Pesti Napló, 1867. március (18. évfolyam, 5059–5083. szám)

1867-03-22 / 5076. szám

68-5076. Szerkesztési iroda: F­erencziek tér© 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­­hivatal: KM Péntek, martius 22. 1867. 18. évi folyamát Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó -hivatalhoz in­tézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek:­ Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön Ső ajkr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit 26 nj kr. Pest, mart. 21.1867. Előttünk lebeg a szélső baloldal legér­dekesebb szónokának, Madarász József urnak inspirált arcza, midőn hirdeté a kö­zös érdekek elintézésének legalkalmasabb eszközét: azt t. i., hogy mi, kik a többsé­get alkotjuk, öljük meg magunkat, mint Coriolan, midőn Róma kapujánál anyjá­nak esdeklő szavai rávevék, h­ogy inkább végezze ki magát, mint hazáját. Ezen öngyilkolás alatt a derék szónok csak azt értette, hogy fogadjuk el az ő véleményét, s a tárgyalás alól vonjuk el a 67-­es bizottság munkálatát. S kétségkívül ez biztosan lökött volna minket az erkölcsi halál torkába, míg Madarászt nem. E különbség helyzetünkből foly. Madarász egy maroknyi töredéknek áll élén, mely az egész országgyűlés alatt szónoklatával és szavazatával semmit sem döntött el. Ennélfogva természetes, hogy bármi szélsőt, kivihetlent vagy veszélyest kívánna is, tulajdonkép azzal semmit sem koc­káztatott, és semmi felelősség terhét nem hordja. Változhatnának ugyan a körülmények, s telhetnék el egyszerre Európa és ha­zánk légköre oly rendkívül sok vilany­­anyaggal, mely miatt aztán nagy veszély és felelősség érhetné a Kossuth által egy­kor törpének nevezett minoritásokat is, a többek közt azon oknál fogva, mert ab­­normis állapotokban gyakran alakul, még­pedig hihetetlen gyorsasággal, a többség kisebbséggé él viszont. De most ez szóban sem foroghat. Most Madarász, a csattanós szónok, merészen ígérhet és követelhet. Szabadon nyilváníthatja az országgyűlést törvényte­lennek, s visszautasíthatja a kiegyezkedés minden esélyeit, képzelheti a haza ellen fegyvert fogott Coriolanusoknak azokat, kik az ő bátor politikáját követni nem tudják , mind­ennek a mostani párttömbö­­sülések mellett épen semmi következése nincs. Ellenben, ha mi mondanék, a­mit Ma­darász mond, és tennék, a­mit tesz ; már akkor iszonyú válság kerülne elő, mert nagy többségben vagyunk, s megállapo­dásainknak hordereje döntő. — Követke­zőleg felelősségünk el nem hárítható és végzetes. S várjon ki örülne leginkább, ha Ma­darász nézeteihez pártolnánk ? Ő nem, mert politikája — mint hisz­­szü­k — arra van alapítva, hogy mint a rajgó sustorogjon, élénk szik­eket játszód­jék, de ne gyújtson. Leginkább fogna örülni az öreg „Pres­se,“ mely azon aggodalom miatt sáppadoz, hogy viszonyainkat méltányos és körül­tekintő eljárásunkkal rendezhetjük ; ün­nepet ülnének a bureaucraták, kik sza­bályzási terüknek csaknem felét , sz. István koronájának birtokait, már elvesz­tettnek hitték. Ujjongnának a centralista­párt makacsabb ideológiai közül azok, kik, mint Skene úr, nem is ismerték el a magyar kérdés létezését; veres be­tűvel jegyezné naptárába ezen érdekes napot a külföld azon része, mely Ausztria ellen tör, s előbb utóbb fekete betűvel Magyarország, mely integritásának