Pesti Napló, 1867. március (18. évfolyam, 5059–5083. szám)
1867-03-28 / 5080. szám
72-5080 Csütörtök martius 28 1867. 18. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI EAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 6 frt 25 kr. o. o. Hirdetmények díja: 7 hasábos petítsor egyszeri Mrd.ülésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 80 njkr. Nyúttár: & hasábos petit sor 45 nj kr. Előfizetési felhívás NAPLÓ april -júniusi '|4 évi folyamára: Flnfiioráei rlii • \ April—junius* ’|4 évre . 5 frt 25 kr. JDlUlmCluMU1J . j April—septemberi *12 évre 10 frt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, mart. 27. 1867. A népeknek, valamint az egyes embereknek, ritkán jut a szerencse, hogy sorsuk intézésében mindenkor és mindenben azon rendszabályokat követhessék, melyeket, csupán önérdeküket tekintve, legjobbaknak tartanának. Mint az egyes ember, úgy a népek is sok tekintetben korlátolva vannak eljárásukban a viszonyok által, melyek között élnek, az érdekek által, melyek érdekeikkel érintkeznek. Akkér tudni elhelyezkedni e viszonyok közt, ugy alkudni meg a gyakran ellentétes érdekekkel, hogy, amennyire lehet, független felméldatásunkat biztosítsuk, sőt sorsunkon javítsunk : ez az, amit egyes emberre nézve életbölcseségnek, nemzetekre nézve politikai eszélyességnek nevezünk. Szüksége mondanom e lap olvasói előtt, kik a nemzetek és az emberiség fejlődése történeteit oly jól ismerik,hogy a politikai átalakulások transactiók eredményei ? A politikai intézmények és rendszabályok megítélésében ez okból gyakran válik igazságtalanná, aki azokról az egyezkedő felek körülményeitől s a kivihetőségtől elvonatkozva mond ítéletet. Nézetem szerint ily igaztalanságot követnek el, akik egyben-másban országgyűlési feliratainkat, melyek jogainkat, e jogok merev tagadói ellenében, elvont tisztaságukban fejtették ki, szembeállítják a hatvanhetes bizottság közös ügyi munkálatával, amely immár, utolsó szerkezetében, egyezkedés eredményéül áll előttünk, azon előleges egyezkedés eredményéül, amelynek köszönhetjük alkotmányunk restitutióját. Egybevetve ama feliratokat és az előttünk fekvő javaslatot, az elhajlást itt és amott, egyes pontoknál, nem lehet tagadnunk. Csak az a kérdés, olyas-e ez elhajlás, hogy, ellenkezőleg az iránytűvel, melynek szintén meg van elhajlása, és mégis biztos kalauz, az állam hajóját más irányba vezetné, mint azt mindnyájan óhajtjuk ? Hogy e kérdésre felelhessünk : lássuk, mi a feladat, melyre törekszünk ? E feladat nem lehet egyéb, mint : a) biztosítani belügyeinkre nézve, minden idegen befolyás kizárásával, a teljes önkormányzást; b) biztosítani nemzetünknek a befolyást azon ügyekre nézve is, melyek bennünket ő Felsége többi országaival közösen érdekelnek. Belkormányzatunkat illetőleg , egy tekintet a felelős magyar miniszterek és a régi kormányszékek hatáskörére, meggyőzhet mindenkit, hogy a bizottság, mely az előttünk fekvő javaslatot tervezi, a végrehajtás körében nemcsak semmit sem adott fel azon jogokból, melyeket a nemzet 1848 előtt valósággal birt, sőt oly dolgokat is az alkotmányos kezelés körébe vont, melyek azelőtt tényleg, habár törvényeink ellenére, rólunk nélkülünk intéztettek. Jól tudom, hogy az intézmény, mely a nemzet részére az önkormányzat terén e hódítást téve, a