Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)

1866-10-27 / 4957. szám

247-4957. Szombat, october 27.1866 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI JTAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyílt­ tér: 5 hasábos petit­s­or 25 nj kr. Rendkívüli előfizetés P­ESTI NAPLÓ november—decemberi folyamira. Előfizetés! díj a két hóra . . . 3 frt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­hivatala, hogy ez a kormány, mely állítólag min­dent a néptől vár, nem várta meg, mi­ként vélekedik a nép a zsandarmeriáról, saját jószántából rendezte, s Magyaror­szágnak tíz ezredet juttatott belőle. Mi nem hiszszük, hogy alkotmányos állam kel­lékei közé tartozzék ez intézmény, nem hiszszük, hogy a birodalom népeinek sza­badságával és financiájával összhangzó volna a bölcsendnek katonás és drága felügyeltetése. A Góbi-féle közlekedési terv, mely az állam költségén nyomatott ki, s így a minisztérium előtt kétségen kívül ismere­tes volt, épen mint a napóleoni alkot­mányban van, elvonja a képviselők ha­tásköréből a nemzetgazdasági ügyek fe­letti rendelkezést. Nem lett volna-e ez önöknek biztosítás, hogy ezután is csak a centralisatió , csakis a német érdekek nyernek kielégítést? Egy alkotmányos szándékú kormány­nak első gondja lett volna: felszabadíttatni a sajtót az adó alól, s az úgy is elszegénye­dett nép számára olcsóvá tenni a művelő­­dés eszközeit. Nem bátorság-hiány vagy a nép szavazatára várakozás e mulasztás oka, mert a kormánynak, melynek volt bá­torsága államadósságokat kötni, kereske­delmi szerződések felett alkudozni, me­lyekben száz meg száz millió forog szó­ban, arra is lehetett volna bátorsága, hogy az irodalmat nyomó adónak egy pár százezerre menő tételét eltörölje, vagy más tárgyra tegye át. Nem folytatjuk, itt annyi idézet is csak azt tanúsítaná, hogy a kormány a centralisatió és az ezzel testvér absolutis­­mus hagyományaihoz hű maradt, és bár saját ismételt nyilatkozata szerint elvben alkotmányos, tettei és hajlamai után az, a­mi elődei voltak. Ismételjük tehát, hogy a centralisták csak örvendhetnek, a mostani kormány ed­dig semmit se rontott az ő munkájukon, bármely perezben zökkenés, rázkódás nél­kül át lehet térni akár Bach, akár Schmer­ling rendszerér­e. Ne panaszoljanak, hagyják azokra, a kik reményeikben csalódtak. Pest, oct. 26.1866. A jelen kormány sok panaszra adott okot, de különös, hogy épen azok pana­szolnak legtöbbet, a­kiknek erre legke­vesebb okuk van, úgymint a centralisták. Mert hiszen ha egyik vagy másik hir­­lapíró decentralisatio, foederalismus vagy autonómia képében falra festi is az ördögöt, a centralisták igen jól érezhetik magukat, hogy ez ördög mindeddig csak a falon maradt. A birodalom úgy áll, mint állt Bach és Schmerling alatt. Egyetlen egy szeg ki nem mozdult helyéből, s a­mit talán odább toltak, hogy ne sértse annyira a­­szemet, úgy intézték, hogy minden per­cben visszatehető legyen. Schmerling megtartotta Bach absolutis­­musát, csupán annyit változtatott rajta, hogy némából fecsegővé tette. Bach abso­­lutismusában nem kérdezték meg a népet, hogy mit akar, a másikban megkérdeztek némelyeket, de a februári pátens 13. pa­­ragraphusa biztosítékul szolgált, hogy ne­történhessék egyéb, csak a­mit a kormány akar. A mostani kormány