Pesti Napló, 1867. február (18. évfolyam, 5035–5057. szám)

1867-02-21 / 5051. szám

43-5051. Csütörtök, február 21.1867. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szá­m földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó hivatalhoz in­tézendők­. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. 18. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj ser. Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 25 nj kr. Pest, febr. 20.1807. Egy másik szó a miniszterhez. (Folytatása és vége.) De lássuk a többször bekövetkezett ideiglenesség korszakában, ez ismét ideiglenesen alkalmazandó provisorium­­nak működési eredményét, a gyakorlatban. 1860-ban, az octoberi diploma kibocsá­tásával, a provisorium tevékenysége már, bizonytalan jövendő várván reá, nagyon természetesen — észrevehetőig halt. 1861 elején a megyék megalakulván, náluk — a májusban bekövetkezett tör­vényszéki átadásig — a tevékenységi vágy bizonyosan nem öregbedett. Ez­t iga­zolják a minden oldalról nagy számmal átadott hátrányok. A mostani provisorium, a közelebb újab­ban megnyílt országgyűlés óta, még in­kább provisoriussá válván, váljon nem természetes-e ? — tisztelet a létezhető kivételeknek — ha tevékenységi kedvük a bizonytalanságban ismét csökken ? S a javaslat szerint, ideiglenesen újra alkal­maztassanak bár, az isméti bizonytalan­ság érzete mellett, nem lesz-e ismét igen is természetes , igen­is kimaradhatlan, hogy tevékenységi kedvük szünetelni fog ? , emberileg szólva, lehet-e őket majdan a silány eredményért kárhoztatni is ? Íme a provisorium és annak al­kalmazási czélszerűsége gyakorlatilag és a maga természetes egyszerűségében. Elismerem, hogy végleges codificatióig és az igazságszolgáltatásnak törvényho­zás út­áni végrendezéséig, az alkotmányos választás általi szervezés sem lesz töké­letes, nem lesz kielégítő. De bizonyosan czélszerűbb és kielégítőbb lesz, mint az ismét ideiglenesen meghagyandó provi­sorium. Alkotmányos választásnál a proviso­­riummal visszalépett szakférfiak és bírák valószínűleg jelentkeznek, az ügyködés, válságos helyzetünk súlyosbultával, né­hány év óta kevésbé jövedelmezővé vál­ván, s egyhamar az újabb rendezéssel sem várhatván még egy második arany aerá­­ját, most abból a jelentékeny szakosz­tályból is, bizonyosan a hazának teendő szolgálatra, több és nagyobb számú képes fő fog vállalkozni. S hinni merem, saját ér­ettségünk­, eléggé megtörhetett higgadt­ságunk és az eszélyesség önérdekünkben igénylik, hogy múlhatlanul megtörténjék, hogy a provisoriumból is, a magukat ké­pességre és egyéb jellemre megismerte­tett hazánkfiai mindenütt és mindenben, édes örömest megválasztatnak és alkal­maztatnak, így biztosan elérhető, hogy a könye­­dén két évet igényelhető teljes codifica­­ció és a törvényhozás utjáni végrendezés bekövetkeztéig is, az igazságszolgáltatás czélszerűbben , egyúttal alkotmánysze­­rűen, s úgy­szólván szünetelés nélkül fog átalakíttatni és életbe léptetni. Az 1861-iki szünetelés bekövetkezésé­től nincs mit tartani, s azon év boldogta­lan esélyei, a mostani, a felelős nemzeti kormány és municipiumok együttes akara­tából és egyetértésével érvényesítendő át­alakulás esetére nem alkalmazhatók. 