Pesti Napló, 1867. március (18. évfolyam, 5059–5083. szám)
1867-03-22 / 5076. szám
68-5076. Szerkesztési iroda: Ferencziek tér© 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: KM Péntek, martius 22. 1867. 18. évi folyamát Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó -hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön Ső ajkr. Nyílt-tér: 5 hasábos petit 26 nj kr. Pest, mart. 21.1867. Előttünk lebeg a szélső baloldal legérdekesebb szónokának, Madarász József urnak inspirált arcza, midőn hirdeté a közös érdekek elintézésének legalkalmasabb eszközét: azt t. i., hogy mi, kik a többséget alkotjuk, öljük meg magunkat, mint Coriolan, midőn Róma kapujánál anyjának esdeklő szavai rávevék, hogy inkább végezze ki magát, mint hazáját. Ezen öngyilkolás alatt a derék szónok csak azt értette, hogy fogadjuk el az ő véleményét, s a tárgyalás alól vonjuk el a 67-es bizottság munkálatát. S kétségkívül ez biztosan lökött volna minket az erkölcsi halál torkába, míg Madarászt nem. E különbség helyzetünkből foly. Madarász egy maroknyi töredéknek áll élén, mely az egész országgyűlés alatt szónoklatával és szavazatával semmit sem döntött el. Ennélfogva természetes, hogy bármi szélsőt, kivihetlent vagy veszélyest kívánna is, tulajdonkép azzal semmit sem kockáztatott, és semmi felelősség terhét nem hordja. Változhatnának ugyan a körülmények, s telhetnék el egyszerre Európa és hazánk légköre oly rendkívül sok vilanyanyaggal, mely miatt aztán nagy veszély és felelősség érhetné a Kossuth által egykor törpének nevezett minoritásokat is, a többek közt azon oknál fogva, mert abnormis állapotokban gyakran alakul, mégpedig hihetetlen gyorsasággal, a többség kisebbséggé él viszont. De most ez szóban sem foroghat. Most Madarász, a csattanós szónok, merészen ígérhet és követelhet. Szabadon nyilváníthatja az országgyűlést törvénytelennek, s visszautasíthatja a kiegyezkedés minden esélyeit, képzelheti a haza ellen fegyvert fogott Coriolanusoknak azokat, kik az ő bátor politikáját követni nem tudják , mindennek a mostani párttömbösülések mellett épen semmi következése nincs. Ellenben, ha mi mondanék, amit Madarász mond, és tennék, amit tesz ; már akkor iszonyú válság kerülne elő, mert nagy többségben vagyunk, s megállapodásainknak hordereje döntő. — Következőleg felelősségünk el nem hárítható és végzetes. S várjon ki örülne leginkább, ha Madarász nézeteihez pártolnánk ? Ő nem, mert politikája — mint hiszszük — arra van alapítva, hogy mint a rajgó sustorogjon, élénk szikeket játszódjék, de ne gyújtson. Leginkább fogna örülni az öreg „Presse,“ mely azon aggodalom miatt sáppadoz, hogy viszonyainkat méltányos és körültekintő eljárásunkkal rendezhetjük ; ünnepet ülnének a bureaucraták, kik szabályzási terüknek csaknem felét , sz. István koronájának birtokait, már elvesztettnek hitték. Ujjongnának a centralistapárt makacsabb ideológiai közül azok, kik, mint Skene úr, nem is ismerték el a magyar kérdés létezését; veres betűvel jegyezné naptárába ezen érdekes napot a külföld azon része, mely Ausztria ellen tör, s előbb utóbb fekete betűvel Magyarország, mely integritásának biztosítása helyett, annak szétszakított foszlányaira hullatná könyeit, s nem vigasztalhatná magát még azzal sem, mert szándéka jó volt: miután fülébe hangzanék, s lelkiismeretét égetné Dantének, az anarchiát és az idegen foglalók zsarnokságát alaposan ismerő költőnek azon verse, hogy a pokol is jó szándékokkal van követve. Engedje meg tehát Madarász, hogy a hatvanhetes bizottság munkálatát ne vonjuk vissza. Szívelje el azon önzésünket, hogy ne gyilkoljuk meg magunkat, mint Coriolan, oly balhiedelem miatt, mintha eljárásunk a hazát semmivé tenné. Annyival is inkább, mivel Madarász jól tudja azon közmondást, hogy