biz­­tosítása helyett, annak szétszakított fosz­lányaira hullatná könyeit, s nem vigasz­talhatná magát még azzal sem, mert szán­déka jó volt: miután fü­lébe hangzanék, s lelkiismeretét égetné Dantének, az anarchiát és az idegen foglalók zsarnok­ságát alaposan ismerő költőnek azon verse, hogy a pokol is jó szándé­kokkal van követve. Engedje meg tehát Madarász, hogy a hatvanhetes bizottság munkálatát ne von­juk vissza. Szívelje el azon önzésünket, hogy ne gyilkoljuk meg magunkat, mint Coriolan, oly balhiedelem miatt, mintha eljárásunk a hazát semmivé tenné. Annyival is inkább, mivel Madarász jól tudja azon közmondást, hogy min­den hasonlatosság sántít. S vég­tére is Coriolan meg sem ölte magát, hanem a volscusok ál­al gyilkoltatok meg, a nélkül, hogy meghalási szándékát ha­tározottan nyilvánította volna is. KEMÉNY ZSIGMOND: egészen más színe van a külü­gyeknek, mint midőn azokat gyakorlati világítás­ban nézi az ember, — mintegy uj eleusini titkok ezek, miknek fátyolán avatatlan szem nem képes keresztülhatolni. Ily — nem mondhatjuk, hogy c­áfolat, hanem er­kölcsi ledorongolás a tömeg szeme előtt rendesen megteszi hatását; az ellenzék pedig ily érvre csak úgy nem tud felelni, a­mint a közönséges életben is minden discussiónak vége van, mihelyt egyik fél a másikat azon állat czimével tiszteli meg, melynek reputatióját még az sem állitá helyre, hogy egyik ősét Bileam­ur valami­kor megszólaltatta. A franczia miniszterek kivételesen nin­­csenek ily szerencsés helyzetben, velök a kis Thiers áll szemben, ki amaz eleusiai titkokba már oly időben is be volt avatva, midőn azok, a kik most rettenetesen ma­gas paripán ülnek, még szépen gyalog men­tek, a nélkül, hogy egész Európában akár csak egy szem fordult volna feléjök. Thiers urban tehát hasonrangu ellenséget kell látni még a czéhes diplomatáknak is, s ő ezt minapi beszédében is bizonyíta nem­csak az által, hogy a kormány eljárása felett szigorú bírálatot gyakorolt, hanem még inkább az által, hogy formaszerű­ programmot fejtett ki, melyet a mostani­nak helyébe kellene léptetni. Beszéde első részében mint ellenzéki tag szólt Thiers, de az utolsóban majdnem olyformán, mint­ha egy jövőbeli orleansi dynastia esetle­ges külügyminisztere állana előttünk. Ez az, a­mi rendkívül érdekessé teszi a kirés történetíró minapi szónoklatát, kettősen érdekessé, miután ő Rouber urat is ha­sonló positív zászló kibontására kénysze­rítő. Ily nyíltan pedig még nem láttuk egymás mellett lengeni a bonapartismus és orieanismus lobogóit. Mit akar Thiers? Mit Rouber? Vetkőz­­tessük ki mindegyiknek beszédét a szó­noki sallangból és diplomatiai leplekből, és száraz tartalmuk igez leend. Rouber — a mostani kormányt illeti meg az elsőség a múlt és tahin egyszer­smind jövendő felett, mert az élőnek mindig igaza a halottal vagy még csak feltámadandóval szemben — Rouber te­hát azt mondja : a nemzetiségi elv és azon elv, miszerint a kisebb államok nem igen valók a mi időnkbe, hanem nagyokká egyesülni vagy ilyekbe beolvadni törek­szenek — e két elv a napóleoni politika vezércsillaga ugyan, de ezek csak nagy­ban jelölik meg a franczia politika irá­nyát, a­mi nem zárja ki azt, hogy ez el­vek túlságig való alkalmazásától óvakodni kell és itt-ott kivételt tenni. De egészben ez elvek