Pesti Napló, 1866. november (17. évfolyam, 4961–4985. szám)

1866-11-08 / 4966. szám

256 4966. FSzerkesztési iroda: Csütörtök, november 8. 1866. ereneziek­ tere 7. sz. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal:­­­i­reneziek tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető köz- remények belüli síntési pénz, ki­­adás körüli panaszok , hirdet­­mények) a kiadó h­ivatalh­oz in­tézendők. 17. évi folyam. MPLC Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. o. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 újkr Nyílt­ tér: 5 hasábos peti: 25 uj kr. Rendkívüli előfizetés NAPLÓ november—decemberi folyamára. Előfizetési díj a két hóra . . . 3 frt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­hivatala. Pest, nov. 7. !8í>6. (Fkj E napokban szóltunk azon báróin­ké irányról, mely felé Bécs irányadó körei szétágaznak , s miknek egyikét c­entralistának lehet nevezni, mig a másik valami vegyüléke a dualismusn­ak és foederalismusnak; a harmadik a Beust-féle. Ez utolsónak definitióját egyelőre nem tudjuk adni, még Beust báró minapi kör­levele után sem, a­mely majdnem kézzel­fogható szándékossággal kerüli a bel­politika érintését, ámbár Ausztria külföldi képviselőire nézve, igénytelen vélemé­nyünk szerint, sokkal fontosabb lett volna megtudni, várjon várható-e valahára a bi­rodalom belü­gyeinek rendezése, mint azt, hogy a szász báró koronás urának hű szol­gája leend, a­mi magától érthető dolog. A második irány, melyet a dualismus és foederalismus meglehetősen zavaros ve­­gyülékének mondtunk, a félhivatalos „Abendpost“ múlt szombati czikkében tükröződik, melyrő­l az ember, miután végig olvasta, némi csodálkozással kérdi, hogy vájjon mi végre íratott ? — mert a­mi benne érthető, az régen el volt mondva, a­mi pedig még nem volt elmondva, an­nak az a kis hibája van,hogy érthetetlen. Legvilágosabb a harmadik irány kifeje­zése, t. i. azon félhivatalos czikk, mely ugyancsak az „Abendpost“-ban, a hadi­szervezet dolgában, múlt kedden meg­jelent. E*.t érteni lehet, mert ez a leg­tisztább vizű centrálist,üst lehelli, a mi már onn­an . kiü»r;;) ^—. - tv , melynek közp­átositási rajongásait teg­napelőtt megvilágítottuk, beirkatlan kéj­­­ben úszik, és oly nyilatkozatnak mondja apja czikkét, mely a hetedik égbe röpíti fel minden „osztrák liberális“ szivét. Nincs szerencsénk az osztrák liberáli­sok szivének szervezetét ismerni, hanem nagyon eredeti alkotása lehet az, midőn az „Abendpost“ tegnapelőtti kijelentései által annyira el van ragadtatva. Vagy nem furcsa liberalismus-e az, mely — az állam ily nagy fontosságú ügyének gyö­keres átalakítását helyeztetvén kilátásba — meg sem ütközik azon, hogy sehol egyetlen szóval sincs érintve az, misze­rint ez átala­­tás csak a népek törvényes képviselőinek helyeslése után, és azoknak közreműködésével fog foganatba vétetni, holott még Poroszországban is az a mos­tani k­épességgel nem túlságosan sza­badelvű kormány ugyanezt az ügyet a kamarák elé vitte, és felette éveken át vitázott velük ! úgy látszik, jól számított az a bizonyos csoport, melyről a minap szóltunk, miden azon feltevésből indult ki, hogy az úgynevezett német liberálisok egy része nem fogja oly nagyon szorosan venni a liberalismust, mihelyt csak cen­­tralisatió tekintetében tesznek neki minél messzibbre menő engedményeket. Igaz ugyan, hogy egy helytt a „nép részérőli támogatást“ is említi az „Abend­post,“ hanem világos, hogy ezt épen nem a