fellépésekor meg­ígérte, hogy a népek tanácsát fogja kö­vetni, a magyar országgyűlésnek adott válaszok mutatják, hogy ez alkotmányos hajlam most is a 13-dik paragraphus nyomása alatt áll. A magyar jogfolyto­nosság és az 1848-iki törvények elvi el­ismerése, midőn az ország tényleg abso­­lutismus alatt tartatik, tanúsága annak, hogy a szavakkal is a régi játékot fizik. Mi bántja hát a centralistákat, miután a 13-dik paragraphus , mely Schmerling alkotmányában egyébb rész mellett még a legkorlátlanabb centrálisadót is biztosí­totta, tényleg fennáll ma is — és fenn­áll a centrálisad­ónak egész szervezete. A hám, a gyeplő ugyanaz, nem kell egyebet tenni, csak rövidebbre húzni, s benne vagyunk abban, a­miben Bach alatt voltunk. A reichsrath ideiglenes felfüggeszté­sén kívü­l alig történt valami, a mivel ők meg nem lehetnek elégedve, s hogy örö­mük teljes legyen, alig történt valami, a mivel mi meg volnánk elégedve. A magyar országgyűlést összehívta volna Schmerling is. Kísérletre, mint a mostani, hogy várjon megpuhultunk-e jo­gaink feladásáig. A magyar korona integritása egy toll­vonással volt megsemmisítve, egy tollvo­nással kell vala helyreállítani. A prag­­matica sanctió megkötése után a magyar korona bár­hova csatlás végetti feldara­bolása, törvényesség szempontjából, csak oly tett, a­milyen volna a birodalom va­lamely részének elszakadása. Azonban az integritás nyílt kérdéssé van téve. És a megoldás Horvátország­ban egy, még Schmerling által egybehí­vott országgyűlés kezébe letéve. Azt mondják, hogy a nép véleményét meg kell kérdeni. Jól van. De hát miért nem kérdik a valódi nép véleményét, és miért kérdik azt, mely a 18 évi bureau­­cratismus befolyása alatt alakult. Nem méltányos, s előbb-utóbb önmagát bünteti meg az alkotmányoskodásnak az a ne­me, mely a leggonoszabb vagy legbutább tanácsadót , a bureaucratia ambicióját vagy a suffrage universellet hívja meg, hogy rendelkezzék egy ország sorsa felett. Ha valóban a nép vélemény tisztele­téért tartatik függőben Magyar- és Hor­vátország egyesülése, miért nem részesül ez hasonló tiszteletben Fiuméban, hol a szavazatok semmiféle csoportosításával sem lehetne egy Magyarország - ellenes többséget összeállítani. A centralisták láthatják, hogy most is kétféle a mérték, mint Schmerling korá­ban, a­mi Horvátországban igazság, az nem igazság Fiuméban — miért hát a panasz ? " Bennünk aggodalmat támasztott az is, Pest, oct. 26. (Fk) Sejtelmünk sem volt arról, mily rettenetes veszélyben forgott a minap ár­va fejünk, azaz nemcsak e sorok írójáé, hanem édes mindnyájunké. Csak most ér­tesülünk arról, hogy a Skene úr salonjá­­ban egybegyűlt centralisták egyike azt a borzasztó szót ejti, hogy „ha ő kezelné Ausztria kardját, biz ő levágná vele Ma­gyarország fejét!“ Rettenetes! Szinte iszonyodunk már azon puszta gondolattól is, hogy a gondviselésnek talán tetszhetett velüa, a kívánt kardot ez újkori Caraffa kezébe adni,­­ hogy akkor fejünket épen úgy vesztettük volna , miként — tehát miként mások. Tíz olvasó közül kilenc­ csak nevetsé­gesnek fogja találni ama fenyegetést, mi, rérziinkről nagyon is komoly oldalt fede­zünk fel benne, drasticus kifejezéséül tartjuk oly eszmének, mely negyedfél szá­zadon át létezvén, mindannyiszor lehet­­lenné tette Magyarország és a