Pesti Napló, 1867. február (18. évfolyam, 5035–5057. szám)

1867-02-23 / 5053. szám

45-5053 Szombat, február 23.1867. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szára. 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Vérm­entetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: i .is ?. 18. évi folyam. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. SAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, frigy kelldteilj házhoz hordva. Félévre . . 10 írt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 fi­t 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 1 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 njkr. Nyilt-tér : 5 hasábos petit 25 nj kr. Pest, febr. 22.1807 Királyunk, midőn a nemzet jogérzeté­nek élénk nyilvánulásaiban nem felforga­tási vágyat gyanitott, hanem azon viszo­nyoknak, melyek a magyart a dynastiá­­hoz több mint háromszáz év óta csatolták, még állandóbb megszilárdítására intézett törekvést látott, ez­által bölcseségének és mély felfogásának az idővel daczoló em­lékét örökíté meg. A történészet egyik legfényesebb lapja fogja az egymást fel­váltó nemzedékeket február 17-kének horderejéről felvilágosítani, s midőn a nemzetnek, mely egy nagy szélért zárul, szenvedni, lemondani tudott, ritka érde­meit teljesen méltánylandja, ragyogó szí­nekkel fogja előtüntetni azon nagy tényt, mely által uralkodónk rangjának magasságát érzelmeinek nemességével túlszárnyalván, helyreállitó monarchiájá­nak 18 év óta felzavart belbékéjét, hogy annak hatalmi állását, mely már a Bach- Schmerling rendszer bűnei miatt koczkáz­­tatva volt, rövid idő alatt ismét megszi­lárdíthassa. Mihelyt a február 17-ei nagy esemény hire elterjedt, honunk egyik szélétől a má­sikig felgyuladt a lelkesedés ; városaink és nagyobb községeink versenyzeni kez­dettek a kitörő öröm nyilvánításaiban ; a táviratok egész raja röpite üdvözletét az új korszak elébe ; köszönetét, hálát nyil­vánítván hazánk nagy fiának, Deák­nak és Andrássy gróf­nak eljárásaik­ért. A kivilágításokról, az üdvözlésekről még most is ömlenek hozzánk a tudósítá­sok, s mint sejteni lehet, a lelkesedés még nem érte el zenitkjét. Már a külföld figyelme is kiválólag kezd reánk irányulni, s az előjelekből ítélve, majdnem bízvást feltehető, hogy febr. 17-ke fejleményeivel együtt kedvező fogadtatásban részesülend. A bécsi journa­­listika nagy része kibékült a dualismus eszméjével, s jogaink teljes visszaállítá­sának fényében megnyugodott. Maguk a telivér centralisták sem tartják többé bölcs eljárásnak a német elem isoláltatá­­sát előidézni, tudákos és élettelen elméle­tek kedvéért. S midőn a Lajthán-in­­neni pártokról teszünk említést, ki­váló tisztelettel kell — új korszakunk párkányán megemlékeznünk az autono­­mistákról, kik a magyar kérdés fontossá­gát a februári pátens megjelenésekor már érezték, s az idők folytával küzdelmein­ket mind több figyelemmel és részvéttel kísérve, végtére politikai nézeteiket a mieinkkel majdnem teljes harmóniába tudták hozni, és szívekben mély visz­­hangra találtak örömeink és szenve­déseink. E párt jó szolgálatait tőlünk ezentúl sem fogja megvonni. Szeren­csés véletlennek számítjuk azt is, hogy midőn Ausztria egy dúló háborúnak ked­vezőtlen eredménye után, a régi traditiók államférfiak cíviseiteknek találta, épen akkor hozatott említésbe Beust neve, azon férfiúé, ki idegen lévén, ha kevésbé tanulmányozhatta