Pesti Napló, 1866. december (17. évfolyam, 4986-5008. szám)
1866-12-01 / 4986. szám
276-4986. Szombat, december 1.1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 25 uj kr. Az országgyűlés megnyíltával rendkívüli előfizetést nyitunk PESTI NAPLÓ-ra decemb. decemb úgymint : februári 3 havi folyamra 5 ft 25 kr. martiusi 4 hóra ... 7 forint. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, nov. 30. 1866. (Fk) Néhány nap óta a bécsi börzét annyira nyugtalanítja az Ausztria és Oroszország közt létező, vagy még csak készülő viszony, hogy a kormány szükségesnek találta, a félhivatalos „Wiener Journal“ utján , egy pár csillapító szót mondani a közönségnek. A sugalmazott jegyzetke azonban nehezen teendi meg a kívánt hatást. Ugyanis csak azt az egyet látjuk általa meghazudtolva, hogy tetemes hadi csapatok küldetnének Gralliczia felé. Erre — úgymond a kormánylap — semmi ok nincs , mert Grallicziának belnyugalma semmi kívánni valót nem hagy, a külviszonyok pedig „teljesen zavartalan jellemmel bírnak.“ Ami a csapatszállításokat illeti, magától érthető, hogy ezeket a kormány még akkor sem vallaná be, sőt akkor épenséggel nem vallaná be, ha ama hír nem alaptalan. Ily dolgokban tehát a félhivatalos dément még a szokottnál is csekélyebb értékkel bír, s miután az ily nyilatkozatok szokásos értéke is igazán parányi, képzelhető, mennyire becsülik a „Wiener Journal“ múlt csütörtöki jegyzékét, amennyiben az a csapatszállítási tényre vonatkozik. Ami pedig a cáfolat indokolására felhozott érveket illeti, való ugyan, hogy Gralliczia belnyugalma semmi kívánni valót nem hagy — ez idő szerint. De tagadhatlan az is, hogy a lengyelek és Hitbeliek közti ingerültség nőttön nő, s külsőleg talán csak azért nem láthatók még feltűnőbb jelenségei, mert a ruthenek érzik, miszerint a kormány részéről szemlátomást pártfogolt lengyel elemmel szemben, kétségkívül ők képezik a gyöngébb részt. Nem tudjuk azonban, vájjon így maradna-e a dolog, és nem fognák-e komoly villongások felváltani a belnyugalmat, ha az ország határain megjelenne oly hatalom, mely a ruthen — vagy legújabb terminus technicus szerint a „gallicziai ősz“ — elem pártfogolását írta a maga zászlójára ?! „A külviszonyok — mondja továbbá félhivatalos lap — szintén teljesen zavartalan jellemmel bírnak.“ Tetszik tudni, mily ruganyosak az ilyen kifejezések. Ki bírná meghatározni, hogy valamely diplomatára nézve hol végződik a „zavartalan,“ és hol kezdődik a „zavaros“ viszony? Május elejéig is azt lehetett mondani — és a félhivatalosok mondták is — hogy iíz Ausztria és Poroszország közti viszony nincsen megzavarva, most pedig inkább, mint valaha fognak óvakodni a bécsi urak attól, hogy ők mondják ki els ők, miszerint az Oroszországgali viszony meg van zavarva. Ezt bátran bízhatják a pétervári lapokra. Nem oly örvendetes dolog ez, hogy a közzététel elsőbbségéért másokkal versenyezni kellene. A csapatszámítási tényre nézve tehát a félhivatalos démenti, mely ily esetekben mindig szokott bekövetkezni, mit sem bizonyít az illető hírek alapossága ellen. — Gralliczia belállapotát illetőleg, constatálva van ugyan az ez idő szerinti teljes nyugalom , de nem hiányzanak oly jelenségek sem, melyek e nyugalom állandóságát nem helyezik minden kételyen felül; végre a külviszonyok dolgában csak általános phrasissal találkozikk, mely semmit sem ér. Képzelhető tehát, hogy e csillapító szer nem tette meg a kívánt hatást a tőzsde izgékony idegeire. E hatástalanságnak oka egyébiránt nemcsak maga a csillapító szer gyönge voltában, hanem abban is keresendő, hogy más körülmények egyenesen ellene működtek. Nevezetesen