Pesti Napló, 1867. április (18. évfolyam, 5084–5107. szám)

1867-04-20 / 5100. szám

92-5100 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadói hivatalhoz in­tézendők. Szombat, april 20.1867.______ __ PESTI ITA PL . Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva! 18. évi folyam. Hirdetményei, díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 aj ír. Bélyegdij külön 30 njkr. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. 6. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. o. Nyílt-tér: 6 hasábos petit-«■■r 25 nj kr. Pest, april 19 1867. (Fk) Bármennyire kárhoztatjuk is azon, helylyel közzel épen nem parlamentaris modort, mely szerint a csehek saját né­zeteiket érvényesíteni törekedtek, mind­­azáltal nem kicsinyeljük magának a párt­nak jelentőségét, és nem tartjuk felesle­gesnek szóba állni vele, ha a vitát a tár­gyilagosság terén túl nem viszi. Rie­­ger minapi beszédének részletes c­áfola­­tába nem ereszkedünk ugyan, erre e be­széd nagyon is hosszú, s részben oly dolgokkal foglalkozik, melyekhez nekünk nincs közünk, de van oly szakasza, mely kizárólag a magyar közösügyi munkálat­tal foglalkozik, s erre nézve legyen sza­bad néhány rövid megjegyzést tennünk. Sarkalatos tévedés, mely a cseh párt­vezér egész okoskodásán végig vonul, az, hogy mi a Lajthán túli részt valami köz­pontosított vagy központosítandó egész­nek tartjuk, s a birodalmat két „félből“ állónak tekintvén, Csehország autonómiá­ját csorbítani szándékoznánk. Midőn ré­szünkről az mondatott, hogy egyfelől mi fogadtuk el a pragmatica sanctiót, más­felől a birodalom többi országai, ezzel ez országok benső összefüggéséről, kölcsö­nös közjogi állásáról semmiféle ítéletet nem akartunk mondani. Előttünk csak kétf­éle részei léteznek a birodalomnak: olyanok, melyek sz. István koronája alá tartoznak, és olyanok, melyek nem tar­toznak oda. Az elsők nevében szólt mindig, és szól most is a magyar ország­gyűlés. Hogy ki szól és szólhat a többiek nevében, ennek vitatásába soha nem bo­csátkoztunk, hanem csak a tényleges álla­potban megnyugodtunk, legfeljebb óhajt fejezvén ki részünkről, miként péld. a magyar ellenzék még 1847-ben téve, mi­dőn a Lajthán túli korlátlan uralmat tény­ként fogadta ugyan el, de nem mulasztá el kijelenteni, hogy az alkotmányosság­­nak ottani behozatalát is kívánatosnak, szükségesnek tartja. Jelenben még tovább ment az országgyűlés, a valódi alkotmá­nyosságnak Lajthán túl is tettleges élet­belépését egyenesen feltételéül tűzvén ki annak, hogy a közös ügyek az ismert munkálat alapján intéztessenek el. Mily formában valósul oda át az alkotmá­nyosság, váljon centralizált vagy foederált csoportot képeznek-e majd a Lajthán túli részek, ebbe bele nem szóltunk, bele nem lehet szólnunk, benne lévén már a „ valódi alkotmányosság“ kikötésében azon óhaj is, hogy a Lajthán túli be­rendezés olyan legyen, mely az önkormányzat legitim igé­nyeinek elég tért nyit, s mely az ottani népeknek törvényes utón nyilatkozó több­ségét kielégíti. Sajnálnék ez okból, ha a cseh párt a jövőbeli reichsrabhban nem akarna részt venni, mert így valóban nem látjuk át, mi módon volnának törvénysze­rűen érvényesíthetők e párt nézetei