is a viszonyokat, mint miniszter­­­elődei ; legalább alaposan félre nem értette, s érdeke sem volt előzmények miatt ferdén fogni fel azokat. Beust a kiegyezkedés folyama alatt osz­trák miniszterelnökké neveztetvén ki, be­folyását nem fordította ellenünk, mint ed­dig szokás vala, sőt éles elméjével telje­sen felfogta a kapcsolatot, mely Ausztria külpolitikájának vívmányait a teljes ki­egyezkedéstől tette fü­ggévé, Ő komolyan, férfiasan törekedett . Fel­sége magas czélzatainak foganatosítására utat egyengetni, s a még előbukkanó aka­dályokat elháritani. Ezen elismerést nem tagadhatjuk meg tőle. S midőn most már Andrássy gróf, a magyar miniszter­elnök, az esküt ő Fel­sége szine előtt letette, s az általa alakí­tott minisztériumnak kineveztetése úgy­szólván előttünk áll; nincs egyéb óhajtá­sunk, mint az, hogy a mily egyetértés uralkodott pártunkban a küzdelem és megpróbáltatás évei alatt; ugyanaz jel­lemezte eljárásunkat akkor is, midőn már — mint reméljük — nem a balesetek, nem a veszély tartanának össze minket, hanem a siker reménye, az egyesült erő­vel eszközölt vívmányok és a pályabér di­csősége. KEMÉNY ZSIGMOND, Pest, febr. 22. (Fk) Az emberek szivei kifürkészhet­­lenek, és — tegyük hozzá mindjárt — sokszor valóban nem is érdemes azokat kifürkészni, mert a­mi e szivek fenekén rejlik, nem nyújt nagyon örvendetes lát­ványt, és nem méltó arra, hogy napfényre vonja az ember. E szerint keveset törő­dünk azon indokokkal, melyeknél fogva a régi „Presse“ oly fanatikus dühvel kel ki ellenünk,­­ annál kevesebbet, miután e lap a maga fanatismusával teljesen elszi­getelten áll az összes bécsi sajtóban. Ha­nem hébe-hóba megtörténik, hogy a szeg magától is kiüti magát a zsákból, és ilyenkor már curiosításból is szoktuk azt közelebbről megnézni, főleg ha ez­által alkalmat nyerünk egyet-mást elmondani, a­mi tán különben is alkalmas egynémely előítéleteket szétoszlatni. Változás kedvéért a régi „Presse“ ugyanis legújabban a kereskedelmi ügyet szemelte ki magának nem annyira küzd­tévül, mint inkább ijesztőül. No hiszen vár­jatok csak — mondja ő az osztrák állam­férfiaknak — majd meglátjátok, miképen fognak bánni ezek a jó magyarok a ti keres­kedelmi szerződéseitekkel, melyeknek lé­tesítését azért siettettétek annyira, mert tudtátok, hogy azokat fait accompli gya­nánt kell bemutatni az osztrák képviselet­nek, különben ez soha nem hagyna helyben ily alkut, de a magyarok majd kitalálnak valami ócska törvényczikket, melylyel a ti egész épületeteket halomra döntik; tudnak ők számolni, a­hol saját erszényük érdeke, földjeik jövedelme, nyers­ terményeik ára forog szóban . Talán tetszik tudni, hogy a régi „Presse“ egyszersmind régi ellensége a kereskedelmi szabadságnak, és évek óta ernyedetlenül kardoskodik a védvám­­rendszer mellett. Fentebbi kifakadásai tehát magukban véve nagyon is érthetők. Érthetetlen csak az, hogy miért ellenzi hát a jó lap a Magyarországgali kiegyez­kedést, ha csakugyan komolyan hiszi, hogy mi annak a hordónak, melyet Wül­­lerstorff báró annyi ügygyel bajjal töltött meg némileg, fenekét ki fogjuk lökni. De még ez is érthetővé válik azon nagyon is alaposnak látszó feltevés mellett, hogy a „Presse“ maga sem hiszi azt, a­mit mond, nem hiszi azt, hogy mi a kereske­delmi szabadság ellenesként fogunk fellép­ni, s a védvámrendszer ritka bajnokainak uszályát hordani. Ő nyilván csak rá akar ijeszteni a kormányra, vagy, more