parlamenti kormányzás rendszere, az 1848-as év, és nem az előttünk fekvő javaslat vívmánya. De a javaslatról, mely ez intézmény teljes visszaállítását egyik fő feltételül tűzte ki, s melynek e visszaállítást leginkább köszönhetjük, ha igazságtalanok nem akarunk lenni, nem mondhatjuk, hogy a kormányzat körében alkotmányos jogokat adott volna fel. S feladott-e valamit a törvényhozás körében? E kérdés körül forog leginkább ellenfeleink vádja. Lássuk e kérdést kissé részletesebben. Nem lesz parlamenti kormányunk, mondá a baloldal egyik vezérszónoka, ráért hiszen a törvényhozás, több fontos tárgyra nézve elvesztvén rendelkezési jogát, maga sem lesz parlament. Ha párhuzamot vonnánk a jogok közt, melyek az előttünk fekvő javaslat szerint a magyar törvényhozást illetik, és azon jogok közt, melyeket 1848 előtt gyakorolt törvényhozásunk, e párhuzam bizonyára nem kevésbé kedvezően ütne ki, mint felelős minisztériumunk hatáskörének egybevetése régi kormányszékeink hatáskörével. Törvényhozásunk jogköre kétségtelenül tágult. S azon jogok közt, melyek, a közösügyi javaslat szerint, nem valamely idegen törvényhozásra, hanem országgyűlésünk saját delegációjára lesznek ruházandók, egyedül a hadi adó megszavazása az, melyet törvényhozásunk tényleg előbb közvetlen gyakorolt. S vájjon ez átruházás valóban jogfeladást foglal-e magában? Aki saját meghatalmazottja által intéz el valamely ügyet, nem úgy tekinthető-e még a magánjog körében is, mint ha maga intézné? S a közjog terén minden érv, minden okoskodás, mely a delegátiók ellen felhozatkatik, nem szól-e általában a képviseleti rendszer ellen ? Nem kétlem, hogy midőn őseink a képviseleti rendszerre mentek át, a rákosi ösgyűlések nem egy tisztelője kiáltott fel hasonló módon, miként most a baloldal egyik tisztelt szónoka, hogy ezentúl mások fognak felettünk rendelkezni! Nem szükség e vádat, mely általában a képviseleti rendszert támadja meg, korunkban hosszasan cáfolgatni. A delegációkat illetőleg legfeljebb is a közvetett vagy közvetlen választás kérdése körül folyhatna e tárgyban a vitatkozás; anélkül, hogy ez esetben is bárkinek sikerülne megmutatni, hogy valamely államban, mely a közvetett választást is alkalmazza, mindazon jogok, melyek ily választás útján alakított testületre vannak bízva, a nemzet által fel volnának adva! A delegáció, melyre az előttünk fekvő javaslat a hadi adó megajánlásának jogát átruházza , az országgyűlés kifolyása, vagyis azon többséé, mely a törvényhozás terén határoz, s hogy a változható többséggel ellentétbe ne jöhessen, évről évre újra választatik. Egy ily bizottságról, mely megbízóinak irányadó tehetségeiből évenként alakíttatik, nem mondhatni, hogy azon ügyek felett, melyek reá bízatnak, idegenek fognak intézkedni; ily bizottságot azon testülettel, melynek kebeléből kiküldetik, bármely dialectikának sem fog sikerülni ellentétbe állítani; minél lógva mindazon okoskodások, melyek e bizottság és megbízóinak ellenkező intézkedéseire, s igy az intézmény czélszerűtlenségére vonatkoznak, nem egyebek, alaptalan, hiú feltevéseknél! Ugy de a magyar delegatió, hallom mondani, nem egyedül határozand ,s a jogot, melyet ez ideig kizárólag gyakorol vala törvényhozásunk, ezentúl őfelsége többi országainak delegatiójával kell megosztania. Ez ellenvetés első tekintetre