üdvösek: Olaszország egysége Francziaországra nézve előny, Németor­szágé legalább nem veszély; az olasz-po­rosz szövetség pedig nem aggasztó, ha Francziaország mind a két szövetségessel jó barátságban marad. Ezzel vet­t gátat a porosz-orosz szövetségnek, és ennél több nem kell neki. Ausztria nem tud­ván, Anglia nem akarván döntő befolyást gyakorolni az európai ügyek menetére. Tehát­­ a mostani politika folytatása még akkor is, ha Poroszország egész Németországra, a délt is bezárva, terjeszti ki uralmát! Thiers ellenkezőt ajánl. Szerinte a nem­zetiségi és „agglomeratiós“ elv csak fel­bontója a meglevőnek, de nem képes mást tenni ennek helyébe, csak rontani tud, de nem alkotni. Francziaországnak tehát el­ször oltalmazni kell minden fenyegetett existentiát, és így barátja legyen ő a ki­sebb államoknak, de ellensége azoknak, a­kik ezeket elnyelni vágyódnak . Olasz-, Porosz-, Oroszországnak. Szövetségeseit pedig Ausztriában és Angliában keresse. Ezekkel egyetemben, és a másodrendűe­­ket maga köré csoportosítva, Francziaor­­szág képes volna ellensúlyozni az olasz­­porosz-orosz terjeszkedési viszketeget, és így az annyira szükséges európai egyen­súlyt helyreállítani. Kell-e mondanunk, melyik politika találkoznék a mi rokonszenvünk­kel? Az olvasó ezt könnyen ki fogja találni, ha a kétféle politikának következményeit vonja le magának. Rouber terve szerint Francziaország szövetségesei azon álla­mok volnának, melyek czéljaikat csak nagyszerű anyagi eszközök által bírják valósítani, tehát a pár excellence „kato­nai államok,“ mert a­mit a kard megszerzett, azt legalább jó ideig a maga kizárólagos tulajdonának szokta tekinteni, melyből arasznyi tért sem enged át a sza­badságnak. — Ellenben annak, a­mit Thiers ajánl, nélkülözhetlen feltétele az alkotmányos szabadság ; ennek Anglia amúgy is hazája ; a kisebb államok ter­mészettől vannak utalva rá ; Ausztriát keserű tapasztalások utóvégre ugyanez útra terelték. Tehát egyfelől katonai des­­potismus, másfelől alkotmányos szabad­ság,­­ a választás nem nehéz, nemcsak ránk nézve nem az, hanem a francziákra nézve sem, kik jól tudják, hogy kormányuk belpolitikája is többé kevésbé lesz impre­gnálva azon államcsoport szellemétől, melylyel Francziaország szövetkezik. Ezt mondja érzelmünk. Régi vá­gyódásunk tárgya az, hogy a két nyu­gati hatalom szövetsége újból feléledne, és Ausztria a harmadik helyet foglalná el benne. De értelmünk mást mond. Azt mondja ugyanis, hogy először, Na­póleon még most sem látszik meggyőződ­ve lenni arról, hogy Francziaországban szabadabb elvű belpolitika lehetséges, és a mostani dynastia javára válnék. Ha te­hát szive tán őt is arrafelé vonja, amerre Thiers nógatja, e lépésnek oly következ­ményeit látja előre a császár, miket ma­gára nézve veszélyeseknek hisz. Másodszor: nem valószínű, hogy oly csoportnak, a­milyet Thiers össze akarna állítani, már puszta létele is azonnal bé­nítaná az ellenfél karját, és minden to­vábbi merénylettől visszariasztaná. Sőt ellenkezőleg, ezen hatalmak — nevezete­sen Porosz- és Oroszország — annál szo­rosabban csatlakozván egymáshoz, meg­indítanák a küzdelmet a túlsó csoport ellen. Mily erőről rendelkeznék ez utóbbi ? Az apróbb államokról szó sem lehet , mennyit érnek ezek katonai tekintetben, tavaly