con­­sueto, a mieink sorában is izgatni, hogy amaz megzavarodjék, imezek pedig gya­­nakodókká legyenek, s utóvégre maguk is kétkedni kezdjenek rajta, vájjon csak­ugyan üdvös-e ránk nézve a kereskedelmi szabadság elve? Szerencsére a „Presse“ egész okosko­dása oly gyönge lábon áll, hogy azt, úgy­szólván, egy futalommal ledönthetni. Hi­vatkozik­­ Jefferson kimondására, misze­rint a földművelés csak az ipar oldala mellett lehet nagygyá, virágzóvá, kro­­kodil-könyeket hullat Metternich eljárása felett, a­ki hazánk iparának fejlődését el­hanyagolta (mintha bizony akkor nem lett volna a szigorúnál is szigorúbb pro­­hibitió!) és aztán mintegy mellesleg teszi hozzá, hogy végre mégis át fogjuk látni, miszerint gyapjúnkat jobban értékesíthet­jük, ha a brünni, vagy reichenbergi posztó­gyáraknak munkájuk van, mint ha fran­­czia vagy angol posztót visznek be Ausz­triába ! Abban teljesen igaza van a „Pressé“­­nek, hogy az ipar virágzása hatalmasan se­gíti a földművelését is, hogy burgonyánk vagy repeténk többet ér, ha amazt szesz alakjában, imert összezuzottan hozhatjuk a piaczra, de vájjon gátolja-e ezt a keres­kedelmi szabadság? Azt csak nem fogja tagadhatni a bécsi lap, hogy iparűzésre pénz kell, e pénzt pedig a­mennyiben nincs meg, csak földmivelésünk jövedel­méből teremthetjük elő. Minél több a ter­ményeink megszerzéséért versenyző ve­vők száma, annál jobb árakat szabha­tunk, annál többet nyerhetünk az eladás­ból, és minél többet nyerünk terményeink eladásából, annál könny­ebben tehetünk majd szert azon tőkékre, melyek iparvál­lalatok megalapítására szükségesek. Mi­után pedig a kereskedelmi szerződések könnyítik terményeink kivitelét, magától érthető, hogy a vevők számát is szaporít­ják, és az árak javulását is előidézik. A földbirtokos, ha jól adhatja el terményeit, sokkal inkább képes lesz oly iparágak meghonosítására, melyek terményeinek a helyszínén való feldolgoztatását, és így értékek növelését is lehetségessé teszik, mintha szűkkeblű vámtörvények által azon néhány vevőre vagyunk szorítkozva, kik a birodalom határain belől akadnak. Az alternatíva itt nagyon egyszerű. A­mely iparnemek folytatására már most is megvan a kellő tőke, azokat tüstént is meg fogjuk honosítani, s e tekintetben a kereskedelmi szabadság semmi veszély­­lyel nem járhat, mert valóban nagyon ügyetleneknek kellene lennünk, ha a kül­földről költséggel behozott áru diadalma­san versenyezhetne azzal, melyet mi sa­ját terményeinkből, saját iparunk segélyé­vel, úgy­szólván a hely­színen állítunk elő. Ha pedig oly iparágakról van szó, melyeket egyelőre a kellő tőke hiánya miatt nem lehet meghonosítanunk, csak­is a kereskedelmi szabadság és termé­nyeink értékének ez utáni emelkedése ad­hatja meg legalább idővel a most hiány­zó tőkéket, hogy az iparnak még ily ágaiban is a külföldtől függetlenekké lehessünk. Ennyit saját hazai iparunkat illetőleg! A­mi pedig a „Presse“ szívéhez két­ségtelenül közelebb álló „brünni és rei­chenbergi posztósokat“ illeti, ezek a vám­­leszállítás után sem fogják kezüket ölük­be tenni, mert akkor éhen halnának, ha­nem törekedni fognak a franczia vagy an­gol importeur­rel versenyezhetni. Ha pe­dig e végre ezentúl olcsóbban kellene ad­­niok gyártmányukat, ezen minus nem a mi gyapjúnk árát, hanem az ő saját nyereségüket fogja terhelni,mert va­lamint ők az eddigi árakat sem fizették amúgy Isten kegyelméből, hogy mi