parlamentáris támogatásra éri, hanem egyszerűen úgy, hogy az általános hadkötelezettségen alapuló rendszert nép ellenszegülése mellett nem lehet foga­natosítani. Egyébiránt a Lajthán túli „li­berálisok“ ízléséhez semmi közünk, ám­bár az igazság érdekében meg kell valla­nunk, hogy e liberálisok nagyon tekinté­lyes közlönyei épenséggel nem osztoznak a régi „Presse“ örömmámorában. Mi ré­szünkről csak azt állíthatjuk, hogy Ma­gyarország soha nem leend hajlandó le­mondani azon alkotmányos befolyásról, mely őt a szóban álló fontos ügyre nézve törvényesen megilleti, és hogy némileg meglepő, midőn ily mélyre ható reform­nak egyoldalú keresztülvitele kilátás­ba tétetik ugyanazon pillanatban és ugyan­azon félhivatalos közlönyben , melyben „az alkotmányos utoni egyezkedés" szük­séges voltát hangsúlyozzák. A­mi aztán a dolog érdemét illeti, erre nézve tulajdonképen már előlegeztük a véleményadásunkat, midőn hetek előtt azon hírről szóltunk, hogy az általáno hadkötelezettség a „néphad,“ az „en­ Volk in Waffen“ eszméjét, Ausztriában is akarnák valósítani. Kimutattuk ak­kor, hogy ennek előfeltétele oly poli­tikai állapotok alkotása, melyek leg­alább a népek többségét kielégíteni képe­sek. Azt hinné az ember, hogy ezt a fél hivatalos czikk írója is átlátja, miután egyik helyen bevallja, hogy a hadibudget eddigelé „a politikai viszonyok és események“ következtében gátolta az ál­lam bevételei és kiadásai közti egyensúly helyreállítását. De ezen hit szétfoszlik, midőn három sorral alább azt olvassuk, hogy mármost másként lesz a do­lg, mert „erőszakos megoldást találtak azon viszá­lyok és vélemény­különbségek, melyek évtizedeken át vették igénybe a biroda­lom legjobb erejét.“ A tisztelt czikkíró tehát a „politikai viszonyok és esemé­nyek“ alatt nyilván csak a külpoliti­­k­a viszonyait és eseményeit érti, mert csakis ezek találtak erőszakos megoldást, míg, a mi nézetünk szerint, a főakadályt a belpolitika viszonyai és eseményei képezték ; e téren pedig a „viszályok és vélemény­különbségek“ megoldása erő­szakos uton lehetlennek bizonyult, más utáni megoldására pedig még komoly kí­sérlet sem létetett. A félhivatalos czikk egyik legfurcsább circulus vitiosusa az, hogy az általános adkötelezettség által a hadsereg értel­misége növekedni fog, s hogy a hadoor­el­itsí'Ttülkrirnaoljvi»^g *• mttiCcuh miveltségét és a nép a hadseregből! Ami véleményünk szerint, az általános hadkö­­telezettség csak akkor teremt miveltebb hadserget, ha a nép többsége is mivelt; ha a nép fiát csak akkor kezdik „pallé­rozni,a­midőn már rajta van a fehér ka­ját, bizony nem igen magas fokára a cul­­turának fog ö kelme felkapaszkodni. Bécs melletti egyik faluban történt, hogy egy szász kapitány kiléptette a maga száza­dát, és ily oratiót tartott neki: „Sajnálko­zásomra hallottam, hogy századunkban még két legény van, a­ki alig tud írni, olvasni; nem nevezem meg az illetőket, de remény­em, hogy legrövidebb idő múlva le fogják venni századunkról e szégyen­foltot !