nyomatékosnak tetszik. Másként tűnik fel a dolog, ha azon kérdések természetét, melyeket a bizottsági javaslat a delegatiókhoz utasít, s e delegatiók szerkezetét, hatáskörét és eljárását veszsüük szemügyre. Az aggodalomnak alapja főleg azon intézkedésben rejlik, hogy a delegatiók, ha szenetváltások útján egymással meg nem tudnak egyezni, közös ülésben jönek össze, felváltva hol az egyik, hol a másik delegatió elnökének elnöklete alatt, nem hogy megvitassák, hanem hogy puszta szavazással döntsék el a vitás kérdést. Ebben látják sokan a közös birodalmi képviseletet, vagy legalább annak csíráját. Ugyan, kérdem ez aggódóktól: hasonlítanak-e, már csak szerkezetükre nézve is, a delegációk egy közös birodalmi képviselethez ? Annyi befolyás illeti-e ily összejövetelek alkalmával a magyar korona országait, amennyi egy országot vagy tartományt, mint valamely egységes birodalom kiegészítő részét, a népszám szerint vagy a képviseletet szabályozó egyéb tényezők alapján, aránylag illet ? Nem úgy jelennek-e meg e rövid találkozásra, ha épen úgy kívánja a szükség, a magyar korona országai, mint egy önálló nemzet a másik önálló nemzettel szemben ? Kevesebb jog illeti-e meg a magyar delegációt az osztrákkal szemközt, mint amennyit egyik önálló fél a másiktól, a teljes paritás alapján megkívánhat ? S tanácskoznak-e együtt e delegációk bármely tárgy felett ? Hoznak-e törvényt valamely tárgyban ? Miért tehát a közös birodalmi képviselet emlékét, s ezzel a beolvasztási kísérleteket , melyek ama névvel kapcsolatban állanak, javaslatunkkal szemben, felidézni ? Nem inkább hasonlít-e az egyenjogú szerződő felek amaz alkalmi, rendkívüli összejövetele nemzetközi találkozáshoz ? S vájjon oly gyakori lesz-e ily közös találkozások szüksége, amint ellenfeleink állítják ? És vájjon ez összejövetelek alkalmával annnyira kell-e tartanunk a leszavaztatástól, mint ellenfeleink vélik ? Egy pillanat azon tárgyakra, melyeket e delegációk elé utasít a bizottsági javaslat, mindenkit meggyőzhet, hogy nem ellentétes érdekek állanak itt szemben, amelyeknek eldöntésénél egyik vagy másik fél rövidséget szenvedhetne. Hiszen a terhek aránya, mely viszály almája lehetne köztünk, s melyben a leszavaztatástól kellene tartanunk, nem tárgya azon üléseknek, melyekben küldötteink netalán egyszer s másszor, nem szót váltani, hanem egyszerű szavazás végett találkozandanak őfelsége többi országaival. A közös terhek évenkénti mennyisége s a közös kezelők feleletre vonása, s oly kérdések , melyekben még Schmerling reichsradja is szabadelvű volt , s melyekre nézve ő Felsége összes országainak csak egy érdeke lehet, fogják képezni a közös szavazó ülések tárgyait. Mindazon feltevések tehát, melyek szerint e közös szavazó ülések elviselhetlen terheket háríthatnak reánk , túlterhelhetnek bennünket, oly üres, alaptalan feltevések, amelyekre az előttünk fekvő javaslat senkit sem jogosíthat fel. Ellenkezőleg. Épen az érdekek közösségénél fogva, mely a delegatiókhoz utalt tárgyakra nézve fennforog, azt kell hinnünk, hogy e delegatiók, legtöbb esetben, szenetváltások útján is ügyességre jutnak, anélkül, hogy közös szavazó ülésekben kelljen összejövök. Legkevésbé vannak jogosítva az ellenkezőt tenni fel azon férfiak, kik a közös ügyek kezelésére nézve oly tervet készítettek, mely