1861 ben az alkotmányos megyék szer­vezési mozgalmaival már a Bach-korszak hatóságai félszü­netet tartottak május vé­géig. Az alkotmányos megyék létele már akkor merőben bizonytalanná válván, az országgyűlés feloszlatásáig törvényszé­keiket alig alakíthatták, csak alig rendez­hették. Bírák és törvényszékek nélküli lét következett be 1862-iki újévig. S igy az igazságszolgáltatásnak — roppant hátrányra — nagy részben egy egész évig kellett szünetelnie. Most a felelős kormány kezdeményezé­sével, a megyében az alkotmányos szer­vezések legfeljebb két hónap alatt meg­történhetnek, s a törvényszékek, lehető­leg kielégítő, de minden­esetre alkotmá­nyos úton tényleg meg fognak alakulni, így a valószínűleg csak pár év után várható végleges rendezésig is, elérhet­jük a bizonyosan jobb igazságszolgálta­tási átalakulást, a nélkül pedig, és ez nem kis jelentőségű, hogy miatta a közvéle­mény és közérzület daczára, alkotmány­­sértésre — a megyék egyik legsarkalato­sabb alkotmányos jogának megfosztására kellene vetemednünk, s a­nélkül, hogy a kényuralom által is c­s­a­k provisoriumnak alkotott ideiglenes bírósági személyzet irányában, eszmének is bizarr eljáráshoz, absolut eredetű provisoriumnak bírósági elmozdu­hatlansággal, jogfelruházásához nyúlni kényszerülnénk. Legroszabb esetben, csakis az fog be­következhetni, hogy a provisoristák, az átalakulási tény egy pár haván át, félszü­netet ejthetnek. Ami természetesen, s még károsabban és tízszeresen huzamos­ ideig fogna szintén bekövetkezhetni még akkor is, ha ismét, és csakis provisorie fognának, — másként nem is lehetvén — végleges rendezésig meghagyatni, így czélszerűbb lesz, és kevesebb­ kárral járand, nem is említvén azt, hogy a provisorium az által akaratlanul is a lehiggadt közvélemény és közérzület előtt könnyen gyűlöltté té­tetnék; s hogy a minisztérium — kár volna tagadni — a közvélemény és köz­érzületnek irányábani ösztönszerű bizo­dalmát, czéltalanul, és kezdetben meg­ingatná , de talán részben koczkáz­­tatná. A „Pesti Napló“ újabb 40. számában Burchbachtól, az igazságszolgáltatási kér­dés érdekében, ismét jelent meg egy hig­gadt czikk, a provisorium alkalmazására nézve, az előbbi javaslattól abban térvén el, hogy a szolgabírói egyes bírákat vilá­gosan alkotmányos úton megváltoztatni óhajtja, de végleges rendezésig a törvény­székeket nem. — Indokai észrevételei­met nem gyengítik, a gyakorlati életből merített érveimet legtávolabbról sem érin­tik, s épen azért részletes megvitatása és c­áfolatába ereszkedni ezúttal fölösleges­nek találom. Ezek azok, a­miket az első czikk l. író­jának óhajtása és javaslata ellenében, alkotmányos átalakulásunk czélszerüsége szempontjából, s önmagából a csalhatlan gyakorlati életből merítve — czáfolatul és tájékozásul az ügy érdekében felhozni, lelkiismeretes feladatomnak tartottam. Pest, febr. 18., 1867. HORVÁTH DÖME: B­é­c­s, febr. 19.­­ A Lajthán inneni országgyűlések, melyek tegnap egybeléptek, a legújabb nagyfontosságú rendszerváltozásról nem „császári üzenet“ — mely, mint az ily közlemények legeslegünnepélyesb formája, a birodalmi tanács számára hagyatott fenn — hanem „kormány-tudósítás“ által let­tek értesítve, és majdnem mindannyian arra szorítkoztak, hogy az illető okmányt jelentés­tétel végett külön bizottmánynak adatták át. Beust báró beérhette volna azzal, hogy e gyűléseket egyszerűen fel­szólítja, válaszszanak követeket a törvé­nyes birodalmi tanács számára, a­mi aztán semminemű vitatkozásra nem adott volna helyet, hanem ő exra terjedelmes­ indo­kolást terjesztett elő, mert maga is úgy kívánja, hogy a fennforgó fontos kérdé­sek körül már a tartományi gyűlések is nyilatkozzanak, hogy ott menjen véghez az eszmék tisztáztatása, hogy a reichs­­rath számára történő választások ne le­gyenek pusztán a személyek iránti bi­zalom nyilvánításai, hanem határozott