monarchia közti őszinte béke helyreállítását. Az a bizonyos centralista úr annyit mindenesetre ért a physiologiából, hogy tudja, miszerint a fej levágatása után me­rev cadaver marad hátra, melyet fel lehet darabolni, megfőzni, megsütni, fel is emészteni, de melyet önálló és öntudatos tevékenységre ébreszteni többé nem lehet. Hogy Magyarország ily merev cadaver le­gyen, melylyel tetszés szerint lehessen bánni, melyet minél előnyösb módon lehes­sem „feldolgozni,“ ez vala — meztelenül oda állítva — mindenkor azon osztrák pártnak czélja, mely a mohácsi gyásznap óta, sőt tán még annak előtte, változó név alatt létezett, és mely ma „centralistá“­­nak nevezi magát. E pártot soha semmi nem bántotta annyira, mint az, hogy Magyarországnak önnön feje van, — ezt „önfejűségnek“ nevezték, ha szelíd kifejezéssel akartak élni,— és e­rőt levágni, mindig szivek titkos vá­gyai közé tartozott, habár ezt kimondani nem voltak oly őszinték, mint Skene úr amaz egyik vendége. Tehát nem önálló életet engedni ez országnak, nem fejlesz­teni annak erejét, hogy amaz élet együtt lüktessen a birodalom életével, amaz erő közreműködjék a birodalom erejével, ha­nem Magyarországot szellemileg és nem­­zetileg megölni, erejét megtörni, ez azon jóakaratú törekvés, melyet hogy mi támo­gatni nem vagyunk hajlandók, mindig a legfeketébb hálátlanságnak szokták vala mondani. Igazán köszönettel tartozunk ama cen­tralista úrnak, hogy így minden hímezés­­hámozás nélkül árulta el utolsó gondolat­­ját; köszönjük pedig nem a mi érdekünk­ben, mert hiszen mi sokkal jobban ismer­jük hazánk négyszáz évi történetét, mint­sem a Skene-salonból eredt felvilágosítás­ra szorultunk volna saját eligazodásunkra. Hanem köszönjük két okból: először azért, hogy a birodalom nem a magyar népei valahára tisztán fogják megtudni, milyen a végczélja és utolsó gondolata azon párt­nak, mely összállaminak nevezi magát, s úgy tesz, mintha Ausztria létele minden igazi barátjának nem lehetne nem sze­gődnie az ő zászlójuk alá. Köszönjük az­tán azon okból is, mert így Európa végre megtudja — nem általunk, hanem ellen­felünk által — mire irányul tulajdonké­pen azon törekvés, mely ellen mi évek hosszú során át folytatjuk a küzdelmet, hogy a szó teljes értelmében önvédelmi küzdelem ez nemzeti életünk, önállósá­gunk megtámadói ellen, és korántsem holt betűk körüli vita. A­mi az elsőt —az osztrák népek tájé­koztatását illeti — e tekintetben a centra­lista gyűlés csakugyan megtette hatását. Grátzból és Prágából egyszerre veszünk két nyilatkozatot, melyben az ottani né­­­metek nevében határozottan történik tilta­kozás a Skene-clubban nyilvánult irány ellen. A stájer főváros mindenkor az au-t­­onomisták székhelye volt, hanem Prágá­ban nem régen még a centralista zászló­­ alatt küzdöttek a németek, élükön Herbst a tanár, ki a boldogult birodalmi tanácsban a centralista többségnek vezére volt. — Skene urnál most­­ nem jelent meg, meghitt közlönye a „Tagesbote“ pedig száraz szavakkal kimondja: „a Skene­­féle conferentia Ausztria németeire nézve semmi jelentőséggel nem bir, hanem csak Kinsky, Skene, Schindler stb. urak külön rovására írandó.