azon esetre, ha a két országgyűlés közt ez ügyekre nézve egyetértés nem találna létrejöni, módról gondoskodni, amely szerint ez egyetértés eszközöltessék, fölöslegesnek tárták. Semmi sem mutatja inkább ellenfeleink okoskodásainak, amelyekkel a delegációk tervét ostromolják, elégtelenségét, mint azon eljárásuk, mely szerint a javasolt intézményt nem azon attribútumainál fogva támadják meg, amelyekkel javasoltatok, hanem azon feltevésből is indulnak ki, hogy ez intézményt több és másnemű jogokkal ruházhatja fel majd egy jövő törvényhozás. Valóban csak egy kis pllantásra kell hozzá, hogy a delegációkból ily okoskodással valami reichsrath-féle intézményt csináljunk. De ez okoskodás, e feltevés nem az intézmény ellen, mely javasoltatik, szolgáltat érvet, hanem a nemzet jövő törvényhozása ellenében fejez ki vádat, bizalmatlanságot. Én azt hiszem, hogy e gyanúsítás, korunkban, mikor a nemzetek oly éberséggel őrködnek jogaik felett, nem indokolható ; s ha alapos volna e feltevés, egy oly országgyűlésnek, mely a nemzet jogait kész feladni, bizonyára azon terv elfogadása sem kötné meg e részben kezét, melyet a bizottság kisebbsége javasolt. De ha ritkán fordul elő eset, hogy a delegátiók szenetváltások útján meg ne egyezzenek, mi szükség van reájuk? Nem végezhetik-e a delegatiók teendőit maguk a törvényhozások? Felelet: bármi ritkán fordul elő eset arra, hogy a delegatiók üzenetváltás útján megegyezésre nem juthatnak, azon okból, mivel mégis előfordulhat, éspedig oly kérdésnél, mely okvetlen és haladéktalan elintézést kíván, fordulhat elő , múlhatlanul szükséges módról gondoskodni, mely szerint ily esetben is határozat jöhessen létre. A kisebbség javaslata, mely ily esetre semmiféle módról nem gondoskodott, befejezetlen terv, s már ez oknál fogva sem kielégítő. Más részről azonban nemcsak mint expediensre, az érintett esetben, hanem azért is szükség van a delegációk intézményére, mert ezáltal válik lehetővé, hogy a nemzet befolyást szerezzen oly ügyekre is, melyek Magyarországot ő Felsége többi országaival közösen érdeklik, s amelyek eddig, érdekeink nem csekély kárával, befolyásunk nélkül intéztettek. Ilyenek a külügyek, s a közös ügyek miniszterei által kezelt egyéb fontos tárgyak. E közös ügyeket kezelő miniszterekről úgy beszélnek a bizottsági javaslat ellenzői, mintha e minisztereket e javaslat teremtette volna, azért, hogy a magyar kormány teendőinek egy részét reájuk ruházza által. Nem így áll a dolog. A közös minisztereket oly kevéssé teremtette a bizottsági javaslat, mint magukat a közös ügyeket. Ott voltak azok, mint birodalmi miniszterek , különböző nevezetek alatt, mióta I. Ferdinand alatt a Geheimraths Collegium, az allgemeine Hofkanzlei és az allgemeine Hofkammer felállíttatott, le egészen az újabb Staats-, Kriegs- és Finanzminisztériumok idejéig, három századon által, minden időben. Mint egyszersmind a közös uralkodóház közelsége örökös tartományainak miniszterei, azon hatalomnál fogva, melyet ez állásukból mentettek, törvényeink ellenére, folyvást beavatkoztak belügyeinkbe is , s a folytonos küzdés e beavatkozás ellenében képezi a nemzet háromszázados történetét. A mit törvényeink gyakori tiltakozása, a mit a nemzet háromszázados küzdelme nem tudott eddig kivinni , kivívja a bizottsági javaslat, mely