láttuk. Anglia alkalmasint Kréta sziklái mögé vonulna vissza, ha a dolog komoly fordulatot venne, és Ausztria a legjobb akarat mellett sem nyújthatná Napóleonnak a segély oly mértékét, mely a diadal biztosítékául tekinthető. A küz­delem árát tehát majdnem kizárólag az egy Francziaország adná meg, és e rop­pant áldozattal járó küzdelemnek kime­netele alkalmasint roppant­­ vereség volna. Francziaország tehát alkalmasint ezen­túl is talán nem annyira előszeretetből, mint kénytelenségből, támogatni fogja azt a politikát, melyet meggátolni egyelőre nincs módjában. A­mit Thiers mond, azon dicsérethez hasonló, melylyel fiatal em­bernek oly leányról szólnak, ki a világ minden jó tulajdonaival bir, csak hogy pénze nincs. Az illető erre azt szokta mondani, és Napóleon alkalmasint ugyan­ezt gondolja magában : „Tisztelem, be­csülöm, sőt igen nagyon meg is szeret­hetném a kisasszonyt, de — nem ve­hetem el!“ Pest, mart. 21. (Fk) Midőn valamely parl­amentben az ellenzék szónokai a külpolitika terére lép­nek, a miniszter urak rendesen de haut eu bas szoktak velük bánni, és szánakozó mosolylyal kijelenteni, hogy elméletben Bécsi dolgok. A „Presse“ folytatja csatározását a 66 os bi­zottság javaslata ellen. Nagyobb része annak, a­mit az ellen felhoz, olyanforma, mintha valaki a­kinek vörös orra van, a teremtés ellen azt a ki­fogást tenné, miért nincs úgy alkotva az ember, mint a gólya, hogy orrát szárnya alá dughatná. Miért nincs úgy alkotva ez a Magyarország, hogy mint Mahomed holdját, a reichsrathi urak zsebébe lehetne dugni. A­mit a „Presse“ a 65-ös elaboratum ellen felhord — mit oder ohne Witz — ide megy ki. Ez operátummal Magyarország u­t­o­l­s­ó szavát mondotta ki, óhajtanak, hogy az csak az első szó volna. A magyarok maximum­nak nevezik, mi minimum­nak tartjuk. A magyar félhivatalos írók rózsaszínbe mártják ecsetjüket, nekünk az ég szürke,­­mint a bakkancsos köpö­nyeg, mondaná Petőfi.) Három felelős miniszté­rium, két parlament két két házzal, két delega­­tió, másfél tuc­at országgyűlés: e komplicált nap-, csillag- és bujdosó rendszer csak az égben jó, hol az olympi istenek az emberi gyengeségektől szabadon laknak. Mechanikai szerkezet a dele­­gatió egész épülete, széles folyón keskeny palló stb. — Ilyenekből áll az ellenvetések legna­gyobb része, a nélkül, hogy a „jobbnak“ képét mellé állítanák annak, a mit rászólnak. — A helyett, hogy a „Pr.“ azt mondotta volna, mi a delegátiók intézményét nehéz állam gépezetnek tartjuk, bevárjuk annál fogva, míg mozgásba in­dul, hogy felőle ítélhessünk. Az, hogy szokatlan, nem lep meg, hisz szokatlan a helyzet is, mely­ben a magyar korona országaihoz állunk, és azok hozzánk állanak. Nem anticipáljuk tehát a rá­­szólást, valamint a dicséretet sem, mint ezt eleve már Schmerling alkotmányával tettük, melyet — most látjuk, mily hibásan — az amerikai Egye­sült Államok alkotmányával egy rangba tettünk. Úgy véljük, ez a hang illett volna a „Pr.“-hez, nem pedig a csúfolkodás, melyhez az utczai gye­rek is tud. Van azonban a „Pr.“ ellenvetései közt egy, melyre érdemes [néhány szót — a „Pr.“ in­ten­­zióinak bővebb ismerete miatt — mondanunk. „Ha — úgymond — a miniszteri felelősség elve mind­két részen őszintén keresztülvitetik, minden lényeges hatalom a két parlamentben összponto­sul. S mi lesz akkor, ha a két parlamentben ellen­kező áramlás kerekedik felül, mert nem mindig akad egy Orestes Becke és egy Pylades-Lónyay?