Pesti Napló, 1867. április (18. évfolyam, 5084–5107. szám)
1867-04-20 / 5100. szám
92-5100 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadói hivatalhoz intézendők. Szombat, april 20.1867.______ __ PESTI ITA PL . Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva! 18. évi folyam. Hirdetményei, díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 aj ír. Bélyegdij külön 30 njkr. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. 6. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. o. Nyílt-tér: 6 hasábos petit-«■■r 25 nj kr. Pest, april 19 1867. (Fk) Bármennyire kárhoztatjuk is azon, helylyel közzel épen nem parlamentaris modort, mely szerint a csehek saját nézeteiket érvényesíteni törekedtek, mindazáltal nem kicsinyeljük magának a pártnak jelentőségét, és nem tartjuk feleslegesnek szóba állni vele, ha a vitát a tárgyilagosság terén túl nem viszi. Rieger minapi beszédének részletes cáfolatába nem ereszkedünk ugyan, erre e beszéd nagyon is hosszú, s részben oly dolgokkal foglalkozik, melyekhez nekünk nincs közünk, de van oly szakasza, mely kizárólag a magyar közösügyi munkálattal foglalkozik, s erre nézve legyen szabad néhány rövid megjegyzést tennünk. Sarkalatos tévedés, mely a cseh pártvezér egész okoskodásán végig vonul, az, hogy mi a Lajthán túli részt valami központosított vagy központosítandó egésznek tartjuk, s a birodalmat két „félből“ állónak tekintvén, Csehország autonómiáját csorbítani szándékoznánk. Midőn részünkről az mondatott, hogy egyfelől mi fogadtuk el a pragmatica sanctiót, másfelől a birodalom többi országai, ezzel ez országok benső összefüggéséről, kölcsönös közjogi állásáról semmiféle ítéletet nem akartunk mondani. Előttünk csak kétféle részei léteznek a birodalomnak: olyanok, melyek sz. István koronája alá tartoznak, és olyanok, melyek nem tartoznak oda. Az elsők nevében szólt mindig, és szól most is a magyar országgyűlés. Hogy ki szól és szólhat a többiek nevében, ennek vitatásába soha nem bocsátkoztunk, hanem csak a tényleges állapotban megnyugodtunk, legfeljebb óhajt fejezvén ki részünkről, miként péld. a magyar ellenzék még 1847-ben téve, midőn a Lajthán túli korlátlan uralmat tényként fogadta ugyan el, de nem mulasztá el kijelenteni, hogy az alkotmányosságnak ottani behozatalát is kívánatosnak, szükségesnek tartja. Jelenben még tovább ment az országgyűlés, a valódi alkotmányosságnak Lajthán túl is tettleges életbelépését egyenesen feltételéül tűzvén ki annak, hogy a közös ügyek az ismert munkálat alapján intéztessenek el. Mily formában valósul oda át az alkotmányosság, váljon centralizált vagy foederált csoportot képeznek-e majd a Lajthán túli részek, ebbe bele nem szóltunk, bele nem lehet szólnunk, benne lévén már a „ valódi alkotmányosság“ kikötésében azon óhaj is, hogy a Lajthán túli berendezés olyan legyen, mely az önkormányzat legitim igényeinek elég tért nyit, s mely az ottani népeknek törvényes utón nyilatkozó többségét kielégíti. Sajnálnék ez okból, ha a cseh párt a jövőbeli reichsrabhban nem akarna részt venni, mert így valóban nem látjuk át, mi módon volnának törvényszerűen érvényesíthetők e párt nézetei és kivonatai, nem látjuk át, mi kifogást lehetene tenni ezen reichsrab többségének határozatai ellen, miután tőlünk csak nem kívánhatják a csehek, hogy mi kardoskodjunk az ő érdekek mellett, melyet ők maguk cserben hagynak. A közösügyi munkálat 34-ik pontjára azt mondja Rieger úr, hogy a magyar delegatió nyelve természetesen a magyar leend, de kérdi milyen leend a német-szláv delegatió nyelve? Tőlünk kérdi ezt a tisztelt prágai tudor ? Hiszen nálunk is vannak nem magyar nemzetiségek, de vájjon mi kérdeztük-e