és ki­­vonatai, nem látjuk át, mi kifogást lehe­­tene tenni ezen reichsrab­ többségének határozatai ellen, miután tőlünk csak nem kívánhatják a csehek, hogy mi kardos­kodjunk az ő érdekek mellett, melyet ők maguk cserben hagynak. A közösügyi munkálat 34-ik pontjára azt mondja Rieger úr, hogy a magyar de­­legatió nyelve természetesen a magyar leend, de­­ kérdi milyen leend a né­met-szláv delegatió nyelve? Tőlünk kérdi ezt a tisztelt prágai tudor ? Hiszen nálunk is vannak nem magyar nemzetisé­gek, de vájjon mi kérdeztük-e más vala­kitől, hogy melyik legyen a mi delegá­­ciónk hivatalos nyelve? Szíveskedjék meg­emlékezni Rieger úr azon körülményről, hogy a csehek már több ízben vettek részt egy bécsi parlamentben, s ott mindany­­nyiszor németül beszéltek, ámbár ezt semmi törvény nem rendelte. Sőt az is előfordult, hogy ott egyik követ más nyelven, ha jól emlékezünk, olaszul, és szintén egy szlovénül beszélt, de példájuk nem talált utánzásra, mert a szónok min­denekelőtt azt kívánja hogy megértsék, és így azon nyelvvel él, melyben vala­mely gyűlés tagjainak legalább túlnyomó többsége járatos. Ezért szólunk mi ma­gyarul, mert ezt képviselőink egytől egyig értik, habár nem mindegyik képes e nyel­ven szép dictiókat tartani,a­mi — mellesleg mondva — nem is szükséges. Egyébiránt Rieger úr kétkedésének eloszlatására van igen egyszerű, teljesen parliamentáris út. Döntesse el a reichsrathban szavazás út­ján, mily nyelven kelljen élnie a Lajthán túli delegátiónak! Azt hiszszük, a több­ség akarata itt is határozó. Nálunk, a nyelvet illetőleg, világos törvény létez-­ vén, ily expediensre nincs szükség, de ha ama törvény nem léteznék, a ma­gyar országgyűlés mindenesetre kész volna saját tagjainak szavazata által dönteni el azt, mily nyelven értekezzék a magyarországi delegatió, és e szavazat eredményében feltétlenül megnyugodnék. Egyébiránt ki van kötve, hogy a delega­­tiós üzenethez „hiteles fordítás is legyen“ mellékelve. Ez utóbbi az, melyhez mi tar­tani fogjuk magunkat. Ha aztán e fordí­tással együtt nem egy, hanem két, vagy még több „eredetit,“ németet, csehet, len­gyelt, vagy akármilyet küldenek át a mi delegátiónkhoz, ez ellen az utóbbi való­ban nem fog kifogást tenni, s így nem látjuk át, mi joggal mondhatja Rieger úr, hogy mi a nyelv dolgában is „könnyedén“ bánunk a Lajthán túli nem-német nemze­tiségekkel. Az operátum közgazdászai­ és pénz­ügyi részét oly felületesen érintő Rieger úr, hogy itt alapos c­áfolásról nem lehet szó. Csak az államadóssági ügyre nézve találkozunk néhány megjegyzéssel, mely — n­a­g­y­o­n gyöngéden szólva — nem igen híven adja vissza a magyar ország­­gyűlés határozatának értelmét. Magyaror­szág — ezt állítja Rieger úr — kijelenti, hogy az államadósság nem köttetett az ő jóváhagyásával, következéskép ez reá nézve nem létezik; de hát — kérdi színlelt naivsággal a cseh vezér— „ki fogja ezt az adósságot megfi­zetni?