“ stb. Hogy ily esetekben a magyar-osztrák érde­kek és minszterek solidaritása a bajt elhárítja, vagy annak regulatora marad , ezt a „Pl.” elegendő biztosítéknak csak akkor tartotta volna, ha Magyarország a jogfolytonosság, in­tegritás és paritás elvét úgy értené, hogy a „Pr.“ kedvéért minden állami önállóságról lemond, ez az örökös delendam esse censeo, melyet a „Pr.“­­től minden nap hallunk. Miniszteri változás, a parlament feloszlatásának joga, a felelősség elve stb. előtte mind nem orvosság, mert ő nem is a Parlamentarismus, hanem a centralisatio barátja, s neki olyan medicina kellene, melyből a ma­gyar ember ha ivott, elfeledje, hogy magyar v­a­­lósággal a „Pr.“-nek nem a delegatiók, hanem ama jogok ellen van kifogása, melyek a pragma­­tica sanction alapulnak, s melyek elkerülhetlenü­l szükségessé teszik, hogy a kiegyenlítés kérdése a dualismus alapján oldassák meg. Ez az a folyó, melyre a „Pr.“ merész sajkája bocsátkozni, nem mer — hanem e helyett — mint láttuk — a csil­lagok közt kalandoz. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház márt. 21-én tartott ülése. Elnök : Szentiványi Károly. Az ülés jegyzőkönyvét vezeti Ocsvai Ferencz. A szólókat a bizottmány többsé­gének véleménye mellett jegyzi Tóth Vilmos, az ellene nyilatkozókat gróf Rá­day László. A múlt ülés jegyzőkönyvét Ocsvay Ferencz felolvasván, a jegyző Tisza Kálmánt nevezte meg első szó­lónak. Tisza Kálmán komolynak tartja a pillanatot. Tárgyilagosan kíván nyilat­kozni, s nagyon sajnálná, ha őszinte sza­vai félreértetnének. A delegációk intézmé­nye ellen kelt ki, különösen, mert ha ez életbe lépne, és egyetlen magyar találkoz­nék, ki a más országi képviselőkhöz já­rul, kész a többség ellenünk. Különösen hangsúlyozza, hogy a béke és háború kér­désének eldöntése a nemzetet magát illeti. Ha megállapíttatik, hogy reformokat csak a két törvényhozó tesz együtt esz­közölhet, akkor oda Magyarország ön­állósága! Azt mondja, hogy a többségi munkálat által nagy fontosságú ügyek vézetnek el az országgyűlés hatásköréből. Áttérvén a kisebbség véleményére, ki­emelni igyekszik annak előnyeit — kü­lönösen az ország függetlenségét illető­leg. (Beszéde vége felé a baloldal több­szöri helyesléssel nyilatkozott.) Utánna szólott : B. Eötvös József, ő is kiemelés tárgy fontosságát, s azért szükség — mondá — hogy a kérdést tisztán, világosan te­kintsük át. Két kérdés áll előttünk : 1. Jók-e eddigi régi, s az 1848-diki törvé­nyeink a közös ügyekre vonatkozólag ? és 2. Ha nem jók, mit kell tennünk? A báró úr igen szépen fejtette fel régibb törvényeink hiányosságát, s ezen fejtege­tésére feleletül törvényeink legczélsze­­rűbb módosításának tartja a többség mun­kálatát. Szavai nagy fontossággal bírnak, és nagy hatást idéztek elő. Harmadik szónok: Jókai Mór volt. Tagadhatlan, hogy szépen beszélt, s fel tudta találni a ki­sebbség véleményének költői oldalát. Azt mondják — mondja Jókai — hogy Ma­gyarország magára fenn nem állhat , ezt a majoritás és a külföldi diplomaták elle­nében határozottan tagadom; több erre vo­natkozó okok közt felhozza Magyaror­szág szerencsés geographiai helyzetét, s