más valakitől, hogy melyik legyen a mi delegációnk hivatalos nyelve? Szíveskedjék megemlékezni Rieger úr azon körülményről, hogy a csehek már több ízben vettek részt egy bécsi parlamentben, s ott mindanynyiszor németül beszéltek, ámbár ezt semmi törvény nem rendelte. Sőt az is előfordult, hogy ott egyik követ más nyelven, ha jól emlékezünk, olaszul, és szintén egy szlovénül beszélt, de példájuk nem talált utánzásra, mert a szónok mindenekelőtt azt kívánja hogy megértsék, és így azon nyelvvel él, melyben valamely gyűlés tagjainak legalább túlnyomó többsége járatos. Ezért szólunk mi magyarul, mert ezt képviselőink egytől egyig értik, habár nem mindegyik képes e nyelven szép dictiókat tartani,ami — mellesleg mondva — nem is szükséges. Egyébiránt Rieger úr kétkedésének eloszlatására van igen egyszerű, teljesen parliamentáris út. Döntesse el a reichsrathban szavazás útján, mily nyelven kelljen élnie a Lajthán túli delegátiónak! Azt hiszszük, a többség akarata itt is határozó. Nálunk, a nyelvet illetőleg, világos törvény létez- vén, ily expediensre nincs szükség, de ha ama törvény nem léteznék, a magyar országgyűlés mindenesetre kész volna saját tagjainak szavazata által dönteni el azt, mily nyelven értekezzék a magyarországi delegatió, és e szavazat eredményében feltétlenül megnyugodnék. Egyébiránt ki van kötve, hogy a delegatiós üzenethez „hiteles fordítás is legyen“ mellékelve. Ez utóbbi az, melyhez mi tartani fogjuk magunkat. Ha aztán e fordítással együtt nem egy, hanem két, vagy még több „eredetit,“ németet, csehet, lengyelt, vagy akármilyet küldenek át a mi delegátiónkhoz, ez ellen az utóbbi valóban nem fog kifogást tenni, s így nem látjuk át, mi joggal mondhatja Rieger úr, hogy mi a nyelv dolgában is „könnyedén“ bánunk a Lajthán túli nem-német nemzetiségekkel. Az operátum közgazdászai és pénzügyi részét oly felületesen érintő Rieger úr, hogy itt alapos cáfolásról nem lehet szó. Csak az államadóssági ügyre nézve találkozunk néhány megjegyzéssel, mely — nagyon gyöngéden szólva — nem igen híven adja vissza a magyar országgyűlés határozatának értelmét. Magyarország — ezt állítja Rieger úr — kijelenti, hogy az államadósság nem köttetett az ő jóváhagyásával, következéskép ez reá nézve nem létezik; de hát — kérdi színlelt naivsággal a cseh vezér— „ki fogja ezt az adósságot megfizetni?“ Nem tartjuk legális eljárásnak, midőn Rieger úr az 53. pontot idézi, mely általános elvet hirdet, de hallgatással mellőzi a mindjárt utána következő 54. és 55-ik pontot, mely ez elv gyakorlati alkalmazásáról szólva, határozottan kijelenti, hogy az átalános jogelv szigorú érvényesítésétől kivételt akarunk tenni, akarjuk pedig épen a Lajthán túli részek iránti méltányosságból, melyekkel az átvállalandó összeg iránt értekezni készek vagyunk. A prágai tudornak igaza van, hogy : vagy ki kell mondani a banqueroute-ot, vagy pedig az államadósságot mindnyájunk közt jog- és méltányosság szerint szétosztani. De ezt a bölcseséget a mi országgyűlésünk is fölfedezte már, és ha Rieger úr nem mellőzi szándékosan az 54. és 65 ik pontot, hozzá tehette volna, hogy az általa felállított alternatívának nem első, hanem második része az, melyet a magyar országgyűlés nyíltan és határozottan tett magáévá. És most igazán habozunk. Nem tudjuk, feleljünk-e Rieger azon állítására, hogy a csehekre perrogálást akarnak ráerőszakolni, mégpedig „nem őfelsége, hanem Deák oorogálását.