“ Nem tartjuk legális eljárásnak, midőn Rieger úr az 53. pontot idézi, mely általános elvet hirdet, de hallgatással mel­lőzi a mindjárt utána következő 54. és 55-ik pontot, mely ez elv gyakorlati al­kalmazásáról szólva, határozottan kije­lenti, hogy az átalános jogelv szigorú ér­vényesítésétől kivételt akarunk tenni, akarjuk pedig épen a Lajthán túli részek iránti méltányosságból, melyekkel az át­vállalandó összeg iránt értekezni készek vagyunk. A prágai tudornak igaza van, hogy : vagy ki kell mondani a banque­­route-ot, vagy pedig az államadósságot mindnyájunk közt jog- és méltányosság szerint szétosztani. De ezt a bölcseséget a mi országgyűlésünk is fölfedezte már, és ha Rieger úr nem mellőzi szándékosan az 54. és 65 ik pontot, hozzá tehette volna, hogy az általa felállított alternatí­vának nem első, hanem második része az, melyet a magyar országgyűlés nyíltan és határozottan tett magáévá. És most­­ igazán habozunk. Nem tud­juk, feleljünk-e Rieger azon állítására, hogy a csehekre perrogálást akarnak rá­erőszakolni, még­pedig „nem ő­felsége, hanem Deák oo­r­og­álását.“ . . . . Igenis, felelünk rá, egész nyugalommal megjegyezvén, hogy nem sok nagy par­lamentáris tapintatot árul el az, ha valaki egy parlamenti többség ünnepélyes hatá­rozatát egyes ember dictátumának tekinti, hogy Deák még azon országnak sem „oc­rogál,a­mely őt igazán határtalan ke­gyelettel ünnepli, s hogy épen ő volt az, ki minden alkalommal bárkinél is hango­sabban kijelenté, miszerint a mi törvény­­hozásunknak a Lajthán túli részek ügyeibe avatkoznia nem lehet, nem szabad. Kö­vesse meg magát Rieger úr, és legyen meggyőződve, hogy szerencsét kíván­hatna magának a birodalom Lajthán túli része, ha sehonnan nem fenyegetné in­kább az „oerrogálás“ veszélye, mint Deák Ferencz részéről. Hogy Rieger úr visszaidézi emlékeze­tünkbe a csehek magatartását a februári alkotmány ellenében, köszönjük, de nem volt szükség rá. Tudomásul vettük annak idején a cseh lapok nyilatkozatait, hogy kimutassuk, miszerint a februári mű még azokat sem elégíti ki, a­kikre az jogsértés nélkül volna alkalmazható, de tudtuk egy­szersmind, hogy nem pour nos beaux yeux támadják meg a csehek Schmerling urat, valamint a mi magunk tartása sem válto­zott volna, habár a csehek épen oly ké­nyelmesen érzik magukat az 1861-ki reichsrathban, mint hajdan az 1848-ki reichstagban, a­hol ők voltak azok, kik nekünk, utánozhatlan grátziával — ajtót mutattak. Ne kedélyeskedjünk a politiká­ban, ne tetessük magunkat jobbaknak, mint a­milyenek vagyunk. A csehek az utóbbi évek alatt taliter qualiter hozzánk csatlakoztak, mert érezték, hogy egy ma­guk nagyon is gyöngék a centralista ál­alkotmányosság megbuktatására. Ez ál­­alkotmányosság megbuktatása sikerült, ezért mi nem kívánunk hálát a csehektől, de ők sem kívánjanak tőlünk. Együtt jár­tunk , midőn negativ érdekünk azonos volt; elválunk, ha positiv érdekeink igy Pár nap előtt egy magyarországi bará­tunkkal, ki az irányadó körökön és úgy kívül áll, mint mi, szokás szerint hazánk ügyei felett politizáltunk. A beszélgetés csakhamar Erdély viszonyaira vezetett. Barátunk bír annyi ismerettel e viszo­nyokról, mint magyarországi honfitár­saink közül legtöbben. Barátunk a leg­­hazafiasb érzelmű egyéniség, de pártolója­­ az uniónak, de befejezése nehézségeit túlbecsüli. Barátunk nemcsak törvényes­nek, de szükségesnek tartja, hogy a resti­­tutió Királyhágón innen és túl, lehető leg­rövidebb idő alatt