előttünk fekszik. Midőn e javaslat a birodalmi minisztereket a közös ügyek minisztereivé alakítja át, megfosztja őket a hatalom azon eszközeitől, melyeket addigi két ős állásuk nyújtott, mint egyszersmind a Felsége örökös tartományai absolut hatalmú minisztereinek ; mind a magyar korona országai, mind ő Felsége többi országai belkorrmányzatát teljesen biztosítja beavatkozásuk ellen. S midőn a közös ügyek, melyekre hatáskörük szorittatik, szorosan kárülhatnak , egyszersmind elárásuk, kezelésük, e közös ügyekre nézve is felelősség alá helyeztetik. Lehet-e ez eredményeket nyereségnek nem tartani mind Magyarországra, mind a birodalomra nézve ? Hazánk önkormányzata, melyet eddig csak törvények biztosítottak, most intézmények által lesz biztosítva, melyek, mint az 1848-ki események mutatták, független felelős minisztériumunk hatáskörének biztosítására is szükségesek. S a birodalom, mely alatt nem egy belülről egységes összállamot, hanem ő Felsége országainak a külföld irányában egységet képező complexumát értem, belbirodalom megnyeri mindazon erőt, mely eddig a belsurlódások, mondhatnám folytonos belharczok által veszendőbe ment! Látjuk ezekből, hogy az előttünk fekvő bizottsági javaslat, ha nem is mindenben a magyar közjogi elmélet tökéletes megtestesítése, nevezetes előhaladás épen az alkotmányosság, az önkormányzat terén ; nem visszalépés, nem jogfeladás, hanem oly reform, mely amidőn belügyeink független kormányzatát biztosítja, egyszersmind befolyást szerez a nemzetnek azon nagyfontosságú ügyekre, amelyek bennünket ö Felsége többi országaival közösen érdekelnek. Igaz, hogy ez újonnan szerzett befolyást meg kell osztanunk ö Felsége többi alkotmányos országaival. E megosztás azonban nem oly dolgokra vonatkozik, amelyek bennünket külön illetnek; nem is oly dolgokra, melyeknél ellenkező érdekeink volnának. E megosztás erőt, támaszt szerez, s biztosítja és nem gyöngíti jogainkat. S a megosztás módja nem olyan, hogy önállóságunkat, nemzetiségünket elnyeléssel fenyegetné, sőt biztosítékokat nyújt jövőre a beolvasztási kísérletek ellen. Mint minden nagy reform, melyet az érdekek transactiója létesít, e bizottsági javaslat sem olyan, mely a nemzet minden óhajtását teljesen kielégítené. Nem egy fontos részletre nézve bizonyára a javaslat készítőinek is volna egy és más kívánni valójuk. Mindezek daczára a javaslat pártolói bátran nézhetnek a jövő ítélete elé! A mű, melyet hozzájárulásukkal létesítenek, oly békekötés, mely hosszas szenvedéseknek vet véget, s annyi súlyos küzdés után lehetővé teszi elvégre a magyar törvényhozásnak és kormányzatnak, hogy a nemzet anyagi és szellemi ereje kifejtésén munkálkodhassanak. Ami a műben még hiányzik, meghozza a nemzet és fejedelme közt most helyreállított, és bizonyára megszilárdulandó bizodalom; meghozza a nemzet fejlettebb ereje, meghozza a dolgok természetes fejlődésének rendje, mely a polgárisodás uraival ellenkező ösvényt nálunk sem kö-Vetti át ! CSENGERY ANTAL. Pest, mart. 27. (Fk) Némelyek ugy beszélnek erről a keleti kérdésről, mintha Ausztriának épen csak ezt kellene mondania: „asztal, teritkezzél!