minden hasonlatosság sántít. S végtére is Coriolan meg sem ölte magát, hanem a volscusok álal gyilkoltatok meg, a nélkül, hogy meghalási szándékát határozottan nyilvánította volna is. KEMÉNY ZSIGMOND: egészen más színe van a külügyeknek, mint midőn azokat gyakorlati világításban nézi az ember, — mintegy uj eleusini titkok ezek, miknek fátyolán avatatlan szem nem képes keresztülhatolni. Ily — nem mondhatjuk, hogy cáfolat, hanem erkölcsi ledorongolás a tömeg szeme előtt rendesen megteszi hatását; az ellenzék pedig ily érvre csak úgy nem tud felelni, amint a közönséges életben is minden discussiónak vége van, mihelyt egyik fél a másikat azon állat czimével tiszteli meg, melynek reputatióját még az sem állitá helyre, hogy egyik ősét Bileamur valamikor megszólaltatta. A franczia miniszterek kivételesen nincsenek ily szerencsés helyzetben, velök a kis Thiers áll szemben, ki amaz eleusiai titkokba már oly időben is be volt avatva, midőn azok, a kik most rettenetesen magas paripán ülnek, még szépen gyalog mentek, a nélkül, hogy egész Európában akár csak egy szem fordult volna feléjök. Thiers urban tehát hasonrangu ellenséget kell látni még a czéhes diplomatáknak is, s ő ezt minapi beszédében is bizonyíta nemcsak az által, hogy a kormány eljárása felett szigorú bírálatot gyakorolt, hanem még inkább az által, hogy formaszerű programmot fejtett ki, melyet a mostaninak helyébe kellene léptetni. Beszéde első részében mint ellenzéki tag szólt Thiers, de az utolsóban majdnem olyformán, mintha egy jövőbeli orleansi dynastia esetleges külügyminisztere állana előttünk. Ez az, ami rendkívül érdekessé teszi a kirés történetíró minapi szónoklatát, kettősen érdekessé, miután ő Rouber urat is hasonló positív zászló kibontására kényszerítő. Ily nyíltan pedig még nem láttuk egymás mellett lengeni a bonapartismus és orieanismus lobogóit. Mit akar Thiers? Mit Rouber? Vetkőztessük ki mindegyiknek beszédét a szónoki sallangból és diplomatiai leplekből, és száraz tartalmuk igez leend. Rouber — a mostani kormányt illeti meg az elsőség a múlt és tahin egyszersmind jövendő felett, mert az élőnek mindig igaza a halottal vagy még csak feltámadandóval szemben — Rouber tehát azt mondja : a nemzetiségi elv és azon elv, miszerint a kisebb államok nem igen valók a mi időnkbe, hanem nagyokká egyesülni vagy ilyekbe beolvadni törekszenek — e két elv a napóleoni politika vezércsillaga ugyan, de ezek csak nagyban jelölik meg a franczia politika irányát, ami nem zárja ki azt, hogy ez elvek túlságig való alkalmazásától óvakodni kell és itt-ott kivételt tenni. De egészben ez elvek üdvösek: Olaszország egysége Francziaországra nézve előny, Németországé legalább nem veszély; az olasz-porosz szövetség pedig nem aggasztó, ha Francziaország mind a két szövetségessel jó barátságban marad. Ezzel vett gátat a porosz-orosz szövetségnek, és ennél több nem kell neki. Ausztria nem tudván, Anglia nem akarván döntő befolyást gyakorolni az európai ügyek menetére. Tehát a mostani politika folytatása még akkor is, ha Poroszország egész Németországra, a délt is bezárva, terjeszti ki uralmát! Thiers ellenkezőt ajánl. Szerinte a nemzetiségi és „agglomeratiós“ elv csak felbontója a meglevőnek, de nem képes mást tenni ennek helyébe, csak rontani tud, de nem alkotni. Francziaországnak tehát elször oltalmazni kell minden fenyegetett existentiát, és így barátja legyen ő a kisebb államoknak, de ellensége azoknak, akik ezeket elnyelni vágyódnak . Olasz-, Porosz-, Oroszországnak. Szövetségeseit pedig Ausztriában és Angliában keresse. Ezekkel egyetemben, és a másodrendűeket maga köré csoportosítva, Francziaország képes volna ellensúlyozni az olaszporosz-orosz terjeszkedési viszketeget, és így az annyira szükséges