megtörténjék, de ezt a fe­lelős magyar minisztérium nehezebb felada­tai közé sorozza. Barátunk, valamint más alkalommal, úgy most is bővebben terjesz­kedett ki aggodalmai támogatására. Fel­hozta Erdélyben a románok nagy számát, előadta, hogy a Királyhágón túl a nemze­tiségi versengések elejétől fogva keveseb­bek voltak, mint Magyarországon, s még sajnálatra méltóbb, még véresebb jelene­tekben mutatkoztak, mint itt, hogy a kö­zelebbről egymás után következett tör­vénytelen rendszerek a Királyhágón túl még többet romboltak, mint innen, s en­nélfogva a viszonyok ott még kuszáltab­­bak, mint itt stb. Barátunk okoskodását félbeszakasztás nélkül hallgattuk, s csak midőn megálla­podva, igy szóla: mondj már te is valamit, azt hiszed — válaszolom — hogy a föld országai között csak Magyarországnak vannak sok és nagy bajai, s nem éli-e Európa legtöbb országa a nagy és sok bajok napjait, melyekre nézve még azt sem lehet tudni, várjon elérték-e a dagály időszerinti legmagasabb pontját, melyből az emberi dolgok örök törvénye szerint, egy időre ismét apálynak kell hogy indul­janak? Azt hiszem, nem bajjal vásároltuk meg jobb jövőnknek csak reményét is, s reményeink valósulása nem fognak-e még több bajba kerülni? Mert a szellemi világ­nak is örök törvénye, hogy a haszon te­­rükvel jár. Ha ezt természetesnek nem tartod, ha ebbe magadat bele nem találod, óhajtsd vissza azon régi, azon boldog időket, midőn kevesebb szerencsével, ke­vesebb bajok jártak karöltve, midőn sor­sunk kártyáján aránylag sokkal kevesebb állott, midőn olykor országgyűlésünk vi­tatkozásának tárgyait napokon, heteken át egy megye, egy város, vagy épen egy egyén csekély fontosságú sérelmei alkot­ták, midőn a remélhető haszon, a szenved­hetett kár egyaránt csekély volt. Vagy ha ez időket vissza nem idézheted, vissza nem kívánod, békélj ki nagyobb mérvű bajainkkal,, magasabb reményeink és igé­nyeinkkel, s szánd el magadat, férfiasan küzdeni az előbbiek ellen az utóbbiakért. Mi Erdélyt illeti, kétséget nem szen­ved, hogy nemzetiségeinek külön érdekei múlt és hosszú idők befolyása alatt nagy részben inkább kifejlődtek, mint Magyar­­országon, azonban e nemzetiségek közül kettőnek érdekei már több idő óta annyira egy czélban futnak össze, annyira össze­­forrottak, hogy külön megemlítést sem érdemelnek. 1848-on innen pedig úgy a magyar és székely, mint a szász nemzet kebelében nincs jog, mely a köztök lakó negyedik, vagyis román nemzetiséget, s általában a haza minden polgárát egy­aránt nem illetné, s ma már az ország minden pontján a haza minden polgárai teljesen egyenlő joggal bírnak. Erdély előbbi alkotmányos három nemzetisége továbbá elég műveltséggel bír, hogy önhasznát átértse, a közös haza érdeké­ben őszinte testvéri kezet nyújtson egy­másnak. Hogy ez megtörténhessék, en­nek akadályul sem magasabb birodalmi, sem fontosabb nemzetiségi érdekek nem állanak. Erre legfeljebb annyi szüksé­ges, hogy a szász nemzet keblében a múlt idők káros befolyása alatt oly buján sar­­jadzó tiszturalmi (bureaucratiai) érdekek nem annyira a birodalmi, sem országos igényeknek, hanem legközelebb magának a szász nemzet valódi érdekeinek rendel­tessenek alá. Erre minden külső