Oroszország legújabb pénzügyi műtétei azok, melyek a börzét nyugtalanítják. — 1859 óta e hatalom először 28 millió font sterlinget, aztán 200 millió rubelt, s az imént ismét 100 millió rubelt vett kölcsön, állítólag vasúti építkezésekre. — De hacsak valahol a föld alatt nem építik ezeket a vasutakat, az, amit ez építésekről a föld felszínén láthatni, a kölcsönvett összegnek alig egy tizedrészét vehette igénybe. Hát a többi pénz hová lett? Nem lehetne-e, hogy lassanként egy kis tartalékot gyűjtöttek össze bizonyos eshetőségek előrelátásában? — Vagy tán a vasutak helyett más vasmunkák lettek megrendelve, melyek nem épen a béke eszközei közé tartoznak? Növeli az ezen tűnődések által szült nyugtalanságot Gjortsakoff jhg legújabb jegyzéke, mely a „Journal de St. Petersbourg“-ban oly éles commentárt talált. A pétervári kabinet constatálja azon tényt, hogy a porta az 1856-ki s 1858-ki szerződések határain túlment, és hogy a többi európai hatalom ezen kihágást tűrte, így a hohenzollerni herczeget is Románia fejedelméül ismerték el, daczára annak, hogy a párisi állapítmány szerint a hospodári trónt csak bennszülött bírhatja. Károly herczeg trónrajutása ellen mindazáltal Oroszország nem akar tiltakozni, de csak azért nem, mert a herczeget személyesen szereti , mert a család, melyből ő fensége származik, a Hohenzollern-ház iránt a czár annyi rokonszenvvel viseltetik, de a többire nézve Oroszország fenntartja magának, hogy ezentúl csak a maga és hitsorsosai érdekei szerint fog cselekedni. Igénytelen nézetünk szerint, ez meglehetősen érthető felmondása az Oroszországra nézve alkalmatlan szerződéseknek, oly felmondás, mely ez idő szerint csak elméleti jelentőséggel bír ugyan, és senkit közvetlenül nem fenyeget, de mégis előjeléül tekinthető annak, hogy a pétervári kabinet oly magatartásra készül, mely nincs összhangzásban a párisi szerződésekkel, s hogy őt ezekre ne lehessen utalni, inkább már előre is kihirdeti, hogy a maga részéről azoknak érvényét — a többi hatalmak hibája által — megszűntnek tekinti. Ha pedig azt kérdjük: vájjon a szerződések melyik állapítmánya az, melyen Oroszország túlemelkedni készül, a valószínűség a mellett szól, hogy a czári kabinet politikája legelőször is azt a határozmányt fogja elgázolni, mely szerint Kelet ügyeibe egyoldalúan beavatkozni egy hatalomnak sem szabad. Giortsakoffig alkalmasint azt gondolja, hogy ha Bismark, úgyszólván, egy lehellettel fuhatta el az 1815 -i szerződéseket, az 1856-ki sem leend megdönthetően. Napóleon iskolája nyilván gyarapodóban van. Először Cavour, aztán Bismark, most meg Grortsakoff is! Lám, nemcsak a bolondról, hanem az okos emberről is áll az, hogy egy tizet csinál! Hát e tíz közt osztrák államférfit látni, mikor lesz szerencsénk ? Bécsi dolgok. Az alsó ausztriai Landtagon a felirati szónoklatok szokatlanul hevesek voltak a mostani kormány ellen. A mitoszat csak el lehet mondani egy egy kormányról, mind elmondták, valamennyi Schmerling kormányával egyszerre született „szabadelmű“ rhetor: a Kurandák, Schindlerek, Mühlfeldek, valóságos versenyt rendeztek, ki tud nagyobbat mondani. A mértékletlenségig, a zabálásig ment a szólási immunitás élvezete. Büszkék is rá a bécsi lapok, még pedig minél centralistább egy egy lap, annál eget s földet rázóbb nevezetességűnek tartja a Landtagen elmondott életeket és gorombaságokat. A régi „Presse“ annyira megy, hogy így kiált fel ritkított betűkkel: „Ausztria becsülete meg van mentve.