszak okozta áldo­zatok kö­zt a legsúlyosbak egyike volt nekem a magyar országgyűlés elnapolása , mert ez hatá­rozatlan időre halasztatá magyar királyságom alkotmányos viszonyainak v­égleges rendezését, s vele együtt összes birodalmamban az alkotmá­nyos tevékenység felélesztését. „Annál nagyobb örömmel látom a békekötés megadta lehetőséget, a f. é. június 24-iki határo­zatom által a háború bevégeztéig elnapolt ma­gyar országgyűlésnek összehívására. „Habár az uralkodó járványnak szeretett Ma­gyarországom nagy részében, különösen annak fővárosában nagy fájdalmamra való kiterjedése miatt tartózkodnom kell attól, hogy az összehívás idejét már most meghatározzam; mindamel­lett megbízom önt a szükséges intézkedéseknek már most megtételével, hogy az országgyűlés az egészségi állapot kedvezőbb fordulata esetében a legrövidebb idő alatt megkezdhesse nagyfon­­tosságú munkálódását. „Azzal is megbízom önt, tudassa legőszintébb köszönetemet magyar királyságom mindazon la­kosaival, kik önként foganak fegyvert a léteré­ben fenyegetett birodalom védelmére, s fejezze ki legforróbb elismerésemet azon áldozatra kész részvétnek számtalan bizonyítékairól, melyek­ben saját és derék szövetségeseim vitéz serge sebesült harczosait a nép minden osztálya egyenlő szeretetteljes ápolás által részeltető. „Legyenek bizonyosak az illetők, hogy egy­szersmind atyai szivemnek mély bánatában va­lódi vigasztalást adának, midőn az által­a fele­baráti szeretetnek legnemesebb kötelességeit tel­jesítők. „Bécs, 1866. october 17-kén. Ferencz József.“ A formára nézve tán felesleges is megjegyez­nünk, hogy míg az utóbb közlött levelet csupán ő Felsége írja alá, a Lajthán túli országgyűlése két összehívó levél miniszteri aláírással jelent meg — azt Belcredi államminiszter is alá­írván. Ha a fentebbi közleményekből valami keveset szabad kombinálnunk, a magyar országgyűlés későbben ül talán össze, mint a Lajthán túli Landtagok; de mivel csupán a járvány az oka az összehívás elhalasztásának, és nem az, hogy a magyar minisztérium kinevezése vagy ki nem nevezése még eldöntésre vár, az összehívás nem soká várathat magára. Pest, oct. 18.1866. Szemle. Minthogy a nagyhatalmak a keleti kérdést még nem tartják eléggé érett gyümölcsnek, hogy leszakítsák, — vagy az időt nem eléggé alkalmasnak arra, hogy erőszakos megoldását megkísérthet­nék, — kell a hellen egyesülés melletti mozgalomnak csendesülni, s a békés ter­mészetű kiegyenlítésnek helyet engedni. Egyik nagy kérdés nehéz bajaitól a di­­plomatia legalább pillanatra megszaba­dulván, némely jelek szerint azért épen nem számíthat huzamosabb pihenésre. Eu­rópának nemcsak egy kérdése van, orvos­lást nemcsak egy sérelme követel. Az elaltatott keleti helyett egész érde­kességében kel fel az imént lefolyt há­borús események miatt rövid időre fele­dett római kérdés. A Rómát megszállva tartó franczia csapatok teljes eltakarodását a septembe­­ri egyezmény a folyó év végé­n határoz­ta , éri Francziaország, miként több ünne­pélyes alkalommal kijelenti, hogy e szer­ződést szigorú következetességgel akarja megtartani, úgy a csapatoknak már tett­­leg is megkezdett elszállításával e szán­­déka egyenessége iránti minden kétséget elhárít. A kérdés tehát egészen természetes : ki veszi őrködő gondjai alá ama rendet, melynek fenntartására a franczia szuro­nyok tizennyolcz éven át szükségeseknek tartottak ?