“ . . . . Igenis, felelünk rá, egész nyugalommal megjegyezvén, hogy nem sok nagy parlamentáris tapintatot árul el az, ha valaki egy parlamenti többség ünnepélyes határozatát egyes ember dictátumának tekinti, hogy Deák még azon országnak sem „ocrogál,amely őt igazán határtalan kegyelettel ünnepli, s hogy épen ő volt az, ki minden alkalommal bárkinél is hangosabban kijelenté, miszerint a mi törvényhozásunknak a Lajthán túli részek ügyeibe avatkoznia nem lehet, nem szabad. Kövesse meg magát Rieger úr, és legyen meggyőződve, hogy szerencsét kívánhatna magának a birodalom Lajthán túli része, ha sehonnan nem fenyegetné inkább az „oerrogálás“ veszélye, mint Deák Ferencz részéről. Hogy Rieger úr visszaidézi emlékezetünkbe a csehek magatartását a februári alkotmány ellenében, köszönjük, de nem volt szükség rá. Tudomásul vettük annak idején a cseh lapok nyilatkozatait, hogy kimutassuk, miszerint a februári mű még azokat sem elégíti ki, akikre az jogsértés nélkül volna alkalmazható, de tudtuk egyszersmind, hogy nem pour nos beaux yeux támadják meg a csehek Schmerling urat, valamint a mi magunk tartása sem változott volna, habár a csehek épen oly kényelmesen érzik magukat az 1861-ki reichsrathban, mint hajdan az 1848-ki reichstagban, ahol ők voltak azok, kik nekünk, utánozhatlan grátziával — ajtót mutattak. Ne kedélyeskedjünk a politikában, ne tetessük magunkat jobbaknak, mint amilyenek vagyunk. A csehek az utóbbi évek alatt taliter qualiter hozzánk csatlakoztak, mert érezték, hogy egy maguk nagyon is gyöngék a centralista álalkotmányosság megbuktatására. Ez álalkotmányosság megbuktatása sikerült, ezért mi nem kívánunk hálát a csehektől, de ők sem kívánjanak tőlünk. Együtt jártunk , midőn negativ érdekünk azonos volt; elválunk, ha positiv érdekeink igy Pár nap előtt egy magyarországi barátunkkal, ki az irányadó körökön és úgy kívül áll, mint mi, szokás szerint hazánk ügyei felett politizáltunk. A beszélgetés csakhamar Erdély viszonyaira vezetett. Barátunk bír annyi ismerettel e viszonyokról, mint magyarországi honfitársaink közül legtöbben. Barátunk a leghazafiasb érzelmű egyéniség, de pártolója az uniónak, de befejezése nehézségeit túlbecsüli. Barátunk nemcsak törvényesnek, de szükségesnek tartja, hogy a restitutió Királyhágón innen és túl, lehető legrövidebb idő alatt megtörténjék, de ezt a felelős magyar minisztérium nehezebb feladatai közé sorozza. Barátunk, valamint más alkalommal, úgy most is bővebben terjeszkedett ki aggodalmai támogatására. Felhozta Erdélyben a románok nagy számát, előadta, hogy a Királyhágón túl a nemzetiségi versengések elejétől fogva kevesebbek voltak, mint Magyarországon, s még sajnálatra méltóbb, még véresebb jelenetekben mutatkoztak, mint itt, hogy a közelebbről egymás után következett törvénytelen rendszerek a Királyhágón túl még többet romboltak, mint innen, s ennélfogva a viszonyok ott még kuszáltabbak, mint itt stb. Barátunk okoskodását félbeszakasztás nélkül hallgattuk, s csak midőn megállapodva, igy szóla: mondj már te is valamit, azt hiszed — válaszolom — hogy a föld országai között csak Magyarországnak vannak sok és nagy bajai, s nem éli-e Európa legtöbb országa a nagy és sok bajok napjait, melyekre nézve még azt sem lehet tudni, várjon elérték-e a dagály időszerinti legmagasabb pontját, melyből az emberi dolgok örök törvénye szerint, egy időre ismét apálynak kell hogy induljanak? Azt hiszem, nem bajjal vásároltuk meg jobb jövőnknek csak reményét is, s reményeink valósulása nem fognak-e még több bajba kerülni? Mert a szellemi világnak is örök törvénye, hogy a haszon terükvel jár. Ha ezt természetesnek nem tartod, ha ebbe magadat bele nem találod, óhajtsd vissza azon régi, azon boldog időket, midőn kevesebb szerencsével, kevesebb bajok jártak karöltve, midőn sorsunk kártyáján aránylag sokkal kevesebb állott, midőn olykor országgyűlésünk vitatkozásának tárgyait