“ Azt hinné az ember, hogy dr. Schinder merész rohammal visszafoglalta a chlumi magaslatot a porosz gárdától. Kuranda, ugyanazon lap szerint, beszédével a legnagyobb patrióták sorába emelkedett. Több lap, ha ily messze nem megy is, Schindlerben csaknem egy Demostheuest tüntet fel, és Bauer képviselő, ki különben oly mérsékelt vola a reichsrath idejében, most csókolni való kíméletlenséggel rontott neki Belcredi grófnak, — mindenki örvendetes meglepetésére. Bennünket mindez meg nem lepett. Az igaz, hogy midőn a bécsi liberalisv Schmerling ellen forditák ékesszólásuk fegyvereit, támadási erejök tizedrésze annyi sem volt, mint jelenleg, s emlékszünk esetre, hogy midőn a Schmerlingminisztérium egyik tagja nagyon kereken és szárazon megtagadta a reichsrath illetékességét oly tárgyban, melyhez minden parlament jogot tart, — egy hang sem emelkedett rögtöni visz- 8z,auta-írásra, hanem egyszerűn csak bizottságot neveztek ki a miniszter szavainak megfontolására. Vajjon az az oka ennek, hogy a Landtagban nincsenek jelen a miniszterek, amg a reichsrathban jelenlétük mérséklő hatással volt? — Lehet ebben is valami, de ez még nem meríti ki az okokat. A volt reichsrathbeli képviselő Schmerlingben sok lényeges kérdésre nézve saját párthíveket látták, s csak egyes részlet miatt keltek ki ellene. Ami különösen Magyarország jogait illette, abban egyetértettek, s csak az utolsó évben, midőn maga a kormány kezdett némileg utat egyengetni a Magyarországgal való kiegyezési alkudozás megkezdhetésére, kezdték a reichsrathbeli szabadelmi urak is tettre buzdítni Schmerlinget ezen irányban, ami, ha a Kurandák, Schindlerek és maga Schmerling modorában történt volna , kétségtelenül inkább hínárba megy a kísérlet, mint az eddigi. Nem akarunk és net is feladatunk a mostani kormány mellett ügyvédkedni, de az világos, hogy a fődolog, amiért a kormányt megtámadták, nem más, mint az, amiben az Magyarországnak kedvezni akart: azon reichsrach felfüggesztése, mely államjogi szerződésünk kiáltó és permanens megsértése volt, s mely Magyarország jogainak romjain akar új birodalmat teremteni. A reichsrath szintúgy confiscálni akarta és a bécsi ritkaságok tárába tétetni a magyar koronát, mint b. Bach, hu Erdély és Dalmatia tettleges elszakasztásával a százados kapocsból, aminek a Schindlerek vivatokat kiabáltak, tényleges bűnt követtek el a magyar király tulajdonjoga ellen. Azon szónokok, kik most a szabad szót saját alkotmányuk ideiglenes felfüggesztése ellen oly nagy fitogtatással használják, egykor más nemzet alkotmányának szétszaggatásán ujongottak. Ha felteszszük is, hogy a februári alkotmány nélkülözésén való fájdalmuk nem üres ostentatio, hanem valódi fájdalom is, m oly kevéssé esik meg rajta szívünk, mint a ragadmánynyal teli fészkéből kizavart ragadozó állat jajgatásán. Nem lehet az, hogy most másként gondolkozzanak a magyar ügyekben ama képviselők, mint régen, s hogy moráljuk megváltozott volna. Ők, kiknek midőn hatalmukban állott a szólásszabadságot Magyarország jogai mellett teljes mértékben használni, elmulasztották ezt éveken keresztül. A reichsrabban lesz való helyén, hogy alkotmányuk megváltoztatását sürgessék Magyarország érdekében, s így lehetővé tegyék azt, hogy az államjogi kérdésekben fontos szerepet vigyenek. De épen ellenkezőleg, sokáig igazat adtak a jogeljátszás elméletének. Ha tehát büntetésnek tekintik a septemberi siszkozást, soha igazságosabb nem volt a Nemesis, mint irányukban. Ők, kik csak egy kis tartomány képviselői lévén is, az egész birodalom ügyeiről szeretnek beszélni, a legvastagabb önzéssel csupán önérdekeket tartják szemmel: a bécsi centralisatio önzéséből, és senkinek sem jut kevésbé eszébe, mint nekik, hogy a monarchia nem csupán németekből, s nem csupán Bécsből