meg­élhessünk, hanem fizették azon árakat, melyeket az általános viszonyok szabtak, szintúgy mi is, ha másonnan többet kap­hatunk, nem fogjuk nekik olcsóbban adni terményünket, hogy ők megélhessenek. Ők húzták a nagyobb hasznot, midőn szá­munkra a védvám következtében kor­látolt volt a vásár . — ők érjék be a ki­sebb nyereséggel is, midőn a sorompók le­hulltak. Ha pedig a „brünni és reichenbergi posztósok“ szünetelnének is, azok az em­berek, kik eddig cseh vagy morva posz­tóba öltözködtek, még­sem fognak Ádám apó toilettejében járni, hanem a nekik kel­lő posztót más valaki fogja készíteni, le­gyen az porosz, angol és franczia, és ez a másik aztán a mi terményeinket csak úgy fogja vásárolni, a­mint vásárolták eddig Giskra és Szabel úr barátai. Bennünket tehát hasztalanul ijesztget, önmagát pedig hasztalanul ámítja a „Pres­se.“ Ha nemzeti kormányunk mindent, de mindent roszalna, a­mit az osztrák állam­férfiak tettek, — arról az egyről még sem kételkedünk, hogy a­mi a kereskedelmi szabadság elvét illeti, a magyar minisz­ter feltétlenül fog osztrák elődje nyomdo­kaiba lépni. kr. Rendkívüli előfizetés a PESTI NAPLÓ Előfizetési díj: Martius—májusi 3 hóra 5 frt Martius—júniusi 4 hóra *7 forint. A PESTI NAPLÓ kiadó­hivatala. Bécsi dolgok. — A Lajthán túli szláv képviselők Bécsben tartott gyűléséről eddig keveset hallottunk. Most a „Gazetta Narodowa“ ezt írja: Az értekezlet nem határozott semmit. Ennélfogva még most szabad kezök van a cseheknek és lengyeleknek, s lehet­séges, hogy Lembergben máskép fognak fejlődni a dolgok, mint Prágában.­­ Ugyanazon lap sze­rint az értekezletben részt vett lengyelek a mel­­­lett voltak, hogy nem kell beavatkozni azon ki­egyenlítésbe, melyet az uralkodó épen most hajt végre Magyarországgal , s még annál kevésbé kell bele­szólani utóbbinak belső constituálásába. Ez csak Magyarország népségét illető házi ügy, mit egy harmadiknak beleavatkozása csak gátol­hat. — Nem egészen igy vélekedtek az értekez­letben részt vett csehek, kik a dualismusban is a centrálisadót látják. Ennél fogva nem lényeg­telen az eltérés a lengyelek és csehek vélemé­nye közt. Ugyanazon tudósítás szerint a lengyelek el­lenezték, hogy valamelyik magyarországi szláv tettleges részt vegyen az értekezletben. A régi „Presse,“ mely mindig gúnyolódott az­zal, hogy a magyarok oly régi államjogi kötésre hivatkoznak, mint a pragmatica sanctió, most jogtörténeti fejtegetésekbe bocsátkozik, azt mu­tatandó ki, olvasóinak tudatlanságára számítva, hogy sem Erdély, sem Horvátország nem voltak soha a magyar korona területeinek kiegészítő részei! — Ez már csakugyan nagyobb vakmerő­ség, mint ha valaki ma egy újságczikkben azt fejtegetné, hogy a nap kering a föld körül. — A régi „Presse“ dicsőségére válik a német civilisa­­tiónak, s ha így viszi, még történelmi deductiók útján be fogja bizonyítani, hogy Bécs nem tarto­zik jogilag Ausztriához, hanem porosz Német­országhoz, vagy legalább is Csehországhoz. Fiumei levelek.