“ Ebből látni egyszersmind, mennyiben felel meg a valóságnak, ha Schindler ar egyik nagyon elterjedett bécsi lapban azt törekszik bizonyítani, miszerint a centra­listák és autonomisták programja­ja közt tulajdonképen semmi lényeges különbség nincs, s hogy, ha az egyik zöldet, a má­sik feketét mond, ez épenséggel nem gá­tolja egy „egységes német párt“ létrejöt­tét. Igenis, ily párt létrejövetelében mi is hiszünk, csakhogy e pártból ki lesznek rekesztve azok, a­kik Skene úrnál vitték a nagy szót. Említettük az ellenük irányzott tiltako­zásokat, említettük, hogy ellenük nyilat­kozott az összes osztrák német sajtó; kér­­nék mármost az urakat, mutassanak fel valakit, a­ki mellettük nyilatkozott, azon az egy bécsi lapon kívül, mely ma csak azért bálványozza a centralistákat, mert egyik journalistikai concurrense az auto­nomisták programmját megdicsérte. Az országgyűlések — a Lajthán tubá­kat értjük — nem sokára egybe lépnek ; a követek már is előtanácskozásokra gyü­lekeznek, s nincs kétség, hogy az alkot­mánykérdés, ámbár szorosan véve nem tartozik ama testületek competentiájához, ott mégis szóba fog jönni. De még sehon­nan sem hallottuk, hogy akár csak egyet­len kiváló személyiség azon kegyetlen politika mellett nyilatkozott volna, mely a tout prix fejünket akarná levág­ni. Sőt ellenkezőleg, teljes okunk van hinni, miszerint az országgyűlések több­sége nemcsak fejünk levágatását nem fogja tanácsolni, hanem igenis azt, hogy kezünkről lábunkról oldassék le a köte­lék, mert ezen, szabadságától megfosz­tott kéz és láb, nem pedig a mi sza­bad fejünk az, a­mi eddig annyi sze­rencsétlenségbe dönté a monarchiát! Pest, oct. 26. — Jókai Mór tagadja, hogy a „Hon“ a Deák-pártot megtámadja ; tagadja, hogy Deák köztiszteletben álló sze­mélye általa megtámadtatnék. Tagadja ezt october 24 ikén kelt czikkében, holott az ugyanazon nap kelt „Ilon“ a 15 ös bi­zottság közösügyi munkálatát birálgatván, mely­­ben semmi sincs, a mi Deák beleegyezését meg nem nyerte, s mit ő magáévá ne tenne, a követ­kezendő támadásokat intézi ellene . Felhozza, hogy az 1861-iki feliratban Magyar­­országnak a Lajthán túli tartományokkal való, csupán személyes uniója volt kiemelve — s most a 15 ös munkálat reál uniót akar lét­rehozni. Ezt „világos ellenkezés“­­nek mondja a „Hon.“ Vádolja a „Hon“ a nevezett munkálat szer­zőjét, hogy a jogfolytonosság fenntartása helyett egy tollvonással feláldozza azt, a­mi százados küzdelmek után kivivatott, hogy áldozatokkal akarja megmenteni az ország alkotmányát, a­helyett, hogy az 1848- iki törvények teljes visszaállítását sürgetné ; vádolja, hogy nem a j­o­g, hanem az opportu­­nitás elvének hódolt az, a­ki a 15-ös bizottsági tervet készítette, azon opportunitás elvének, am­e­­lyet (ezek a „Hon“ szavai) az országgyűlés több­sége határozottan elitélt, midőn egy remek szónoklat (Deáké), a minoritásnak ezen elv­ből indult hasonló törekvéseit egy nyilvános ülés­­ben tönkre silányitotta. Ez következet­lenség ! (kiált fel a „Hon.“) A politikai jel­lemeket — úgymond — melyek jogi küzdel­mekben lettek nagygyá, akkor dicsőíti az utó nemzedék, ha eljárásukban mindig Horacnak eme szép mondatát követik: „Si fractus illaba­­tur orbis!..