áll. Nyilvánvaló, hogy a bécsi szónoklatok közvetve különösen Magyarország és az ezzel való békés kiegyenlítés ellen vannak intézve, sokkal nagyobb mértékben, mint az a felirat, mely mellett a beszédek tartottak. Bzonyság erre, hogy azon néhány szónok, ki oppositiót képezett, s kit ezért reactionariusnak neveztek, emelte ki leginkább a Magyarországgal való kiegyenlítés szükségét. Bauer képviselő azt mondá, hogy a monarchia számára nem a „szabad út,“ hanem a „lejtő“ van megnyitva, melyen a mélység széléig gördült alá. Kétségkívül azt érzi egyik fő veszedelemnek, hogy a német centralisatio lehetlenné tételére a kormány elvben kimondá a magyar felelős minisztériumot. Ők nincsenek megelégedve a mostani kormánynyal , és mi sem lehetünk. De azért merőben különbözünk egymástól. Ők egyfelől áldemocrata ellenszenvvel vannak almostaui aristocrata kormányférfiak iránt; — mi is tudjuk ugyan az aristocratia hibáit, — de csupán azért, mert valaki az aristocratiából származott, nem tagadjuk meg benne sem a tehetséges, sem a jóakaratot, — aki ellenkező érzülettel van, nem lehet valóban sem szabadelmi, sem világos látású. Ők továbbá mindig görbe szemmel nézték azt, hogy magyar államférfiak nyertek nagy befolyást a korona tanácsában, — azt az édes keveset is, amit a kormány Magyarországnak engedett, rendkívül sokallták, és minden liberálisnak látszó nyilatkozatuk csak odaczéloz, hogy Magyarországnak jogait még szűkebbre nyirbáló német és centralista minisztérium juthasson a polotra. Mi az alsó ausztriaiak politikáját a legnagyobb mértékben rövidlátónak tartjuk. Más czélja nincs, mint a mostani kormány megbuktatása, s helyébe egy centralistábbnak kineveztetése. Mert Magyarország irányában maguk sem tudnak egy szóval is helyes politikát ajánlani. Anynyit látunk csak, hogy a kiegyenlítés mostani útját rosszalljuk, s épen az ellenkezőért, mint mi. Hát Németország iránt helyesebb e eljárásuk? — Midőn oly fennhangon hirdetik, hogy Ausztriának okvetlenül vissza kell szereznie Németországon elvesztett állását, nem hiszszük, hogy akár a monarchia többi népeinél, akár éjszaki Németországon ez kellemesen hangzanék. Legfeljebb azzal vigasztalhatják magukat a barándák, hogy úgy sincs szavaiknak semmi nyomatéka , mert Bismark legfeljebb szánakozó gúnymosolylyal fogja olvasni. Elérte az első ausztriai gyűlés magát azt a czélt, melyet nyíltan bevallott, hogy a mostani kormányt megbuktassa? — azt nem tudjuk, de bizonyos az, hogy az eszköz roszul volt választva, mert a Landtagbeli debatteok a főkérdésben a kormány malmára hajtják a vizet. Aőkérdés pedig most a Magyarországgal való kiegyezés A magyar országgyűlés irányában az alsó ausztriai Landtag demonstraciója által egy argumentumot láthat a kormány arra, hogy kevésbé legyen engedékeny. Az alsó-ausztriaiak szövetségbe állottak a mostani kormánynyal mindazokra nézve, amiket mi kívánhatunk, s amiket az netalán megadni nem akar. Azt mondhatja a kormány, ha az általam megadottakkal meg nem elégedtek, láthatjátok mit lehet várni majd a bécsi „liberálisokétól. Ha nincs teljes, nincs őszinte akarat a kormányban Magyarország kielégítésére nézve, a bécsi centralisták debattejaik által a legjobb szolgálatot tették neki — a taktikájok együgyű. Arra nézve pedig, hogy Magyarországon mi nyomatéka lehet annak az üres demonstrátiónak, amit a bécsi Landtag oly komédiási ostentatióval szinte hozott, már elmondottuk előre az itteni közvélemény nézetét. Dr. Schinder beszéde az alsó-ausztriai tartományi gyűlésen tele volt — mint mindig — oly kitérésekkel és kicsinyeskedésekkel, melyek nem tartoznak a tárgyra, — csak a galleria