“ Tessék e j­ellemző szavak felett gondolkozni és­­ párhuzamot vonni! Végre a „néphad“ természete lehet­­lenné tenné az eddigi gyakorlat folytatá­sát, mely szerint a magyar katonát Cseh­országban, a németet Gallicziában, a len­gyelt Stájerországban tartották, mert ak­kor minden mozgósítás, sőt még a rendes évenkénti hadgyakorlat is oly népvándor­lást idézne elő, mely már az anyagi vi­szonyok szempontjából is tönkre tenné az államot, mielőtt még egyetlen puskát el­sütöttek volna. A magyar seregnek tehát épen úgy kellene otthon maradnia, mint a németnek vagy lengyelnek; ez pedig csak akkor nem veszélyes, ha nem olyanok a belállapotok, miket épen csak a fegyve­res erő segélyével lehet fönntartani. Valamerre fordítjuk a dolgot, mindig vissza visszatér azon tanulság, hogy a belpolitika megváltoztatása nélkül a biro­dalom semmiféle téren egyetlen lépésnyire sem mozoghat előre. Az egykori franczia financminiszter ezt mondá kollegáinak: adjatok jó politikát, és én jó financiákat fogok adni. Ausztriára még sokkal tágabb értelemben alkalmazható e kimondás; itt nemcsak a pénzügy, hanem minden, de min­den a belpolitikától függ. Ha jóravaló bel­politikát tudnak alkotni, akkor lesz pénz, lesz tekintély kifelé, és akkor lesz jóra való hadsereg is. Nem lehet az okot fenntarta­ni, midőn az okozatot ellenkezőre akar­ják fordítani. Az alkotmányos élet gyü­mölcseit csak az igazi alkotmányosság földje szolgáltathatja; az absolutismus düledékein nem fognak azok teremni soha! Bécsi dolgok­ — A „Wiener Abendponst“ újabb száma a­­ mostani kormány pénzügyi politikájáról hoz némi általános program nőt.­­ Előre bocsátván, hogy az államháztartásban való rend egyaránt szükséges mind az összes állam, mind az egyesek, mind a belső megszi­lárdulás, mind végre a külső hatalmi állás érde­kében, — a teendőket két fő pontban foglalja össze : u. m. a pénzjegyekben álló lebegő adós­ság rendezésébe, s az állandóvá lett deficitek el­enyésztetésébe. A­mi az elsőt illeti, az utóbbi háború egy pil­lanat alatt megsemmisíti azon nagy erőfeszíté­sek eredményét, melyeket éveken át az állam­főn a pénzérték teljes helyreállítására , a valuta ismét ingadozóvá lön. Az államjegyek kibocsátását csak a végső kényszerítő szükség igazolja, — s ezúttal az államgépezet csak ilyek által volt fenntartható. — A háború okozta rendkívüli hadiköltségek, a folyó jö­vedelmeknek a háború ideje alatti kimara­dása, a bábom okozta károk kiépülése vé­gett az adózási képesség kimérgezése, és az innégi munkálatok, valamint végre az átmenet a békeállapot rendes kerékvágásába, elkerülhet­­lenné tették az államjegyek kibocsátását, a ugyanebből folyt az 1866. aug. 25 iki törvény is, mely azonban meghatározza azon maximum határát, melynél tovább (feltéve a béke állandó­ságát) a jegyek kibocsátása nem mehet az 1865. sept. 20 iki pátens értelmében, így a pénzüogy­i igazgatóság első és változhat­­an kötelessége­ megtartani ama határt. A pénz­jegyek növekedő becsvesztésének gát van vet­­ve, mihelyt az a meggyőződés ver gyökeret, hogy nemn lehet tartani a pénzjegyek határtalan elsza­­porodásától,és hogy a papi pénz kiadása, melyet csak a kívülről egészen váratlanul jött szorultság igazolhatott, nem fog béke­időben is alkalmaz­tatni. Második sorban fog következni aztán a pénz­jegyeknek a forgalomból való kivonása, s illető­leg a lebegő adósság részére való alapszerzés. A kormány már ezen czélból hozzá fogott a törvényjavaslat kidolgozásához. Továbbá az egész pénzügyi helyzet sik­o­p.H ^^«“«ntv óta mindig volt kisebb nagyobb deficit, mit minden évben nyomon követett az állam­­adósság terhének megfelelő nagyobbodása. Az állam hitelezői iránt vállalt kötelezettségek ezután is ponto­san teljesítendők, mint eddig történt a a legsúlyosabb viszonyok közt is, de az állam hitelének tovább erőltetése egyelő­re, azaz valameddig az erők kipi­henésé­nek korszaka be nem áll, annyival ke­vésbé tanácsos, mivel