napokon, heteken át egy megye, egy város, vagy épen egy egyén csekély fontosságú sérelmei alkották, midőn a remélhető haszon, a szenvedhetett kár egyaránt csekély volt. Vagy ha ez időket vissza nem idézheted, vissza nem kívánod, békélj ki nagyobb mérvű bajainkkal,, magasabb reményeink és igényeinkkel, s szánd el magadat, férfiasan küzdeni az előbbiek ellen az utóbbiakért. Mi Erdélyt illeti, kétséget nem szenved, hogy nemzetiségeinek külön érdekei múlt és hosszú idők befolyása alatt nagy részben inkább kifejlődtek, mint Magyarországon, azonban e nemzetiségek közül kettőnek érdekei már több idő óta annyira egy czélban futnak össze, annyira összeforrottak, hogy külön megemlítést sem érdemelnek. 1848-on innen pedig úgy a magyar és székely, mint a szász nemzet kebelében nincs jog, mely a köztök lakó negyedik, vagyis román nemzetiséget, s általában a haza minden polgárát egyaránt nem illetné, s ma már az ország minden pontján a haza minden polgárai teljesen egyenlő joggal bírnak. Erdély előbbi alkotmányos három nemzetisége továbbá elég műveltséggel bír, hogy önhasznát átértse, a közös haza érdekében őszinte testvéri kezet nyújtson egymásnak. Hogy ez megtörténhessék, ennek akadályul sem magasabb birodalmi, sem fontosabb nemzetiségi érdekek nem állanak. Erre legfeljebb annyi szükséges, hogy a szász nemzet keblében a múlt idők káros befolyása alatt oly buján sarjadzó tiszturalmi (bureaucratiai) érdekek nem annyira a birodalmi, sem országos igényeknek, hanem legközelebb magának a szász nemzet valódi érdekeinek rendeltessenek alá. Erre minden külső befolyás nélkül magának a szász nemzetnek kebelében már is sok történt. Ezt senki kétségbe nem vonhatja, ki a nemzet közelebbi mozgalmait figyelemmel kiséri. Igaz, hogy az említett három nemzetiség mellett Erdélyben egy, tagjai számára nézve egyenlő negyedik nemzetiség létezik. Ez a harmadik külön ajkú nemzetiség ott. Míg Magyarországban még számos különböző ajkú nemzetiségek, és ezeknek külön érdekei várnak kielégítésre, Erdélyben a magyar, székely és szász nemzetiségek bár számra nézve együtt egyenlők a negyedikhez, de sokkal fejlettebbek, s azon kellékeknek, melyek egy nemzet valódi erejét alkotják, bővebb birtokában vannak. Ez okból visszautasíthatják mind azt, mi nem jogos és nem méltányos, a közös hazára nézve pedig káros, de másfelől önfenntarthatásuk iránti aggodalom nélkül gyakorolhatják ők a negyedik nemzetiség irányában az igazság és testvériség követelményeit, mely leghelyesebb politika előbb utóbb azzal jutalmazandja magát, miszerint a román nemzet is ön érdekeivel együtt a közhaza jólléte előmozdításában fogja feltalálni törekvései legfőbb ösztönét és czélját. A forradalom alatti és utánai legsajnálatosabb nemzeti tusáknak Erdélyben is legfőbb indoka a kormány kétszinű eljárásában feküdt. Megszűnve az indok, kétségen kívül a következménynek is meg kell szűnnie. S miután a lelketlen hitegetések a félrevezetettekre is csak keserű gyümölcsöket teremtek, miután az alkotmányos élet fejlődése a félrevezetetteknek is az önkény és zsarnokság kecsegtetéseinél több hasznot fog teremni, bizton számíthatni, miszerint jelen van az idő, midőn a legroszabb esetben az eddigelé leghatalmasabbnak tapasztalt csábeszközök hazánk kevésbé mivelt nemzetiségénél sem lesznek képesek a haza iránti szeretetet és hűséget teljesen háttérbe szorítani. A fentebbi elmélkedések után hagyjuk a tényeket, éspedig a közelebbieket szóltani. Ezek több bizonyítási erővel bírnak, mint az elméletek. Igaz, hogy Erdély az újabb időben, különösen a forradalmon innen, még súlyosabb viszontagságokon ment keresztül, mint Magyarország. E tényt más szavakkal