megnerettetésére számítvak. Így pl. hogy csak egyet említsünk, nagy tetszést aratott azon mondása, hogy a kormány által subventionált krajczáros lap nem egyéb, mint a közvélemény sistátása. Bármennyire roszaljuk is az ily journalistikai propagandát, a bécsi követelmessége nem igen találja a szeg fejét. A kormány ellen intézett támadások közé felvette, és sokképen variálta azt a gyanúsítást is, hogy a mostani miniszterek csak saját anyagi hasznukért nem lépnek le. — A vád elég súlyos, de szintúgy elmondhatta Schindler úr az ő Schmerlingjére is, ki a reichsrathbéli többszöri csúfos leszavaztatás után sem lépett le, — pedig ő lett volna az osztrák németek „Verfassungs-minisztere.“ Schindler felhozhatja ezt bármelyik kormányférfi ellen, de ily fegyverek használata mindig azon gyanúba ejti a szónokot, hogy valami nemesebb fegyverrel és jobban bebizonyított argumentummal nem dicsekedhetik. Beszédéből elég legyen egy részt idéznünk, melyben azt mondja el, hogy nemcsak hogy Németországból kizárattak az osztrák németek, hanem a mostani minisztérium a benn levő németek nemzetiségére is kinyújta kezét. „A német színeknek — úgymond — szerencsétlen sorsuk van Ausztriában. Minden más nemzetiség lobogójának van joga megtartani helyét ünnepélyek alkalmával. Egy hatóság sem tesz kifogást a horvát vagy lengyel lobogó ellen ; a cseh színeket részvétteljes nagyrabecsülésben tarják, a magyar színt a legmélyebb tisztelettel üdvözlik (nevetés), de ha hasonló alkalommal a német színeket akarjuk feltázni, mindjárt ezt halljuk: „hol a policzia?“ (nevetés.) (Mintha bizony a mostani kormány tiltotta volna el a német színeket, s mintha maguk az osztrák németek századok óta vágytak volna más színre, mint a fekete-sárgára. Vagy tán Schindler úrnak csak Königgräcz óta volna passiója a németországi színekre ?) Mindenkinek lehet Ausztriában nemzetisége, csak a németnek nem, — csak ő legyen kizárólag osztrák ! A mostani kormány a németeket a többi nemzet delotáivá teszi. — Csak mi németek legyünk osztrákok oly áron, minőn a többi nemzetiségek egyike sem akar lenni, s mi sem lesztjnk és nem is akarunk. (Tetszés.) (Kérdezze meg Schindler úr Gallicziát, Csehország egy tetemes részét, Magyarországot s az előbbi időből Velenczét. Nem mindenütt a németek zsarnokoskodása ellen emeltek panaszt ? Nem a németek voltak e az elnyomás eszközei ? Mily hallatlan ráfogás, hogy a németek el vannak nyomva mihelyt nem adatik nekik alkalom a A magyar erdészet érdekében. Nemrég hogy hazánkban erdészeti egylet alakult , mely czéljául erdőgazdászatunk minden módoni emelését tűzte ki és szolgálatát annak fejlesztésére igyekezett szentelni. Hogy mennyiben felelt meg a közkívánat és szükségnek, s hogy a jó akarat a valóság mily gyümölcseit termelé, ennek megítélését a munkát és eredményt ismerők bölcs belátására bízhatni Elég ha megemlítjük, hogy az ország középpontjától, izolált helyzeténél fogva, valamint azért is, mert nagy terjedelmű feladatához képest csekély anyagi erővel rendelkezett, nem tehető meg mindazt, mi legközelebbről is óhajtandó lett volna. Az akarat és parancs szava ma már kevésbé keresik fel a munkatér minden ösvényét, mint régebben, s ezért a követendő út helyes iránya könnyebben, több szerencsével és több eredménynyel is tartható reg, mint akkor,miért szintén szükség, hogy időnknek e tekintetbeni kedvezőbb viszonyait kettőzött erélylyel fordítsuk előnyünkre, s hogy számosabb és szükséges a teendőink között hazai erdő-szetünk fontos ügyét is felkaroljuk. Az erdőkben gazdag Magyarországnak kétségbevonhatlannul szüksége van egy oly erdészeti egyletre, melynek ernyedetlen