európai egyensúlyt helyreállítani. Kell-e mondanunk, melyik politika találkoznék a mi rokonszenvünkkel? Az olvasó ezt könnyen ki fogja találni, ha a kétféle politikának következményeit vonja le magának. Rouber terve szerint Francziaország szövetségesei azon államok volnának, melyek czéljaikat csak nagyszerű anyagi eszközök által bírják valósítani, tehát a pár excellence „katonai államok,“ mert amit a kard megszerzett, azt legalább jó ideig a maga kizárólagos tulajdonának szokta tekinteni, melyből arasznyi tért sem enged át a szabadságnak. — Ellenben annak, amit Thiers ajánl, nélkülözhetlen feltétele az alkotmányos szabadság ; ennek Anglia amúgy is hazája ; a kisebb államok természettől vannak utalva rá ; Ausztriát keserű tapasztalások utóvégre ugyanez útra terelték. Tehát egyfelől katonai despotismus, másfelől alkotmányos szabadság, a választás nem nehéz, nemcsak ránk nézve nem az, hanem a francziákra nézve sem, kik jól tudják, hogy kormányuk belpolitikája is többé kevésbé lesz impregnálva azon államcsoport szellemétől, melylyel Francziaország szövetkezik. Ezt mondja érzelmünk. Régi vágyódásunk tárgya az, hogy a két nyugati hatalom szövetsége újból feléledne, és Ausztria a harmadik helyet foglalná el benne. De értelmünk mást mond. Azt mondja ugyanis, hogy először, Napóleon még most sem látszik meggyőződve lenni arról, hogy Francziaországban szabadabb elvű belpolitika lehetséges, és a mostani dynastia javára válnék. Ha tehát szive tán őt is arrafelé vonja, amerre Thiers nógatja, e lépésnek oly következményeit látja előre a császár, miket magára nézve veszélyeseknek hisz. Másodszor: nem valószínű, hogy oly csoportnak, amilyet Thiers össze akarna állítani, már puszta létele is azonnal bénítaná az ellenfél karját, és minden további merénylettől visszariasztaná. Sőt ellenkezőleg, ezen hatalmak — nevezetesen Porosz- és Oroszország — annál szorosabban csatlakozván egymáshoz, megindítanák a küzdelmet a túlsó csoport ellen. Mily erőről rendelkeznék ez utóbbi ? Az apróbb államokról szó sem lehet , mennyit érnek ezek katonai tekintetben, tavaly láttuk. Anglia alkalmasint Kréta sziklái mögé vonulna vissza, ha a dolog komoly fordulatot venne, és Ausztria a legjobb akarat mellett sem nyújthatná Napóleonnak a segély oly mértékét, mely a diadal biztosítékául tekinthető. A küzdelem árát tehát majdnem kizárólag az egy Francziaország adná meg, és e roppant áldozattal járó küzdelemnek kimenetele alkalmasint roppant vereség volna. Francziaország tehát alkalmasint ezentúl is talán nem annyira előszeretetből, mint kénytelenségből, támogatni fogja azt a politikát, melyet meggátolni egyelőre nincs módjában. Amit Thiers mond, azon dicsérethez hasonló, melylyel fiatal embernek oly leányról szólnak, ki a világ minden jó tulajdonaival bir, csak hogy pénze nincs. Az illető erre azt szokta mondani, és Napóleon alkalmasint ugyanezt gondolja magában : „Tisztelem, becsülöm, sőt igen nagyon meg is szerethetném a kisasszonyt, de — nem vehetem el!“ Pest, mart. 21. (Fk) Midőn valamely parlamentben az ellenzék szónokai a külpolitika terére lépnek, a miniszter urak rendesen de haut eu bas szoktak velük bánni, és szánakozó mosolylyal kijelenteni, hogy elméletben Bécsi dolgok. A „Presse“ folytatja csatározását a 66 os bizottság javaslata ellen. Nagyobb része annak, amit az ellen felhoz, olyanforma, mintha valaki akinek vörös orra van, a teremtés ellen azt a kifogást tenné, miért nincs úgy alkotva az ember, mint a gólya, hogy orrát szárnya alá dughatná. Miért nincs úgy alkotva ez a Magyarország, hogy mint Mahomed holdját, a reichsrathi urak zsebébe lehetne dugni. Amit a „Presse“ a 65-ös elaboratum ellen felhord — mit oder ohne Witz — ide megy ki. Ez operátummal Magyarország utolsó szavát mondotta