politikai nézetek szentesítése. Erre két ok indítja az osztrák miniszterelnö­­­­köt. Egyik az, hogy ő még a reichsrath egybelépte előtt szeretné megalakítani a Lajthán inneni kabinetet, és ezt a majori­tás kebeléből állítani össze, a­mi csak úgy lehetséges, ha a pártok alakulása már előre is legalább megközelítőleg áttekinthető. Másodszor pedig a báró úr úgy vélekedik, hogy a kiegyenlítés ellenes, a tartományi gyűlésen dühöngvén ki magukat, annál simább lesz a dolgok lefolyása magában a reichsrathban. Mind a két szempont­ból teljesen helyesnek tűnik fel a kormány eljárása. Azonkívül — nem látjuk át, miért ne volna szabad ezt nyíltan kimondani — Beust báró jó psychológusnak is bizo­nyult, ki az emberi természet gyöngéit ismeri és fel is tudja használni. Tudja , excra, hogy sokan vannak, a­kik sóvár szemmel néznek a megürült miniszteri székek felé és kiknek szive hevesebben dobog azon gondolattól, hogy e székek valamelyikére talán a maguk drága én­je fog elhelyezkedhetni. Ezen urak tehát előreláthatólag — hogy többet ne mond­junk — nagyon óvatosan fognak fellépni és gondosan tartózkodni attól, hogy a kormány szándékainak ellenzése által valahogyan persona ingrata-vá ne legye­nek, sőt egyik másik tán egyenesen támo­gatni is fogja a kormányt, előrelátva, mi­szerint ellenkezőt tevén, eo ipso lehetlen­­né válnék az, hogy ő olyan kabinetbe lép­jen utóbb, melynek politikáját megtámad­ta. Sapienti­sat! még csak azt akarjuk hozzátenni, hogy Kaiserfeld nem tarto­zik azon politikusok közé, kikről az imént szóltunk, ő a magyar álláspontot védte már oly időben is, midőn ily nézetekkel még nem volt összekötve a miniszterségre való igény. Ellenségei azt mondják, hogy jutalma most az leend, miszerint őt most kihagyják a combinatióból, mert az ő tá­mogatásáról így is, amúgy is biztos lehet a kormány. Nem szokásunk reclameot csinálni bárki mellett, főleg oly dolgok­ban, mikbe avatkozni amúgy sincs jo­gunk, de annyit tán ki lehet mondani, hogy Beust báró sehol nem találhatna államférfit, a­ki az ő politikáját Kaiser­­feldnél ősz­intébben támogatná. A német tartományok gyűlései tehát kétségen kívül vitatkozni fognak a kor­mány közleménye felett, de a vége alkal­masint az lesz, hogy feliratot nem intéz­nek a trónhoz, hanem napirendre, azaz a reichsrab­beli követek választására men­nek át. De mi lesz a vegyes nemzetiségű tartományok gyűléseivel? Erre nézve a közönség még nincs tisztában, mert az it­teni szláv conferentia azt határozta, hogy végzéseit titokban fogja tartani. Megle­het, hogy ilyesmit határoztak, de ha en­nek daczára is e lapok levelezője egyről­­másról értesült, a­mi az értekezlet keblé­ben történt, annál inkább kell hinnünk, hogy az illetők kívánják, miszerint hatá­rozataik a magyar közönség előtt ne maradjanak titok. Aztán, ha kifecsegtük azt, a­miről értesülünk vagy értesítet­tünk, a czél el van érve, és utólag a le­velezőt defavoyálni lehet, mert a confe­rentia egyik tagja sem fogja oly ügyet­lenül intézni a dolgot, hogy ő reá, mint kezesre, hivatkozni lehessen. Teljesen el lévén készülve e desaveure, a szláv conferentia eredményére nézve ezeket közöljük : általános volt azon nézet, hogy a dualizmus teljes keresztül vitelét a szlávok többé nem fogják gátolhatni, de ha már nem gátolhatják magát e tényt, gátolni kell, hogy ez következmé­nyeiben ne legyen káros a szlávokra nézve. Ily káros következmény pedig az volna, ha már most­­valami intim viszony fejlődnék a magyarok és németek közt, mert ily szövetség oly hatalmas volna, hogy