munkássága a hazai erdőgazdászat számtalan viszonyainak, különféleségeinek és sajátosságainak kipuhatolására irányuljon, mely annak mintegy szivét épezvén, rajta át éltető vér csergedezzék a munkás erekbe. A tudomány minden szaka gyors szárnyakon repül a fejlődés utján, elmaradnunk e téren sem szabad, sőt azzal összefüggőleg komoly kötelességünkké vált, vagyonosodásunk és önfenntartásnak szükséges forrásainak minél bővebb mértékbeni megnyitására és kimerítésére törekednünk , mert csakis azon népek érhetik el a közjólét legmegközelítetőbb lobát, melyek legképesebbek önmaguk lábán járhatni és legkevésbé szorulnak idegenekre; ugyanazért politikai küzdéseink mellett sem lehet és szabad anyagi érdekeink főbb szükségeiről megfeledkezni, miért úgy hiszszük, hogy hasánk azon fiai előtt, kik erdőgazdászatunk kifejlesztésének és tökélyesbitésének többi nép elnyomására !) — A németek, mond Schindler, hátra vannak vetve. Ha egy más reichsrabba a magyarok megjelennének, s a németek nemet mondanának, a kormány nem hallgatna rájuk, (mint a magyarokra). Panaszolja, hogy 4 millió magyarnak (s e szám is szándékos valótlanság) több nyomatéka van, mint 8 millió németnek. (Schindlernek nyilván az fáj, hogy a magyaroknak meg akarják adni jogukat, melyért pedig Magyarország ugyan annyit küzdött, mint az osztrák németek ellene. Még tulajdonkép nem is nyertünk semmit s Schindler úr már is el van telve irigységgel). Átmegy aztán egy fenyegetésre, mely nem kevesebbből áll, minthogy az osztrák németek végre ráunván ebben a beteg birodalomban betegápolók lenni (s mily gyöngéd ápolók voltak 17 évig !) kifelé találnak vágyni Németországba ; mert a königgräczi csata ágyuszava közt is egy pacsirtát hallott énekelni, mely Németorszáz szép jövendőjéről fütyörészett. De — úgymond — mindamellett is az osztráknémet elűzi az ily gondolatot, mert a német a leghívebb nép a monarchiában. Mások csak egyenetlenséget szítanak. (Pedig a beszédből az látszik, hogy a német csak addig lesz oly nagy hive az államnak, míg a kormány gondoskodik, hogy a katonaságnál a tisztségeket, a centrális és provinciális főhivatalokat, az adószedést és policiális functiókat németek végezzék.) Azt is mondja Schindler, hogy Ausztriát a többi nemzetiség csak szétrombolhatja, egyedül a német építi fel. Kész az osztrák-német újból is szabaddá vívni ki az egységes Ausztriát. (Azt meg nem tudná mondani Leh úr, mikor vívta ki szabaddá, s mikor egységessé az osztrák németség Ausztriát. Ily nagy hőstettről még eddig épen semmit sem tud az egész történelem. Ami pedig az államépítészeti talentumot illeti, arról még kevesebbet. B. Bach és Schmerling tudtunkkal az újabb kornak legtehetségtelenebb kontára.) Gyanúsítja továbbá szónok a kormányt, hogy a cseheket Sz. Pétervár felé terelte — s a magyarokról is szólana valamit, de nem akar — úgymond — Cassandrátok lenni. (Ima az a régi fenyegetés, hogy ti magyarok elpusztultok, ha német zsandármok nem állanak hátatok megött; mert azt csak nem követelitek, hogy a némettel egyenlő jogotok legyen — és ha nem fogadjátok el a német supprematiát, jaj lesz majd nektek, mig mi, németek megélünk másképen is.) Ilyen állításokból van szőve az egész hires beszéd, mely Bécsben jeles szónoklatnak tartatik. Soha sem láttuk oly világosan belesz nyitva, mint ebben, hogy elmésség és ész két különböző dolog- Schindler beszéde teljes csattanós kifejezésekkel, elmés ötletekkel (az alsóbb rendű szójátékokat sem vetve meg), de egyetlenegy állításának kifejtésében sem hű az igazsághoz. Még logikai fonalat sem látunk beszédében, a politikai okosságnak pedig nyoma sincs benne.