ki, óhajtanak, hogy az csak az első szó volna. A magyarok maximumnak nevezik, mi minimumnak tartjuk. A magyar félhivatalos írók rózsaszínbe mártják ecsetjüket, nekünk az ég szürke,mint a bakkancsos köpönyeg, mondaná Petőfi.) Három felelős minisztérium, két parlament két két házzal, két delegatió, másfél tucat országgyűlés: e komplicált nap-, csillag- és bujdosó rendszer csak az égben jó, hol az olympi istenek az emberi gyengeségektől szabadon laknak. Mechanikai szerkezet a delegatió egész épülete, széles folyón keskeny palló stb. — Ilyenekből áll az ellenvetések legnagyobb része, a nélkül, hogy a „jobbnak“ képét mellé állítanák annak, a mit rászólnak. — A helyett, hogy a „Pr.“ azt mondotta volna, mi a delegátiók intézményét nehéz állam gépezetnek tartjuk, bevárjuk annál fogva, míg mozgásba indul, hogy felőle ítélhessünk. Az, hogy szokatlan, nem lep meg, hisz szokatlan a helyzet is, melyben a magyar korona országaihoz állunk, és azok hozzánk állanak. Nem anticipáljuk tehát a rászólást, valamint a dicséretet sem, mint ezt eleve már Schmerling alkotmányával tettük, melyet — most látjuk, mily hibásan — az amerikai Egyesült Államok alkotmányával egy rangba tettünk. Úgy véljük, ez a hang illett volna a „Pr.“-hez, nem pedig a csúfolkodás, melyhez az utczai gyerek is tud. Van azonban a „Pr.“ ellenvetései közt egy, melyre érdemes [néhány szót — a „Pr.“ intenzióinak bővebb ismerete miatt — mondanunk. „Ha — úgymond — a miniszteri felelősség elve mindkét részen őszintén keresztülvitetik, minden lényeges hatalom a két parlamentben összpontosul. S mi lesz akkor, ha a két parlamentben ellenkező áramlás kerekedik felül, mert nem mindig akad egy Orestes Becke és egy Pylades-Lónyay?“ stb. Hogy ily esetekben a magyar-osztrák érdekek és minszterek solidaritása a bajt elhárítja, vagy annak regulatora marad , ezt a „Pl.” elegendő biztosítéknak csak akkor tartotta volna, ha Magyarország a jogfolytonosság, integritás és paritás elvét úgy értené, hogy a „Pr.“ kedvéért minden állami önállóságról lemond, ez az örökös delendam esse censeo, melyet a „Pr.“től minden nap hallunk. Miniszteri változás, a parlament feloszlatásának joga, a felelősség elve stb. előtte mind nem orvosság, mert ő nem is a Parlamentarismus, hanem a centralisatio barátja, s neki olyan medicina kellene, melyből a magyar ember ha ivott, elfeledje, hogy magyar valósággal a „Pr.“-nek nem a delegatiók, hanem ama jogok ellen van kifogása, melyek a pragmatica sanction alapulnak, s melyek elkerülhetlenül szükségessé teszik, hogy a kiegyenlítés kérdése a dualismus alapján oldassák meg. Ez az a folyó, melyre a „Pr.“ merész sajkája bocsátkozni, nem mer — hanem e helyett — mint láttuk — a csillagok közt kalandoz. Országgyűlési tudósítások. A képviselőház márt. 21-én tartott ülése. Elnök : Szentiványi Károly. Az ülés jegyzőkönyvét vezeti Ocsvai Ferencz. A szólókat a bizottmány többségének véleménye mellett jegyzi Tóth Vilmos, az ellene nyilatkozókat gróf Ráday László. A múlt ülés jegyzőkönyvét Ocsvay Ferencz felolvasván, a jegyző Tisza Kálmánt nevezte meg első szólónak. Tisza Kálmán komolynak tartja a pillanatot. Tárgyilagosan kíván nyilatkozni, s nagyon sajnálná, ha őszinte szavai félreértetnének. A delegációk intézménye ellen kelt ki, különösen, mert ha ez életbe lépne, és egyetlen magyar találkoznék, ki a más országi képviselőkhöz járul, kész a többség ellenünk. Különösen hangsúlyozza, hogy a béke és háború kérdésének eldöntése a nemzetet magát illeti. Ha megállapíttatik, hogy reformokat csak a két törvényhozó tesz együtt eszközölhet, akkor oda Magyarország önállósága! Azt mondja, hogy a többségi munkálat által nagy fontosságú ügyek vézetnek el az országgyűlés hatásköréből. Áttérvén a kisebbség véleményére, kiemelni