a szlávokat okvetetlenül elnyomná. Jelszó tehát az: a németeket izolál­ni kell, mert az elszigetelt németek fe­lett könnyen fognak győzedelmeskedhetni a szlávok, kikre nézve — hála Belcredi grófnak — a tartományi gyűlések mos­tani alakzata igen nagyon kedvező. A szlávok tehát nemcsak meg fognak nyu­godni Magyarország vívmányaiban, ha­nem azok iránt, a­hol csak lehet, rokon­­szenvet is tanúsítani. Azért nem engedték képviseltetni conferentiájukban a három­­egy királyságot, minthogy ez a magyar korona területének kiegészítő része, azért nem bocsátottak be oly szlávokat, kik a magyar országgyűlés tagjai, hanem igenis bizalmasan értekeztek ezekkel a végre, hogy a conferentia határozatairól Magyar­­országon gyorsan értesüljenek, a­kiket illet. Magyarországnak e szerint nem akar­nak okot adni arra, hogy a szlávok iránt ellenséges indulattal viseltessék, és ezzel azt hiszik elérhetni, hogy mi legalább is semlegesek fogunk maradni a szlávok és németek közti küzdelemben. De ezt a küzdelmet aztán egész erélylyel akarják megindítani a Lajthán inneni szlávok, a küzdelem czélja pedig: a Laj­thán in­neni központosítás megakadá­lyozása. Ha már a magyar korona te­rületén a centralisatió bizonyos mértéken el nem kerülhető, ezt a történeti jog alapján jogosultnak ismerendik el a szlá­vok, de aztán a birodalom mind­két felére nézve nem a forma, hanem a jogalap közösségét akarják követelni. Ha a tör­téneti jog minálunk bizonyos központosí­­tást igényel, Lajthán innen ugyanezen történeti jog a központosítás ellen szól, és a csoportok — német, éjszaki, déli szláv és lengyel csoport — felállítását ajánlja, melyet a németek ellenszegülése daczára is remélhetnek kivihetni. Ezek körülbelül a szlávok vezéreinek szándé­­kai, melyek felett nem akarunk ítéle­tet mondani. De hátha maga a kormány nem akarná a foederalismust, még akkor sem, ha ez a Lajtha partján találná hatá­rát ? Hátha a tartományi gyűléseket fel­oszlatja, és vagy új választásokat hirdet ki, vagy egyenes választásokhoz folya­modik? Ez utóbbiakra még nem létezik választási törvény — mondá erre a con­ferentia egyik tagja — Beust báró pedig ünnepélyesen kijelenté, hogy ő soha nem fog oc­rogálni — •• Ez nyomatékos érv, melyet a német lapoknak szolgálta­tunk át; hadd adjanak rá választ, melyet mi részünkről hamarjában nem tudnánk megtalálni. Bécsi dolgok.­ ­ Van bécsi lap, mely azt mondja, hogy 1867 ben Bécsben és Pesten épen ott állunk, a­hol 1848 ban állottunk. Minthogy ilyen okos ember nálunk is akad­hatna, szükségesnek látjuk figyelmeztetni azt az okos urat előre is, méltóztassék megfontolni, hogy az egész európai kontinensen, sőt a hatal­mas szigetországban, Angliában sem akad oly 18 évig mélyen aludt ember, a­ki csak valami ilyen formát merne is állítani. Már­pedig tudja mindenki, a­kinek valamit tudnia adatott, hogy Pesten és Bécsben 1848 nagyon közel rokon­ságban állott ahhoz, a­mi Milanóban, Rómá­ban, Párisban és Berlinben volt az, a­mit 1848- nak neveznek. És felhívjuk azon bécsi journalistákat, kik el­lenkezőt állítanak, hogy külön­ösen Magyarorszá­got illetőleg mutassanak oly korszakot (Krisztus után 1000 óta), midőn ez az állam, melyet a világ Magyarországnak nevezett, ne lett volna az európai nagy eszmékkel rokonszenves és össz­hangzó passiv vagy actív szereplő. Követte az európai eszmék nagy árfolyamát jóban, és gyakran homályos tudata törekvései­ben. A solidaritás 1000-től 1867-ig soha meg nem szűnt Magyarország és az egész civilisált Európa közt. Már ha most ugyanaz a mi