­­ Újabb időben a római udvar számára szerveztek ugyan Francziaországban egy légiót, mely a francziák által üresen ha­gyandó helyet elfoglalandó lenne, — de ez csak egy légió, és hozzá — ujoncz, tes­tületi szellem nélküli csapat, mely a rend­őrségnek apróbb és jelentéktelenebb ki­­hágási eseteknél támogatására lehet, de — hogy a dolgok uj rendjének haladá­sát a légionáriusok feltartóztathatnák, ha az épen Róma felé venné útját, vagy az időt szelleme és igényeivel más útra te­relhetnék, — ez iránt sehol semmi kétség. Ezt sejtetik az ajánlatok, mikkel a pápa egyes hatalmak részéről — jövendő tartózkodását illetőleg megkináltatott, s ezt a korábbi időben nyilvánult törekvé­sek , hogy a septemberi szerződésnek a végrehajtása elhalasztatnék. Ha némely laptudósítók, s különösen a párisi „Presse“ levelezője jól van érte­sülve, ő­szentsége letett a gondolatról is, hogy Rómát elhagyja. „Mindig megbánta — írja az idézett lap — hogy a forradal­miak elöl csak egyszer is elvonult, s nincs akaratában helyét másodszor is oda­hagyni.“ Az elhatározott szándék magyarázatát sokan abban keresik, hogy ő­szentsége kormánya végre is meggyőződvén, misze­rint minden időnek meg van saját szel­leme és követelése, miket figyeleméb­e tartani az eszélyesség parancsolja, s hogy e szerint a sokáig makacsul védett non possumushoz a francziák eltakarodá­sával is ragaszkodni, az önmegrontás vádja nélkül nem lehet, kezd megbarátkozni az eszmével, hogy a­kikkel bennünket egy tető alá helyzett a végzet, azokkal igye­kezzünk jó egyetértésben élni. A „Presse“ fentebbi tudósítója Anto­­nelli és Merode bihornokokat is azon liberális államférfiak közé sorozza, kik a pár évvel ezelőtt megkezdett, de csakhamar abban hagyott egyezkedést Vegezzivel, vagyis Olaszország kirá­lyának küldöttjével ismét felveendőnek óhajtják. Lehet, hogy a nehéz kérdés végleges megoldása ezen óhajtott egyezkedésből még nem fog következni, de következhe­­tik a pápaság és az egyitett olasz király­ság közti kibékülés, minek a nehéz bajok gyökeres orvoslását minden esetre meg kell előznie. — A „Wiener Zigu oct. 18 -i számában ő Felségének két kéziratát olvassuk. Az első kelt october 14 én, s összehívja a Lajthán túli Land­­tagokat. A második kelt october 17-én, s a ma­gyar országgyűlés összehívását ígérvén, annak összeülte idejét a cholera miatt ezúttal nem hatá­rozza meg. Az első rendelet november 19-kére összehívja Csehország, Galliczia, Dalmatia, a két Ausztria, Salzburg, Szíria, Karinthia, Krajna, Buko­vina, Morva, Slézia, Tirol, Voralberg, Isztria, Görz és A pest-losonezi vaspálya ügye. Mióta a közönséget értesítettük, hogy a pest­­losonczi pálya kavicsolására egy oly vállalkozó akadt, ki a társaságnak e 600,000 ftra menő ki­adásában 200,000 ftot meggazdálkodik, más szó­val, egyharmad résznyivel olcsóbban ajánlko­zik szállitni a kavicsot, mint a csőd előtt szerző­dők ígérték — azóta az igazgatóság bámulatos erélylyel dolgozik rajta, hogy az a szerződés maradjon érvényben, a­melylyel a társaság 200.000 ftot kidob az ablakon . . . vagy nem tu­dom hova. Ugyanis a „Lloyd“ e pálya igazgatóságának legközelebbi