különben is az 1866. ápr. 24 ki és aug. 25 -i törvény értelmében való hi­­teloperatiók szaporítni fogják a jelenlegi adós­ság­terhet-E részben a kormány azt tekinti feladatának, hogy az államkiadások a rendelkezhető reális állambevételekhez szabassanak, a­mit — a ki­adások és bevételek közti eddigi aránytalanság mellett — csak úgy lehet elérni, ha egyfelől az állam bevételei nagyobbodnak, másfelől a ki­adások, a fontos államc­élok koc­káztatása nél­küli minimumig szállíttatnak le. Az állambevételek emelésére a kormány i­n­­direct után törekszik a nemzetgazda­sági téren, t. i. a szabad fej­tés gátjainak el­hárításával és az önálló munkásság buzdításá­val a nemzetgazdaság minden ágában, — egy szóval az adózási képesség emelésével, — mig másfelöl direct után is az állambevételek sza­­boritását igyekszik az adóügy reformja által, mely minél távolabb ál­l­j­on a fi sca 1 is s z e 11 e m t ö 1, mi az egyeseket túlságosan ter­heli , — s mely az adóterhet igazságosabban fogja megosztani. Egyszersmind törekedni fog az adók kamatozóbbá tételére. Reformok vannak czélba véve az adószedés költségeinek apasztá­­sára, valamint atalán az okszerűbb administra­­tióra, mi az egyes adóágakban a valódi bevételt emelni fogja. Fésúlyt fektet a kormány az államkiadások kevesbítésére. A gazdálkodás azon rendszerét, melyet néhány évig a reichsrath közreműködése mellett folytatott, tovább akarja fejteni, s az ügyvitel és a kormányzati gépezet egyszerűsíté­se által a polgári igazgatásban még tetemes meggazdálkodást remél keresztül vihetni, míg a hadügyben tervezett gyökeres reformjai által a meggazdálkodás oly messze fog menni, a­meny­nyire csak a monarchia bizton létével é­s a cs. kir. hadsereg és tengerészet harczi képességével megegyeztethető. Mindezen említett irányokban terjedelmes újjá­szervező és reformáló munkálatok vannak fo­lyamatban, melyeknél felhasználtatik az évek óta gyűjtött egész adatmennyiség és az újabb idők komoly tapasztalatai, melyek a teljes erély ki­fejtését sürgetik, hogy mielőbb gyümölcsözhes­senek. s világos, hogy ezen törekvések teljes hatás­a nem mutatkozhatik meg a legközelebbi időbez . Még 1867-ben az állam bevételeit a háború utó­­­hatásai kevesbítik ; a személyzeti reductiókná­l tekintetbe kell venni a feleslegessé válandó egyéneket, az adóreformok l­e­g­f­o­n­t­o­s­a­b­b pontjaiban csak e­l­őké­­­s­z­ü­­letek történhetnek m­­eg, s miután az állam financia na­gyon szoros kapcsolatban áll az állam jogi viszonyok ala­k­u­l­á­s­á­v­a­l. Ausztria pénzügyeiben is át­meneti stádiumban van, mi ki lesz mutatva az épen most készülő­ 1867-iki budgetben. Az erre vonatkozó számok még nem közölhetők, de any­nyit már határozottan állíthatni, hogy az 1867-iki költségvetés h­ű k­é­p­é­t adandja a pénzügyi ál­lapotnak, a­mit ugyan nagy erőfeszítést követe­lőnek mondhatni; de nemhogy pessimismusra adna okot, hanem ki fog tűnni belőle a jobbra fordulás. — A gráczi „Telegraf,“ az autonomisták köz­lönye, hozzá­szól a „Wiener Abendpost“ ama czikkéh­z, melyben ez nagyon átalános és két­féleképen is magyarázható kifejezésekben akarja megmagyarázni, mit akar voltaképen a kormány. Megadja a „W. A.“ nak, hogy homályos átalá­­nosságban beszél. Azonban úgy véli, nem kell kevésre becsülni annak jelentőségét, a­mi benne mondatik : a „kormány a Deák féle ismeretes munkálatot alkalmas alapnak tekinti a minden oldalról óhajtott kiegyezésre s múltatlan felté­telnek nyilatkoztatja a Lajtb­an inneni (német­­szl­áv) országok alkotmányos összetartozandesi­­gát. Eme két­ momentum nagybecsű , igen szép épület alapjaiul szolgálhatnak ezek, ha gyorsan és derekasan hozzá fognak a kiegyenlítés mű­véhez.