igyekszik annak előnyeit — különösen az ország függetlenségét illetőleg. (Beszéde vége felé a baloldal többszöri helyesléssel nyilatkozott.) Utánna szólott : B. Eötvös József, ő is kiemelés tárgy fontosságát, s azért szükség — mondá — hogy a kérdést tisztán, világosan tekintsük át. Két kérdés áll előttünk : 1. Jók-e eddigi régi, s az 1848-diki törvényeink a közös ügyekre vonatkozólag ? és 2. Ha nem jók, mit kell tennünk? A báró úr igen szépen fejtette fel régibb törvényeink hiányosságát, s ezen fejtegetésére feleletül törvényeink legczélszerűbb módosításának tartja a többség munkálatát. Szavai nagy fontossággal bírnak, és nagy hatást idéztek elő. Harmadik szónok: Jókai Mór volt. Tagadhatlan, hogy szépen beszélt, s fel tudta találni a kisebbség véleményének költői oldalát. Azt mondják — mondja Jókai — hogy Magyarország magára fenn nem állhat , ezt a majoritás és a külföldi diplomaták ellenében határozottan tagadom; több erre vonatkozó okok közt felhozza Magyarország szerencsés geographiai helyzetét, s elmondja, hogy egy független Magyarországnak mi lenne teendője. Végül Bánó gladiátor-féle allegóriáját refutálja. (Ekkor az elnök 10 percnyi szünetet tartott.) A szünet után: Joannovics György igen ügyesen elemzi és hozza fel például a Svéd és Norvégország közti szövetséget. Cáfolja b. Simonyit és Tisza Kálmánt. Domahidi Ferencz alapul a 61-iki feliratokat veszi. A többséget az opportunitás terén látja, s magyarázza a pragm. sanctiót. Utolsó szónok Tolnay Károly volt, ki csak a többség munkálatában látja a bonyolult viszonyok szerencsés megoldását. Ülés vége két órakor, holnap tiz órakor a vita folytattatik. A képviselőház mart. 21-ki üléséből Eöktvös József b. oktatásügyiminiszter. T. ház! T. barátom, Debreczen városa képviselője, azon meggyőződést fejezte ki, hogy a tárgy, mely előttünk fekszik, egyike a legfontosabbaknak, melyekről törvényhozásunk valaha intézkedett. Egészen osztom ezen meggyőződését. De épen azért szükségesnek tartom, hogy a kérdést, mely előttünk fekszik, a lehetőségig tisztán fogjuk fel, s tisztán és világosan állítsuk fel azon elveket, melyek az előttünk fekvő kérdésben irányadók. A kérdés, melyről a 65-ös bizottság munkálata szól, melyre javaslatot tesz a közöttünk és a birodalom közt létező közös ügyeknek, azon ügyeknek, melyek közös érdekeinkből fejlődnek, miként leendő kezelésére vonatkozik. Ezen feledés két kérdést foglal magában. Elseje az: váljon a mód, mely szerint ezen ügyek eddig intéztettek, és azon törvények, melyek ezen ügyek elintézéséről törvénykönyvünkben foglaltatnak, megfelelnek-e feladatuknak, és így kívánatos-e, hogy ezen ügyek mikénti rendezéséről új törvényeket alkossunk. A második kérdés az, várjon, ha meggyőződvén arról, hogy ezen ügyekről törvények által rendelkeznünk kívánatos, mily szempontokat kell ezen törvényes rendelkezésnél szemünk előtt tartanunk. Ami pedig az első kérdést illeti, úgy tartom, véleményeink nem lehetnek különbözők. Alig hiszem, hogy valaki legyen, ki azon módot, mely szerint hazánk és őfelsége többi országainak közös ügyei 1848-ig rendeztettek , kielégítőnek tartaná. Ugyanazt mondhatjuk, meggyőződésem szerint az ezen ügyekre vonatkozó törvényekről is. Mert habár a nemzet természetes jogáról, mely minden alkotmányos nemzetet megillet, soha nem mondott le, és minden ügyekben, melyek a nemzetet érdekelték, befolyást követelt, kétségtelen, miként azon törvények, melyek által ezen jognak érvényesítése az 1848. megelőzött korszakban czéloztatott, egész feladatnak csakugyan nem feleltek meg. Én legalább azt hiszem, hogy törvényeinknek azon rendelkezését, melyek szerint a felséges portához Magyarország részéről is külön követ küldendő fontosabb ügyekben, a magyar tanács kihalgatandó, az