politikai helyze­tünk, a­mi 1848-ban, az egész civilizált világnak ugyanannak kell lennie, ami 1848-ban volt, a­mi pedig valótlan az egész föld kerekségén, és tán sehol sem annyira valótlan, mint Magyarorszá­gon. — Legfölülről felkezdve a legutolsó rétege­kig, a civilizált világot Nyugatról vagy Éjszakról elkezdve a legszélső Keletig és Délig, minden megváltozott, s a kérdések complicatiója és a pártok sem azok, a­mik akkor voltak. Csak az a constans, és ugyanaz, a­mi nem 1848-ból, ha­nem úgyszólván ős idők óta datálódik, a nemze­tek joga, életrevalósága és az igazság és morál örökké tartó elvei, a­miket a 48 és 67 közötti hasonlatosság keresői kétségkívül nem értenek, mert azok nemcsak e két dátum alatt, hanem örökké működtek és fognak működni. A ki 1848 az 1867-tel azonosnak, vagy nagyon hasonlónak tartja, az vagy oly reactionarius, a ki á la Miklós czár ,amind a levéltörrenésben forradalmat lát, mely ellen az áldást terjesztő kozákok a legcivilizálóbb gyógyszerek,­­ vagy pedig más efféle üres képzelgésű bécsi centra­listák. Az alsó ausztriai Landtag kilenczes bizott­sága azt határozta, hogy miután a kormány a törvény értelmében való reichsrathot hívta össze, és ezt csak első lépésnek tekinti a tel­jes­ (oetrugált) alkotmányosság helyreállításában, meg fogja választani a képviselőket a reichs­­rathba. Ezt fogja indítványozni a bizottság a Land­­tagban. Előre látható és bizonyos, hogy a képvi­­selők meg fognak választatni. Sőt — ez eddigi tudósításokból ítélve — valószínű, hogy minden Landtag megválasztandja reichsrathbeli tagjait kisebb nagyobb követe­lődzéssel. több, mit a czikk bebizonyít az öbölre nézve, s ezt szem elől téveszteni nem kell. A fiumei öböl helyrajzi ismertetése után áttér a czikk Fiume jövőjére, és élénken festeget egy nagyszerű jövőt, mely nagyon is óhajtandó volna, hogy úgy legyen. Hogy a természettől hazánk javára rendelt szép kikötő előnyei páro­sulhatnának ama nagy forgalommal, mely a történelmi időktől kezdve mostanig, és jelenben is, a világ­forgalomban a legje­lentékenyebb helyet foglalja el; óhajtan­dó lenne igenis, hogy a keleti kereskedés vonalába kikötőnk bele­jöjjön. Fájdalom, a forgalom terén mutatkozó gyakorlat ily vérmes reményeknek he­lyet adni nem enged. A világforgalom irányában épen úgy, mint bármely más dologban — hiában állítunk fel lehetetlenségeket , hiában képzelünk magunknak olyan dolgokat, melyek a tengeri forgalom természetével semmiképen össze nem férhetők , mert ilyenek sem Fiume, sem más hely jövendő felvirágzásának alapul és eszközéül nem szolgálhatnak. Kereskedelmi és különösen tengerészeti kereskedelem tekintetében, egy hajózati irodában többet tanul az ember egy nap alatt, mint nem ha a világon létező min­den e tárgyról írt munkákat nemcsak ol­vasta, de könyv nélkül tanulta volna meg. E dologban — már technikai természe­ténél fogva is — a múltnak eseményei semmi irányul sem szolgálnak, s legfel­jebb téves következtetésekre vezethetnek. Vethetünk a térképre nem egy, de ezer pillantást, a múlt eseményeiből Fiume nagy jövőjére nézve semmi következte­tést vonni nem lehet. Velencze a XV-ik század kezdetével a fénynek tetőpontját érte el, de korántsem geographiai fekvésénél fogva, hanem azért, mert a XV-ik század végéig, főként a ha­­józatnak akkori kiskorúsága miatt, a föld­közi és az adriai tenger volt a világforga­lom színhelye egyfelől, másfelől pedig azért, mert a műveltség és tudománynyal párosult vállalkozó szellem akkor Velen­­czében központosul­. Hogy Velencze ama fényt és