“ Földm valósi­­iskoláink. Minél inkább szaporodik az emberiség, annál szűkebb lesz a tér, melyből élelme­zését veszi , s melyből végelemzésben minden szükségletét fedezheti az egyes em­ber. E meggyőződéssel egyidejű a másik, azon VuuVvl ivww viuftin uaDiUUMl­tUít által helyre ütni szükséges, mi a benne rejlő természet erők belterjes kizsákmá­nyolása által szokott elévetni. Hogy azonban a termő­föld erejének kizsákmányolása belterjüleg eszközlésbe vétethessék, arra mindenekelőtt, a lehető­ség „sine qua non“-jaként, ezen erők minden oldalú ismerete, s különösen ha­tásuk kellő felismerése kívántatik. Ez eredményekre pedig csak a mező­gazdasági tudomány kellő kifejtése, s e tudomány által elért vívmányok, a gaz­­dászati ismeretek minél tágabb körben történendő terjesztése vezethet el. Közegül erre a gazdasági társulatok, egyesületek, könyvek, folyóiratok, szak­lapok, a tanintézetek ajánlkoznak. A gazdasági tanintézetek a gazdasá­gi ismeretek terjesztése alaptényezőinek mintegy kulcsának méltán nevezhetők. A gazdasági tanintézetek kétfélék : felsőbb és alsóbb gazdasági tanintézetek , amazok a felsőbb gazdasági ismeretekre túlnyomólag elméletileg, de gyakorlatilag is oktatók, míg emezek leginkább gyakor­latilag útmutatók. Hazánk, mely mezőgazdászai jellegű ország, gazdasági tanintézetek, főleg al­sóbbak tekintetében mostoha sorsban ré­szesül, különösen kitűnik e mostohaság­­ban hazánk felső része és tiszai vidéke. Míg ugyanis a Dunán­túli vidék két, t.i. a magyaróvári, s a múlt tanév kezdete óta ismét visszahelyezett keszthelyi gazdá­szati felsőbb tanintézettel bir, s azonkivül a netán hajlamaik által a mezei föld­ipar­ban kifejtendő tevékenységre ösztönzöt­­tek hazánk Dunán túli vidéke tőszomszéd­ságában fekevő körösi főbb intézetben is megszerezhetik tevékenységükhöz szük­séges ismereteiket , addig hazánk többi részei csak jámbor óhajtással kénytele­nek e tekintetben megelégedni. E felsőbb tanintézetek dolgában azon­ban még hagyják, mert mennyhégileg és terjedelmileg a szükségletet talán ki is tudják elégíteni aránytalan és czélsze­­rű­tlen elhelyeztetésük ,­­ habár na­gyobb áldozattal az ország távolabb fekvő részeiről is hozzá­férhetést nem te­szi lehetlenné, azonban, fájdalom, az al­sóbb intézetek, az úgynevezett földmive­­lési iskolák csaknem teljes hiánya a leg­közelebbről érdeklett s a kor­viszonyok pa­rancs­szavát megérteni tudó kis birtokos gazda közönségnél a lehangoltság végső határát kezdi elérni. Földmivelési iskolánk eddig és pedig csupán egy év óta, csak egyetlenegy van, t. i. a keszthelyi, mert a már régóta kilá­tásban lévő felső-magyarországiak, da­­czára az orsz. gazdasági egyesület eré­lyes felterjesztéseinek, daczára több felső­­- magyarországi város felajánlott áldozat­­, készségének,létesítésök tekintetében mind­­­­eddig a pimn desiderium stádiumán túl ha­­­ladni nem bírtak. Egy éve lesz, hogy a keszthelyi, az or­szág ezen egyedül álló földmi­ves iskolájá­nak megnyitását e lap hasábjai hirdették.