“ Az előbb felhozottak is támadások, habár le­hetne i­n­d­i­r­e­c­t támadásoknak nevezni; de az utóbbi csakugyan nem egyéb oly személyes megtámadásnál, mely épen „ama köztiszteletben álló személy“ (Deák) politikai jellemébe vág. Deák politikai becsületessége, s a jogért és igazságért folyt harczokban próbált jelleme és következetessége bizonynyal felül áll a „Hon“­­nak még netalán több gonddal indokolni meg­­kísérlett támadásain is, nemhogy ily gyerkö­­czös frivolitással odavetett vádjain. A felett a „Hon“ nal nem is vitázunk. Csak Jókait akarjuk figyelmeztetni, hogy fölösleges annyira játszani a jámbort. Soha sem kell palástolni a dolgot, — csak ki vele bátran! Felelős minisztérium és megyei autonómia, II. Úgy látszik, és ebben aligha csalódom, hogy a régi megyei rendszerből legféltet­tebb jog az úgynevezett vis inertiae, mely a kormányt rendeletei végrehajtá­sában zsibbasztotta, fárasztotta, s gyak­ran hosszú időre át is akadályoztatta. Nem lehet tagadni, hogy a kormány minden ily esetben zsibbasztva és fáraszt­va lett, de végre is ritka eset volt az, hogy egyes megye, vagy az egymás fel­írásait sorakozva pártoló megyék akarata előtt a kormány meghajolt volna. És így a vis inertiae által megóvatni vélt alkot­mányos elvek avagy jogok ismét egy má­sik és hasonlólag gyakorlatiatlannak bi­zonyult politika védelme alá vitettek, mi nem volt egyéb, mint az ismeretes ország­­gyűlési sérelmi eljárás. Parl­amenti felelős kormányalak mel­lett azonban megszűnik minden sérelmi eljárás szüksége ; mivel az országgyűlés, épen mert a nemzetet teljes összeségében képviseli, azzal az erkölcsi hatalommal bír, hogy megvonván rokonszenvét és bi­zalmát a törvényellenesen elj­árt kormány­tól, az ennek folytán csakis a többségből alakulható új kormány a megingatott tör­vények súlyegyenét legott helyreállíthatja. És épen az erkölcsi erőt és hatalmat tanúsító azon nevezetes momentumban, mely szerint parl­amenti kormány nem lehet más, mint a nemzet többségének kifolyása, fekszik oka annak, hogy az 1848 előtti vis inertiae gyakorlata nem­csak hogy feleslegessé, de egyszersmind meg nem engedhetővé válik az­által, hogy a felelős kormányt alakító képviseleti többség a nemzeti jogok garantiáját fog­lalván magában, a nemzet jogait és tör­vényeit istápolt többség szellemében igaz­gató kormány kezeit oly hatóságok, me­lyek beldolgaik autonomi­us elintézésé­nek jogán kívül csak végrehajtásra hivat­­ják, meg nem köthetik. Részemről tehát teljesen gyakorlatiat­lannak tartom publicistáink egyi­k jeleseb­­bikének azon röpirati javaslatát, mely szerint ő két esetben engedi meg a me­gyék felszólalási­ jogát; jelesül: a) ha azok a kormány rendeletét tör­vényesnek bár, de czélszerűtlennek tart­ják ; és b) ha a rendelet épen törvénytelennek találtatik. Vegyük most már sorban az eseteket. Az első esetben, ha rendeletéhez az illető miniszter felszólalás után is ragasz­kodik, a megye azt a javaslat szerint fel­tétlenül teljesíteni tartozik. Ez esetnek jogi fontosságát, vagyis a felszólalás ér­vényét tehát maga a javaslat záradéka paralizálja , s épen azért, mivel végered­ményében erő és hatály nélküli, teljesen szükségtelen és felesleges is egyszer­smind. A második esetben pedig mindannyi­szor megtagadhatja az engedelmességet, csakhogy ez esetben a javaslat szerint, már a megtagadás kérdésének a megyei bizottmányban egyenkénti nyilvános sza­vazat útján kell eldöntetnie, az ellensze­gülésre szavazók személyes felelősséggel tartozván. Azonban a parl­amenti