*) Febr. 17-kén. A közel két évtizedig folytatott erőszakosko­dás és önkénykedésnek ma létetett fel koro­nája , de senki sincs, a­ki ezen, időn kívüli, a kedélyek felingerlésére számított újabb önhatalmi tényben ne az aléltság utolsó rángásait tekintené. Arra el voltunk készülve, hogy a­kik a beteg állam testének 18 éven át a legkülönfélébb kí­sérletek és rendszermódosítások után is állandó kuruzslói maradtak, a­kik innen-onnan már ama megállapodott vágyaik keretébe beillő hiú eszmé­vel is meg kezdtek barátkozni, mely csak egyedül őket képesíthette a szabadalom, de sőt a kuruzs­­lás örökösödési jogának kieszközlésére is, melyet a szerzett érdemek és az idő különben is szente­sítettek, arra, mondjuk, el voltunk készülve, hogy az elbukás veszélyének pillanatában foko­zatos erőfeszítéssel fognak küzdeni a szembesí­tett elemekkel, sőt hogy czéljaik érdekében he­lyes tapintattal igyekeznek eltakarni a sebeket, a nehéz kórt, melyeket rendkívüli szereikkel előidéztek; de azt nem hittük, hogy midőn a rendes orvosi tanács az alkalmazott rendkívüli szerek veszélyes hatását és következményeit constatálván, a kuruzslók eltávolítása elhatároz­tatott, hogy ezek még akkor is a beteg bizalmára hivatkozzanak, és e hamis hivatkozás ürügye alatt, arra támaszkodva, az ütött sebeket és az előidézett kórt még inkább elmérgesíteni, öregbí­teni igyekezzenek. Fiume, daczára a 18 évi erőszakos különsza­­kítás ideje alatt elviselni kénytelenült sérelmek­nek, nemes önmegtagadással igyekszik fátyolt borítani az elmúlt idők nehéz emlékeire, pe­dig azon pillanat óta, midőn Bunyevácz cső­cselék hadával a magyar kikötő várost elfog­lalta, azon történetileg emlékezetes, kíméletlen ténytől kezdve, midőn a viszonyok hatalma előtt meghajolni kénytelenült békén távozó fiumei kormányzó gr. Erdödy bútorai és ágyneműi la­kának ablakaiból kidobattak, midőn a magyar kikötő­város érdemes köztiszteletben álló polgá­rai szülő­városukból kiutasíttattak, bebörtönöz­­tettek, anyagilag tönkre tétettek, csak azért, mert talán elég bátrak valának a védtelen, békés szel­lemű fiumei kormányzóság hivatalnokain ejtett erőszakoskodást, kíméletlenséget vandalizmusnak bélyegezni; azon időtől kezdve, mondjuk, a leg­újabb pillanatig, a sérelmek, erőszakoskodások szakadatlan lánczolata súlyosodott az anyagi ki­merültség szélére sodort, kinszenvedett Fiuméra. Most, midőn a magyar minisztérium megálla­­pítása által a béke és haladás időszaka inaugu­­ráltatik, midőn Magyarország alkotmányossága és törvényes önállása a fejedelem és az ország képviselete közt történt kiegyezkedés alapján immár visszaáll, midőn tehát Fiume is az anya­országhoz való közvetlen visszakapcsolás iránt táplált óhaja és reménye teljesülésének küszö­bére lép; drága idejét nem akarja többé szemre­hányásokra vesztegetni, fátyolt kíván borítani 18 évi súlyos szenvedéseire, hogy keserűség nélkül, zavartalan örömmel és odaadással ünne­pelhesse a nagy fontosságú esemény bekövet­kezését. Már korábbi levelünkben említettük, hogy az összes lakosság egyértelmű akaratához képest e hó 10-én a polgárság minden osztályából 10- en gyűltek össze, a felett tanácskozandók, miként, mikor és mily rendben tartassanak meg a ma­gyar minisztérium kinevezésének tiszteletére rendezendő ünnepélyek. E czélból a volt közked­­vességű polgármester, Martini úr elnöklete alatt egy 16 tagból álló rendező választmányt alakítot­tak, tagjai valanak az ipar és kereskedelmi kama­ra elnökén kívül Matcovich, Carina, Scarpa, Scar­­delli, Francovich­, dr. Giacici, dr. Gieletich, Ver­­senassi stb. A rendező választmány megalakulása után azonnal jelentést ten a polgári kapitánynak (a­ki egyszersmind főispánja a hasonnevű megyé­nek) a rendező választmány czélja­ és feladatá­ról. Smalck úr a választmány megalakulását tu­domásul véve, ahhoz beleegyezését adta, sőt a választmány