elmondja, hogy egy független Magyaror­szágnak mi lenne teendője. Végül Bánó gladiátor-féle allegóriáját refutálja. (Ekkor az elnök 10 perc­nyi szünetet tartott.) A szünet után: Joannovics György igen ügyesen elemzi és hozza fel például a Svéd és Norvégország közti szövetséget. C­áfolja b. Simonyit és Tisza Kálmánt. Domahidi Ferencz alapul a 61-iki feliratokat veszi. A többséget az opportu­­nitás terén látja, s magyarázza a pragm. sanctiót. Utolsó szónok T­o­l­n­a­y K­ároly volt, ki csak a többség munkálatában látja a bonyolult viszonyok szerencsés me­gol­­dását. Ülés vége két órakor, holnap tiz óra­kor a vita folytattatik. A képviselőház mart. 21-ki üléséből Eöktvös József b. oktatásügyi­­miniszter. T. ház! T. barátom, Debreczen városa képviselője, azon meggyőződést fejezte ki, hogy a tárgy, mely előttünk fekszik, egyike a legfontosabbaknak, melyekről törvényhozásunk valaha intézkedett. Egészen osztom ezen meggyőződését. De épen azért szükségesnek tartom, hogy a kérdést, mely előttünk fekszik, a lehetőségig tisztán fogjuk fel, s tisztán és világosan állítsuk fel azon elveket, melyek az előttünk fekvő kérdésben irányadók. A kérdés, melyről a 65-ös bizottság munká­lata szól, melyre javaslatot tesz a közöttünk és a birodalom közt létező közös ügyeknek, azon ügyeknek, melyek közös érdekeinkből fejlőd­nek, miként leendő kezelésére vonatkozik. Ezen feledés két kérdést foglal magában. El­seje az: váljon a mód, mely szerint ezen ügyek eddig intéztettek, és azon törvények, melyek ezen ügyek elintézéséről törvénykönyvünkben foglal­tatnak, megfelelnek-e feladatuknak, és így kívá­­natos-e, hogy ezen ügyek mikénti rendezésérő­l új törvényeket alkossunk. A második kérdés az, várjon, ha meggyőződvén arról, hogy ezen ügyek­ről törvények által rendelkeznünk kívánatos, mily szempontokat kell ezen törvényes rendel­kezésnél szemünk előtt tartanunk. A­mi pedig az első kérdést illeti, úgy tartom, véleményeink nem lehetnek különbözők. Alig hiszem, hogy valaki legyen, ki azon módot, mely szerint hazánk és ő­felsége többi országainak közös ügyei 1848-ig rendeztettek , kielégítőnek tartaná. Ugyanazt mondhatjuk, meggyőződésem szerint az ezen ügyekre vonatkozó törvényekről is. Mert habár a nemzet természetes jogáról, mely minden alkotmányos nemzetet megillet, soha nem mondott le, és minden ügyekben, melyek a nemzetet ér­dekelték, befolyást követelt, kétségtelen, miként azon törvények, melyek által ezen jognak érvé­nyesítése az 1848. megelőzött korszakban czé­­loztatott, egész feladatnak csakugyan nem felel­tek meg. Én legalább azt hiszem, hogy törvénye­inknek azon rendelkezését, melyek szerint a fel­séges portához Magyarország részéről is külön követ küldendő fontosabb ügyekben, a magyar tanács kihalgatandó, az udvari és hadi tanácsban magyar tanácsnokok kinevezendők és a diplo­matában magyar ifjak alkalmazandók, hogy ezen törvények mai fogalmaink szerint nem felelnek meg azon igényeknek, melyekre, mint alkotmá­nyos nemzet, jogosítva vagyunk. Az 1848-iki törvényekreli nézeteink talán el­térhetnek egymástól. Az 1848-iki törvények, mint másban, úgy ebben is, sok létező bajokon segí­tettek.