működéséről ezt írja : „A pest-losonczi vasú­­-t­á­na­s­á­g bi­zottsága már felvette az első részletet, 400.000 ftot, s most naponként üléseket tart a vállalat kivitelére szükséges czélszerű rendszabályok megállapítási órdí­jából. Az építkezési vállalkozók már kaptak pénzt. Az újonnan alkalmazott hivatalnokok fizetése jelenté­kenyen lejebb szállíttatott. A bizottság a legszigorúbb ellenő­rködést gyakorolja, s a kft. biztos minden utal­ványt megvizsgál kifizetése előtt. Az építkezési vál­lalkozók a nov. 3-kán tartandó közgyűlést meglepe­tésben akarják részesíteni, a­mennyiben addig a pest-gödöllői vonalat helyre szándé­koznak állítani, úgy hogy a részvényesek az­nap kirándulást tehetnek Gödöllőre. Gr. F­o­r­g­á­c­h Antal Bécsbe utazott, hogy a sínek szállítását siet­tesse.“ Igaz-e mind­ez, a­mit a „Lloyd“ ír ? — nem tu­dom bizonyosan. De majdnem hihetetlen, hogy egy igazgatóság, mely egy bukás tapasztalásai­val gazdagabb, a pénz hasztalan vesztegetésére és humbugra annyi hajlamot érezzen, mint a­mennyi e tudósításból kitűnik, s a­mennyi csak olyanokat illetne meg, a­kik egy társaságnak nem virágoztatására , hanem megbuktatására vállalkoznak. Nem fogja-e mindenki vesztegetésnek mon­dani, hogy az olcsó vállalkozó mellőzésével a sokkal drágábbat tartja meg az igazgatóság. Nem fog-e mindenki valami megmagyarázhatlan rokonszenvet fedezni fel az igazgatóság és vál­lalkozók között, midőn látja, hogy nagyon siet azt a pénzt áthelyezni ennek zsebébe. Ebben a sietségben elfeledik, hogy ez kölcsön pénz, mely a részvényesek és közvetőleg Magyarország ter­hére esik. Részünkről nem tudunk e sietségben egyebet felfedezni, mint azt, hogy megelőzzék mind a kölcsön adó kormány, mind a részvé­nyesek lehető beavatkozását, melylyel ezek ne­talán tiltakoznának a drága építkezés ellen ott, hol e drágaság vesztegetés. Vagy talán e sietség azért történik, hogy a november 3-diki közgyűlésnek örömet csinálja­nak a Gödöllőig kinyitott pályával. Ha ez nem gyerek­játék, akkor nem egyéb humbugnál. — Van e annak a Gödöllőnek valami kereskedelmi, forgalmi fontossága, hogy czélul lehetne kitűzni a pályának odáig való kinyitását. Felelet: nincs. Azt akarják megmutatni, hogy csináltak valami egészet. Azok a részvényesek nem gyermekek, a­kik majd örömükben ugrándoznak a Gödöl­lőre rohanó gőzló előtt, hanem férfiak, a­kik ér­tik érdekeiket, és az ujjongás helyett azt fogják kérdezni, hogy miért nem választotta az igaz­gatóság az olcsóbb vállalkozót. 1. Magánészrevételek Lehner Adolf mérnök úr pontjaira, a sószállítás ügyében. i. é. September 20., 21., 23 ik szá­­„Még­is jó lesz vasúton A „P. N.“ maiban, szállítani a sót Máramaros­­b­ó­l“ czim alatt, Lehner Adolf mérnök úr ellen­nézeteit hozza fel azon czikkeimre, melyeket a „P. N.“ augustus 29., 30.,.31 ki számai a sószál­litás ügyében közöltek. Nem venném e lapok hasábjait újabban is igénybe, ha Lehner úr több rendbeli ellennéze­teit elmagyarázásokra nem fektette volna, mi­által az olvasó tévútra vezettetik. Lehner úr pontjait, a­mint következnek, fogom felhozni. Mikor én azon elvet támogatom, és számok­kal kimutatom, hogy mennyi lesz körülbelül azon összeg, melytől az államnak és a népnek el kell esni, ha a só nem a Tiszán, de a vasúton

Next