“ és az asztal nemcsak terítve van, hanem tele is rakva csupa oly étellel, amely a bécsi kormánynak ínyére volna. Sajnáljuk, a dolog nincs igy, ámbár igy lehetett volna — tizenhárom évvel ezelőtt. Ha akkor nem dormitat magnuk Homerus, ha akkor létezik a történelmi Magyarország és a történelmi magyar király, a keleti kérdés alkalmasint meg volna oldva, úgy, hogy mi is megelégedhetnénk vele. De ez idő nincs többé. Pedig nemcsak a múlt esőnek nem kell köpönyeg, hanem az elmúlt verőfény sugaraiban sem lehet sütkérezni. Ausztriára nézve ma már nem az a kérdés, vajjon a keleti kérdés milyen megoldása az, mely neki legtöbb hasznot hajt, hanem melyik az, mely rá nézve legkevesebb karral jár? Meglehet, sőt akarjuk remélni, hogy lesz megint oly idő, midőn a birodalomnak ismét aktív szerepet lehetene viselnie Kelet irányában, hanem egyelőre passiv politikára kell szorítkoznia, nem szabadválasztásból, hanem kénytelenségből. Nem kell nagy mesterség annak kimutatására, hogy a belgrádi vár átengedtetése nem közömbös dolog, ámbár e vár jelentőségét is tetemesen túlozzák. Mintha nem is lett volna krimiai halom és Szebasztopol bevétele, tökéletesen megfeledkeznek arról, hogy ez idő szerint és oly tökélyesített hadi szerszámokkal, milyen kiös Szerbia rendelkezik, csak rövid idő kérdése eg az erősség leromboltatása, főleg midőn az ottani őrségnek, miként a belgrádinak, semmi összeköttetése nincs az anyaország főhadával. Az meg épenséggel gyermekes érv, hogy a belgrádi vár ágyúi „respecttis”-ban tarthatnák a szerbeket. Igenis, néhány óra alatt nagy kárt tehetni a városon, de vájjon bizonyosak vagyunk-e arról, hogy a vár török őrsége mindig megannyi Leonidásból vagy Zrínyiből fog állni, kik hősiesen teljesítendő kötelességeket, ámbár tudják, hogy minden lövéssel magabra fokozzák a szerbek boszúvágyát, és minél több kárt okoznak az alsó városon, annál bizonyosabb, hogy élve egyikük sem hagyja el az erősséget. Aztán Belgrádban, mint a Bécs és Stambul közti kereskedelem egyik főállomásán, mindig sok török is tartózkodik, és roppant értékű török vagyon hever, mely, — miként tapasztalásból tudjuk és a mint természetes is — a boszuvágynak legis legelső áldozata lenne. A nándorfehérvári erősség tartós küzdelemre csak úgy van képesítve, ha Ausztria is tettleg támogatja a törököt. Hogy ez akár tehető, akár csak kívánatos is volna, ezt talán még azok sem merik állítani, akik a vár átengedtetése miatt most oly nagy zajt ütnek. Ez átengedtetés tehát, véleményünk szerint, Ausztriára nézve nem olyan esemény, melyet gátolnia nem lehet, sőt melyet gátolni oka sem volt, ha ez engedmény árán azt érheti el, hogy a keleti kérdés, legalább egy időre — addig, míg Ausztria ismét némileg fellábad — letűnik a napirendről. Nem látjuk át, miért kellene Ausztriának törökebbnek lenni magánál a töröknél, és ezt erőnek erejével arra szorítani, hogy a világért se mondjon le oly állomásról, melynek védésére nem hiszi magát képesnek. Épen igy van a dolog a kandiai kérdéssel is. Első pillanatban — az olvasó tanunk lehet ebben — kimondtuk, hogy ez veszélyes precedens, hogy nem jó példa az, midőn a porta alattvalói látják, hogy a lázadást ily teljes siker koronázza! Nagy elégtételünkre fog szolgálni, ha azon újabb hír valósul, miszerint Anglia vonakodása miatt Orosz- és Francziaország lemond azon szándékáról, miszerint a portának ama sziget átengedését tanácsolok De ha tanácsolják, és ha a porta e tanácsra rá áll, ugyan mi okból, mi czélra.