­­ Azonban, ha ezen törvényeket elfo­gultság nélkül tekintjük, azon meggyőződésre jutunk, hogy azon két feladat között, melyeket az akkori törvényhozás magának kitűzött, melyek­nek elseje az volt, hogy Magyarország beldolgai­­ban teljes önállását biztosítsa, a másodika az, hogy országunkat és a birodalmat közösen ér­deklő ügyekben hazánknak befolyása biztosít­­tassék, tökéletesen csak az első czél éve tett el. Én részemről legalább azon befolyást, mely az ő Felségének személye mellé rendelt miniszter és a honvédelmi minisztériumnak adott hatáskör által , melyet a 48 iki törvény kijelölt, még nem tartom azon igények kielégítésére ele­gendőnek, melyek a nemzetet arra nézve meg­illetik, hogy mindenre, a­miben áldozataival ré­szesülnie kell, abban befolyást is birjon; s épen azért, mert ezen igényekről nem mondhatunk le, mert ezen befolyást, mint alkotmányos nemzet, nemcsak elvben követelhetjük, hanem mert an­nak gyakorlati alkalmazását is követelnünk kell, meggyőződésem szerint semmi esetre sem állhatunk meg a 48-ki törvények mellett, hanem gondoskodnunk kell arról, hogy azon elvek, me­lyek a 48-ki törvényekben kimondottak, gya­korlatilag is alkalmazhatókká váljanak, és így azon ellentétek elkerültessenek, melyek mindig előfordulnának, ha a törvényben oly elvek mon­datnak ki, melyeknek mikénti alkalmazásáról a törvényben gondoskodva nincsen. Akár azon módot tekintjük tehát, mely sze­rint a közös ügyek 1848. előtt kezeltettek, akár régibb törvényeinket, akár azokat, a­melyek 1848 ban alkottattak, részemről meg vagyok győződve, hogy azon jogok és kötelességeknek, melyek a pragmatica sanctióból folynak, törvény által szabatosabb körülírása minden tekintetből érdekünkben fekszik, és pedig annál inkább, mi­után ö Felsége többi országait alkotmánynyal ajándékozván meg, garantiákat kell magunknak szereznünk az iránt, hogy azon kötelességek, melyek érdekünk közösségéből folyván, ö Fel­sége többi tartományait illetik, irányunkban ép úgy fognak teljesíttetni ezentúl, mint azok ak­kor teljesittettek, midőn ő­felsége, mint e tarto­mányoknak absolut ura, azok egész erejével rendelkezett. Mi a 2-ik kérdést illeti, azaz azt, hogy ha azon viszonyoknak törvény általi szabatos kö­rülírását szükségesnek tartjuk, mily szempontok azok, melyeket szemünk előtt tartanunk kell; véleményeink szintén nem igen térhetnek el egymástól. Mert miután oly viszonyoknak ren­dezése forog kérdésben, melyeket mi állandóak­­nak kívánunk, felfogásom szerint az erő és leg­fontosabb érdek, melyet szemünk előtt tartanunk kell, csak az országnak függetlensége lehet. Minden más egyes érdek, sőt anyagi érde­keinknek összesége ezzel szemközt háttérbe szorul. (Helyeslés.) Az ország függetlenségének két feltétele van. Az első, hogy mind arról, a­mi csak az országot illeti, csak az ország hatá­rozzon ; a második, hogy mindenben, a­miben a nemzet közreműködése kívántatik, a nemzet befolyást gyakoroljon ; függetlenségünknek fel­tétele az országnak teljes autonómiája és valósá­gos alkotmány­ossága, azaz, oly alkotmányosság, melynek első helve, hogy semmi, a­mire nézve az or­­szág áldozata vagy tette kívántatik, az ország be­folyása nélkül ne történhessék. És más viszonyok alatt, igen te­hát, ha e kettőt, azaz: az ország auto­nómiáját és teljes alkotmányosságát biztosítottuk és így azt értük el, a­mi után a nemzet századokon át hasztalan törekedett, teljesen meg lehetnénk

Next