­­ Örömteljes megelégedéssel olvastuk el­i­i­r­detmény bevezető sorait, egész odáig érve,­­ a h°l a növendékek előadott számából ; megértettük azt, hogy ezen iskola, daczára­­ azon minőségének, hogy országos intézet, nemcsak az ország vagy annak Dunán­ túli része ebbeli szükségletét ki nem elégíti, de még Zala megyének is kivánni valót hagy e tekintetben. Valóban nem tekintve az általános szükséget — már csak a birodalom né­met tartományaival szemben is nemcsak hogy nem irigylendő, de szánandó hely­zetünk. Mert míg ugyanis, ha a mértéket a bi­rodalmi német tartományokhoz aránylag kellene megállapítanunk, akkor földműves iskolának az ország egy megyéjéből sem szabadna hiányoznia , addig valóban csak egy létezik, és olyan, melynek két évi tan­idényre 16 növendéknél többet befogadnia nem szabad. Ha a magyar korona tartományok ösz­­szes lakossága, Konek Sándor legújabban kiadott statistikája szerint, 14,000,000 lakosra tehető, s ha ezeknek több mint fele, tehát vagy 8,000,000 földműveléssel fog­lalkozik, ha a két évi tanidény egy évi jutalékául a 16 növendék felét, tehát 8 növendéket veszünk fel , akkor épen 1,000,000 földmiveléssel foglalkozó la­kosra évenként 1 növendék esik. Valóban szomorú helyzet, igazán bu­­sitó állapot! Öne bki­h?'légfritsítj'e a spítfonos'Osztály, de egyéb átruházási módok általi gyakori szétdarabolásában a törpe gazdaságok fe­lé irányuló tendentiáját; a birtokos föld­­mivelő népnek a „beatus ille, qui procus negotiis paterna ruraarat“ alapelven gyö­kerező gondolkozásmódját, mely szerint a reménybeli apai örökségben nyerendő egy­­iét hold föld kedvéért kiskorától az apai lázban nyomorog, s ott lesi az apa holta után bekövetkezendő osztályt, és ott készíti elő leendő, még nagyobb nyomorát, követ­ve híven apjának — mit ez még öreg ap­­j­ától tanult — gazdálkodási módját az apaihoz képest 3 ad vagy negyedrésznyi­re leolvadt birtokán; a ki tudja a magyar­­országi telek­adónak csaknem évről évre különböző czimek alatti emelését, s an­nak, nem tekintve a legközelebbi sanyarú évek csekély productióját, eliselhetlen mennyiségét, s a földmi­velő nép alsó réte­geire is mindig jobban kiható társadalmi műveltség létszükségletei fokozottabb mérvét, az sóhajtva kénytelen felkiáltani, hogy „földmivelési iskolák, jöjjön el ha­­zánkba a ti országotok.“ Az anyagi jólét előmozdítását c­élzó intézkedések közt hazai törvényhozásunk feladata az is, hogy a földmivelési ismere­tek kellő terjesztését szem elől téveszteni el ne mulaszsza, s különösen az alsóbb gazdászati képzettség tekintetéből egy hazai földmivelési iskolarendszer létesíté­sére kellő súlyt fektessen ; azonban, fáj­dalom, míg a törvényhozás rendes műkö­désében, különösen a most forgalomban levő politikai kilátások mellett, e kérdés megoldásáig eljut, minden nagyítás nélkül elmondhatni, addig évek folynak még le, évekig várni pedig ez égető kérdés, mint hinni szeretjük, kielégítő megoldására, ki­­mondh­atóan anyagi veszteség és helyre­­hozh­atlan kárral jár a nemzetre nézve. Úgy hiszem, nem okozok feltű­nést, ha azt állítom, hogy addig is, míg a nemzet lépcsőzetesen azon, nemzeti életében már valóban boldog korszakba lép, hogy e felett országgyűlése által határozhat, az országos hatalmat kezelő felsőbb kor­mányközegek e valóban sürgős és elodáz­­hatlan ügyet szivökre vegyék, s a nemzet ez óhajának közhiván­y szerint kielégí­tést adni igyekezzenek ; különösen, s első­sorban, és­pedig haladék nélkül van erre a nm. magyar királyi helytartótanács hi­vatva, mert magánértesülésemre, a keszt­helyi földmíves iskola igazgatósága által ez intézet körül egy év alatt szerzett ta­pasztalatairól tett felterjesztése kapcsán

Next