befolyás nélkül magának a szász nemzetnek kebe­lében már is sok történt. Ezt senki két­ségbe nem vonhatja, ki a nemzet közelebbi mozgalmait figyelemmel kiséri. Igaz, hogy az említett három nemzeti­ség mellett Erdélyben egy, tagjai számá­ra nézve egyenlő negyedik nemzetiség lé­tezik. Ez a harmadik külön ajkú nemze­tiség ott. Míg Magyarországban még szá­mos különböző ajkú nemzetiségek, és ezeknek külön érdekei várnak kielégí­tésre, Erdélyben a magyar, székely és szász nemzetiségek bár számra nézve együtt egyenlők a negyedikhez, de sokkal fej­lettebbek, s azon kellékeknek, melyek egy nemzet valódi erejét alkotják, bővebb bir­tokában vannak. Ez okból visszautasít­hatják mind azt, mi nem jogos és nem mél­tányos, a közös hazára nézve pedig ká­ros, de más­felől önfenntarthatásuk iránti aggodalom nélkül gyakorolhatják ők a negyedik nemzetiség irányában az igaz­ság és testvériség követelményeit, mely leghelyesebb politika előbb utóbb azzal jutalmazandja magát, miszerint a román nemzet is ön érdekeivel együtt a közhaza jólléte előmozdításában fogja feltalálni tö­rekvései legfőbb ösztönét és czélját. A forradalom alatti és utánai legsajná­­latosabb nemzeti tusáknak Erdélyben is legfőbb indoka a kormány kétszinű eljá­rásában feküdt. Megszűnve az indok, két­ségen kívül a következménynek is meg kell szűnnie. S miután a lelketlen hitegeté­sek a félrevezetettekre is csak keserű gyü­mölcsöket teremtek, miután az alkotmá­nyos élet fejlődése a félrevezetetteknek is az önkény és zsarnokság kecsegtetései­­nél több hasznot fog teremni, bizton szá­míthatni, miszerint jelen van az idő, midőn a legroszabb esetben az eddigelé legha­talmasabbnak tapasztalt csábeszközök ha­zánk kevésbé mivelt nemzetiségénél sem lesznek képesek a haza iránti szeretetet és hűséget teljesen háttérbe szorítani. A fentebbi elmélkedések után hagyjuk a tényeket, és­pedig a közelebbieket szól­­tani. Ezek több bizonyítási erővel bírnak, mint az elméletek. Igaz, hogy Erdély az újabb időben, kü­lönösen a forradalmon innen, még súlyo­sabb viszontagságokon ment keresztül, mint Magyarország. E tényt más szavak­kal ekként fejezhetjük ki: Erdély, miután több, mint másfél század alatt Magyaror­szág alkotmánya árnyékában találhatott némi megnyugvást és biztonságot, a for­radalmon innen ismét a magyar alkotmány előhajczásává ő lett. A kis ország nem kihívása által vonta e nehéz kötelességet magára. A kérlelhetlen sors épen gyenge­sége miatt rótta reá azt. A felolvasztó össz­pontosításra az elhatározó kísérlet Erdély­ben kezdetett meg. Erdély két nemzetisége egy szétbonthatlan alkotmányos párttá kacsolódott össze, ellentállva a számos és erőre egyaránt félelmes ellenség ismé­telt támadásainak, életre halálra vívott harczával bárha nem győzelmet, leg­alább annyit eszközölt, hogy a hatalmast feltartóztatta s magába szállásra kénysze­rí­tette. E tények ismeretesek, eredményök pe­dig az lett, hogy Erdély, ha fogyva bár, de meg nem törve, ismét itt van, nemcsak azok, kik Szebenben és a reichsratbban nem voltak, de azok is, kik mind a két he­lyen ott voltak. Várjon azok, kik csak imént oly súlyos viszonyok közül szerencsésen ki tudtak bontakozni, nem fognak-e