nem kis meglepetésére, még dicsé­rettel is nyilatkozott róla. Az ünnepélyeket ren­dező választmány azóta naponként ülésezett, megállapította az ünnepély programmját, a la­kosság megtevő nagyszerű előkészületeit; és ime, a választmány, 5 napi működése után, az óriási előkészületek megtételekor, az általános és hal­latlan lelkesedéssel szemben, a nevezett főispán, a­ki polgári kapitány minőségében a választ­mány megalakulását megengedte, e hsó 15-én délután szóbelileg tudatja a rendező választ­mánynyal, hogy azt önakaratából feloszlatta, és *­­ *) Az események ugyan túlszárnyalták itt az e levélben előadottakat, mindamellett közöljük, mint érdekes részleteket, különösen a Smaich-féle tilalom indokait i h­at tapintatos és erélyes magavise­letet illetőleg. Sze­rk. a magyar minisztérium tiszteletére rendezendő ünnepélyeket betiltja. Képzelhetni a fájdalmas megütközést, az elke­seredést, melyet a különben is népszerűtlen, in­tézkedéseiben folytonosan ingadozó polgári ka­pitány ezen önhatalmi ténye által a város összes lakosságánál előidézett. A letiltás híre villám­ként terjedt el a lakosság között, rövid félóra alatt közel 4000 ember lepte el a corsot, s főleg a casino patriottico előtti tért, tudomást szerzendő a betiltás indokáról. Az egybegyűlt lakosság han­gulatának engedve, a feloszlatott rendező választ­mány elnöke és annak tagjai, Matcovich Gáspár, gr. Domini, dr. Giacidi és Male urak küldöttsé­­gileg járultak az erőszakoskodó polgári kapi­tányhoz, mi­alatt az egybegyült lakosság töme­gesen vonult az Erzsébet­ térre, a polgári kapi­tány lakása elé, ott várandók be a betiltás indo­kolását. A küldöttség kijelenté a polgári kapitány előtt, hogy miután a rendező választmány az ő bele­egyezésével alakult, az összes lakosság már meg­tette az előkészületeket, és így a szóbeli tilalom annál kevésbé képes visszatartani az ünnepé­lyek megtartásától, mert e tilalom a béke és rendszerető lakosság legszentebb érzelmeit sérti, e tilalom arról tesz tanúságot, hogy az erősza­koskodás még a polgárság lakhelyeire is kiter­jesztetik; kijelenti továbbá a küldöttség, hogy e szóbeli tilalom nagy keserűséget, sőt ingerültsé­get idézett elő a különben általán ismert békés szellemű lakosságnál, és hogy e tilalom által csak tüntetés szándékoltatik előidéztetni, mindezek folytán felszóllították tehát a polgári kapitányt, hogy miután indokai nincsenek és nem is lehet­nek, a kedélyek felingerlését c cérzó szóbeli tilal­mát vonja vissza, annyival inkább, minthogy a polgári kapitány maga kijelenté, hogy a tilalmat felsőbb utasítás nélkül,­ önakaratából téve, ha azonban azt egyáltalán fogva visszavonni nem akarná, önhatalmú eljárásáról legalább falraga­szok által értesítse a közönséget. Ezt tenni a polgári kapitány kezdetben vonakodott, sőt nem átallotta kijelenteni, hogy a küldöttség által ajánlott intézkedésnek nagyobb foganatja lenne, ha annak megtevésére maga a küldöttség vállal­koznék , a küldöttség azonban megü­tkö­zéssel utasította vissza e furcsa cselfogásról tanúskodó indítványozást. Végre mégis ama határozott nyi­latkozattal bocsátá el a küldöttséget, hogy tilal­mát másnap, 16-án, reggel falragaszok által is ki fogja hirdetni. A fájdalmas meglepetés és keserűség tetőpont­ját érte, midőn a visszaérkezett küldöttség az egybegyűlt sokaságot Smaich ez önkénykedő el­határozásáról értesíté. De a roszul kifőzött cselfogás, miként