hatalmat továbbra is megtartani képes nem volt, ennek legfőbb oka épen geographiai fekvé­sének kedvezőtlensége volt, mely a világ­forgalom sarkpontját teljességgel nem ké­pezhető. Áll ez most még inkább, mint valaha, daczára Lesseps úr minden magasztos ter­vének. Velenczének a XV-ik század első felé­ben— hogy a czikk szavaival éljek — any­­nyira­­ tündöklő fényes csillagát,“ képes volt Vasco de Gama felfedezése elhomá­lyosítani ; kiragadá a büszke velenczeiek kezéből egy csapással a világforgalom zászlóját, s ez döntőleg határozott az ó és közép­kor kereskedelmi forgalmának vonala felett. Azonban Vasco de Gama felfedezése akkoron a világforgalom összpontosulá­­sának csak ideiglenes vonalt adott, de állandóságot korántsem. Mert ugyan­azon korban, mikor Vasco de Gama nagy jelentőségű felfedezését tette, nem sok év­vel azelőtt Columbus Kristóf annál sok­kal nagyobb felfedezéssel gazdagítá a vi­lágot, melynek nagy horderejű jelentősége csakhamar a felfedezés után már mutat­kozni kezdett, de valódi nagyszerűségé­ben csak a múlt század végéin kezdett mu­tatkozni, a­midőn a világforgalom fővo­nalát nem századokra, de tán örökre, a világforgalom természetes útjára, az At­lanti Oceanra tette át. E világtenger — és nem földrészek közé szorult tó — éjszaki felében Kelet és Nyugat felől létezik azon népfaj, mely a jelen korban a forgalom terén a fősze­repet viszi ;az egyik, és pedig az Európá­­hoz tartozó, ha már­is nem érte el fény­korának tetőpontját, de bizonyosan meg­közelítette azon megállási pontot,melyen még egy ideig — habár hosszas ideig is megállhat ugyan, de álláspontjáról az örök természet menete szerint hanyatlás­nak fog indulni. Nem így áll a dolog a másik oldalon le­vővel ; ez a fejlődésnek még csak kezde­tén van, eredetét az európai féltől vérén, átvitte magával Nyugatra az anyatörzs ismereteit; az új haza, az új föld pedig, csaknem egybehasonlíthatlan mérvben fokozta az anyatörzsből öröklött ener­giát. Ha tehát az Európában lakó törzs ha­nyatlásnak kezd indulni, akkor fog kez­dődni a másiknak fénykora, s örökölni fogja a törzsnek azon szerepét, melyben most ez részesül, s ha netalán maga Les- Közlekedési eszközeink, forgalmunk és Fiume. is. A „Napló“ 11-ik számában megjelent 2-ik czikk helyrajzi ismeretét adja a fiu­mei öbölnek; e leírásból kitűnik a na­gyon figyelmes és szorgalmatos vizsgáló, ki a haza érdekét hon karolva fel, nem feled semmit, mi által a figyelmet egyet­len kikötőnk, s általa hazánk forgalma előmozdítására vonni lehet. Tartok tőle azonban, hogy ép e máso­dik czikkben, az előszeretet kissé túl csa­pott azon határokon, melyeket a dolog helyes ismertetése különben igényel. Mindjárt a czikk elején ugyanis, a fiumei öblöt „a világ legbiztosabb öblé­nek“ látja. Vájjon minő jellemző kifejezést kellene akkor ama számos öblökről használni, melyek oly viharok vidékein, milyenek­hez képest a Bora, Scirocco, Libeccio csak gyermeksírás, minden emberi mun­ka hozzájárulta nélkül, teljes biztonságú horgonyzást ad a bejutott hajóknak? Leszámítva tehát a superlativust, a figyelmes leírásból igenis kitűnik az, hogy a fiumei öböl nagyon alkalmas — hogy sokkal alkalmasabb a triestinél *— egy jó, biztos és nagy terjedelmű kikötő elkészítésére. Az adatok kezeskednek arról is, hogy a kikötő aránylag kevés költséggel meg­építhető , de e költséget meg kell tenni múlhatlanul, ha akarjuk, hogy hazánknak a természettől rendelt e tengeri kikötője olyan legyen, a­milyent hazánk viszonyai és leendő fejlődése igényel. Ennyi és nem

Next