ildomot tanúsí­tani a kevésbé súlyos nehézségek legyő­zésében, kik magukra hagyatva, a nagyobb teher alatt nem roskadtak össze végképpen, vájjon most fognak-e elsülyedni, miután erősebb és egyszersmind hű bajtársaikat megtalálták ? Erdély nem mint terük csimpaszkodik Magyarországba. Erdély maga és az ösz­­szes magyar haza érdekében egyesült a testvérhonnal. Erdély bajaival együtt egy­szersmind honszeretetet, testvéri ragasz­kodást, önmérsékletet, erőt és kitartást ho­zott a legbensőbb,az erökre kötendő frigy­be. Erdély mindenek előtt a restitutiót, a törvények helyreállítását óhajtja és várja bizalomteljesen, mely törvényekről soha le nem mondott, melyekért csak imént oly kétes, de elvégre is szerencsés kimene­telű harczot vívott, s melyekért, ha szük­ség volna, harczolni újból is kész. A mondottak által indokolva láthatod barátom, azon meggyőződésemet, misze­rint a bajok a Királyhágón túl sem na­gyobbak, mint innen, s éppen ezért, mind­két felőliek ildom és kitartás által köny­­nyen legyőzhetők lesznek. Barátom megnyugtatva látszék lenni, s mindketten a Deák-körbe mentünk. Id. gr. TELEKI DOMOKOS­ hireket, melyek szerint Herbst majd csak egy­előre mondott le a tárczáról, majd ismét még nem is volt azon helyzetben, hogy határozottan lemondhasson, majd pedig folyton alkudoznak s tárgyalnak e kérdésben Beust és ő. Az új rPrcE- set azon kellemes helyzetben van, hogy kinyi­­latkoztathatja határozottan, miszerint Herbst egyátalán lemondott a szerencséről, mely­­lyel megkínálta Beust; lemondott pedig azért, mert ő mérsékelt dualista, s Beust dualismusa nem az, mir ő gon­dolt, s lehetlen néki, kinek el­vei vannak, elveivel meg nem egyező kész programmot elfo­gadnia.­­ Kifogásai pedig főkép a G5-ös bizottság munkálatának azon pontjai ellen van­nak, melyek a financiális kérdésre vonat­koznak. Mindez, ha csakugyan több, mint Herbst tanár úrra szánt pressio (s erre igen hajlandók vagyunk az új „Presse“ hosszú czik­­két magyarázni, mert argumentumait többnyire Herbst múltjából veszi, s mintegy mondani lát­szik: nézd meg, ki voltál (centralista), és ki vagy! — Az uj „Presse“ is centralista volt, de legújabban mérsékelt dualista, s megvárja Herbst úrtól, hogy ő se ugorjék nálánál na­gyobbat) tehát, ha mindez csakugyan több pres­­sionál, akkor — ha különben az uj „Presse“ adatai hitelesek, akkor méltán kelthet aggodal­mat, s igazat adunk bécsi kollegánknak, ha azt mondja, hogy tekintve, hogy Ilerbst mögött áll a birodalmi tanács nagy majoritása, azon esetre, ha Herbst a minisztériummal szem­ben ellenzéki állást foglal el, akkor Beust arra parlamentáris herkuleai munka vár, oly feladat, melynek sikeres megoldása örökre biztosíthatja nevét, mint kitűnő államművészét. „Fájdalom — sóhajt fel a „N. Pr.