udvari és hadi tanácsban magyar tanácsnokok kinevezendők és a diplomatában magyar ifjak alkalmazandók, hogy ezen törvények mai fogalmaink szerint nem felelnek meg azon igényeknek, melyekre, mint alkotmányos nemzet, jogosítva vagyunk. Az 1848-iki törvényekreli nézeteink talán eltérhetnek egymástól. Az 1848-iki törvények, mint másban, úgy ebben is, sok létező bajokon segítettek. Azonban, ha ezen törvényeket elfogultság nélkül tekintjük, azon meggyőződésre jutunk, hogy azon két feladat között, melyeket az akkori törvényhozás magának kitűzött, melyeknek elseje az volt, hogy Magyarország beldolgaiban teljes önállását biztosítsa, a másodika az, hogy országunkat és a birodalmat közösen érdeklő ügyekben hazánknak befolyása biztosíttassék, tökéletesen csak az első czél éve tett el. Én részemről legalább azon befolyást, mely az ő Felségének személye mellé rendelt miniszter és a honvédelmi minisztériumnak adott hatáskör által , melyet a 48 iki törvény kijelölt, még nem tartom azon igények kielégítésére elegendőnek, melyek a nemzetet arra nézve megilletik, hogy mindenre, amiben áldozataival részesülnie kell, abban befolyást is birjon; s épen azért, mert ezen igényekről nem mondhatunk le, mert ezen befolyást, mint alkotmányos nemzet, nemcsak elvben követelhetjük, hanem mert annak gyakorlati alkalmazását is követelnünk kell, meggyőződésem szerint semmi esetre sem állhatunk meg a 48-ki törvények mellett, hanem gondoskodnunk kell arról, hogy azon elvek, melyek a 48-ki törvényekben kimondottak, gyakorlatilag is alkalmazhatókká váljanak, és így azon ellentétek elkerültessenek, melyek mindig előfordulnának, ha a törvényben oly elvek mondatnak ki, melyeknek mikénti alkalmazásáról a törvényben gondoskodva nincsen. Akár azon módot tekintjük tehát, mely szerint a közös ügyek 1848. előtt kezeltettek, akár régibb törvényeinket, akár azokat, amelyek 1848 ban alkottattak, részemről meg vagyok győződve, hogy azon jogok és kötelességeknek, melyek a pragmatica sanctióból folynak, törvény által szabatosabb körülírása minden tekintetből érdekünkben fekszik, és pedig annál inkább, miután ö Felsége többi országait alkotmánynyal ajándékozván meg, garantiákat kell magunknak szereznünk az iránt, hogy azon kötelességek, melyek érdekünk közösségéből folyván, ö Felsége többi tartományait illetik, irányunkban ép úgy fognak teljesíttetni ezentúl, mint azok akkor teljesittettek, midőn őfelsége, mint e tartományoknak absolut ura, azok egész erejével rendelkezett. Mi a 2-ik kérdést illeti, azaz azt, hogy ha azon viszonyoknak törvény általi szabatos körülírását szükségesnek tartjuk, mily szempontok azok, melyeket szemünk előtt tartanunk kell; véleményeink szintén nem igen térhetnek el egymástól. Mert miután oly viszonyoknak rendezése forog kérdésben, melyeket mi állandóaknak kívánunk, felfogásom szerint az erő és legfontosabb érdek, melyet szemünk előtt tartanunk kell, csak az országnak függetlensége lehet. Minden más egyes érdek, sőt anyagi érdekeinknek összesége ezzel szemközt háttérbe szorul. (Helyeslés.) Az ország függetlenségének két feltétele van. Az első, hogy mind arról, ami csak az országot illeti, csak az ország határozzon ; a második, hogy mindenben, amiben a nemzet közreműködése kívántatik, a nemzet befolyást gyakoroljon ; függetlenségünknek feltétele az országnak teljes autonómiája és valóságos alkotmányossága, azaz, oly alkotmányosság, melynek első helve, hogy semmi, amire nézve az ország áldozata vagy tette kívántatik, az ország befolyása nélkül ne történhessék. És más viszonyok alatt, igen tehát, ha e kettőt, azaz: az ország autonómiáját és teljes alkotmányosságát biztosítottuk és így azt értük el, ami után a nemzet századokon át hasztalan törekedett, teljesen meg lehetnénk