ekként fejezhetjük ki: Erdély, miután több, mint másfél század alatt Magyarország alkotmánya árnyékában találhatott némi megnyugvást és biztonságot, a forradalmon innen ismét a magyar alkotmány előhajczásává ő lett. A kis ország nem kihívása által vonta e nehéz kötelességet magára. A kérlelhetlen sors épen gyengesége miatt rótta reá azt. A felolvasztó összpontosításra az elhatározó kísérlet Erdélyben kezdetett meg. Erdély két nemzetisége egy szétbonthatlan alkotmányos párttá kacsolódott össze, ellentállva a számos és erőre egyaránt félelmes ellenség ismételt támadásainak, életre halálra vívott harczával bárha nem győzelmet, legalább annyit eszközölt, hogy a hatalmast feltartóztatta s magába szállásra kényszerítette. E tények ismeretesek, eredményök pedig az lett, hogy Erdély, ha fogyva bár, de meg nem törve, ismét itt van, nemcsak azok, kik Szebenben és a reichsratbban nem voltak, de azok is, kik mind a két helyen ott voltak. Várjon azok, kik csak imént oly súlyos viszonyok közül szerencsésen ki tudtak bontakozni, nem fognak-e ildomot tanúsítani a kevésbé súlyos nehézségek legyőzésében, kik magukra hagyatva, a nagyobb teher alatt nem roskadtak össze végképpen, vájjon most fognak-e elsülyedni, miután erősebb és egyszersmind hű bajtársaikat megtalálták ? Erdély nem mint terük csimpaszkodik Magyarországba. Erdély maga és az öszszes magyar haza érdekében egyesült a testvérhonnal. Erdély bajaival együtt egyszersmind honszeretetet, testvéri ragaszkodást, önmérsékletet, erőt és kitartást hozott a legbensőbb,az erökre kötendő frigybe. Erdély mindenek előtt a restitutiót, a törvények helyreállítását óhajtja és várja bizalomteljesen, mely törvényekről soha le nem mondott, melyekért csak imént oly kétes, de elvégre is szerencsés kimenetelű harczot vívott, s melyekért, ha szükség volna, harczolni újból is kész. A mondottak által indokolva láthatod barátom, azon meggyőződésemet, miszerint a bajok a Királyhágón túl sem nagyobbak, mint innen, s éppen ezért, mindkét felőliek ildom és kitartás által könynyen legyőzhetők lesznek. Barátom megnyugtatva látszék lenni, s mindketten a Deák-körbe mentünk. Id. gr. TELEKI DOMOKOS hireket, melyek szerint Herbst majd csak egyelőre mondott le a tárczáról, majd ismét még nem is volt azon helyzetben, hogy határozottan lemondhasson, majd pedig folyton alkudoznak s tárgyalnak e kérdésben Beust és ő. Az új rPrcE- set azon kellemes helyzetben van, hogy kinyilatkoztathatja határozottan, miszerint Herbst egyátalán lemondott a szerencséről, melylyel megkínálta Beust; lemondott pedig azért, mert ő mérsékelt dualista, s Beust dualismusa nem az, mir ő gondolt, s lehetlen néki, kinek elvei vannak, elveivel meg nem egyező kész programmot elfogadnia. Kifogásai pedig főkép a G5-ös bizottság munkálatának azon pontjai ellen vannak, melyek a financiális kérdésre vonatkoznak. Mindez, ha csakugyan több, mint Herbst tanár úrra szánt pressio (s erre igen hajlandók vagyunk az új „Presse“ hosszú czikkét magyarázni, mert argumentumait többnyire Herbst múltjából veszi, s mintegy mondani látszik: nézd meg, ki voltál (centralista), és ki vagy! — Az uj „Presse“ is centralista volt, de legújabban mérsékelt dualista, s megvárja Herbst úrtól, hogy ő se ugorjék nálánál nagyobbat) tehát, ha mindez csakugyan több pressionál, akkor — ha különben az uj „Presse“ adatai hitelesek, akkor méltán kelthet aggodalmat, s igazat adunk bécsi kollegánknak, ha azt mondja, hogy tekintve, hogy Ilerbst mögött áll a birodalmi tanács nagy majoritása, azon esetre, ha Herbst a minisztériummal szemben ellenzéki állást foglal el, akkor Beust arra parlamentáris herkuleai munka vár, oly feladat, melynek sikeres megoldása örökre biztosíthatja nevét, mint kitűnő államművészét. „Fájdalom — sóhajt fel a „N. Pr.