“ sokan vannak, kik az ily megoldás lehetségében az adott feltevések mel­let nem biznak feltétlenül. * — Xola isten, mi bizunk benne, bízunk Beust ur erélyében s a „N. Presse“ czikkével szemben azt hiszszük, hogy ha Herbst ur nem vállal tárczát, azt azért teszi, mert egyelőre mindenesetre fontosabb szol­gálatot tehetene a kormánynak, ha a prágai or­szággyűlésen tartott beszédéből abstrahálható programm alapján áll élére a birodalmi tanács többségének, mint erre tán a leghivatottabb. A cseh országgyűlés utójátékát,mely igen alkal­mas, hogy a birodalmi tanács által kiegészítendő trilógia második részét képezze, illustrálja némi­leg az új „Fremndenblatt“ következő prágai le­vele Úgy látszik, itt már bizonyos, hogy Schwarzenberg bibornok érsek ezúttal nem m­e­­­end Bécsbe (az urak házába) s hogy e„fractió“ egyéb tagjai is szándékoznak példáját követni. A főrendek házába való menetel ellen főkép Clain­ Martinitz grófnak van mindenféle kifogása. Külön­ben ez könnyen érthető. A nemes grófot szörnyű rész kedvűvé tette az, hogy a nagybirtokosok vá­lasztásának eredménye „áldást hozó“ parlamentá­ris tevékenységét oly hirtelen ketté vágta. (A gróf a választásoknál megbukott.) Minthogy pedig ő még a felső háznak sem tagja, term­szetes, nincs egyéb hátra, mint másokat i3 azon jó tanácscsal látnia el, hogy ne tegyenek oly lépést, melyet ő nem tehet s melyet nem is szabad tennie. Egyéb­iránt hirszerint a húsvéti ünn­pek alatt f­­­­­­deralisticus németek egy csehor­szági váron összejövetelt tartandnak, hol további maguk tartására nézve megegyezésre igyekezené­­nek jutni. . . .“ Wüllerstorff báró kereskedelmi miniszter le­mondása a hir szerint elfogadtatott, s a lelépett miniszter a Lipótrend nagy keresztjével diszn­te­­tett fel érdemei elismeréséül azon engedély meg­nyerése mellett, hogy ismét mint aladmirál akti­­vitásba léphet. Az ügyek vezetésével új kereske­delmi miniszter kinevezéséig ideiglenesen Weisz osztályfőnök bízatott meg. Auersperg Carlos herczeget tegnap ismét vár­ták Bécsbe. Sokosevics báró is ott töltendi a húsvéti ünnepeket. A „Zukunst“ a horvát bán következő körira­tát közli : „A f. évi január 4-én kelt, s a horvát, dalmát és szlavón királyságok országgyűléséhez intézett legmagasabb rescriptumban, melylyel a nevezett országgyűlés határozatlan időre elna­­poltatott, ö cs. kir. apóst. Felsége kinyilatkoztat­ni méltóztatta, hogy ezen országgyűlés 1866. de­c. 19-én kelt legalázatosabb feliratának elin­tézését azon ideig fenntartja magának, mig a tár­gyalások er­edménye a magyar királyság ország­gyűlésével ő Felsége elé nem terjesztetik. Miután már az alkudozások a magyar királysággal az ő Felsége által óhajtott pontig érkeztek, ő Felsége legkegyelmesebben elhatározá, hogy az ország­gyűlés fent emlitett legalázatosabb feliratára vála­szol, s külön rescriptum által király­i akaratát legkegyelmesebben tudtára adja.Hogy tehát a hor­vát, dalmát és tót királyságok országgy­ülése a Felsége királyi akaratát megértetsz királyi leira­tot elvehesse, mely legalázatosb feliratára legke­­gyetesebben válaszol, hogy továbbá az ország­gyűlés a kir. leirat felett tanácskozhassék és ta­nácskozásának eredményét ő Felsége elé terjeszt­hesse : ő cs. k. apóst. Felsége legkegyelmesebben indíttatva érezte magát a f. hó 11-kén kelt 1 g- i felsőbb leiratával az elnapolt országgyűlést f. 6­ t kívánnák; de sem követelésről, sem tarto­zásról köztünk nem lehet szó; a számla ki van egyenlítve ! Bécsi dolgok. Az uj „Presse“ officiosus hangon tárgyalja a minisztérium kérdését s különösen Herbstnek a minisztériumba leendő beléptét. Regntrálja a

Next