másutt, úgy nálunk sem sikerült, az előre bocsátott szó­beli tilalom által a czél el nem éretett, a béke és rendszered) lakosságnál előidézett ingerültség nem fajult kihágásokra, sőt a feloszlatott rendező választmány jegyzőjének felszólítására : éljen a király! éljen Magyarország! éljen Fiume! ria­­dások között azonnal eloszlott. Midőn Smaich úr a rendező választmány meg­alakulásához beleegyezését adta, azt hive, hogy az Ünnepélyezés pusztán Fiume lakosságára fog szorítkozni, midőn azonban néhány nap múlva már azon saját, unio-ellenes pártjára megdöbben­­tőleg ható tényről értesült, hogy a fiumei ünne­­pélyezés a távol fek­vő horvát köz­ségekben is viszhangra talált, hogy e köz­ségekben is a magyar nemzeti színek kezdenek feltűnni, sőt hogy Bük­kari és Por­toré is nagyszerű előkészületeket tesz, azonnal érint­kezésbe téve magát a nevezett városok zágráb­­gyűlési képviselőivel, és ezek között főleg a reá tudvalevőleg nagy befolyást gyakorló elvtársá­val, a horvát regnicolaris küldöttségből ismeretes Csepulics Avelin úrral, a fiumei törvényszék ül­nökével ; de minthogy az ünnepélyezés megakadá­lyozására indokaik nem voltak, azon feltevést ál­lapították meg, hogy"az ünnepélyezés a horvát hi­vatalnokok elleni tettleges tüntetésekkel fog vég­ződni stb. Mily alaptalan ráfogás, mily kicsinyes ürügy! A polgárság azt hiszi, hogy a feltevést a horvát férparancsnok, az unió­ellenes párthoz tartozó államügyész, és a megyében is népsze­rűtlen, kihívó viseletű alispán, a megboldogult „Svjet“ szerkesztője is osztják, sőt hallomás sze­rint azzal fenyegetődztek, hogy egyedül a pol­gári kapitányt tehetik felelőssé a horvát hivatal­nokokon történendő sérelmekért. De a cselfogás ismét roszul sikerült; a kudarc­, mely e pártot éri, ily után nem fog eltávolíttatni, mert az ösz­­szes lakosság el van határozva a 4—5 unió elle­nes horvát hivatalnok erőszakoskodásainak nem engedni, sőt elhatároztatott, hogy az ünnepélyek a törvény engedte korlátok között megtartassa­nak. Ha a magyar zászlókat a polgári kapitány katonai erővel kísértené meg eltávolítani, ekkor, természetesen, minthogy a kedélyek különben is felingerelvék, komoly kimenetelű összeütközés­től tarthatni, de a felelősség ekkor az intézkedé­seiben ingadozó, követ­kezetlen polgári kapitányt sújtandja. Másnap, azaz 16-kán reggel a boltok kirakatai magyar nemzeti színű kelmékkel és­ s­zalagokkal diszlettek, még a fűszerkereskedés kirakatai is nagy találékonysággal szerkesztett nemzeti színű árucsoportozatokból állottak. Smaich úr a megye pandura által adatta tudtára az illető bolttulajdo­nosoknak, hogy kirakataikból a magyar szinű kelméket, csoportozatokat azonnal eltávolítsák. A bolttulajdonosok azonban egyértelműleg kije­lentették, hogy az ily szóbeli utasításnak nem engedelmeskedhetnek, ha a letiltás nyomatott hirdetmények által történik, akkor a boltok be­zárásával telelnek, s azokat mindaddig zárva is tartják, míg ezen önkénykedő erőszakoskodás meg nem szűnik. Vájjon helyes tapintatról tanúskodik-e az ily eljárás, vájjon czélszerű és méltányos-e a békés szellemű polgárságot ennyire zaklatni, szándéko­san kihágásokat előidézni, észszerű és megen­gedhető-e a népet, mely az egyetértés és testvéri­ség igéit tűzte zászlójára, az unió-ellenes 4—5 horvát hivatalnok czéljainak érdekében kihágá­sokra kényszeríteni ? 16 án délben a következő hirdetmény jön a falakra ragasztva.

Next