kor­mányrendszerrel homlokegyenest ellen­kező ezen eljárásból logikailag semmi sem következhetik egyéb, mint az, hogy a parl­amenti kormány egyik esetben fe­lelős, másikban pedig nem; ugyannyira, hogy ha ezen eljárás gyakorlatban érvé­nyesíttetnék, épen a legfontosabb, s a nemzeti életet és ennek úgy anyagi, mint szellemi érdekeit legmélyebben érintő kormányintézkedéseknél, a­mennyiben az ezek foganatosítását egyes megyék nyíl­tan megtagadnák, vétetnék el a kormány­tól az a felelősség, mely a parl­ament többsége által a kormánynak csak ideig­lenes bizományul adott hatalommal, hogy ez ellenőriztessék, karöltve jár. A politikai jogoknak ezen szabados, de nem rendszeres megosztása, s meg­annyi ellentállások lehetősítése által utó­­végre csakhamar azon abnormis hely­zetbe jutnánk, hogy a kormány, mint végrehajtó hatalom, megszűnnék ilyen lenni, s egyenlővé tétetnék saját végre­hajtó közegeivel, a megyékkel; sőt még ezeknél is alsóbb állásba sülyesztetnék, a­mennyiben­ felelősséggel egybekötött ha­tósága a megyék önkényes ellentállása által mindannyiszor meghiúsíttatnék. Hogy a szerepeknek ezen, az európai bármely parl­amenti kormányzat szelle­mével és szokásaival merőben ellenkező felcserélése által nem egy összeütközésre nyílnék legbővebb kilátás, azt maga az idézett röpirat is beismeri, s ezeknek ki­egyenlítése és a kétségen kívül elmérge­sedhető viszá­g megszüntetése végett oly fórumot tervez felállítandónak, mely a megyék kisebb hatalmai, s az ezek által lenyűgzött kormány szédelgő hatalma mellett még egy harmadik, s parliamenti alkotmányos kormányrendszerben egé­­szen szokatlan hatalmat állít fel, mely mint esküdtszék határozna a másik két versenyző hatalom között­, s melynek mindketten engedelmeskedni volnának kö­telesek. De ha mindezek csakugyan így létez­nének, mindenki előtt kétségtelenné vál­nék az, hogy a végrehajtó hatalomnak egymást absorbeáló ennyi tényezője közt, a parliamenti kormány czifra phrasis ma­radna csak, minden erő, s különösen azon alkotmányos sajátság nélkül, me­lyet a parliament többsége minden belőle kifolyó kormányra szokott ruházni az által, hogy felhatalmazza őt szabadon, de felelősséggel kormányozni. Látni való mindezekből, hogy va­lamint két kard egy hüvelyben, úgy egymást akadékoskodással fárasztó két végrehajtó hatalom alkotmányos állam­­szerkezetben, s különösen parl­amenti formák közt egymás mellett fenn nem állhat; és hogy ellenállás, de még világos törvénysértés esetében netalán fennforogható jogos panasz sem akadá­lyozhatja a parl­amenti felelős kormány működését, miután az ily jogosnak látszó , panasz vagy felszólalás is nem a törvényt netalán megsértő kormánynál, hanem azon­ törvényhozói hatalomnál vagy parlament­­nál érvényesítendő, mely a kormány el­lenében bírói hatalommal van felr­uházva.­­ És a dolgok e természetes helyzetében fekszik oka annak is, hogy bár előző czikkemben a megyék felirati jogát fenn­­­tartatni kívántam, de a felirati jog e fenn­­■­tartása alatt sohasem értettem azt, hogy a­­ megyék által e jog oly panáceául ha­­­­s­náltassék, mely a kormánynak netalán­­ törvényt sértő rendeleteit már foganatosí­­­­tásuk előtt meghiúsítsa, vagy azt, a köz­­­­bevetett ellentállás folytán, rendeletei visz- s szavételére kényszerítse, mert hiszen ők-

Next