“ sokan vannak, kik az ily megoldás lehetségében az adott feltevések mellet nem biznak feltétlenül. * — Xola isten, mi bizunk benne, bízunk Beust ur erélyében s a „N. Presse“ czikkével szemben azt hiszszük, hogy ha Herbst ur nem vállal tárczát, azt azért teszi, mert egyelőre mindenesetre fontosabb szolgálatot tehetene a kormánynak, ha a prágai országgyűlésen tartott beszédéből abstrahálható programm alapján áll élére a birodalmi tanács többségének, mint erre tán a leghivatottabb. A cseh országgyűlés utójátékát,mely igen alkalmas, hogy a birodalmi tanács által kiegészítendő trilógia második részét képezze, illustrálja némileg az új „Fremndenblatt“ következő prágai levele Úgy látszik, itt már bizonyos, hogy Schwarzenberg bibornok érsek ezúttal nem meend Bécsbe (az urak házába) s hogy e„fractió“ egyéb tagjai is szándékoznak példáját követni. A főrendek házába való menetel ellen főkép Clain Martinitz grófnak van mindenféle kifogása. Különben ez könnyen érthető. A nemes grófot szörnyű rész kedvűvé tette az, hogy a nagybirtokosok választásának eredménye „áldást hozó“ parlamentáris tevékenységét oly hirtelen ketté vágta. (A gróf a választásoknál megbukott.) Minthogy pedig ő még a felső háznak sem tagja, termszetes, nincs egyéb hátra, mint másokat i3 azon jó tanácscsal látnia el, hogy ne tegyenek oly lépést, melyet ő nem tehet s melyet nem is szabad tennie. Egyébiránt hirszerint a húsvéti ünnpek alatt fderalisticus németek egy csehországi váron összejövetelt tartandnak, hol további maguk tartására nézve megegyezésre igyekezenének jutni. . . .“ Wüllerstorff báró kereskedelmi miniszter lemondása a hir szerint elfogadtatott, s a lelépett miniszter a Lipótrend nagy keresztjével diszntetett fel érdemei elismeréséül azon engedély megnyerése mellett, hogy ismét mint aladmirál aktivitásba léphet. Az ügyek vezetésével új kereskedelmi miniszter kinevezéséig ideiglenesen Weisz osztályfőnök bízatott meg. Auersperg Carlos herczeget tegnap ismét várták Bécsbe. Sokosevics báró is ott töltendi a húsvéti ünnepeket. A „Zukunst“ a horvát bán következő köriratát közli : „A f. évi január 4-én kelt, s a horvát, dalmát és szlavón királyságok országgyűléséhez intézett legmagasabb rescriptumban, melylyel a nevezett országgyűlés határozatlan időre elnapoltatott, ö cs. kir. apóst. Felsége kinyilatkoztatni méltóztatta, hogy ezen országgyűlés 1866. dec. 19-én kelt legalázatosabb feliratának elintézését azon ideig fenntartja magának, mig a tárgyalások eredménye a magyar királyság országgyűlésével ő Felsége elé nem terjesztetik. Miután már az alkudozások a magyar királysággal az ő Felsége által óhajtott pontig érkeztek, ő Felsége legkegyelmesebben elhatározá, hogy az országgyűlés fent emlitett legalázatosabb feliratára válaszol, s külön rescriptum által királyi akaratát legkegyelmesebben tudtára adja.Hogy tehát a horvát, dalmát és tót királyságok országgyülése a Felsége királyi akaratát megértetsz királyi leiratot elvehesse, mely legalázatosb feliratára legkegyetesebben válaszol, hogy továbbá az országgyűlés a kir. leirat felett tanácskozhassék és tanácskozásának eredményét ő Felsége elé terjeszthesse : ő cs. k. apóst. Felsége legkegyelmesebben indíttatva érezte magát a f. hó 11-kén kelt 1 g- i felsőbb leiratával az elnapolt országgyűlést f. 6 t kívánnák; de sem követelésről, sem tartozásról köztünk nem lehet szó; a számla ki van egyenlítve ! Bécsi dolgok. Az uj „Presse“ officiosus hangon tárgyalja a minisztérium kérdését s különösen Herbstnek a minisztériumba leendő beléptét. Regntrálja a